KÉTSZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ
Kényszerítette magát, hogy nyugodtan lezuhanyozzon és megreggelizzen. A két férfi ezalatt kábán hevert az ágyban. Reggeli után Karen sorra benézett hozzájuk.
- Gyerünk, fiúk! Felkelni! Reggelizni!
Végül a robotok segítettek Helmutnak és Ed Philipsnek megfürödni. Lelkileg mindketten pocsék állapotban voltak.
Szedjék össze magukat, de minél hamarabb.
A szőke nő ösztönösen érezte, hogy nagyon kevés az ideje.
Mi is a helyzet valójában?
Mély lélegzetet vett, és a vezérlőpulthoz ült.
„Admirális a hajónak! Sürgősen tisztáznunk kell az engem ért támadás jellegét, és gondoskodni kell róla, hogy ne ismétlődhessen meg!”
A számítógép már nyilvánvalóan várta ezt a megbeszélést:
„Hajó az admirálisnak! Rekonstruáltuk a támadást, és intézkedések történtek, hogy ne ismétlődhessen. Az újabb sikeres támadás valószínűsége ebben a pillanatban nulla százalék.”
Karent ez nem nyugtatta meg. Az ellenség tudomást serzett a hollétéről, és sikerrel támadta meg. ugyanúgy talán már nem ismételheti meg az akciót, de a szőke nő biztos volt benne, hogyazoknak támadási lehetőségek végtelen sora áll a rendelkezésükre. Viszont: a robotjai valószínűleg soha többé nem szabadíthatják ki még egyszer ugyanúgy.
Milyen óvintézkedésekre van szükség?
A képernyő szerint éppen olyan helyen vannak, ahol semmiféle ismert objektum sincs. A világegyetem egy nagyon távoli sarka.
Vajon itt biztonságos?
Karen megrázta a fejét. Nem. Ezek elől sehol nem létezik biztonság. Csak ideig-óráig.
Ezen elgondolkodott. Valószínűleg nem azonnal bukkanak rájuk, ehhez időre van szükségük.
„Admirális a hajónak! Valamiképpen a nyomunkra bukkantak abból a különleges téridőből. Rá kell jönnünk, hogyan történhetett.”
Közben megérkezett a két férfi is, tálcán hozták a reggelijüket, és leültek a szőke nő mellé. A számítógép válaszát már ők is hallották.
„Hajó az admirálisnak! Ha a különleges téridő egyúttal különleges dimenzió is volna, bármelyik pillanatban lecsaphatnának ránk, és tehetetlenek lennénk. Ki sem szabadíthattuk volna önöket, admirális. A különleges téridő nem jelenthet egyúttal különleges dimenziót is.”
A férfiak bólintottak.
- Nem hát! – fűzte hozzá Ed Philips. – Ha mondjuk egy külön dimenziót hozna létre, bármikor kiemelhetne bennünket, és semmit sem tehetnénk ellene. Lehetetlen volna áttörni.
- Talán a térmaniplátor miatt – jegyezte meg bátortalanul Helmut.
Kérdően néztek rá.
- Használni akarták a térmanipulátort, – fejtegette az ifjabbik Schellenberg. – ezért nem alkothattak új dimenziót. Mert a térmanipulátor talán ott nem működne.
Karen nemet intett, és Ed Philips is megrázta a fejét.
- Nem volna szükségük a térmanipulátorra, ha képesek lennének egy tetszőleges dimenziót létrehozni – magyarázta Ed Philips. – Ott azonban merőben más fizika lenne érvényben. Ők a mienkkel azonos dimenzióban vannak, de más téridőben. Lehet, hogy elférnek a zsebünkben. Vagy a mi világegyetemünk az övékben. Közlekedni a térmanipulátorral tudnak.
- Ahogy mi is – jegyezte meg Karen.
Hallgattak néhány pillanatig.
„Hajó az admirálisnak! Egyetlen lehetőség képzelhető el, ha azt vizsgáljuk, hogyan találhat ránk az ellenség. Csakis akkor, ha valamilyen módon a csatahajó ad nekik jelet.
Nyilvánvalóan időre van szükségük a jel lokalizálására, ezt a jelen pillanatban felbecsülni sem tudjuk. Legalább órákban mérhető, de az is lehet, hogy napokban. Ezért javaslom háromóránként a térváltást, admirális.”
Karen kurtán bólintott, aztán rájött, hogy a gép ezt aligha tekinti feleletnek.
„Admirális a hajónak! Hozzájárulok a térváltáshoz háromóránként.”
- Háromóránként? – nézett fel Helmut. – Nem túlzás az?
- Karen! – morgott Ed Philips is. – Nyugtunk alig lesz!
Karen azonban már döntött, a hajó számítógépe pedig tudomásul vette. A szőke nő sejtette, hogy ennek azonnali következményei lesznek.
A férfiakat meglepetésszerűen érte.
„Hajó a legénységnek! Kérem, szíjazzák be magukat”! Azonnali térváltás következik!”
Nem volt idő a méltatlankodásra. Karen már a parancsnoki helyen volt, és éppen szíjazta magát. A két férfi a helyére loholt.
A térváltás után nehezen tértek magukhoz.
- Nagyon meg fog viselni bennünket az állandó ugrabugra – magyarázta Ed Philips. – Lehetetlenné válik a pihenés.
- Lehet, de nem vagyunk biztonságban. – hűtötte le Karen. – Nem engedhetjük, hogy újra elragadjanak bennünket.
Ed Philips elsápadt, és mogorván elhallgatott. Helmut arca is elsötétedett.
Karen gondolkodott. Talán most nem fogják megtalálni őket, legalábbis egy ideig. De biztosan nem bujkálhatnak így a végtelenségig. Azok ott előbb vagy utóbb kifőznek valamit.
- Biztos, hogy időszinkronban vagyunk? – kérdezte baljós hangon Ed Philips, mintha csak hallotta volna a szőke nő előbbi gondolatait. – Az is lehet, hogy ők évszázadokat készülhetnek valamire, miközben nálunk csak néhány perc telik el.
Meglepetésükre Helmut szólalt meg:
- Nem hinném! Ha nincs időszinkron, hogyan működhetnek a térmanipulátor?
Karen csaknem elnevette magát, amikor meglátta Ed Philips arckifejezését.
- Végül is – nyögte Philips. – ez igaz.
Karen bólintott. Ha nem is biztosan igaz, de nagyon valószínű. A térmanipulátor többféle értelemben is meghatározója a külön téridőnek, ami e pillanatban nagy szerencse. De korántsem biztos, hogy ez még sokáig így marad.
Szabadulni kell, de hogyan? Elvileg négy lehetőség van. Az egyik az állandó menekülés. Karen erre bosszúsan húzta el a száját. Az örökös térváltás napokon belül felőrölné őket. Nem. Ez nem jó megoldás.
Elvben sem az. Az üldözők egy idő múlva levonják a konzekvenciát, és esetleg valami mást, veszélyesebbet találnak ki. ha az sem sikerül, megint. Ennek csak a biztos bukás lehet a végeredménye.
A második megoldás: ha a csatahajó adja a jeleket, meg kell szabadulni a Rodney-tól.
Karen ebbe is beleborzongott. A csatahajó nélkül védtelenek maradnának. Végtelenül sebezhetőek egy végtelenül kegyetlen világmindenségben. Ráadásul az üldöző ellenük használná fel a csatahajót.
De nem is ez a legszörnyűbb rémálom. Hanem az, ha megszabadulnának a Rodney-tól, de azok mégis megtalálnák őket.
A harmadik lehetőség: támadó fellépéssel megsemmisíteni a külön téridőt. Ez volna a legradikálisabb megoldás, és azok a kegyetlenkedésükkel erre rá is szolgáltak. De vajon elégséges-e erre a csatahajó?
Végül a negyedik lehetőség: bármilyen jeleket is ad a csatahajó, azt meg kell szüntetni. Azonnali hatállyal. Ez a lehető legjobb megoldás.
- Gyerünk, fiúk! Üljetek ide!
A vezérlőpulthoz ment, megvárta, amíg Helmut és Ed Philips elhelyezkedik.
„Admirális a hajónak!”
Aprólékosan elmagyarázta nekik mind a négy lehetőséget, úgy, hogy a hajó is hallja. A két férfi egyhangúan reagált.
- A negyedik! – vágta rá Helmut.
- Úgy van! – csatlakozott Ed Philips.
Nagyobb kérdés volt a hogyan. Erre nem volt válasz.
„Admirális a hajónak! Megoldási javaslatot kérek!”
Csaknem egy egész perc eltelt, mire választ kaptak:
„Hajó az admirálisnak! Megvizsgáltuk a csatahajó egész tevékenységét a flottához való csatlakozásáig visszamenőleg. Minden jelet, amit adott, vagy adhatott. Egyetlen olyan jelet sem adott, amelyet bármilyen eszközzel is követni lehetett volna.
A csatahajó semmiféle érzékelhető jelet sem adott.
Megvizsgáltuk azt a lehetőséget is, hogy esetleg a Rodney úgy adott jeleket, hogy arról egyáltalán nem volt tudomása. Végeredmény: negatív.”
Mindannyian nagyot sóhajtottak.
Karen Bozchana Kadlecikova elkeseredetten húzta el a száját. Márpedig valamilyen módon mindenképpen jeleket adnak, különbenazok aligha találhattak volna rá.
Van más lehetőség?
Kell, hogy legyen!
„Admirális a hajónak! van-e más lehetőség?”
„Hajó az admirálisnak” Igen, van más lehetőség, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen úgy érezte, elszédül. Miért nem lehet nyakon teremteni egy pimasz számítógépet?
„Admirális a hajónak! Mi az a másik lehetőség?”
Lélegzet-visszafojtva várta a választ.
„Hajó az admirálisnak! A foglyok, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! A jelzések valamelyik fogolytól származtak.”
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése