Davis újabb levelének részlete - X.

Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?
Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a zsinórok szabadon maradjanak. Tömérdek ló és szekér érkezik, véletlenül is elszaggathatják őket, ha pedig csak egyet is felfedeznek, nagy baj van.
Nem volt más választásunk, ásni kellett, újra ásni, és megint ásni. Magam is beálltam nem egyszer, folyt a víz a hátamon a fagyos időben. Azt hiszem, Zsófia asszony gondoskodása sok ember életét mentette meg. Zrínyi gróf csöndes felesége ugyanis naponta fél szekérrakományra való frissen mosott pamutinget és meleg felsőruhát küldözgetett Zrínyi-Újvárhoz, az aknászok is sűrűn csereberélték, én is. Még Péter gróf is gyakran ehhez folyamodott.
Nehezítette a dolgot, hogy friss ásásra sem bukkanhatott tatár sehol. A föld felső része fagyott volt, időnként ónos eső szitált, egyszer még hó is esett. Hálásak voltunk érte, mert segített eltüntetni a nyomokat.
A gyújtózsinórok kedvéért tovább kellett ásni az aknafolyosókat, egészen a várárokig. Utóbbi igen komoly problémákat vetett fel, mivel a várárok megint kritikus pont volt, a tatár, vagy a török pontonos tiszt belenézhet – ott sem lehettek gyújtózsinórok. Kénytelenek voltunk tovább ásni, és bevinni a folyosót – a várárok alá. Az emberek most már zúgolódtak, amit Péter gróf csendesített le, aki a saját pénzéből alaposan megtetézte a napszámot.
Végül sikerült elkészülnünk az összes járattal, és a gyújtózsinórokat bevezettük Zrínyi-Újvár nagy sarokbástyájába, ahol már ott volt addigra minden egyéb kellék és fegyver, és ahol az én feladatom lesz, hogy egyszerre meggyújtsam az összeset.
A két hídfőnél csak egy-egy nagyobb töltetet helyeztünk el, de a gyújtózsinór ott még nagyobb problémát okozott. A bal parton különösen. Mindenképpen fel kellett vinni a várhoz, ami a legnehezebb munka volt, ráadásul sietnünk is kellett, mert az a hír jött, hogy a tatár már Pécs körül jár.
A másik hídfőnél szerencsére elég volt egyetlen hosszú és mély folyosót ásni, és utána a zsinór csak egy láb mélyen, jól rejtve haladt egészen a Murának a halastó zsilipjével szembeni partszakaszáig, ahol már ott volt a hajómalom is. Utóbbit amúgy is innen terveztük indítani.
A legnagyobb területtel volt a legkevesebb gond. A tatárok várható jobb parti gyülekezőhelyének talaja felül fagyott volt, de a mélyben nagyon jól lehetett haladni, és a gyújtózsinórok álcázásával sem volt különösebb gond. Körkörösen aknáztuk alá a gyülekezőhelyet, a gyújtózsinórok meggyújtásának dolgát és felelősségét Péter gróf vállalta magára. Neki viszonylag biztonságos helye lesz egy erdőcsoport mögött, ahol a bevetendő csapatok egy része fog várakozni.
- Sok ezer tatárt röpítek majd az égbe! – dörmögte többször is naponta.
Gondolkodtam rajta, hogy a kocsik várható várakozóhelyét is alá kellene aknázni, de letettem róla, nem volt már elég idő.
Emellett száz egyéb dolgom is akadt még. Vagy több. Szerteágazó tervet dolgoztam ki, és szinte senki sem tudott nélkülözni, néha csaknem hajba is kaptak rajtam az emberek.
Szerencsére a töltetek elhelyezését a gróf tisztjei vállalták, meggyőződtem róla, hogy értenek hozzá, és hagytam őket nyugodtan dolgozni. Nem is csalódtam bennük.
Amikor a végső tervemet ismertettem Zrínyi gróffal, ő csak ennyit mondott:
- Kissé bizarr.
Igaza volt, bár ez a terv nem kissé volt bizarr. Nagyon bizarr volt. Rettenetesen bizarr.
Rossz puska- és ágyúcsöveket kértem a munka kezdetén Guzics kapitánytól – aztán magam is meglepődtem, amikor amikor nem kevesebb, mint hétszáz puskacsövet kaptunk. Némelyik igen koros lehetett, a legtöbbje rozsdás. Ezután még tizenhét ágyúcső is került, egyik-másik már a Nagy Szulejmán korában is igen vén lehetett. Alig győztük kihordani Zrínyi-Újvárhoz a rengeteg csövet.
Álltam és néztem a halmot. Ennyit? Mind használjam fel?
- Hát persze, hogy mindet, alezredes úr – mondta Guzics kapitány, akit közben szintén elkapott a munka láza. – Itt vagyunk sokan. Segítünk, csak mondja meg, mit kell tennünk!
Vakargattam a tarkómat. Néhányat valóban akartam, de nem ennyit. Hová helyezem el ezt a temérdek fegyvert?
Mindet elhelyeztük.
Először azonban lóháton többször is körbejártam a vár romjait, hogy szemrevételezzem, mi látszik odafentről. Kiderült: ha a csöveket a földhalmok tetején, illetve – ahol ilyenről egyáltalán beszélni lehetett – az egykori sáncok és teraszok tetején egyszerűen végigfektetjük, lentről egyáltalán nem láthatók. Csak nem szabad kilógniuk a csöveknek.
Péter grófnak nem tetszett.
- Ha fellovagol ide egy, azonnal kiszúrja.
Fellovagolni? A várárkon keresztül? Ebben meg én nem hittem.
- Jó, lovagolni nem fog, – visszakozott Péter gróf. – de felkapaszkodhat.
Igen, felkapaszkodhat. Azt valóban megteheti. Bár a sötétedés után azt is hiába.
Néhányan különféle kivihetetlen javaslatokkal álltak elő, hogy takarjuk be a csöveket földdel, földdel fedett gyékénnyel, vagy éppenséggel eleve dugjuk őket a földhalomba.
Egyszerűbb megoldás kellett.
- A rozsda miatt úgyis be kell festeni őket – mondtam Guzicsnak. – legyenek eleve földszínűek.
Így cselekedtünk. A puskacsöveket ügyesen a terasz, a földhalmok és a még álló sáncrészletek tetejére fektettük, a csövek végét mindenütt a peremnél néhány ujjnyival beljebb.
A tizennyolc legépebb puskacsövet azonban a hajómalom számára tettem félre. Arra még öt vén szakállas puskát is szereltettem. Jó sűrűn helyeztük el őket, erős volt a gerenda, elbírta.
Az ágyúcsövekkel persze minden nehezebb volt, de azt is megoldottuk, szinte mindegyiket másképpen. Akadt, amelyiket éppen úgy lefektettük a sánc tetejére, mint a puskákat, de némelyiknek Guzics kapitány legényei valóságos bundát készítettek – sárból.
Amikor az összes puska- és ágyúcső a helyén volt, Guzics kapitány riadt arccal hívott félre.
- Baj van, alezredes úr!
Annyiszor volt már különféle „baj”, hogy teljesen fásultan reagáltam:
- Mi nem tetszik?
Akármi is a probléma, valahogy megoldjuk, csak jöjjön végre az a nyavalyás tatár, juttassuk a pokolra, és hatalmasat fogok aludni.
Várakozásteljesen néztem a kapitányra.
- Itt a rengeteg cső, alezredes úr, – hadarta egyszuszra. – hogyan kerítünk ennyi závárzatot? Vagy ennyi egyszerű elsütő szerkezetet? Legfeljebb négy-öt napunk lehet!
Ennyi a baj? Úgy megkönnyebbültem, hogy hangosan felnevettem, amitől szegény Guzics arca megnyúlt, és némileg rosszallóan mért végig. Bátor és szorgalmas férfi volt, remek katona, de nem volt szegénynek egy csöpp humorérzéke sem.
- Závárzatot? Elsütő szerkezetet? – még mindig küszködtem a nevetéssel. – Nem kerítünk sehonnan!
- Sehonnan?
- Egyetlenegyet sem!
- Egyet sem? – tört ki a kapitány. – Akkor hogyan sütjük el őket?
- Ősi módon.
- Miféle ősi módon, alezredes úr?
- Évszázadokkal ezelőtt a legelső puskákat gyújtózsinórral sütötték el. Abból meg van elég.

Ulti a süllyedő hajón

Örültünk, amikor felvett

Bennünket az öreg korvett…

Egykor török, meg tatár…

Egye fene!

Ossza már!

——

Recsegnek az eresztékek…

Egykor zöldellő vidékek…

Tajték a hullámfalon,

Többé nem kell

A talon.

——-

Láttunk kopár hullámhegyet;

Hitelből vettük a jegyet -

Kölcsön-halál,

Takaros…

Egye fene – passz piros!

——–

Vérvörös a felleg orma,

Kettéhasadt a vitorla,

Hallgatagon

Kimúlni..

Egye fene – tök ulti!

——-

Habos szemfedő elterül,

Árboc csúcsa vízbe merül,

A víz színén

Színes cetli,

Elbukott a piros betli.

—–

Jeges vízben csontig ázva,

Végzet durchmarsát kontrázva,

Az Élet tán

Rongyos condra

Amíg élünk – lesz rekontra!

Feltámadott

Volt egyszer a párizsi püspökségben egy igen fösvény és gazdag kanonok. Nem merte kincseit a káptalanban őrizni, mert attól félt, hogy a többi kanonok, esetleg azok szolgái, papjai ellopják. Vidékről származott, és sokat hallott róla, mennyire agyafúrtak és minden hájjal megkentek a fővárosi tolvajok.

Amikor egyszer roppant értékes aranyozott feszületekre, arany érmékre, és egész csupornyi aranypénzre tett szert, naphosszat törte a fejét, hol is őrizhetné a kincseit.

Végül hosszas töprengés után arra jutott, hogy a párizsi Notre Dame egyik mellékoltárának szekrényében rejti el egy kis dobozban, az aranyozott szentségtartók mögé. Évek óta volt már Párizsban, és megfigyelte, hogy annak a mellékoltárnak a szekrényét a papok sohasem nyitják ki, a benne lévő aranyozott szentségtartókat sose használják.

Úgy gondolta, rátalált a megfelelő rejtekhelyre. Kerített egy kis dobozt, belerakta a kincseit, és a szentségtartó mögé helyezte.

Néhány percet gondolkodott. Nem ez mégsem jó. Újra elővette a dobozt, és fekete tussal, cirkalmas gót betűkkel az oldalára írta:

„Dominus et in isto loco”

(Az Úr van e helyen)

Elégedetten távozott.

Jó fél esztendő elteltével nyitotta ki újra.

Akkor tudta meg, mire képesek a párizsi tolvajok. A kincsnek hűlt helyét találta, ellenben volt a dobozkában egy cédula latin felirattal:

„Surrexit.”

(Feltámadott.)

A Dal örök

A Dal sose kitüntetés,

Nem öltönyös eszme,

Akkor is visszhangra talál,

Ha nincs kinevezve.

——

Tudják galaxisok,

Csillagködök:

A szív örök,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

——-

A Dal sose halott törvény,

Nem parlament hozza,

Az adómentes örömöt

Építi, fokozza.

——-

Míg az idő rohan és

A kerek ég pörög;

A szív örök,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

——-

A Dal sose puszta profit,

Nem a tőke szerzi,

Sőt, a hideg, rossz számítást

Mindig lefegyverzi.

——

A Múlt sápadtan hallgat,

A Jelen dübörög;

A szív örök,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

——-

A Dal sose kitüntetés,

Nem a sarzsi adja,

A címeket, a hivatalt

Mindig kikacagja.

——-

Mellettünk a zord posztmodern

Fáradtan zörög;

A szív örök,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

——

A Dal nem vén, mint az idült,

Poros szürkehályog,

Maguktól jönnek virgoncan

Az ifjú Szabályok.

——-

Gazdasági megalkuvás

Halált könyörög;

Nem lehet,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

——–

A Dal mindig ifjú, a Dal

A Jövő maga

Vén, s ifjabb, mint a világ

Minden hivatala.

——-

Néznek galaxisok,

Csillagködök,

A Lét örök,

A Dal örök,

A Szerelem örök.

Szőke nő zűrben az űrben - 147.

SZÁZNEGYVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg megütközve meredt rá.

- Ikertestvére lehetett?
- Nem. Nem az ikertestvére volt – vigyorgott Ed Philips. – egyiküknek sem volt ikertestvére. Ők maguk voltak.

Erre Karennek is le kellett ülnie.

Schellenberg megpróbálta összeszedni magát.

- Rendben van, Ed – kezdte körülményesen. – Azt akarod mondani, hogy ezeknek a fickóknak két életük volt?

Ed Philips néhány pillanatig gondolkodott a válaszon.

- Voltaképpen azt, – felelte végül. – ha a kettőt azonosnak tekintjük.
- Nem voltak azonosak?
- Nem hát!
- De hát akkor…- Schellenberg reménytelen arcot vágott. – Akkor már megint nem értek semmit.
- Biológiailag azonosak voltak – szögezte le Philips. – Más tekintetben azonban nem.
- Miféle más tekintetben?

Ed Philips erre megvakarta a fejét.

- Nem tudom, hogyan magyarázzam el – mondta sajnálkozva. – Bármilyen vizsgálat azt mutatná ki, hogy a két embe azonos, semmiféle módon nem lehetne őket egymástól hitelt érdemlően megkülönböztetni. Mégsem azonosak. Más időhöz tartoznak. Úgy is mondhatnám, más idődimenzió, vagy eltérő idősík tartozékai.
- Idődimenzió? Idősík?
- Igen.
- Ilyesmiről csak science fiction-ben hallottam.

Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott. Ő maga soha egyetlen scifit sem olvasott végig, mégis kezdte érteni.

- Ebben rejlik az egész időutazási probléma lényege – fejtegette Ed Philips. – nem a mi időnkből jöttek.
- Nem a mi időnkből?
- Nem hát. Egy másik időből érkeztek, létrehozva ezzel a mienket.
- Ezt nem értem.
- Más se értette. A tudomány is csak jelentős késéssel kapcsolt.
- Kapcsolt?
- Igen. Az első problémafelvetés így hangzott: Vajon ezért születtek-e meg a mi időnkben is, mert nem okoztak jelentős változásokat?

Schellenberg tátott szájjal hallgatta, Karen is csendben figyelt.

- Különféle elméletek születtek – folytatta Ed Philips. – A többség arra az álláspontra helyezkedett, hogy ezek az időutasok nagyjából ugyankkor érkezhetek, de más és más időbe pottyantak. Ahonnan küldték őket, ott valószínűleg igen nagy a bizonytalanság, olyan szerkezetet használhattak, aminek nagy a szórása. Az összes ugyanazon expedíciónak lehetett a tagja.
- Ugyanannak az expedíciónak?
- Több jel is erre mutatott.
- Elszakadtak egymástól?

Ed Philips erre komoran bólintott:

- El bizony! De nemcsak emiatt voltak szerencsétlenek. A vizsgálatok azt állapították meg, hogy azok a nyomorultak egy percig sem éltek a múltban. Rögtön az érkezésük után erőszakos halált haltak. Talán ezért nem idéztek elő jelentős változást, ezért születhettek meg aztán a mi időnkben is.

Schellenberg a fejét csóválta.

- Még mindig nem értem teljesen.
- Arról van szó, – fordult hozzáa szőke nő. – hogy visszamentek a saját múltjukba, ezzel be is avatkoztak, metrt önmaguk számára jelenné tették a múltat, ezzel meg is szüntették annak múlt-jellegét, és kizártákmagukat saját korábbi időotthonukból, de semmi hasznát sem vették, nem voltak képesek ott semmiféle jelentős tevékenységet végezni, mert rögtön az érkezésük percében, vagy nem sokkal később megölte őket valaki. Vagy valami.
- Igen – bólintott Ed Philips.
- Viszont, – folytatta Karen. – a puszta érkezésükkel megteremtették a mi idősíkunkat. Jól mondom, Ed? – nézett a férfira.

Ed Philips bólintott.

- Majdnem, – felelte aztán. – de talán az a pontosabb, hogy az expedíció azon tagjai teremtették meg a mi idősíkunkat, akik életben maradtak, és jelentős tevékenységet fejtettek ki a mi múltunkban.
- Ők teremtették a mi idősíkunkat?
- Azt hittem, az eddigiek alapján ez már könnyen belátható.

Helmut Schellenberg nagyot fújtatott.

- Hát annyira könnyen nem! – fakadt ki. – Mi bizonyítja ezt?
- Bizonyíték? Akad az is.
- Micsoda?
- Az eredeti időben, ahonnan az időutasok érkeztek, nem létezett űrutazás, a világot sem gyarmatosították. Az egész emberiség a Földet lakja.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - X.

Tizedik rész

A mindezt kísérő szabadság-demagógia egyre kevesebb embert téveszt meg. A kelet-európai létező szocializmusok lebontása átmenetileg növelte ugyan a liberális elvekben vakon bízó emberek számát, de azóta már évtizedek teltek el, a kiábrándulás egyre mélyebb.

A világot uraló (vagy uralni vágyó, hiszen ez korántsem egyértelmű) gazdasági rendszerek szeretik önmagukat valamiféle szükségszerű struktúrának láttatni; azaz a jelenlegi világhelyzetet a bőszen tagadott Isten helyett valamiféle materiális végzet által eleve elrendelt és kikerülhetetlen, valamint meghaladhatatlan szituációnak feltüntetni. Sőt többnek: az emberi lehetőségek határának. A tökéletes és felülmúlhatatlan gazdasági-politikai rendszernek. A történelem végének. Éppen úgy, ahogy az amerikai Fukuyama írta fentebb említett, Jacques Derrida által joggal kifogásolt, buta könyvében.

A világot irányító érdekcsoportok célkitűzései a lehetőségeikhez mérten kimondottan sivárnak mondhatók. Olyanok, akár a szélviharban a madárijesztő; ahogy a globalizációs propaganda mind több eleme válik hiteltelenné, annál inkább kitűnik nyers értelmetlenségük, halott mivoltuk. Kulturális háttérként egyre kevésbé bízhatnak a hagyományos erkölcsi értékeket felmutatni akaró művészetekben; inkább valami olyasmire van szükségük, ami csökött ellenkultúra jellegével nem képes a társadalmat integrálni, inkább szubkultúrára hasogatja, mert maga is csupán törékeny szubkultúra – aminek sem tiszteletet parancsoló tradicionális alapja, sem pedig komoly tömegbefolyása nincs.

Valamikor – ahogy ezt Derrida is taglalja – a multinacionális finánctőke irányítói jobboldali gondolkodású emberek voltak, és a világban is a jobboldaliságot támogatták. A Szovjetunió bukása utána azonban ennek már nem volt többé tartalma. „Magasabb körökben” a jobb- és baloldaliság különbsége elmosódott, mindkettő puszta címkévé vált. A létező szocializmus összeomlásával a baloldaliság célja, értéke, mibenléte amúgy is megkérdőjeleződött, a baloldali értékek válságba kerültek. Ekkor derült ki a globalizáció haszonélvezői előtt, hogy számukra micsoda felmérhetetlen tartalékokat rejteget a baloldaliság. Az egykori proletár internacionalizmus és a nemzetköziségre apelláló antinacionalizmus mára megmaradt, eltorzult csökevényei hasznos fegyvernek ígérkeznek a lokális kultúrák, a nemzeti értékek és a hazafiasság elleni harcban, eleve nemzetköziségre épülő, globális kitekintése pedig még némi „filozófiai” természetűnek tűnő látszatfölényt is biztosít ezekkel szemben.

A globalizáció multinacionális finánctőke által preferált szerepében a baloldaliság már nélkülözhetetlen. A liberalizmus aktuális változatával összeházasítva mára ez vált a multinacionális finánctőke vezető globalizációs ideológiájává.

Különösen szerencsés a globalizációs ideológia számára, hogy az irodalmi kánon mindig is baloldali természetű volt. Régebben akadt ugyan másféle kánon is, nemzeti kánonok elsősorban, de azt – mivel politikai értelemben kompromittálta magát; vagy eleve kompromittáltnak tekintették- a baloldali kánonok mára régen elgyőzték, megsemmisítették, bedarálták. Helyenként a nyomait is eltüntették. Az irodalomtörténetek – főleg Kelet-és Közép-Európában – erősen féloldalasak lettek, hiszen egyedül a kánon által (utólag) szentesített szerzők, művek és irányzatok kapnak bennük helyet, úgy tűnik, mintha a kánontól eltérő szemléletű irodalom semmiféle értéket nem produkált, mintha nem is létezett volna. Egyszer majd újra kell írni emiatt a XX. századi magyar irodalom történetét is, mert a kánon mára már kimondottan akadályozza a tisztánlátást.

Az úgynevezett posztmodern elvek kapóra jönnek a multinacionális finánctőke számára, hiszen az általuk megvalósított kanonizált irodalom és költészet neki több mint ideális; az egyedüli olyan globalizált „elitkultúra”, amelyre támaszkodhat, ami a célkitűzéseinek pompásan megfelel.

A nyeregbe került posztmodern pedig éli a maga eléggé szűk kitekintésű életét folyóiratok, díjak, protokolláris rendezvények és kiadások körül; a nemzetközi kapcsolatok miatt ezt a dohos kis kalickát tágasnak képzelve nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy a világban voltaképpen valódi funkciója, küldetése nincs. Legalábbis valódi nincs. Bornírt kis világában jelentősnek érzi magát, és segít ideológiai falat vonni minden mással, minden igazi kultúrával szemben.

Meglepően sok energiát pazarol védekezésre, legfőképpen a dilettánsok elleni harcra. Egész mai esztétikánk egyik alapkérdése, hogy voltaképpen ki a dilettáns, kit is kell annak tekinteni. Régi korok meghatározásaival (látszólag) nem sokra megyünk, hiszen manapság éppen a kanonizált, koszorús-díjas költőink és íróink élnek és viselkednek úgy, ahogy a régebbi literátorok a hatalomnak farkát csóváló, előkelőségek és pénzemberek körül törleszkedő, díjak körül tolongó, belterjes kis világban hangosan kukorékoló dilettánsokat jellemezni szokták.

Természetesen nem véletlenül pözsög annyit a posztmodern kánon a „dilettánsok” ellen, oka van a félelemre, fél is az általa dilettánsoknak nevezett íróktól és költőktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Le kell szögeznem: a posztmodern kánonnak, és képviselőjének, a szürke posztmodern tömegben hemzsegő költőnek és írónak a valódi dilettánssal semmi baja sincs. Különösen a gazdaggal nincs. Az ilyenek alapítják a díjait, ösztöndíjait, pénzelik gyors egymásutánban sorjázó, valódi közönség nem olvasta köteteit, semmi jelentősről sem szóló útjait, egyesületeit, támogatják külföldi megjelenéseit, hálásan hasra esnek előtte – vagy a vendégeiknek mutogatják, mint valami különleges vadállatot.

Voltaképpen a szegény dilettánssal sincs baja a posztmodern kánonnak, sem a posztmodern költőnek. Az ilyenek alázatosan autogramot kérnek, esetleg fárasztják a költőt vagy a szerkesztőt gyöngécske írásaikkal, a ledorongoló kritikától megsértődnek – aztán előbb vagy utóbb elnémulnak.

Ők alkotják a posztmodern második és harmadik vonalát. Ez önmagában még nem is volna kellemetlen, hiszen minden korábbi korszakban megvolt a költészet minőségi elvű hierarchiája, és az élvonalbeli költők nem szokták lenézni gyengébb társaikat, tudván, hogy fontos és időnként nélkülözhetetlen részei ők is az irodalmi életnek. A posztmodern esetében ez már nem teljesen így van, hiszen a kevésbé tehetséges költők gyengébb művei ugyanazon elvek szerint épülnek fel, mint a jelentősebbeké, és időnként keményen rávilágítanak az alapelvek sivárságára is.

Máskor meg kimondottan hasznosak: író-olvasó találkozókat szerveznek, nyüzsögnek, meghívják a díjas-koszorús költőket ide vagy oda, néha interjúra kérik fel őket; mindenképpen pénzt és ismertséget hoznak a számukra. Hogy aztán az ismertséggel a „nagy művész” mennyire képes élni, az más lapra tartozik.

A posztmodern (vagy kései neoavantgarde) kánonnak igazából nem a dilettánssal van baja, hanem valaki mással. Mivel ez nagyon is érinti a szerelmi lírát, beszélnem kell róla.

Kezdeném azzal, kit is, kiket is titulálnak dilettánsnak.

Elvileg ugyebár a rossz, a gyenge, a tehetségtelen írót, költőt. Aki még esetleg erőszakos is, aki meg van győződve saját elhivatottságáról. Nyilván vannak ilyen karikatúraszerű figurák, létezésük pedig igen jól jön a posztmodern ideológusoknak, hogy minden más, az övékétől eltérő lírai megnyilvánulást teljes rosszhiszeműséggel egybemoshassanak velük.

Igazság szerint a dilettánsozásnak – nálunk legalábbis – egyre inkább politikai felhangjai (is) vannak. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy másutt is így van, vagy így lesz előbb-utóbb. A jelenség viszonylag friss, de egyre gyorsuló tempóban halad. Az irodalmi életben politikai alapú szekértáborok keletkeztek és keletkeznek, ami azt eredményezi, hogy a kánon által felügyelt szférák szűkülnek. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóan oda fog vezetni, hogy dilettánssá nyilvánítanak majd minden olyan alkotót, aki nem a kánon által megkövetelt egyedül üdvözítő baloldali liberális elveket vallja, illetve aki nem tartozik ennek szekértáborába. A kánon természetéből adódóan nem tehet engedményt, sőt a globalizáció előre haladtával mind inkább elmerevedik. A más politikai hitvallást valló alkotók és művek egyre inkább kívül rekednek rajta.

A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem szélsőséges is.

Ez a folyamat jelenleg a kezdeténél tart, de a tendenciája nyilvánvaló. Ezért némi visszahatás is érezhető. Jelenleg a dilettánsok kiátkozása sok esetben már olyan módon történik, ami magát, a kiátkozót kompromittálja elsősorban.

Nézzük tehát, kit is, kiket is mondanak ezen kívül dilettánsnak a gyakorlatban?

 Elsősorban azokat, akik a kánon gyakorlatától eltérő tartalmi és formavilágot valósítanak meg a lírájukban.
 Akik a kanonizált költőktől eltérő politikai vagy egyéb nézeteket vallanak.
 Akik nem tartoznak a kanonizált költők valamelyik egyesületéhez.
 Akik nem jelennek meg valamelyik kanonizált médiumban.

Természetesen érdemes ellenpróbát is tartani. Ki az, aki nem dilettáns?

 Hivatalos, kanonizált fórumok vagy médiumok által elfogadott,
 „Megfelelő” orgánumban, elsősorban folyóiratban megjelent,
 Kanonizált irányzathoz tartozó,
 Kötettel rendelkezik,
 Megfelelő orgánumtól megfelelő kritikát kapott,
 Rendelkezik a kanonizált körök által elfogadott díjjal,
 Tagja valamelyik kanonizált egyesületnek.

A felsorolás nem tartalmaz hangsúlyokat, igazából a kanonizált líra világában az előrejutás sokkal kevésbé függ az alkotás színvonalától, mint a hatalmi és a protokolláris tényezőktől, a kapcsolatrendszerben elfoglalt helytől. Nagyon leegyszerűsítve: költőnek tekinthető, aki ezt hivatalosan igazolni tudja.

A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentősség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilye körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A szerelmi líra mégsem szűnik meg. Ahogy a szerelem sem. Fütyül a kánonra.

Folytatása következik.

Szkeptikus január

Eljött tél fejedelme, a vén Január, a közömbös;

Csontig elhatnak rossz, cinikus szelei.

——-

Bíbor éjszaka útján baktat a Fagy vicsorogva;

Csillagfényt dermeszt, s rágja a vén kapukat.

——-

Újra a mérlegen ül januárban a Lét meg a Semmi;

Senki se tudhatja, mit hoz az esztendő.

——

Tél fejedelmének természete régen a nemhit;

Azt hiszi, megdermeszt minden kis lángot.

——

Ködtakaróban szunnyad a Hold is a szkeptikus égen;

Fáradt nemhiteket ápol a lusta eső.

——

Nincs menedéke a Hitnek a Létben más, csak az ember;

Öntelt szkepsziseket víg mosolyunk zaboláz.

—–

Öntelt vén Január lassan tovaballag előlünk;

Zsákjában cinikus zord fagya ott csikorog.

——-

Elmegy a Tél, itt hagy minket szerelemnek örülni;

Szkepszis csúf szigetét elnyeli majd az Idő.

Davis újabb levelének részlete - IX.

Aláaknáztattam a tatár lovasság várható gyülekezési helyeit a folyó mindkét partján, valamint a hídfő megközelítési pontjait, és magát a két hídfő területét. Mindenütt rézsútos alagutakat akartam fúratni, de a legtöbb helyen erről le kellett tennem, főleg az idő hiánya miatt. Meg amiatt is, mert a hídfő megközelítési útjai esetében attól is félnünk kellett, hogy ezek már a hídelemeket szállító nehéz szekerek alatt is beomlanának, ha túlságosan meglazítanánk a talajt.
A talajt mindenütt viszonylag könnyű volt megmozdítani, az általunk munkába vett altalaj sehol nem volt fagyos. Magam csak néha fogtam ásót a kezembe, egyéb dolgom is akadt sok, viszont Péter gróf errefelé igen szokatlan dolgot művelt, amikor szerszámmal a kezében naponta hosszú órákat dolgozott igen serényen a föld alatt is. Tekintélye az aknászok előtt ezzel hatalmasan megnövekedett.
Mondják, hogy Zrínyi-Újvár építésénél maga Miklós gróf is szorgalmasan dolgozott a napszámosokkal egy sorban; hogy egész nap maga is hordta a földet az épülő bástyákhoz. Valószínűleg igaz, Péter grófot magam is láttam dolgozni, roppant testi erejéhez mérhető lendülettel munkálkodott, hatalmas tempót diktált. Több helyen is beállt az aknászok közé hosszabb vagy rövidebb időre, mindig ott, ahol az akna nem készült olyan gyorsan, ahogy reméltük.

Sokkal több puskaporra volt szükség, mint azt Zrínyi gróf előtt felbecsültem: négyszer annyira. Szerencsére nem okozott gondot a tetemes mennyiségű lőpor előkerítése, a Zrínyiek váraiban mindig több évre elegendő készletet halmoztak fel belőle, lőpormalmaik is vannak jócskán, és az alapanyagok beszerzése sem jelent gondot.
Maga Miklós gróf mondta ki:
- Ne sajnáljuk a lőport a tatártól! Kerüljön mindenhová tisztességes mennyiség!
Került is, bőven mindenhová. Lényegében mindenütt a szakértő, Vauban elveihez igazodtam.
Több mérföldnyi gyújtózsinórra volt szükségem. A Zrínyi grófoknak bőségesen volt ebből is, de korántsem annyi, mint amennyi kellett. A gyújtózsinór gyártását Gaudi András úr szervezte meg és irányította, fényes eredménnyel; sokkal több készült, mint amennyit végül valóban elhasználtunk. Annak ellenére, hogy – amint hamarosan rátérek – sehol nem fukarkodtam a gyújtózsinórral.
A több tucat ácsnak is munkát adtunk, hiszen az aknafolyosókat – különösen a tatár lovasság gyülekezési helyei alatt – alaposan ki kellett támasztanunk, hogy idő előtt be ne omoljanak. Nagyon ügyelnünk kellett arra is, hogy külső szemlélők ne fedezhessék fel a munkálatokat sem közben, sem pedig az aláaknázás után.
Emiatt Zrínyi Miklós gróf huszár századai rendszeres felderítő portyákat hajtottak végre a környéken, hogy az ellenség mozgását megfigyeljék. Utazó kereskedők ebben az évszakban nincsenek, aki mégis volt, az még kénytelen volt a légrádi vagy a csáktornyai vár vendégszeretetét élvezni, mert semmiféle okból sem mehetett tovább. Csupán néhány ember járt így, mind örmény vagy szerb.
Hamarosan híre jött, hogy a tatár a Drávához közeledik, hogy rövidesen az eszéki hídhoz ér, utána meg értesültünk róla, hogy már át is kelt az ideiglenes hajóhídon. A munka vége felé jártunk, megkettőztük erőfeszítéseinket.
Tudtuk már: a tatár jövetele nem vaklárma.
A tapasztalt felderítők azt jelentették, hogy a tatár tömérdek vezetéklovat cipel magával, de a létszáma valóban nem lehet nagyobb nyolc-tízezer főnél. Valószínűleg valami nagyon fontos, fejedelmi személy vezeti a hadat, talán maga Mehmed Girej, a krími kán.
Valami szöget ütött a fejembe.
- Hoz-e magával a tatár vezetéklovakat a Murához?
- Feltétlenül – felelte Péter gróf. – Vezetéklovak nélkül nem tatár a tatár.
- Át is hozza őket a folyón?
- Valamennyit mindenképpen. Egyetlen tatár sem kockáztatja, hogy a lova elvesztése után gyalog kelljen menekülnie, mert az számára a biztos halált jelentené. Úgy gondolom, minden harcos magával visz a Murán túlra is egy vezetéklovat.
- És mi lesz a többivel?
- Valahol őrizni fogják őket.
- Hol?
- Minél közelebb a folyóhoz, hogy a visszatérők majd átülhessenek rájuk.
- Hol van itt erre alkalmas terület?
Szétnéztünk. A tartalék lovak dolga kemény feladat elé fogja állítani a tatár parancsnokot. Jószerivel sehol sincs olyan hely, ahol egy ménest könnyen őrizni lehetne.
- Mégis, hol lesznek a lovak?
Péter gróf is a fejét vakargatta, én se tudtam felelni a saját kérdésemre.
Sötétedés után megszólítottuk az egyik legügyesebb lovászt. Jánosnak hívták, éppen most jött utánunk Csáktornyáról.
- János fiam!
- Nagyságos úr!
- Te vagy a tatár kán főlovásza.
- Rosseb akar az lenni!
- János fiam, segíts nekünk! Ha te lennél a tatár főlovász, hová tennéd a temérdek vezetéklovat.
- Mennyi az a temérdek, nagyságos uram?
- Sok, János fiam. Több ezer.
- Mi a fészkes fenének hozták ide őket?
- Mert a tatár az tatár! Hová tennéd a lovakat, fiam? Nagyon fontos, hogy mit felelsz!
- Ha olyan fontos, kérek pár percet, hogy körbejárjak, nagyságos uram!
A fiú csak félóra elteltével jött vissza.
- Nehéz ügy, nagyságos uram, a lovaknak sehol se jó. Ha onnét érkeznek – mutatta. – balra erdő, ami semmiképpen se jó. Hátraküldeni meg nem lehet azt a sok állatot. Ha semmiképpen sem viszik őket magukkal, akkor egyetlen hely van: a vár mögötti lapályos rész, az árkokon túl. Ott se jó, de ott talán egybe lehet tartani őket.
Meg is mutatta. A török egykori ostromállásai mögötti terület. Jó háromszáz lépésnyire Zrínyi-Újvártól.
Ez adta az utolsó ötletet.
Bevallom Neked, Jane, eredetileg ágyúkat akartam átvitetni a felrobbantott Zrínyi-Újvárba, de erről mindenki lebeszélt.
- Olyan ostobaságot ne műveljen kegyelmed – mondta Zrínyi gróf. – Lőhet néhányat, és a tatár látja a torkolattüzet. Elözönli a várat, és kegyelmedet minden emberével együtt vagy tüstént levágja, vagy karóba húzatja. Ezt nem engedem.
Igaza volt, le kellett mondanom az ágyúk használatáról. Más kellett kitalálni.
Az előkészületeket szinte belengte a gyújtózsinórral kapcsolatos problémák valóságos rengetege. Hogyan helyezzük el őket?

Folytatása következik.

Szent György imája

Férfinak teremtettél, Istenem,

Ha akartad,

Ha nem,

Azzá lettem;

S bár a szolgaság térdel, és makog,

Én előtted is

Állva maradok.

——–

Nagy feladatot adtál, Istenem,

S ha akarod,

Ha nem,

Dolgom teszem;

Csak pillanat a fényes Létezés,

De tudom már,

Hogy nincs

Elrendelés.

——-

Te teremtettél szörnyet, Istenem,

S ha akarod,

Ha nem;

Vérét veszem.

Bár tűzokádó, roppant teste van,

Én mégis

Le fogom győzni,

Uram.

A fogadalom

Naszreddin Hodzsa a keleti mesék híres hőse, törökök és perzsák is a sajátjuknak tekintik, Kínában pedig éppenséggel ujgur népi hősnek tartják. Emlékére évről évre fesztiválokat rendeznek ma is.

A híres kópé és mesehős valószínűleg perzsa lehetett, és talán a XIII. században élt.

Történt egyszer, hogy remek öszvért vett valami vásáron. Mindössze öt ezüstöt fizetett az állatért, és boldogan indult hazafelé.

A sivatagban azonban rettenetes viharba keveredett. Amikor már szinte teljesen betemette az alattomos homok, Naszreddin Hodzsa halálfélelmében fogadalmat tett:

- - Istenem, segíts meg! Ha túlélem az ítéletidőt, eladom az öszvért, és az árát a legelső koldusnak adományozom!

A hodzsa túlélte a pokoli vihart. Másnap reggel kissé fejfájósan, de egészségesen ébredt. Az első ima után jutott eszébe tegnapi fogadalma. Ettől tüstént ezer ráncba szakadt a homloka.

A keleti ember számára a fogadalom szent dolog. Be kell váltani. A legostobább fogadalmat is teljesíteni kell. Különösen azt, amit a veszedelem pillanataiban tesznek.

Csakhogy Naszreddin Hodzsa nemcsak esendő ember volt, hanem igen csavaros ésszel megáldott kópé is. Mit tegyen?

Vakarta a fejét, de nem jutott egyébre: a fogadalmat teljesíteni kell. Nem mindegy azonban, hogyan.

Visszasétált a vásárba. Hanem, mire odaért, már tudta, mit fog tenni.

Pár fillérért vásárolt egy bájos, pelyhes tollú kis naposcsibét, kezébe vette a pöttöm jószágot, és árulni kezdte az öszvért. Hamarosan feltűnt a színen az első komoly vevő.

- Hogy’ adod a szamarat?
- Csak ezzel a csibével együtt eladó!
- Hogy’ adod együtt a kettőt?
- A szamarat egy réz petákért, de a csibe ára öt tallér.

Nagyot nézett a vevő. Allah elvette ennek a fickónak az eszét? Az öt tallér nem sok, gyorsan legyünk túl a vásáron.

- Itt van. Megadom az árát!

Ez kellett csak a hodzsának. Boldogan elvigyorodott. A réz petákot az első koldusnak adományozta, az öt talléron meg vásárolt egy újabb öszvért.

A kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt…

Tavasz a télben

Vén kujon volt ma a Nap;

De aligha bánta,

Hogy az áhítozó földet

Újra megkívánta.

——-

A duzzogó felleget

Gyorsan félretolta,

Sugárözönben ömlött

Büszke férfi-volta.

——-

A tél-zúzta föld pedig

Nagyon várt e kegyre,

Nászt ült vele a vén kujon

Órák hosszat egyre.

——-

Vigasztalan téli eső

Így szakadt ma félbe,

A Nap fényes kora tavaszt

Varázsolt a télbe.

——–

Tüstént felborzolódik

A Gonosz hideg szőre,

Ha a világ szert tehet

Egy kis férfi-erőre.

——

Az entrópia hidege

Tüstént tovaszállna,

Habzó szájú világvége

Sírva retirálna.

——

Férfierőre vágyik

A Föld – és minden Lánya,

Nincsen nagyobb katasztrófa,

Mint ennek hiánya.

——

A zord Létet a teremtő

Erő melegíti,

Az áhítozó földeket

Megtermékenyíti.

——-

Valaha Szerelem támadt,

A Semmi Létté lett,

És amíg csak van Szerelem,

Megmarad az Élet.

—–

A végtelen, sötét, meddő,

Csillagmagány éjben

Az Élet nem más sohasem,

Mint Tavasz a Télben.

——

A Szerelem teremti,

S adja tovább a Létet,

Nincs más a Szerelmen kívül,

Ami Létet éltet.

——–

Tán magunk is, amint állunk

Az Idő szelében,

Tán mi sem lehetünk mások,

Mint Tavasz a télben.

Szőke nő zűrben az űrben - 146.

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Percekig csend volt. Most Karen is csodálkozott, Helmutnak meg egyenesen fennakadt a szeme. Ed Philips most már érezhetően azt latolgatta, mennyit mondhat még el.

Karen gyanút fogott. A látszólag kedélyes mese mögött talán valami olyasmi rejlik, ami befolyásolhatja a mostani helyzetüket? Ami nagyon befolyásolhatja?

A szőke nő magában bólintott. Kell, hogy legyen mögötte valami. A felismerés hirtelen nyilallt belé, össze is rezzent tőle.

- Ed, – mondta kemény hangon. – a lényeget akarom hallani.
- Mi a lényeg, Karen? – vigyorgott rá a férfi.

Helmut magához tért.

- Nem értem, – kezdte. – mi az, hogy egyikük sem ment időutazásra, mégis előkerült a koponyájuk? Ez nekem fából vaskarika.

Ed Philips arcán savanyú mosoly jelent meg.

- Van ennél nagyobb rejtély is, Helmut.
- Hát mondd már el, a franc essen beléd! – rivallt rá az ifjabbik Schellenberg.
- Halljuk, Ed! – tette hozzá Karen.

Philips egy pillanatig vonakodott. Karen merően nézte a férfi. Ismerte már ezt az arckifejezést, Ed ilyenkor azt fontolgatja, mennyit is mondhat el, vagy mit kell hazugsággal kiegészítenie.

- Az igazságot akarjuk hallani, Ed.

Ed Philips bólintott, Karen megnyugodott. A férfi az igazat fogja mondani.

- Halljuk, Ed! – sürgette meg.
- A dolog meglehetősen sok találgatást, nagy felfordulást és pánikot okozott bizonyos körökben – folytatta Philips. Érezhetően örült, hogy rászánta magát. Karen feszülten figyelte. Rajta akarta kapni, ha hazudik.
- És? – türelmetlenkedett Helmut.

Ed Philips laposan a szőke nőre pislantott, és folytatta:

- A földi maradványok kétségtelenül azoktól a személyektől származtak, akik továbbra is a jelenben éltek. Egyikük sem volt időutas, de szinte mindegyik részvétele tervbe volt véve valamelyik expedícióban. Az egyik időbázis-parancsnok lett volna, de szinte az utolsó pillanatban valaki mást neveztek ki helyette. A másikat sérülés érte, a harmadik családi okokból mondta le a részvételt.

Nagyot sóhajtott.

- Egyikük sem ment el a múltba – szögezte le aztán.
- Dehogynem! – nézett rá mérgesen Helmut. – Nyilván mindannyian elmentek, csak később! Ostobaság!

Ed Philips válaszul úgy nézett rá, mint aki csak erre a megjegyzésre várt.

- Nem így volt, barátom! – csapott le gúnyosan. – Egészen más a valóság, és ez már a legelső eset kapcsán ki is derült. Az időbázis-parancsnoknak jelölt tiszt már nyugdíjban volt, amikor a maradványai előkerültek. Túl volt a hetvenen. A lelet vizsgálata azonban azt mutatta, hogy a múltban körülbelül negyvenöt évesen vesztette életét.

Helmut Schellenberg erre olyan ostoba képet vágott, hogy Karen kezdte sajnálni.

- Nahát! Ezt nem értem! Nagyon nem értem! Akkor mégis tévedés történt?
- Nem barátom, vigyorgott Ed Philips. – Nem történt tévedés.
- Akkor most már semmit sem értek! – Helmut csaknem elsírta magát. – Semmit. Egyáltalán: semmit.

Hirtelen gondolt valamit:

- Esetleg valami szélhámos foglalta el az időbázis-parancsnok helyét?
- Nem, Helmut. Nem volt semmiféle szélhámos.
- Akkor végképp nem értem…

Karen kajánul elmosolyodott. Ed Philips hagyta főni a levében néhány pillanatig az ifjú Schellenberget.

- Nem volt szélhámosság, Helmut – ismételte meg aztán. – Az öreg tiszt valódi volt.
- De hát a lelet?
- Az is valódi volt.
- Ezek szerint valóban meghalt a múltban? De mégis élt a jelenben is?
- Igen, Helmut. Az illető negyvenöt évesen életét vesztette valahol a nagyon távoli múltban. Emellett azonban hetvenévesen a jelenben is élt.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - IX.

Kilencedik rész

A szerelmet (burkoltan) tagadó „tudományos” elgondolások egyik típusa a szerelmet valamiféle groteszk „történetiség” kényszerzubbonyába próbálja kényszeríteni. Már beszéltem egy ilyenről, de a fentebb idézett teória nem az egyetlen. Ha a tudomány képes volna elhitetni velünk, hogy a szerelem a történelem egy meghatározott korszakának terméke, nemcsak saját elméleti fogalmait kényszeríthetné fölébe, le is rombolhatná a tudatunkban a szerelem mítoszát. A deheroizálás persze a legtöbbször önmagában is veszélyes és értelmetlen értékrombolás, itt azonban több volna: a szerelem, mint „történeti produktum” várhatóan el is tűnne egy újabb korszakban, ami remek ürügyet szolgáltatna rá, hogy végre ráerőltethessék hatalom, gazdaság vagy ideológia primátusát.

Erre azonban nincs esély. Nemcsak azért, mert a szerelem története önmagában is könnyedén nevetségessé teszi az álokoskodást; hiszen megdöntésére elég csak Phimenon és Baucis történetét, illetve a Rómeo és Júliát felidézni, és akkor még nem is említettem Platón, vagy Marsiglio Ficino nevét.

A szerelemtagadást azonban itt sem a tekintélyek zúzzák szét, hanem maga, a szerelem. Ami minden ifjú generációban újra megszületik. Amaz csak a „tárgyi tévedések” szégyenpadjára ülteti a rossz útra tévedt tudományt, meghagyván neki a további ferde utak lehetőségét; emez azonban anélkül hajítja a szemetes kosárba a hajuknál fogva előcibált elméleteket, hogy tudomást venne róluk.

A szerelmet tagadó tudományos elméletek másik csoportja a determinizmusra apelláló poros, elaggott ideológiákat próbálja új jelmezbe öltöztetve eladni. A szerelem valamiféle meghatározottságát hirdetik anélkül, hogy egyáltalán értelmezni lennének képesek a szerelmet. Az általuk alkotott definíciók hebegnek-habognak, dadogásuk annyira írja le a szerelmet, ahogy egy vén háztáji koca próbálná elkapni a messze fent cikázó fecskéket.

A leggyakoribb természetesen a szexualitásra való hivatkozás. Szerelem és szexualitás azonosításáról, illetve ennek kísérletéről fentebb beszéltem, az erről kardoskodó teóriákban ahhoz képest új nincs.

Ennél ma divatosabb a genetikai alapú meghatározottságról való lármázás, génekre – illetve a vitatott mémekre –való hivatkozás. A genetika korunk egyik legfontosabb tudománya, nem véletlen, hogy a determinisztikus ideológiák zöme éppen ennek a bástyái mögé bújik.

A XX. század volt az ismert történelmében az emberiség egyetlen olyan korszaka, amikor a hatalom ideológiáját már nem a vallásra, hanem a tudományra igyekezett építeni. Eddig ez sokkal sikamlósabb alapnak bizonyult az előbbinél, egy-egy kurzus bukása után gyakran a fenntartását szolgáló tudományos elképzelések is tévesnek, urambocsá’ áltudománynak minősülnek. Az sem ritkaság a világban, hogy a tudományban politikai alapon húzódnak a frontok; az éppen hatalmon lévő csoportosulás mellett az egyik elmélet áll, az ellenzék mellett pedig a másik.

A szaktudományok egyes képviselői gyakran hajlanak rá, hogy stúdiumuk szűkre parcellázott területén belül fedezzék fel a világ vagy az élet legfőbb törvényszerűségeit. Ennek hatása alatt időnként keményen el is vetik a sulykot. A mai tudomány sem kivétel ez alól; szomorú példa rá a szinte évente kirobbanó botrányok lehangoló sorozata.

A genetika képviselői is hajlamosak rá, hogy „felfedezzék” valamely érzelmi alapú emberi tulajdonság génjét. A józan ész oldaláról nézve ez persze képtelenség, de a determinizmus képviselői számára mindig kapóra jön. Alaposan felfújják aztán az ilyen „felfedezések” jelentőségét; hogy aztán apró betűs hírekben tudassák, hogy a dolog mégsem az, aminek tűnt. A genetika területén jelenleg gyilkos hajsza folyik, és az őrült teljesítménykényszer mellett nem csodálkozhatunk rajta, ha időnként a genetika valamelyik tudományos sztárja csalónak bizonyul. Nincs év, amely ne lenne hangos néhány leleplezéstől.

A szerelmet tagadó újabb „tudományos” elméletek leggyakrabban a genetika eredményeivel élnek vissza. Ide tartozik a szociáldarwinizmus számos változata; a már megcáfolt, idejétmúlt egykori, illetve a különböző álnevek alatt létező mai.

Könnyű belátni, kik szeretnék, ha a szerelem genetikai alapon meghatározható, kiszámítható és irányítható lenne. A hatalom lehetőségeit megsokszorozná, még a legostobább világuralmi képzelgés is szárnyakat kaphatna tőle.

Az utóbbi évtizedekben gyakran kaptak lábra olyan elképzelések, hogy valamiféle csoport, „elit”, stb. igyekszik irányítani a világot. Sokszor tételesen megírták, hol, mikor és kik gyűltek össze ebből a célból. Újabban már nem is a bulvársajtó számol be ilyesmikről, hanem különféle kutatóintézetek próbálják meghatározni, kik is uralkodnak voltaképpen a glóbusz felett. Felröppennek hírek arról is, miféle elvek vezetik a feltételezett csoportokhoz sorolt személyeket és intézményeket.

Ezeket a következőképpen foglalhatjuk össze:

 Világkormány létrehozása
 Valamiféle világ-irányító infrastruktúra megteremtése
 Az egységes világgazdaság irányító intézményrendszerének megteremtése
 Az egyedül üdvözítő liberális piacgazdaság világméretű kiterjesztése
 A nemzeti és regionális patriotizmus háttérbe szorítása vagy felszámolása
 A „világnyelv” meghatározása és tűzzel-vassal történő terjesztése.

Utóbbihoz csak annyit tennék hozzá, hogy csupán a hazai anglománok képzelik axiómának azt, hogy az angol nyelv az „eljövendő világrend” magától értetődő közös nyelve. A kínaiak és az arabok többsége erről másképpen vélekedik. A világban korántsem az angolt beszélik a legtöbben, igaz, jelenleg az első számú idegen nyelv, de egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is ugyanebben a státuszban marad.

Az viszont valószínű, hogy a világ irányítására aspiráló csoportok – ha léteznek – bizonyára az angol nyelvet képzelik a globalizált világ első számú kommunikációs kódjának.

Az előbb megszakítottam a felsorolást, folytatom:

 Az individualizmus bizonyos mértékű visszaszorítása, már ami a tömegek individualizmusát illeti. Az „elit” tagjainak individualizmusa természetesen más lapra tartozik.
 A családi, nemzeti és egyéb kötelékek fellazítása

Akár van konkrét irányító csoport, akár ezután fog megszületni, az emberiség zöme számára az ilyen csoportok tevékenysége sok jót nem tartogat. Számos alkalommal elhangzott, hogy a világ népességének zöme voltaképpen felesleges, hiszen a globalizált világban – vagy, ha úgy tetszik, az „új világrendben” a lakosság zömének nem lesz munkája. Az elektronika, robotika stb. fejlődése ilyen tendenciákkal jár…

Itt kell egy pillanatra megállnunk.

Vajon mi a világgazdaság feladata?

Talán az, hogy kevesek számára még többet adjon, tovább fokozza az amúgy is döbbenetesen nagy vagyoni különbségeket?

Esetleg az, hogy eltartsa az emberiséget?

A világgazdaság jelenlegi formája gyakorlati értelemben az elsőt szolgálja – ami nem más, mint maga a tökéletes céltalanság. A mellette harsogó szabadság-demagógia aligha leplezheti a tényleges célok végtelen sivárságát. A világot irányító gazdasági érdekeltségek motivációja most, a XXI. század elején, a világ egységesülésének (globalizáció) folyamatával kapcsolatban semmivel sem lett fejlettebb, mint amikor a mostani igazgatótanácsi vezérek ősei évszázadokkal ezelőtt szatócsként alkudoztak a városi piacon.

A globalizáció kifejezést először Bill Clinton amerikai elnök használta, azóta elképesztő gyorsasággal terjedt el a földkerekségen. A fogalmat sokan, sokféle értelemben használják, bizonyos mértékben mára le is járatódott.

A globalizáció – eredeti értelmében, mint a föld népeinek és nemzeteinek valamiféle együttműködése – már évszázadok óta zajlik. A folyamat, mint a jövő globális, vagy annál is magasabb szintű emberi közösségét felépítő események összessége – önmagában kívánatos és elkerülhetetlen. A jelenlegi – a nemzetközi pénzügyi szervezetek, multinacionális cégek és nagybankok irányítása alatt zajló – globalizáció azonban jelentős részében kártékony, nem felel meg az emberiség közös érdekeinek.

A globalizációs propaganda egyfajta gólyaperspektívát sugall: állandóan az emberiség, a Föld érdekeit hangoztatja, a lokális szempontokat pedig jelentéktelennek igyekszik feltüntetni. Hétköznapi ésszel persze azt hinnénk, hogy a globális érdek a lokális érdekek összességéből (is) adódik, de hamar megértjük, hogy nem így van. „Globális” érdek alatt tartalmatlan áriákat, esetleg kiüresedett közhelyeket hallunk, az „emberiség érdeke” valamiféle lila köd; és ez az érdek a miénktől általában annyira homlokegyenesen eltérő, mintha mi nem is tartoznánk az emberiséghez.

A közönséges kapzsiság és a hétköznapi, láthatatlan zsarnokság gyakran szokta magát valamiféle „felsőbb, magasabb érdek” jelmezébe öltöztetni. Mindig arról akar meggyőzni bennünket, mondjunk le fontos dolgokról – semmiért.

Az összeesküvés-elméletek szezonját éljük. Politikát, gazdaságot irányítók iránt a bizalom világszerte csökkenőben. Nem véletlenül, hiszen mára a hétköznapi ember pontosan látja, hogy a nagy rendszerekben rossz paradigmák érvényesülnek.

Különleges korban élünk: a hétköznapi ember világképe kitágult, felelősségtudata megnőtt, a világról alkotott felfogása alapjaiban változott meg. Ezzel szemben a politikusok, gazdasági vezetők motivációja és célrendszere semmit sem változott a XVIII. század kabinetháborúi óta, még mindig ugyanolyan kisszerű, mint azoké a politikusoké, akik képesek voltak hetekig azon alkudozni, kinek hol a helye a királyi asztalnál, vagy egy felvonuláson melyikük hintaja legyen az uralkodó fogatához közelebb. Még mindig befolyási övezetben, külkereskedelmi mérlegben, gazdasági növekedésben, klikk-érdekekben és profitban gondolkodnak, lényegében mindent ilyen céloknak rendelnek alá. Pedig a globalizáció mai szituációja mellett ezek a célok már nem korszerűek, hanem nagyon is elavultak. A globalizáció a föld egész lakossága érdekében való működést tételezne fel, amihez képest ez a motiváció szánalmas. A profithajhászás és a versengés erőltetése helyett a globalizáció kooperatív magatartást tételezne fel. Mivel az együttműködésnek első látásra a leghalványabb nyoma sincs, a hétköznapi ember teljesen logikusan tételez fel valamiféle titkos paktumot, összeesküvést a színfalak mögött. Mert annak legalább volna némi értelme.

Konrad Lorenz évtizedekkel korábban azt írta valahol, hogy a politikusok rendelkezésére álló eszközök nemcsak az értelmi képességeiket haladják meg, hanem a céljaik hasznosságát is. Politikusok helyett nyugodtan mondhatott volna multinacionális menedzsereket és bankvezéreket is, a helyzet teljesen ugyanaz. Napjainkra pedig még erőteljesebben kiviláglik az eszközök által rendelkezésre álló hatalom és a célok kisszerűsége közötti ellentmondás.

Folytatása következik.

Télvigyor

Dermesztő, közönyös fagyot

Hozott ránk a Tél,

Rajtunk – régi adósain -

Erőt venni vél.

—–

Míg tengelyén a fáradt Föld

Fásultan forog,

Fagyos magyar januárban

A Tél vigyorog.

——-

Tartozunk ezer halállal,

Az Idő szalad,

És már régen nem érdekel,

Mennyi a kamat.

—–

Vigyorog a mihaszna Tél,

Villan fogsora,

Azt képzeli, innen nem fog

Elmenni soha.

——

Ezer halál. Téli szelek

Lelkünk perelik,

De hiába. Egynél többre

Nekünk nem telik.

——–

Ha egyszer az országúton

Tavasz mendegél,

Követelésével együtt

Olvad el a Tél.

Davis újabb levelének részlete - VIII.

A magyarok és horvátok felháborodtak a vasvári békekötésen. Egyetértek velük, magam is arcpirítónak, kétszínű, gyáva és erkölcstelen lépésnek tartom, erről már annak idején Hohenlohe altábornaggyal is beszélgettünk. Az pedig, hogy ehhez a nevetséges békéhez megszerezték a császár megerősítését is, csak Lipótnak a trónra való alkalmatlanságát bizonyítja. Amúgy is papnak nevelték a rendkívül csúf, csenevész, hitvány és féltékeny természetű uralkodót, most pedig különféle tehetségtelen csoportok koronás bábfigurája lett.
Korábban már írtam, hogy november tizennyolcadikán a kursaneci erdőben valakik merényletet kíséreltek meg Zrínyi gróf ellen. Erről még nem sokat tudok, de az a benyomásom, hogy ugyanazon udvari körök állnak mögötte, amelyek ezt a kirívóan becstelen békét megkötötték és szorgalmazzák.
A magyar rendek Zrínyi gróf vezetésével nemrég kieszközölték, hogy február végére a király országgyűlést hívjon össze Pozsony városába. Az a diéta sorsdöntő lesz a magyarok ügye és a királyság története szempontjából. Ha az uralkodó hajlandó a törvényességhez visszatérni, talán folytatódhat a török elleni háború, amely előbb vagy utóbb az ország felszabadításához vezet. Ha nem, akkor a felelősen gondolkodó magyaroknak talán vissza kell térniük a szabad királyválasztás náluk bevett és törvényes gyakorlatához.
Azért írtam meg ezeket Neked mind, drága Jane, hogy lásd, milyen izgalmak közt élek most is, miféle indulatok tengerárja habzik körülöttem.
Ott tartottam, hogy Zrínyi gróf összevonta azokat a csapatokat, amelyeket a tatár elleni harcra akart felkészíteni. Előtte nyolcszáz emberről beszélt, végül csaknem ennek a kétszeresét, másfél ezer katonát vont össze. A többlet részben abból adódott, hogy Gaudi tábornok (azt hiszem, bátran nevezhetem így) ragaszkodott hozzá, hogy a frissen toborzott, részben még kiképzés alatt álló tüzérségi ütegek és a szintén most felállított gyalogság is harci feladatot kapjon.
- Szagoljanak puskaport – érvelt Gaudi. – Ennél csak veszélyesebb körülmények között kerülhetnek később a tűzkeresztség elé.

Rám pillantott, én pedig kihúztam magam. Megtisztelőnek éreztem, hogy Gaudi András annyira bízik a tervemben, hogy úgyszólván veszélytelennek tartja az ütközetet az újonc csapatokra nézve.
Az újonc csapatok szervezése – úgy gondolom – összefügg a jelenlegi magyarországi alkotmányos válsággal. Zrínyi gróf évekkel ezelőtt keresztülvitte, hogy a magyar országgyűlés megszavazza egy állandó magyar királyi hadsereg létrehozását. Még Lipót császár sem emelt ellene kifogást, tehát jelenleg Magyarországon törvény írja elő egy, török ellen bevetendő állandó hadsereg létrehozását. A gyakorlatban azonban szinte semmi sem történt ennek érdekében.
Maga Zrínyi gróf megírta egy létrehozandó állandó magyar hadsereg szabályzatának egy részét, hogy a dolgot előmozdítsa, de ez sem hozott változást. Most azonban – vélhetően az alkotmányos válság hatására – sok magyar nagyúr érzi úgy, hogy szépen, látszólag észrevétlenül, de fegyverkeznie kell. A Zrínyi gróf által most szervezett, igen jól felszerelt csapatokból egy későbbi magyar hadsereg magja válhat. Magam is ennek a leendő magyar hadnak vagyok a tisztje, drága Jane.

Ott tartottam, hogy keményen dolgoztunk mindannyian, előbb ezren, aztán az utolsó napokban még annál is többen.
A legfáradságosabb munka kétségtelenül az aknászokra várt. Az ő számukat muszáj volt felszaporítanunk önkéntesekkel is, de sokan és szívesen jöttek, és nemcsak a beígért jó fizetség miatt, hanem azért is, mert kihirdették neki, hogy fosztogatni akaró tatárok számára kell sírt ásni – előre.

Tél derekán

Tél derekán a világot selymes hó fedi éppen;

Dörmög a ködtakaró, reszket a tétova ég.

———

Zsémbel az északi szél a mogorván néma világgal;

Rémült vén telihold hallgat az ég tetején.

——–

Bősz, hideg éjszaka jön csikorogva a szürke világra;

Dermedt csillagokon reszket a távoli fény.

——-

Nem aranyozza be más számunkra a téli világot,

Mint tűz sánca mögé rejtőző szerelem.

——

Tél derekán a szobába szorulnak a titkok, a vágyak;

Tél rossz, prűd fagya kint, bent meg a szent szerelem.

——–

Nem más tán a hideg, mint meddő, ócska szemérem;

Vén eunuch a halál, s a Lét forró szerető.

——-

Tél derekán trónt ácsol az ördög a hajnali ködből;

Jégből a talpazata, és az alapja: közöny.

——

Tél derekán röhögő entrópia néz a világra;

Jég selymes hidege fényes semmibe hív.

——-

Tél derekán fogan ám az Idő titkos szeretője;

S hogyha az ég jelt ad, szép kikelet születik.

A székely végrendelete

Haldoklik az öreg székely valamikor a XIX. század elején. Csendesen veszi körül a népes család. A nótárius jegyez.

Az öreg székely gondolkodik. A javai zöméről már rendelkezett. Mi maradt még hátra? Megvan!

- Az ökröm, ami a múlt télen elveszett a havason!

Nagyot sóhajt az öreg. Aztán hivatalosra vált, és újra diktálni kezd:

- A havason elveszett ökröm az eklézsiát illeti, ne mondja senki, hogy őket nem támogatom.

Így bevégezve, újra sóhajt egyet. Elégedettebben. Aztán más gondol:

- Ha pedig az a nyomorult ökör mégis előkerülne, a sógoromat illeti!

Januári szél

Éles szél,

Hideg szél,

Januári szél.

—–

A felhő azt suttogja:

Megjön veled a tél.

—-

Hideg szél,

Téli szél,

Januári szél.

——-

A felzaklatott képzelet

Havat látni vél.

——

Hideg szél,

Téli szél,

Januári szél.

——-

Fenyegetőn gyülekezik

Felettünk

A tél.

——

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——

Havas úton

Kis batyuval

Remény mendegél.

——

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——-

Mindenfelől

Jeges hangon

Fenyeget a tél.

——-

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——

Sose jön el a tavasz,

Ha be nem hódolunk,

De hogyha behódolunk,

Úgyis megfagyunk.

——-

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——

Jéggé vágyik dermeszteni

Bennünket a tél,

A reményünk hiába várt

Kikeletben él.

——-

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——-

Fenyeget a tél,

Rossz átkot regél,

Szorongató,

Dermesztően

Zord fagyra ítél.

——

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

——-

Talán túl sem élhetjük,

Ha ránk zúdul

A Tél,

De úgyis elmúlik egyszer

És az élet él.

—–

Hideg szél,

Téli szél,

Januári szél.

——-

Anyagias,

Szorongató,

Vén pökhendi Tél;

Rólad beszél,

Ordít,

Sivít,

Dübörög a szél.

—-

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

—-

Van nekünk takarónk:

Szerelem

És Szeretet,

Ha szerencsénk van,

Tán még túléljük a telet.

—–

Téli szél,

Hideg szél,

Januári szél.

Szőke nő zűrben az űrben - 145.

SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal hallgatta.

Karennek eszébe jutott valami:

- A földi nyomortévékből ki vannak tiltva a veszélyes áltudományok – jegyezte meg.

Schellenberg ettől is meghökkent:

- Veszélyes áltudományok? Mi az, hogy veszélyes áltudomány? Ha áltudomány, mitől veszélyes?

Ed Philips tekintetében is érdeklődés villant:

- Ez engem is érdekelne.

A szőke nő elmosolyodott.

- Hogy mi az áltudomány? – kérdezte csöppnyi kihívással a hangjában.

- Nem – rázta a fejét Philips. – Csupán az, mi a Földön a veszélyes áltudomány.

- Az áltudományokról számos pont található a nyomortévék etikai kódexében. Egy részük az úgynevezett nyilvános áltudomány.

- Nyilván azok, – bólogatott Philips. – amelyekről az etikai kódexek kifundálói azt képzelik, hogy az égvilágon semmi sincs mögöttük. Például az asztrológia és a hozzá hasonlók.

- Igen – felelte Karen. – bár olyat soha sehol nem olvastam, amely megmagyarázná, hogy mitől nyilvános, illetve mitől veszélyes egy áltudomány. Az asztrológia valóban korlátozás nélkül mehet a nyomortévékben. A veszélyes áltudomány azonban tilos, és a csatorna felszámolását vonhatja maga után. Az apokrif régészeti felfedezések minden kódex szerint a veszélyes áltudományok közé tartoznak. Gondolom, ezért is nehéz lehetett megfelelő leletekre szert tenni.

Helmut Schellenberg egyikről a másikra nézett.

- Tehát ezért nem tudtak a nyomortévék adásaiból semmiféle adatra szert tenni – lamentált Ed Philips. – Csaknem kilátástalan munka volt.

- Az illegális zugmédia ellenben segíthetett – felelte Karen. – Ott válogatás nélkül hitelt adnak mindenféle híresztelésnek.

Ed Philips kortyolt az italából.

- Titkosszolgálati módszereket kellett alkalmazni, képzett titkos ügynökök százait kellett mozgósítani – mesélte tovább. – De még így is nehéz volt. Mendemondáknak, ellenőrizhetetlen híreszteléseknek, pletykáknak, büfékben, cigarettaszünetekben, nyaralások alkalmával elhangzott megjegyzéseknek kellett utánuk járni, illetve ilyeneket kellett kinyomozni. A háromnegyedük használhatatlan volt, de a használhatónál sem stimmelt minden, vagy a hely, vagy az idő, vagy valami egyéb körülmény nem felelt meg a valóságnak. Évekig atrtott, mire sikerült azonosítani négy-öt olyan régészt, aki valóban apokrif leletekre bukkant.

- És?

- Két esetben az apokrif használhatónak bizonyult – várakozásteljesen nézett szét.

Helmut Schellenberg a fejét csóválta:

- Befejeznéd végre, vagy még tovább akarsz csigázni bennünket? Mi történt azokkal a leletekkel? Hogy’ lehet, hogy az a tiszt a saját állkapcsát mutatta fel az embereknek? Kérlek, próbáld elmondani, de röviden és érthetően!

Ed Philips elvigyorodott.

- Három lelet bizonyult érdekesnek. Nagyon érdekesnek. A DNS alapján mindhármat könnyen azonosíthatták; a gazdáik különféle fegyveres testületek tisztjei voltak, akik időről a hivatásuk előírásainál fogva időre igen szigorú és kiválóan dokumentált vizsgálatokon estek át. Azonosításuk kétségtelen volt.

Hatásszünetet tartott. Helmut bosszankodott, Karen mosolygott.

- Nagyon furcsa eredmény volt ez – folytatta néhány pillanattal később Ed Philips. – Talán minden idők legkülönösebb vizsgálati eredménye. Mindhárom személy százszázalékos pontossággal azonosítható volt annak ellenére, hogy a maradványaik igen hosszú ideig hevertek a földben. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a három tiszt időutas volt, a nagyon távoli múltba küldték, ahol ismeretlen okból és ismeretlen körülmények között mindhárman életüket veszítették.

- Eddig értem – nézett rá Helmut. – Mi ebben a különös?

Ed Philips vigyorgott, akár a jóllakott hiúz:

- Hát csak az, hogy mindhárman életben voltak, és egyikük sem ment időutazásra. Nem jártak a múltban, nem vesztették ott életüket.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - VII.

Nyolcadik rész

A szerelem azon emberi jelenségek közé tartozik, amelyekkel hatalom, pénz, gazdaság és ideológia nehezen boldogul. Sőt, a szerelem a legfontosabb ilyen jelenség. Más, mélyebb, emberibb törvényei vannak, mint ezeknek; a szerelem árnyékában mindenféle hatalmi vagy gazdasági intézmény törékenynek, talminak, tökéletlennek és nevetségesnek tűnik. Ha az arányok körül próbálkoznak – azaz megpróbálják a szerelmet a hatalom, gazdaság, közigazgatás vagy a jog függvényének nyilvánítani, és azok alá rendelni – szánalmas fiaskóra számíthatnak. A kultúrtörténet erről (is) szól. Radikálisabbnak kell lenniük, egyszerűen le kell tagadni a szerelmet, kétségbe kell vonni a létezését. Lényegében az összes intézmény létérdeke a szerelem tagadása.

Ezért a legrégibb – és talán a legsikeresebb – eljárás a szerelem ellen annak valamiféle intézményes kétségbe vonása. Ennek sokféle változata van.

A szerelem tagadása
A szerelem értékének kétségbe vonása
A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
A szerelem démonizálása
A szerelem betegségként való beállítása

A szerelem tagadása gyakorlatilag minden korszakban előfordul. Ilyenkor a szerelmet a szerelmeseken, illetve a szerelemben hívő és bízó embereken keresztül éri – többnyire igen alattomos – támadás.

Az ilyen támadás alapszólama általában babonának, elmaradottságnak, ostoba hiedelemnek igyekszik feltüntetni s szerelmet, az általa „csapdába ejtett”, „elvakított”, „megtévesztett” embereket pedig babonás, ostoba, elmaradott, hiszékeny, lelkileg vagy értelmileg fogyatékos, gyenge jellemű egyéneknek, akik képesek a szerelem „lidércfénye”, „délibábja” miatt elhanyagolni a kötelességeiket.

Persze, az ilyen „megtévedtekkel” szemben az igazán „felvilágosult” emberek kötelessége, hogy őket „a jó útra visszatérítsék”, mégpedig a saját életük, sikerük, karrierjük, becsületük, vagy éppenséggel lelki üdvük érdekében. Ez az elv szabad kezet ad a szerelem és a szerelmesek elleni – olykor igen brutális, számító, vagy aljas – fellépésre. Nemcsak arról van itt szó, hogy az üres és parttalan szkepticizmus minden korban nagyon hajlamos a felvilágosultság álruhájában tetszelegni; nemcsak a szerelmet nem ismerő, vagy saját szerelmüket anyagi, hatalmi vagy egyéb vonatkozások érdekében eláruló lelki hitehagyottak gonosz irigységéről; hanem tisztán a magát a szerelemtől támadva érző hatalmi-gazdasági felépítmény önvédelméről.

Az ilyen inkvizíciós szellemiségű hozzáállás sokkal elterjedtebb, mint elsőre hinnénk. Az emberi természet hajlamos rá, hogy széles körben terjessze, propagálja, bölcsességnek tüntesse fel – saját rossz döntéseit.

A pesszimizmus és a determinizmus első számú ellenfele minden társadalomban a szerelem. ilyen értelemben – minthogy a pesszimizmus és a determinizmus mindig a hatalom burkolt támaszai – a szerelem mindig bizonyos értelemben a hatalom ellenére keletkezik és él. Nem igaz a magyar költő vélekedése, a zsarnokság nem kap szót a szerelemben, és nem képes betolakodni a nászi ágyba, ha ott valódi szerelmet éreznek egymás iránt a házastársak. Ha a szerelem hatalomfüggő lenne, már régen kihalt volna az emberiség. Csakhogy a szerelem fittyet hány hatalomra, gazdaságra és politikai berendezkedésekre, nem árulja önmagát a piacon, nem köti jelenlétét semmiféle politikai elvhez sem. Minden korban újjászületik, és minden korok minden új szerelmespárja mindig úgy érzi, ők az elsők a szenvedélyben, velük kezdődik a szerelem története.

A pesszimizmus minden hanyatló korban a hatalom egyik legfőbb támasza. Ha az emberek nem számítanak jóra, nem várnak javulást, viszonylag könnyű rajtuk uralkodni, hiszen a pesszimizmusból fakadó apátia mindig megakadályozza a hatalommal szembeni nyílt fellépést. A pesszimizmus izolál, magányt, meg nem értést teremt, minden értelmes összefogás gátja. Semmiféle komoly vállalkozás nem születhet „úgyse fog sikerülni” tudattal.

A pesszimista ember mindig úgy érzi, reménytelen túlerővel áll szemben, nem is veszi a fáradságot az ellenszegülésre. A pesszimizmus által teremtett burkolt jövőelméletek a kudarcot annyira biztosnak látják, hogy a pesszimista annak elkerülése érdekében szívesen hoz áldozatot – a semmiért.

A determinizmus a pesszimizmus „filozófiai színezetű” kiegészítője. Látszólagos komolysága ellenére merő hiedelem, nem más, mint a pesszimizmus egyfajta torz, csüggeteg „távlatba helyezése”. Jól kiegészíti a pesszimizmust, azt sugallván, a sorsunk nálunk mérhetetlenül erősebb hatalmak kezében vagyunk, nem tehetünk egyebet, mint tűrnünk kell azok játszadozásait. Minden hatalom úgy véli, így lehet a legjobban a helyzet elfogadására kondicionálni az alattvalókat. A hódítókat gyakran jobban segíti a determinizmus, mint a fegyverek. Ez a legjobban bevált ötödik hadoszlopok egyike.

A szerelem a pesszimizmusnak is, a determinizmusnak is halálos ellensége. Szerelemben nem lehet pesszimistának maradni, hiszen a szerelem célja a boldogság, illetve ennek megőrzése; vagy örömteli vágyakozással, várakozással társul, vagy fényes, éltető, elmondhatatlanul boldog testiséggel. A pesszimizmusnak ezek közül mindegyik véget vet.

A determinizmus sem tud megélni a szerelem bűvkörében. Nincs olyan épeszű szerelmes, aki a beteljesülést ne önmagának és szerelmének tulajdonítaná, hanem valamiféle megfoghatatlan „szükségszerűségnek”. A harmonikus magánélet és a villanásszerű szerelem egyaránt semmivé teszi a determinista szólamokat; a „szükségszerűség” veresége az őszinte magánélet színterén mindig teljes. A determinizmusnak csak a magánélet elárulása, az érdekkapcsolat képes életteret biztosítani.

A szerelem lényegében az élet, a túlélés szimbóluma, emberi fejlődésünk egyetlen igazi záloga. Lepereg róla mindenféle hatalmi, gazdasági vagy ideológiai szempont. Nem igényel, de nem is tűr el semmiféle jogosítványt, engedélyt, vizsgát, törvényi korlátozást, vagy egyéb beavatkozást. Még ezek kísérlete is nevetséges.

Nem véletlen, hogy az disztópiák szerzői a félelmetes, torz, embertelen jövőképekből sohasem mellőzik a szerelemnek valamiféle hatalmi korlátozását. Valóban; ha ilyesmi megvalósulhatna, az emberi érzelmek felszámolását, lényegében az emberi kultúra elpusztítását jelentené. A bioautomatává vált emberiség napjai meg lennének számlálva. A néhány scifi író által kifundált robotokból álló társadalmak (mint amilyenek tömegével hemzsegnek Lem Kiberiáda című művében), vagy az emberi robotokból álló civilizációk fennmaradásának esélye a nullával egyenlő. Az emberiség a szerelem felszámolásával lenne elpusztítható. A Madách falanszter-színében szereplő világ valóban logikusan vezetne a csüggesztő végig…

A szerelem tagadásának ma leginkább a „tudományos” változatai vannak divatban. Nem véletlenül; koruk néhány évtizede még egyértelműen a tudomány, a tudományos haladás kora volt, nem volt még az emberi történelemben olyan időszak, amikor ilyen hatalmas tekintélye lett volna a tudománynak. Hogy ez mára jócskán megkopott, abban a tudomány egyáltalán nem ártatlan.

Folytatása következik.

Rigmus műtétecske után

Tegnap

Szabtak, vágtak, varrtak;

Kimetszettek

Hátamból egy darabot,

Most meg újra

Itt vagyok.

——–

Bő fél évig növekedett,

Feketedett,

Öregedett

Egy dudor,

Más néven őt úgy becézték:

Jó indulatú

Tumor.

—–

Tavasszal lett,

Nyáron nyaralt,

Ősszel őszült,

Viszketett;

Folyton csak nőtt,

Amíg végre

Tegnap délben

Odalett.

——-

Egészségügy vizsgálgatta,

Szurkálgatta,

Tapogatta,

Kivégzését halogatta

Sokáig;

Áprilistól szeptemberig,

Szeptembertől

Újév

Januárjáig.

——-

Tumorocskám szikét látott,

A hátam meg frissen vágott.

—–

Szike vágott, olló nyesett,

Eme eset tegnap esett.

—–

Testem halványzöldre terült,

Tumor helyett kötés került.

—–

Tumor telkét lebontották,

Hozzá véremet ontották.

—–

Öreg kórház, kopott, komor,

Vén műtőben tumor-humor.

—-

Vén tumorról nem szól rege,

Sebe se marad, csak hege.

—-

Esetleg egy halvány dudor,

Itt élt egyszer egy nagy tumor.

Davis újabb levelének részlete - VII.

Zrínyi gróf azt is elmondta, hogy vett a Murán egy rissz-rossz malomhajót, éppen olyan, amilyet kértem. Holnap megnézhetem.
A hajómalom kedvemre való volt.
Érdekes, hogy Magyarország nagy folyóin – a Dunán és a Tiszán – elvétve is alig akad hajómalom, de a kisebb folyóvizeken annál több van belőlük. Ennek az lehet az oka, hogy a magyarországi vízimolnárok pénzhiány, vagy az állandósult harcoktól való félelem miatt nem tudnak, vagy nem mernek igazán nagy hajókat vásárolni vagy építtetni, amilyenek a nagyobb folyamokra kellenének. A Dunán Győr és Komárom környékén több hajómalmot is láttam, de egyik sem a folyam fő ágán őrölt, hanem mindegyik mellékágakon, a part közelében.
A hajómalom olyan vízi szerkezet, amely két hajón nyugszik, amiket gerendákkal ácsoltak össze. A két hajótest között kap helyet az alulcsapott vízkerék. Elvileg az ilyen malom bárhol lehorgonyozható, hajóként közlekedhet a folyókon, és megkeresheti az őrlésre legalkalmasabb vízáramlatokat. A merülőmalmoknál sokkal egyszerűbb és megbízhatóbb konstrukció. Az alulcsapott vízkerék minden folyóvízben használható, és a Murához hasonló folyókon
Az a hajómalom, amit Zrínyi gróf megvásárolt a számunkra, már hosszú évtizedek óta vándorolhatott a Murán és a Dráván, vagy talán még egyéb folyókon is. A gazdája nemesember volt, a néhai vízimolnár egyetlen lányának a férje, nem értett a malomhoz se ő, se a família, őrölni sem akart már vele senki. A hajómalom lehorgonyozva állt valahol Kottori felett a Murán, és nem kellett a kutyának se. A nemes gazda már azon iparkodott, hogy deszkának és ócskavasnak fogja eladni, amikor a gróf megbízottai megjelentek nála, és jó pénz kívántak a néhai apósa tákolmányáért. Ahogy megvették, a gróf emberei le is úsztatták a hajómalmot a Murán, de nem vitték el egészen Zrínyi-Újvárig, hanem a folyó előző kanyarulata előtt horgonyozták le.
A két hajótest igen különböző nagyságú volt. A nagyobbik – aminek házhajó, illetve malomházhajó volt a neve – deszkákból összerótt terjedelmes alkotmány volt, benne kapott helyett az őrlőszerkezet, de még a gazda kajütje is; a másik laposabb, egyetlen hatalmas fatörzsből kivájt csónakszerű jármű volt, szűk hellyel, ebben csak szerszámokat, különféle holmikat, meg lomokat tároltak. Ez volt a szerhajó, más néven a tombác. Mindkét hajónak elöl függőleges, hegyes orrtőkéje volt, hátul meg tompa tatja. Mindkét hajó felett fából készült sátortető feszült – akár egy parasztházon.
A két hajót gerendákból készített erős tengely kötötte össze. Ezen nyugodott az alulcsapott vízkerék. Ez meglehetősen széles lapátú volt, de eléggé elhasználódott állapotban. Az átmérője nem volt túlságosan nagy, de szélesnek elég széles volt. A nagyobb folyókon ennél sokkal méretesebb kerekekre lett volna szükség.
A két hajótestet erős fagerendák kötötték össze az orrban is, és a hajófar előtt is – ezeket hívták vízjáróknak. Talán amiatt, mert ha valaki ezen közlekedett, a malomhajó eléggé mély merülése miatt a távolabbi szemlélők valóban azt gondolhatták, hogy az illető a vízen jár. Erős – de már eléggé korhadó – pallódeszkák voltak a kerék mellett is lefektetve mindkét hajó irányába.
Amikor az őrlést szüneteltetni akarták, a vízkerék elé fából eszkábált vízfogót eresztettek le, ami az áramlást elrekesztette, így a kerék megállt. Az én malomhajóm vízfogója kiváló állapotban volt, talán ez volt az összes deszka alkatrész közül a legkülönb. A csáktornyai vár molnárja is azt mondta, a vízfogót nemrég cserélhették, nem éppen új, de még vízfogóként jól el lehetne adni.
A szerkezethez tartozott még három darab széles molnárcsónak – ezekkel hordozták az őrletni valót a partról a hajóra és vissza.
Rendes körülmények között a hajómalom a malomállásban volt kikötve a malomszeghez – vaskos és erős, a folyó fenekébe levert fenyőszálhoz, amit tíz-tizenkét ember rögzített – és a vízimolnár a malomszeg után fizette a hely földesurának az úgynevezett szegadót. A Zrínyi grófok birtokain száznál is több ilyen adózó vízimolnár dolgozott. Most – tél lévén – mindegyik a téli kikötőhelyén pihent. Rendszerint András-napkor, november legvégén hagyták abba a munkát.
Télen a legtöbb vízimolnár szétszedte, javítgatta a szerkezetet, a hajók réseit befoltozta, az elhasználódott alkatrészeket kicserélgette. A mi malmunkkal ez már évek óta nem történt meg télen-nyáron a folyóparton hevert, ami meg is látszott rajta. A csáktornyai molnár szerint már javíthatatlan volt, olcsóbb lenne újat készíteni helyette. Nekünk azonban nem a gabona feldolgozására kellett, mi tatárt őrölni akartunk rajta.
Szó, ami szó: volt mit rendbe hozni a szerkezeten, néhány fő darabon kívül úgyszólván semmit sem hagytunk meg belőle. Szinte egyedül a kereket.
A malomkövet viszont kicseréltük, és eleve olyat tettünk a helyébe, ami őrlésre alkalmatlan lett volna. A malomkő külső sávja az őrlőlap, ahol a malom rendeltetésszerű működése során a megdarált gabonaszemek őrlése történik. A molnár az alsó kő felső és a felső kő alsó felületébe ujjnyi mély vájatokat, levegõcsatornákat, úgynevezett rémeseket vésett, a rémesek közé pedig az őrlőlapba vékony rovátkákat karcolt. A rémesek a szemek elvágásán kívül hűtőlevegőt vezettek a kövek közé, amire szükség volt, mivel a gyors forgás következtében a malomkövek és az őrlemény igen fölmelegedtek. Ezért a rémeseket rendes körülmények között két-háromhetente újítani kellett.Nekünk azonban éppen erre volt szükségünk, olyan követ illesztettünk be, amelyen egyáltalán nem voltak rémesek.
Voltaképpen sajátságos fegyverré építettük át a hajómalmot; egyszerre fabrikáltunk belőle gyújtóhajót és úszó üteget.

Hangok varázsa

Ha dallamot dúdol a szél,

Megint remény fakad,

És elpirul a szürke ég,

A mindig hallgatag.

—–

Ha múlt szerelmek énekét

Zengi a vén Idő,

Tán színre lép a semmiből

Az öreg Békítő.

——-

Ha Gyermekem zenéje szól,

Ülök és hallgatok,

S a meghatott Mindenségben

Tán el is olvadok.

——-

Ha itthon kályha duruzsol,

Elönt a nyugalom,

S a szent Béke halk neszeit

Meghitten hallgatom.

——

S ha hallom Kedvesem szavát,

Sóhajt a Végtelen,

S én azt hiszem, hogy némi kis

Élet még jár nekem.

Nem tud olvasni az ördög

Valamikor a XIV. században nevettek az alábbi történeten:

Egy magyarországi városból két ember zarándokolt el Rómába. Az egyikük gazdag céhmester volt, a másik pedig szegény frissen elözvegyült szőlőmunkás.

Út közben találkoztak, a gazdag céhmester felismerte földijét, igen megörvendezett rajta, hogy nem kell egyedül utaznia, és amerre megfordultak, igaz keresztényi segítőkészséggel kifizette a szegény szőlőmunkás ételét, szállását is, ami a másiknak nagy könnyebbséget jelentett, és nagyon hálás is volt.

Rómába érve végigjárták a szent helyeket, közben a céhmester számos búcsúcédulát vásárolt magának, hogy biztosítsa majdan a helyét a mennyországban. Vett volna a szőlőmunkásnak is, de az nem tartotta illendőnek, hogy elfogadja, hiszen már így is túl sokat köszönhetett a társának.

Hazafelé jövet a céhmester nem győzött örvendezni a búcsúcéduláknak.

Baj nélkül értek haza Magyarországra. A szőlőmunkás egy más városban kapott munkát, attól kezdve többé az életben nem látták egymást.

Csak a túlvilágon.

A szőlőmunkás szegényen, pesszimistán, a világ iránti gyűlölettel eltelve halt meg. A céhmester ellenségei intrikáinak esett áldozatul, hamisan vádolták, elveszítette a vagyonát, és bánatában a folyóba ölte magát.

Mindketten a pokolba jutottak.

A szőlőmunkás elámult, amikor megpillantotta a céhmestert.

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle. – Mit keresel a pokolban, hiszen neked vannak búcsúcéduláid?

A céhmester csalódottan húzta el a száját.

- Semmire sem mentem velük.

- Az hogy’ lehet?

- Megmutattam őket, amint idehoztak.

- És?

- Rá se hederítettek. Az ördög nem tud olvasni.

Röpke januári tavasz

Sápadt napfény,

Kemény szél;

Januárban

Szabadságra ment

A Tél.

-----

Méltóságos, szép hitek,

Talán mégsem lesz hideg.

-----

Hideg hajnal,

Fényes ég;

Fájdalmasan integet

A Messzeség.

------

Vén ködös felhő-zárvány,

Csapdában a szivárvány.

-------

A meleg sál

Kelendő;

Súlyos felleg fölöttünk

A Jövendő.

-----

Békét könnyez ránk az ég,

Ám a tavasz messze még.

-----

Nem tudjuk még,

Hogy mi vár;

Ezért hozott

Röpke tavaszt

Január.

-------

Sok jót talán nem várunk,

Ha elesünk, felállunk.

------

Esti felhő

Bozontos,

A világnak

Az életünk

Nem fontos.

------

Röpke téli Kikelet,

Isten szava szól veled.

-----

Tavaszias január,

Nem nyomasztja a lelkünket

Most se a hó

Se a sár.

------

A világ a fagyos telet rettegte,

Januári tavaszt kaptunk helyette.

-----

Ha félnénk most a világunk romlását;

Isten ritkán eszi forrón a kását.

Szőke nő zűrben az űrben - 144.

SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen felfigyelt. Letette a kezéből a poharat, közelebb jött, és leült Eddel szemben.

- Bizonyítékok? – értetlenkedett Helmut. – Miféle bizonyítékok?

- Igaz is, – tette hozzá a szőke nő. – arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy lehet az ilyesmit bizonyítani.

Ed Philips elmosolyodott.

- Voltaképpen véletlenül sikerült.

- Véletlenül? Mi az, hogy véletlenül?

Ed Philips kissé tudálékos arccal folytatta:

- Mint már említettem, felfigyeltek egyes olyan régészeti leletekre, amelyek egyértelműen az időutazást bizonyították. Szisztematikusan vadászni kezdtek rájuk, de évekig tartott, amíg összegyűjtötték őket. Nem volt könnyű.

- Évekig?

- Bizony évekig.

- Az hogy’ lehet? Talán nem ezek voltak minden idők legfontosabb régészeti emlékei?

Ed Philips úgy mosolyodott el, mint a sas, amikor a levegőből megpillantja a földön ugrándozó gyanútlan nyulat.

- Valószínűleg azok is voltak, ezt azonban senki se tudta. Legkevésbé a tudósok, akik elvben értenek hozzá. Vagy érteniük kellene. Hivatalból.

- A tudósok? – értetlenkedett tovább Helmut.

- Bizony ők! Miattuk kallódott el a leletek zöme. A régészek miatt.

- A régészek miatt? – visszhangozta nyomorult arckifejezéssel az ifjabbik Schellenberg.

Karen töltött magának egy italt. Helmut szerencsétlen arcát látva az ő kezébe is adott egy poharat.

Ed Philips elvigyorodott.

- A régészek miatt? – makogta újra Helmut Schellenberg.

- Hát persze, hogy miattuk, – mosolygott Ed. – Mivel csupa olyan leletről volt szó, amelyek bajt hoznak a felfedezőikre.

Karen kajánul elmosolyodott, Helmut azonban értetlenül nézett. Ed minden sietség nélkül a pulthoz ment, és italt töltött a poharába.

- Hogy’ hozhatna bajt egy régészeti lelet a régészre? – morfondírozott Helmut.

- Igazából nagyon sok olyan régészeti lelet van, ami bajt hoz a régészekre.

- Kérlek, – nyögte a másik. – magyarázd el nekem….

- A régész munkáját köti az elmélet – felelte vigyorogva Ed Philips. – Az elmélet, amely előírja a szakembernek, hogy milyen korú rétegben mit illik találnia. Vagy talán jobb, ha erősebben fogalmazok: hogy egyáltalán melyik rétegben mit van joga találni. Az ember származásáról és kialakulásáról szóló teóriák voltaképpen zsarnoki kényszerzubbonyok.

- Erről az előbb már beszéltél – figyelmeztette a szőke nő.

- Igen, de Helmut még nem érti – most az ifjabb Schellenbergre nézett, aki hálásan bólintott. – A teóriák szerint meghatározott korban csak a teória által kanonizált emberfajták létezhetnek. Ha valaki attól eltérőt merészel találni, kizárólag csaló lehet. Sok tudós karrierje tört derékba ilyesmi miatt. Ezért aztán a régészek nem verik nagydobra az apokrif leleteiket. Eltitkolják, megsemmisítik, igyekeznek megszabadulni tőlük.

- Az időutazás bizonyítékai pedig kizárólag ilyen apokrif leletek – tette hozzá a szőke nő.

- Úgy van. Egy öt vagy hatmillió éves rétegben semmiképpen sem bukkanhat elő egy nylvánvalóan a Homo sapienstől származó maradvány. A régészek megtalálják, tisztázzák a rétegtani viszonyokat, elvégzik, vagy elvégeztetik a kormeghatározást. Amikor rádöbbennek, mit is találtak, vagy meghamisítják az adatokat, vagy elhallgatják a felfedezést a saját jól felfogott érdekükben. Különben ízekre tépné őket az elmélethez körömszakadtáig ragaszkodó dogmatikus szkeptikusok tehetségtelen és fantáziátlan majomhordája. Ezért volt annyira nehéz összegyűjteni a leleteket. A legtöbb esetben pletykák és mendemondák alapján kellett nyomozni.

- Mi lett az eredmény? – kérdezte Karen.

- Egy csaknem komikus bejelentés.

- Komikus?

Ed Philips újra elvigyorodott.

- Komikusnak eléggé komikus. Egy szigorúan titkos konferencián kiállt a szószékre egy Carl Toll nevű alezredes, felmutatott valami nejlon fóliába csomagolt tárgyat, és különös bejelentést tett.

- Mi volt az a különös bejelentés?

- Szó szerint így hangzott: Hölgyeim és Uraim! a nevem Charles Toll, a légierő alezredese vagyok. Egy emberi állkapcsot tartok a kezemben, amelyről kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az enyém. A fogászati azonosítás eredménye több mint meggyőző. Hölgyeim és Uraim! A jelek szerint életemet vesztettem valahol a mai Florida térségében, négymillió esztendővel ezelőtt.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - VII.

Hetedik rész

A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.

Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?

A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.

De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.

Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.

Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.

A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.

Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).

Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.

A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.

A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.

A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.

Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.

Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.

A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.

A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.

Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.

A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.

Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.

Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.

A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.

A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.

A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.

A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra.

Folytatása következik.