A szabad akaratról - XVI.

Miért születtünk, miért vagyunk? A XX. századi pesszimizmus szerint: “Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” (SARTRE, J-P. 1968: 229)

A kijelentés egyik része sem áll meg. A létnek van oka: a megtartás-megmaradás; a másik ember létének igénye, a szeretet. Ami a mondat második felét illeti, minden etika azzal kezdődik, hogy az első és legalapvetőbb erény: vállalni az életet. A halál sem véletlen, de számunkra filozófiai értelemben nem megragadható. A végletes pesszimizmus mindig tévedésben van, mert az alapja is tévedés. Sohasem tud választ adni egyetlen kérdésre sem. Miért élünk hát? “…a törekvés, amely “élni” késztet minket, olyan ösztönzés, amely indítékát önmagából nyeri.” (HEIDEGGER, M. 1989: 354.)

Egy olyan filozófia, amely “objektív” és érzelemmentes alapon szeretné a világot megérteni, nem fogalmazhatja meg ezt ennél tisztességesebben. Viszont a legsivárabb világképet kialakító filozófiának is számolnia kell a szeretet létezésével. Ha a filozófia nem számol vele, megteszi a filozófus. “Az a filozófiai magatartás, amelyről beszélünk, a kommunikáció hiányának nyomorúságába mélyeszti gyökerét. Arra kell tehát törekednünk, hogy igaz legyen, hogy vitánk szeretetteljes legyen, mert a szeretet az, ami alapvetően közel hozza az egyik embert a másikhoz.” JASPERS, Karl: Bevezetés a filozófiába.)

Abban a korban azonban, amikor már időnként a fizikusok is az atommagok szeretetéről beszélnek, elérkezett az idő, amikor tisztáznunk kell, mi is a szeretet. “…a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását nem a szeretet egy bizonyos “tárgyához”, hanem a világ egészéhez.” (FROMM, E. 1997: 295.) Az ember alapvető lelki alkata, az emberi lényeg egyik legsajátabb megnyilvánulása. “Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok és minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés.” (ANCSEL, É. 1989: 21.)

A szeretet az, amelyből annál több marad nekünk, minél többet adunk másoknak. A szabad akaratot is csak a szeretettel kapcsolatban lehet és kell értelmeznünk. A felebaráti szeretet, a barátság, a testvéri szeretet, a szülői szeretet és a szerelem mindenki számára érthető. Más a helyzet az önszeretettel. Ez a fogalom rejti a szeretet egész fogalomkörének a legsúlyosabb problémáját. Ezen a téren találhatjuk a nyugati gondolkodásban a legtöbb zavart. “…széles körben elterjedt az a hit, hogy másokat szeretni erény, magunkat szeretni azonban bűn. Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem, annyira nem szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet “pestisnek” nevezi. Freud pszichiátriai értelemben beszél az önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné.” (FROMM, E. 1997: 300.)

Ez a nézet merő képmutatáson és abszurditáson alapul. Hogyan tudnék bárki mást szeretni, ha magamat nem szeretem? Pedig ezt várja el tőlünk a nyugati kultúra immáron több ezer éve. Hogy mennyi kárt okozhatott ez a felfogás a lelkekben, azt számbavenni is aligha lehet. Erich Fromm felfogásával kell egyetértenünk: “A valódi szeretetben termékenység fejeződik ki, és törődést, tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet foglal magában. Nem “érzelem”, amire valaki “indít” minket, hanem tevékeny törekvés a szeretett személy fejlődésére és boldogságára, és a saját szeretni tudásunkban gyökerezik. Valakit szeretni, az a szeretet képességének érvényesítése és összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretet tartalmaz, úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti az embert mint olyat. Az a fajta “munkamegosztás”, ahogy William James nevezi, hogy valaki szereti a családját, de nem szereti az “idegent”, annak a jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az emberszeretet nem absztrakció, mint gyakran gondolják, amely az egy meghatározott személy iránti szeretet után következik, hanem előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek szeretése közben teszünk rá szert. Ebből az következik, hogy a saját énem éppúgy tárgya kell hogy legyen a szeretetemnek, mint más. Az ember saját életének, boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben, felelősségtudatban és ismeretben. Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen szeressen, akkor önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem tud szeretni egyáltalán.” (FROMM, E. 1997: 301.) A Biblia is ugyanezt fogalmazza meg — zseniális tömörséggel: “A “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” bibliai parancsában kifejezett eszme feltételezi, hogy az embernek a saját integritása és egyetlensége iránti tisztelete és megértése elválaszthatatlan a másik individuum iránti tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem iránti szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti szeretettel.” (FROMM, E. 1997: 300-301.) Erich Fromm az önszeretettel kapcsolatban Meister Eckhart szép gondolatait idézi: “Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat. Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán szeretned, de ha mindenkit egyformán szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy személyként fogod szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is egyformán szeret.” (FROMM, E. 1997: 302.)

Az önszeretet iránti ellenérzéseket az váltja ki, hogy az emberek hajlamosak összetéveszteni az önzéssel. Csakhogy a kettő egyáltalán nem azonos. “Önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli magát. Az önmaga iránti gyengédség és törődés hiányában, ami csak termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen és frusztráltan magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat ő maga torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de valójában csak sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a kudarcát, hogy nem tud törődni a valódi énjével.” (FROMM, E. 1997: 301.) Az önzés az önszeretetnek éppen az ellentéte. Az pedig igen nagy mértékben a nevelő felelőssége, hogy a rábízott tanítványt önzésre szoktatja-e, vagy önszeretetre. Nem is beszélve arról, ha arra neveli, hogy módszeresen és megrögzötten kételkedjék tulajdon értékeiben, hogy a gyermek kétségbe vonja saját lehetőségeit, erejét, tulajdon értékét. Ebben az esetben a pedagógia voltaképpen öngyűlöletre nevel. A mai iskola az esetek igen nagy, döntő hányadában tulajdonképpen ezt teszi.

A szeretet nem tartozik az “egzakt” fogalmak közé, “tudományos” vagy “hivatalos” minőségben egyfajta szégyenérzéssel szoktak beszélni róla; ellentétben a “komoly” dolgokkal, mint politika, gazdaság, stb. Ennek az a burkolt szembenállás lehet az oka, amelyet a közéleti-hivatalos-közigazgatási, illetőleg a tudományos gondolkodás a szeretettel szemben tanúsít. Az egyik a “pártatlanság” a másik az “objektivitás” hajszolásának szellemében teszi ezt. Teszik ezt annak a helyes alapelvnek a szellemében, hogy minden embert pártatlanul, részrehajlás nélkül kell kezelni, a törvény mindenki számára ugyanaz, és minden ember egyformán fontos. A baj nem az alapelvben, hanem a hozzá kapcsolódó gyakorlatban rejlik. A “minden embert pártatlanul kezelni” a gyakorlatban így valósul meg: minden embert szeretetlenül kezelni. Bárki bármelyik hivatalban, bármikor meggyőződhet erről. Az “emberekkel részrehajlás nélkül bánni” a gyakorlatban azt jelenti: mindenkivel egyformán szeretetlenül bánni; ez rejlik társadalmunk intézményeinek az egyes személyekkel szembeni viszonyában. A “mindenki egyformán fontos” a gyakorlatban azt jelenti: senkit sem kell szeretni. Az egyes intézmények ügyrendje ezt a gyakorlatot a legteljesebb mértékben támogatja. A valóságban azonban nincsenek intézmények, csupán emberek vannak. “A történelem egyetlen látható hordozója az egyén.” (HAUSER, A. 1978: 164.)

Az “intézmény” elvont fogalom, egyetlen megnyilvánulási módja a hozzá kapcsolódó emberek tevékenysége. Ezeknek az embereknek az “intézmény” működési elvei következtében az emberekkel pártatlanul – azaz személytelenül és elvontan — kellene foglalkozniuk. A hivatalos előírások, jogszabályok, házirendek stb. elvont, emberi értelemben csökkent dimenzióértékű és csak papíron létező világában ez evidencia, a valóságban azonban lehetetlen. Olyan “plátói idea”, amelyet csak követni lehet, utolérni nem; a valóságban csak a szeretetlenség valósítható meg. Valójában az elv is rossz: Az embernek nem pártatlanságra, hanem empátiára van szüksége. Ezért megy abba a boltba, ahhoz a hivatalnokhoz, orvoshoz, stb aki és ahol hajlandó az irányába némi empátiát mutatni. Inkább többet várok, ha nem az a tisztviselő dolgozik éppen; nem érdekel a többletköltség, sem a kisebb kellemetlenségek, ha empátiával találkozom. Kicsi elsős nebulómat sem az “egyaránt kiváló” pedagógusok valamelyikének a gondjaiba adom, hanem az ismerős tanító nénihez viszem, akiben megbízom, mert ismer engem, és talán a gyermekemet is. Kettős értékrend létezik; egy hivatali személytelenségen alapuló és elvont; illetve egy empátián alapuló és személyes.

Az elidegenítő személytelenné válástól az embert egyedül az empátia óvja meg, ezért jogosan törekszik rá. Az egész társadalmat át- meg átszövi az ilyen empátián alapuló személyes kiskapcsolatok mikrohálózata, amely “intézményes” vagy “tudományos” értelemben felfoghatatlan és megérthetetlen. Az ezt elutasító etikák zordon magányra kárhoztatják az embert; a modern “identitásproblémák” egyik gyökere a velük szemben történő “etikai alapú” szembeszegülés. Hagyományosan a kiskapcsolatokat csak akkor tekintjük erkölcstelennek, ha a társadalmi ranglétra csúcsain — ahol minden erkölcsfilozófia szerint kötelező a személytelenség — jelentkeznek nepotizmus (rokonpártolás) vagy egyéb formában — bár akkor is kiirthatatlanok; illetve akkor, ha az empátiát a pénz helyettesíti: ekkor beszélünk korrupcióról. Aki ilyen kapcsolatokkal nem rendelkezik, az csaknem jóvátehetetlenül magányos és gyökértelen. Kiszolgáltatottan csetlik-botlik a világban. Ezt a kapcsolatrendszert nem pótolhatja sem a hatalom, sem a pénz, mert az empátia nem engedelmeskedik sem a hatalom, sem a pénz “törvényeinek”. Ha az empátia mellett döntök, szabad akaratomat gyakorlom, ha a személytelenség mellett, lemondok róla.

Folytatása következik.

Tán messze még...

Tán messze még a célszalag,

Az Idő vén batár,

S ha valamit nem teljesít,

Majd újra sorba áll.

—

Tán messze még Utópia,

Bolond a ráció,

S ha késni tűnnek napjaink,

Nincs kompenzáció.

—–

Tán messze még a szebb jövő,

Talán csak most fogan,

Megszokta már a vén Idő,

Hogy nélküle rohan.

—–

Tán messze még a rossz gödör,

A végelszámolás,

S a rezgő-mozgó vén anyag

Talán csak látomás.

——-

Tán messze még a dús siker,

A vigyortagozat,

S ha vén kaszás elé kerül,

Már úgysem ér sokat.

—-

Tán messze még, hogy eljöhet

Az Élet ritmusa,

Dúl pesszimista színpadon

A szomorú tusa.

——

Tán messze még a tiszta sor,

Börtönben a Remény,

Míg visszavívja Ritmusát

A Szó, s a Költemény.

—–

Tán messze még a jó rege,

Csüggedt káosz dadog,

Soká tart, míg a vén Mese

Majd újra felragyog.

—–

Tán messze még a Holnap is,

Vagy tán el is marad,

S lemondó könnyet ejteni

Csak egyedül szabad.

—-

Tán messze még a Kikötő,

Hová a Lét szalad,

S ahol a szótlan Gazda majd

Mosoly nélkül fogad.

—

Ha pedig nincsen messzeség,

S a mennybolt elborít,

Az édes, végső jó rokon

Majd mindent elsimít.

Keddi SF-novellák - II.

A novellasorozat első számú tanulsága természetesen az, hogy végképp tudatosítsa, milyen elképesztő bőségben is várakoznak a megírásra ajánlkozó témák a világban. A pazar, kimeríthetetlen gazdagság érzete a legnagyobb élmények közé tartozik.

Kritérium volt, hogy a sorozathoz a korábban katalogizált, hosszabb megvalósításra váró témák egyikét sem használhatom fel, nem lőhetem el. Sőt az ilyen témáknak szaporodniuk kell.

Ez történt.

Gyakorlatilag az összes téma ad hoc merült fel, keletkezésükről az előző részben írtam. Legfeljebb egyet tehetnék hozzá: az utolsó (Múmiák) direkt olvasmányélményből származik.

Téma tehát mindig vagyon bőségben, az pedig, hogy a sok közül melyiket választjuk, melyiket emeljük fel, adoptáljuk; a mi dolgunk.

A téma az író legszemélyesebb tulajdona, stílusa mellett ez árul el róla a legtöbbet, olyasmit is, ami nem is tudatosodott benne, amit talán ő sem tud saját magáról. De ezen arcvonalban sorakoznak mindama jellemzők, amelyek őt minden más írótól megkülönböztetik.

A témaválasztásnak megvan a maga misztikája. Különleges élmény, pótolhatatlan aromája van. Többször is megkóstolhatjuk; előbb a téma-embrió fogantatásakor, másodszor, amikor a történet összeáll, harmadszor az utolsó mondat papírra vetése után. Aztán ismét és ismét – minden alapos újraolvasáskor.

Az írónak téma-rendszere van, a félkész tollforgatónak tematikája. Utóbbi nem feltétlenül a gyengébb irodalmi minőségről ismerszik meg; a középszer is képes helyenként igazán jó dolgokra is – hanem arról, hogy mindig valaki másra akar hasonlítani, mindig valami mást és máshogyan akar megírni, mint ami a tolla alól kikerül. Mindig olyan szempontoknak akar megfelelni, olyan célokat tűz maga elé, amelyek a számára irodalmon kívüliek. Nem önmaga vállalására törekszik. Az elégedetlenség nála nem filozófiai, hanem közönséges ontológiai kategória; amitől aztán valóban egyenetlen lesz minden, amit a kezéből kiad. Külsődleges dolgok sikerülhetnek is, csak a legfontosabb marad el: az emberi lényeg kifejezése.

De a témaválasztás csak az első lépés.

Irodalmi önarcképünket nem a puszta témaválasztás, hanem a téma megragadása, a látásmód adja.

Ugyanazon téma másképpen fejezi ki az emberi lényeget egy kanadai, egy portugál, kínai, vagy madagaszkári író számára. Ha a globalizáció ezeket a különbségeket kiküszöböli, az nemcsak az irodalom, hanem az egész emberi kultúra kiszáradását jelentené. A római irodalom is akkor kezdett színtelen-szagtalanná szürkülni, amikor a romanizáció ellatinosította a lakosság óriási tömegeit birodalom-szerte. De ha ez globálisan történne meg, ugyan honnan, miféle barbároktól várhatnánk a kulturális vérátömlesztést?

Az ember tragédiája témája nem magyar, magyar név is alig szerepel benne, talán egy vagy kettő. De a látásmód annyira jellegzetesen magyar, hogy a mű sehol másutt nem születhetett volna meg, csak Magyarországon, 1859 és ’60 körül.

A Toldi és az Ahogy tetszik azonos forrásból származik; a téma őse mindkettő esetében a Gesta Romanorum ugyanazon története. Rendkívül tanulságos, mit hoz ki ugyanabból a történetből a kiváló angol drámaíró, illetve a középszerű magyar históriásének-szerző (Ilosvai Selymes Péter, hiszen Arany a maga művének cselekményét teljes egészében Ilosvaitól vette át).

Az SF történetelvű zsáner, a látásmódra rendkívül érzékeny.

Folytatom.

Szent László

Vén Idő rajzolta át

Hajdani szép mosolyát.

———

Apa volt és katona,

Nem győzhették le soha.

———

István rokona elkezdte,

Ő volt, aki befejezte.

——-

Életre kel, hogyha kell,

Ő sohasem adja fel.

—-

Legendákban lovagol,

Szeret minket valahol.

——–

Álmainkra figyelmez ő,

Drága, örök védelmező.

——

Magyar dalok örök éke,

Lovagoknak példaképe.

——–

Volt, s maradt az ország atyja,

Árnyékot ad a sisakja.

——-

Látott rossz, dölyfös nyugatot,

Napkeleti áradatot.

—–

Zúgott a gyűlölet szele,

S farkasszemet nézett vele.

—–

A fényes legenda elfed

Könnyet, bánatot, szerelmet.

——–

Veszteséget, halotti tort,

Fájdalmasan megélt szigort.

—-

A fejére sose tette,

Csak maga előtt vitette,

—–

De a hallgatag Korona

Tudta: Ő igazi ura.

——-

Magyar népe szeretete,

El nem múló tisztelete

Őrt áll az emléke felett.

—–

Magyar földön néha talán

Érte fúj a szél;

Egy fejjel

Magasabb

Volt

Mindenkinél.

Hacsek és Sajó

Ez megint egy adduramistenazonnal darab volt.

Flinta Zolival adtuk elő.

Hogy miért kellett csütörtökről péntekre Hacsek és Sajót írnom, amit már vasárnap délelőtt – lényegében a másik darab két próbája között – már elő is adtunk, hosszabb történetmesélést igényelne, amit most mellőzök.

Zoli továbbra is remek partner. A Pincérnő Frank Ági volt.

A nagyérdemű jól fogadta a jelenetet – vagy csak udvarias volt.

———–

Részlet:

———

SAJÓ:

Mire én nyugdíjba megyek…

HACSEK:

Az ugyancsak messze van még, Sajókám!

SAJÓ:

Gondolja, Hacsek? Nem vagyok ám már fiatal.

HACSEK:

Azt elhiszem, Sajó, de mire maga nyugdíjba mehet, a nyugdíjkorhatár már kilencven év lesz!

SAJÓ:

Hacsek, maga már megint kezdi! Hagyjon békén, olvasnék!

(Újságot vesz elő.)

HACSEK:

Hiszen nem is látja a betűket, Sajó! Úgy jár, mint valami nagyságos úr. „Jean, sétálgat a kaktusz?” „Nem, uram!” „Akkor a sündisznót locsoltam meg!”

SAJÓ:

Ha tudná, mennyire elegem van már a maga idétlen poénjaiból, Hacsek! Hallotta, hogy a magyar gyerekek megint rosszul szerepeltek a kompetencia-felmérésen?

HACSEK:

Az nem olyan nagy baj.

SAJÓ:

Nem baj?

HACSEK:

Nem hát!

SAJÓ:

A kompetencia-felmérés?

HACSEK:

Azt nem felmérni kellene, hanem ügyesen titkolni!

SAJÓ:

Micsoda? Tudja maga, mit beszél?

HACSEK:

Hogyne tudnám! A Terenyeiné is azért hagyta ott az urát: megunta a kompetenciáját!

SAJÓ:

Mi van?

HACSEK:

A férje kompetenciájából nem futotta még egy fogyatékos gyerekre se. Keresett egy hatékonyabb pasast, a Molnár Jóskát. Annak nincs kompetenciája, de alávág az asszonynak, mint Kukori a műmenyétnek.

SAJÓ:

Az nem kompetencia, maga díszmarha!

HACSEK:

Miért? A Terenyei nem a kompetenciáról locsogott állandóan? Maga nem hallotta?

SAJÓ:

Maga összekeveri a kompetenciát az impotenciával!

HACSEK:

A Terenyeiné nem keveri össze, elhiszi?

SAJÓ:

Hacsek, nem akar még elmenni? Szívesen unatkoznék maga nélkül.

HACSEK:

Akkor miért nem megy a Parlamentbe?

SAJÓ:

A Parlamentbe?

HACSEK:

Oda hát! Jelöltesse magát, annyit maga is tud ígérni. Aztán unatkozhat kedvére. Éppen a mai újság írja, hogy a képviselők unják a Parlamentet.

SAJÓ:

Unják?

HACSEK:

Annyiért én is elunatkozgatnék ám ott.

SAJÓ:

Hacsek, maga közveszélyes!

HACSEK:

Miért? Ők ott fent nem?

SAJÓ:

Ne politizáljunk, Hacsek úr, mert a falnak is füle van.

HACSEK:

Hihihi!

SAJÓ:

Mi van?

HACSEK:

Hűha!

SAJÓ:

Csodálom, hogy magát ide beengedték, Hacsek.

HACSEK:

Tudja, mi a különbség a hihihi meg a hűha között? Tizenöt centi!

SAJÓ:

A maga agya éppen a hihihi meg a hűha közé esik.

HACSEK:

Mit szól a világvégéhez.

SAJÓ:

A világvégéhez?

HACSEK:

Közeledik, nem? Már a Goya is megmondta.

SAJÓ:

Ki mondta meg, maga gyárihibás agyú pernahajder? Ki mondta meg?

HACSEK:

Hát a Goya. Képírással.

SAJÓ:

Az maja, maga szerencsétlen!

HACSEK:

Van olyan is. A maja, az a meztelen Goya. Mindig tudtam magáról, hogy nagy kópé, Sajó.

SAJÓ:

Maga mindig mindent összezagyvál!

HACSEK:

Most nemigen! Januártól nincsen élet, és ezt már a kormány is tudja.

SAJÓ:

Hogy tudná?

HACSEK:

Januártól már csak az UFÓ-knak engedélyezik a dohányzást.

SAJÓ:

Micsoda? Az UFÓ-knak?

HACSEK:

Nekik hát! Állítólag az ő fejükre nem pottyan semmiféle tökösmákos rétes. Nem is szeretik a töltött káposztát.

SAJÓ:

Mi magyaráz, maga szörnyeteg? Magát ki kellene lőni a Marsra!

HACSEK:

Szerintem az UFÓ-k már át is vették a hatalmat. Mind olyanok, mint a Hajdinácz Jóska anyósa. Valamikor őt is elrabolták.

SAJÓ:

A maga esze tokja.

HACSEK:

Nem hiszi, hogy UFÓ? Pedig a Jóska két fröccs után bármikor megmondja, hogy az anyósa idegen bolygóról származik. Arról lehet felismerni, hogy folyton barackot akar az almafáról.

SAJÓ:

Mit hord össze megint, maga félnótás? Magának annyi esze sincs, mint egy marsi baktériumnak! Maga kóros sejttenyészet!

HACSEK:

A maga feje egy bezárt kisüzem, Sajó, kilopták belőle, amit lehetett, a többit potom pénzért eladták. M agának annyi esze sincs, mint egy adótörvénynek!

SAJÓ:

Maga két lábon járó leépítés! Csak össze ne tévessze magát a metróval!

HACSEK:

Most mit van úgy oda? Maga miatt még a Dunából is ki fog veszni a deviza.

SAJÓ:

Az viza, maga idióta. Maga olyan ostoba, hogy még a világvége is megszánná, háromszor töprengve megkerülné, csak utána pusztítaná el.

HACSEK:

Maga nagyképű marha!

SAJÓ:

Adok én neked, te löttyedt elméjű amatőr UFO, te humán erőforrás-katasztrófa, Te!

Kora nyári szélben

Kora nyári szélben

Fürdetem magam,

Elfelejtem, hogy a Nyárnak

Egyszer vége van.

——-

Kora nyári szélben

Arcom felderül;

Tudom már, hogy amit tervezek,

Mind sikerül.

——–

Kora nyári szélben

Fürdik a világ,

Szép világot álmodnak

A délceg rózsafák.

——-

Kora nyári szélben

Tücsök hegedül,

A gonoszság egyszer úgyis

Pokolba kerül.

—–

Kora nyári szélben

Hamvas a jelen,

Ifjul a vágy

Nászéjszakás, forró

Reggelen.

——-

Kora nyári szélben

Reszket a halál,

Tudja, hogy a Nemlét csupán

Korhadó fatál.

—–

Kora nyári szélben

A felhő regél,

Hirdeti, hogy ami él, az

Sohasem henyél.

——-

Kora nyári szélben

Sarjadó remény,

Földre száll a magasságból

A szent, tiszta Fény.

———

Kora nyári szélben

Vígan ébredek;

Tán még nem beteg a világ,

Csupán élveteg.

——-

Kora nyári szélben

Harsog a derű;

Nem külföldi kölcsönből nő

Kertünkben a fű.

——-

Kora nyári szélben

Csobog a patak;

Hisztériás indulatok

Szertefoszlanak.

—–

Kora nyári szélben

Madár énekel,

Tán az ifjú Harmóniát

Hozza újra el.

——–

Kora nyári szélben

Friss a virradat,

Más se hagy el,

Csak Te Magad

Ne hagyd el Magad.

——–

Kora nyári szélben

Szelíd a jövő,

Félrehúzza sűrű fátylát

A komor Idő.

——–

Kora nyári szélben

A Lét hallgatag;

Előbb-utóbb esőt kap

A belső sivatag.

—–

Kora nyári szélben

A mosoly üde,

Talán mégis közös ügy lesz

Az Élet ügye.

—–

Kora nyári szélben

Víg a Szerelem,

Minden ősöm és utódom

Osztozik velem.

———

Kora nyári szélben

Él a szenvedély;

Benépesül a magányos

Sziklameredély.

——–

Kora nyári szélben

Minden újra él;

Mindig lesz Élet, amíg van

Kora nyári szél.

Szőke nő zűrben az űrben - 115.

SZÁZTIZENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Gyorsan számba vette az esetleges veszélyforrásokat.

A csatahajó jelenlegi legénysége? Helyesebb lenne most már volt legénységnek nevezni őket. Magától értetődik, hogy közülük egyetlen ember sem léphet a könnyűcirkáló fedélzetére. Háromszázhuszonöt ember. Mit kezdjen velük?

- Kapitány a hajónak? Mi legyen a foglyokkal?

„Hajó a kapitánynak! A Rodney tájékoztatása szerint a csatahajó hatalmas fogolytérrel rendelkezik, amely teljesen fel van töltve tartós élelmiszerekkel és minden szükségessel. A csatahajó fogolyterében összesen húszezer rabot lehet elszállásolni. Jelenleg a fogolytér teljesen érintetlen állapotban van, mivel sohasem használták. A Rodney javasolja a foglyok elszállásolását a fogolytérben. Vannak élelmiszerek, őr- és orvosrobotok, a fogolytér hermetikusan elzárható, a csatahajó minden más helyiségétől száz százalékos biztonsággal elkülöníthető. A Rodney tervrajza rendelkezésre áll, az információk ellenőrizhetők.”

Máris megjelent a panorámaképernyőn a csatahajó tervrajza – be is töltötte a monitort. Ed és Helmut azonnal tanulmányozni kezdték.

- A fogolytér használata magától értetődik, Karen – dörmögte Ed.

- Ide egy sem jöhet át – felelte eltökélten a szőke nő.

A férfiak bólintottak.

- Az nem célszerű – tette hozzá Helmut.

- De mit kezdjünk velük?

- Nem tudom, Karen – felelte Schellenberg, és széttárta a karját.

„Hajó a kapitánynak! Karen Bozchana Kadlecikova kapitány hozzájárul-e a foglyoknak a fogolytérben való elhelyezéséhez, vagy valami más megoldásra ad parancsot? Esetleg a foglyok kivégzését tervezi, kapitány?”

Karen elsápadt. A foglyok kivégzése? Ölessen meg háromszázhuszonöt embert?

- Kivégzés? – dadogta Helmut.

- Megesett – bólintott komor arccal Ed Philips. – Hallottam ilyenről.

Karen megremegett. Már kezdte megkedvelni a könnyűcirkálót. Vajon végrehajtana a hajó egy ilyen parancsot? Meg kell tudnia!

Habozás nélkül neki is szegezte a kérdést:

- Kapitány a hajónak! Ha parancsot adnék a foglyok kivégzésére, végrehajtanád?

Feszült lelkiállapotban várta a választ.

„Hajó a kapitánynak! Attól tartok, nem állna módomban teljesítenem a parancsát, kapitány. Ha másodszor, illetve harmadszor is kiadná a parancsot, részletesen ismertetnem kellene mindazt, ami erről a szabályzatban található.

A foglyul ejtett emberi lények tudatos kivégzése csakis abban az esetben mérlegelhető, ha a foglyok éles harci helyzetben tevőlegesen veszélyeztetik a legénység életét. Ha ez a körülmény nem áll fenn, a kivégzést még csak mérlegelni is tilos, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány.

Amennyiben ön ennek ellenére újra kiadná a parancsot a foglyok kivégzésére, kénytelen lennék érdemeire való tekintettel felmenteni parancsnoki beosztásából, kapitány.”

Karen nagyot sóhajtott, és elöntötte az öröm. Bízhat a könnyűcirkálóban! Szerette volna elsírni magát.

Amióta ez az eszelős kalandsorozat elkezdődött, a könnyűcirkáló az első igazán megnyugtató objektum; valóságos sziget az érthetetlen, alattomos, ádáz és agresszív világegyetem kellős közepén. A támaszpont, a túlélés egyetlen záloga.

Karen látta, hogy a férfiak is megkönnyebbülnek a könnyűcirkáló válaszától. Mérhetetlenül örült ennek. Örült, és nagyon büszke volt a könnyűcirkálóra. Az ő hajója!

Hirtelen eszébe jutott valami, és ettől árnyékba borult az arca. Amikor utoljára a csatahajó fedélzetén járt, azok az emberek guillotine-t emlegettek. Ha bármelyikük a foglyok közt van, alkalomadtán rá fog erre kérdezni.

Még nagyobb büszkeséggel gondolt a könnyűcirkálóra. Másutt talán egészen természetesnek tűnő aktussá, mindennapi eseménnyé válhatott a kivégzés – de nem az ő hajóján!

- Azt hiszem, Karen, – dörmögte Ed. – a foglyokat a kutterekből is a fogolytérbe kellene szállítanunk. A robotok elvégzik. Nyerünk két újabb használható járművet. Ki tudja, mikor lesz rájuk szükségünk. A robotokat pedig mind át kell programoznunk. Helmut? – nézett a másik férfira.

- Magától értetődik – felelte az ifjabbik Schellenberg. – Át is megyek. Ezerkétszáz robot. Az már komoly erő, ha szükség volna rá.

Egy srófra járhatott a férfiak agya a hajó számítógépének csip-tekervényeivel.

„Kapitány a hajónak! Javaslom a foglyok elhelyezését a fogolytérben, haladéktalanul. Javaslom a korábban ejtett foglyok azonnali elhelyezését is ugyanott. Kérem, adjon erre parancsot, a Rodney őrrobotjai azonnal végrehajtják, kapitány.”

Karen bólintott. Hát persze. Már az előbb is említette a hajó az őrrobotokat.

- Kapitány a hajónak! Parancsot adok az összes fogoly elhelyezésére a csatahajó fogolyterében!

„Hajó a kapitánynak! A parancsot vettem, haladéktalan végrehajtásáról gondoskodom!”

- Kapitány a hajónak! Schellenberg hadnagy a parancsomra átprogramozza a BB-58 UNS Rodney robotjait.

Miért nevezte hadnagynak Helmutot? Elmosolyodott. Miért ne? A férfiak meg sem rökönyödtek.

- Én is hadnagy vagyok? – kérdezte Ed Philips, mire a szőke nő komolyan bólintott.

Már csak percek voltak hátra a csatahajóval való teljes összekapcsolódásig. A panorámaképernyőt már teljesen betöltötte a roppant hadihajó képe, és a szőke nőnek sajátos déja vu érzései támadtak. Egyszer már előfordult, hogy ugyanehhez a hajóhoz közeledett, ugyanígy…

Az nagyon más volt. Akkor nagyon nem voltak rendben a dolgok.

Valami most sincs rendben. De mi?

- Talán ironikusan hangzik majd, amit mondok, – emelte fel a fejét Ed, aki Helmuttal együtt még mindig a csatahajó tervrajzát tanulmányozta. – de úgy gondolom, képesek lennénk használni a BB-58 UNS Rodney fegyverzetét.

- Ez hogy’ volna lehetséges?

- A konspiráción keresztül egyszerűen automatizálhatjuk a fegyverrendszerek kezelését. A dolog még csak nem is nehéz.

- Nincs, ami megakadályozná?

- Semmi a világon. Ilyesmit keresek én is, de nincs. Sőt a konspiráció sokkal inkább a hajó birtokosává tesz téged, mint valaha is bármelyik admirálist. A könnyűcirkáló számítógépén keresztül a csatahajó minden rendszere teljesen automatizálható, és teljesen üzemeltethető.

Most kapcsolódtak össze.

- Megyek, – mondta Helmut. – csinálok magunknak egy engedelmes robotsereget. Az egyes számút ne keressétek, magammal viszem. Megkedveltem.

Helmut elsietett, Ed tovább tanulmányozta a csatahajó tervrajzát, Karen pedig a panorámaképernyőn keresztül nézegette a BB-58 UNS Rodney belső járatait. A fogolytérbe is benézhetett volna, de egyelőre úgy döntött, ehhez még erőt kell gyűjtenie. Majd máskor…

- Valami nagyon furcsa dolog van itt, Karen – nézett rá Ed. – Figyelj csak ide!

Karen elé villantott két különböző tervrajzot. A szőke nő értetlenül bámult, nem értette, mit kellene néznie.

- Ez a Rodney hivatalos tervrajza, a csatahajótól kaptuk – bökött az egyikre a férfi. – Ez pedig a Nelson-osztályú csatahajó általános tervrajza. Szerinted sokban különbözhet a Rodney az osztály többi tagjától?

- Nem hinném.

- Én sem. Elvileg semmiben sem szabadna különböznie – már ami a hajóépítészeti dolgokat, a belső helyiségstruktúrát illeti. Itt azonban mégiscsak van különbség. Ezt nézd! Hasonlítsd össez a két tervrajzot!

Karen a szemét meresztve nézegette. Csaknem egy teljes percig tartott, mire megtalálta.

- Itt mi van? – bökött az egyik rajzra. Amikor már ott volt az ujja, akkor jött rá, hogy ez a Rodney tervrajza.

- Hát ez az! – csóválta fejét a férfi. – A típus ismertetője szerint itt egy körülbelül nyolc méter hossz. Hat méter széles, három méter magas helyiségnek kellene lennie. De nincs. Miért nincs?

Valóban, gondolta Karen, miért nincs?

- A legkülönösebb, – folytatta a férfi. – hogy a Rodney a jelek szerint nem is tud róla, mi van ott. Mintha semmi sem lenne. Vagy mintha tömören be volna építve… Pedig van ott valami. De mi?

Valóban, gondolta Karen, mi lehet ott?

Vészjel szólalt meg a fejében.

Mi lehet ott?

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XV.

Nem a puszta intelligencia, hanem az érzelmeken alapuló intelligencia az, amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg. “…legmélyebb érzéseink…nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma — a szeretett gyermek megmentésének sürgető kényszere — téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen.” (COLEMAN, D. 1997: 18)

Úgy vélem, azok az evolúciós elméletek (pl. KRIEGMAN, D. — SLAVIN, M. 1992) állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye, a szabad akaratról is csak ennek függvényében beszélhetünk. A modern világ hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket “valami fontosabbhoz” viszonyítva másodlagosnak tekintsük. “Hivatalos” körülmények között szinte szégyenkezve beszélünk róluk.

Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót (és a nézőt), hogy érzelmei helyett “valami fontosabb” elvet kövessen. Ide tartozik például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját. Xiména — bár elvben szereti őt — lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem teljesíti a “kötelességét”, — azaz nem öli meg az ő édesapját — nem méltó az ő — Xiména — szerelmére. Ha azonban “kötelességét” teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia. Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a “gyáva érzelem” megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran mondják valamire, ami különösen tetszik: “Szép, mint a Cid.” Pedig a szituáció sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és embertelen.

Corneille egy másik — Horatius című — tragédiájában az egyik Horatius attól “magasztosul hőssé”, mert fivéreit elveszítve legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit “a haza üdvéért”; magyarán azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel szembeállított “fennkölt kötelesség” ezekben a darabokban nem egyéb, mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel szembeállítva minden abszurddá válik.

Egy időben hazánk közgazdász bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az érzelmek, hanem a “kemény gazdasági igazságok” irányítják. Az ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. “A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga “jelenvalósága”, a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk.” (HEIDEGGER, M. 1989: 326.)

Bizony, az abban való hit, hogy a világot az úgynevezett “kemény gazdasági igazságok” irányítanák, nem egyéb, mint “a jelenvalólét hanyatlása”. Meg kell kérdeznünk a közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük. Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk esetlegesen produkált — vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi — anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti megfontolásaik szerint a “nehezen megtérülő”, vagy még inkább a “kifejezetten improduktív” kategóriába tartoznak, és a “kemény gazdasági igazságok” szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a gyermekkel való sok vesződség helyett eleve “készen” fogadnák örökbe az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették.

A “kemény gazdasági igazságokról” szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör, circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt, azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat: vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát. A “kemény gazdasági igazságok” életet irányító tétele — azaz a gazdasági végzet ideológiája — nemcsak azért veszedelmes, mert az “olcsó munkaerő” embertelen jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat. Manapság a leggyakoribb ilyen a fiatal házasok “előbb az anyagiak, aztán a baba” elképzelése, amelyet a leggyakrabban a család középkorú “bölcsei” sugalmaznak a közös életet éppen elkezdő fiataloknak. Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; “az anyagi javak biztosítása érdekében” filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami “fontosabb” a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta együttmaradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik. Az, hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít, hiszen a dolgok alapvető tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden szerzemény kártékony; vagy az életre szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozási alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz. Az ilyen helyzetben sokszor valóban nincs egyéb orvosság, mint a válás.

A szabad akarat feladása életre is szólhat, de a visszatérés sohasem lehetetlen. A halál pillanatáig elpazarolt, elfecsérelt élet nem létezik; a végzet nem “végzetszerű”, a drámaírók elképzelése — a hős, aki rádöbben egész élete alapvető értelmetlenségére és minden további cselekvésének lehetetlenségére; a modern dráma egyik agyonvariált típushelyzete — a szabad akarat feladásának szimbóluma, nem pedig az élet igazsága. Bárki, bármikor kezébe veheti sorsának irányítását, ha vállalni képes az ezzel járó cselekvést és a cselekvéssel járó kockázatot.

Ami a gazdasági végzetet illeti, van az éremnek más oldala is: John Maynard Keynes, a kitűnő amerikai közgazdász, a “jóléti állam” gazdasági elveinek kidolgozója egy, 1953. május 31-én Az Observer című lapban megjelent cikkében (Sayings of Our Times) jelentette ki a következőt: “Ahányszor csak megspórolsz öt shillinget, egy napra munkanélkülivé teszel valakit.” Nincsen olyan “státusz” és nincsen olyan foglalkozás, amely bárkit is arra “predesztinálna”, vagy “determinálna”, hogy önmagát feladva a végzetelv szerint “kelljen” gondolkodnia.

Az érzelmeknek a társadalmi életben kötelező elfojtásának az abszurditását kitűnően jellemzi Ancsel Éva egyik aforizmája: “Hogy az ember mindig mértéktartó legyen — ez mértéktelen követelés. Rendezze arcvonásait, ha földúlja azokat a kín? Válogassa meg szavait, hozza rendbe az alanyt és az állítmányt, amikor összedőlt háza alól emeli ki gyermekét? S talán köszöntse több nyelven a halált is, mintha idegenforgalmi tisztviselő lenne, vagy zuhanás közben is mosolygó stewardess?” (ANCSEL, É. 1989: 26.)

Az ókor egyik legnagyobb hatású filozófiai irányzata, a “hősi” sztoicizmus egyenesen megkövetelte az érzelmek elfojtását, öröm és szenvedés eltitkolását. Ez alapvetően ellentétes az ember természetével. A sztoikus ideál nemcsak értelmetlen, kártékony is. A sztoicizmussal ellentétes ókori filozófiai felfogást, az epikureizmust igen sok rágalom érte; élvezethajhászónak, kisigényűnek mondták. “Hősi” pózokra valóban alkalmatlan, de életfelfogása emberibb: “Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvhajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal gyűjt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket.” (EPIKUROSZ: Levele Menoikeuszhoz.) Tehát nemcsak “Az élvezetnek atyja, Epikur”. Lehet élni így is, úgy is. Az emberi élet azonban több is ennél.

Folytatása következik.

Szentivánéj

Vén telivér titkok sejtelmes fátyola lebben;

Körtefa lombja közül csillagok őrzik a fényt.

Kurta sötétség rejti szeszélyes Hold palotáját;

Szélhárfán susogó trillát játszik az éj.

Ifjú s vén szerelem parolázik a vágyteli csókkal;

Zengő ablak előtt összeborulnak a fák.

Tán ma fogan számos szép majdani ünnepi érzés;

Vén horizont ágyán bújik a Földhöz az ég.

Kínzó vágytól terhes a fűszeres éjjeli illat;

Éjfélt kongat az Ég, s ifjul a vén szerelem.

Felveszi pálcáját a varázsló nyári közérzet;

S álmokból születik újra a régi remény.

Keddi SF-novellák - I.

A keddi SF-novellák első sorozata a múlt kedden a Múmiák című írással lezárult. Huszonnégy vadonatúj SF-novella született – huszonnégy héten át.

A blogjaimon hozzászólás formájában, valamint magánban igen sok kiváló kritikai észrevételt kaptam – mindet hálásan köszönöm. A legfontosabb típushibára szinte mindenki felhívta a figyelmemet, de ezen kívül is nagyon sok fontos javaslat érkezett. Sejtem is a legfontosabb hiba okát, türelmes és elmélyült munkával lehet kijavítani.

A novellák megszületésének folyamata számos sajátos élménnyel szolgált. A legfélelmetesebb – egyben a legérdekesebb – mindig az volt, amikor hétfő hajnalban a szokásos reggeli bumlibuszon szundikálva rádöbbentem, hogy adott körülmények között és adott idő mellett a vasárnap este kifundált novellát lehetetlen megírni.

Mindig ez volt a novella genezisének legfontosabb pillanata. A leküzdhetetlen nehézségek, a lehetetlen, megvalósíthatatlan feladat tudata. Van ebben valami csodálatosan felemelő is, de hogy félelmetes, tagadhatatlan…

Ez néha csaknem átcsapott a fizikai valóság területére. Például akkor, amikor néhány esetben hétfőn alig 1-2 oldal készült el, kedden pedig csak 20 óra után tudtam folytatni a novellát (“De nyugszik immár csendes rög alatt”).

Az ellenpélda természetesen az, amikor már hétfőn a munkahelyemen, alkalmi lyukasórán is a novellát írtam (Vizsgadolgozat).

Hogy megírás közben is mekkora örömet szerzett némelyik, arról talán nem is kellene beszélnem (Az Effington-kézirat, Kiberotika).

Arról csak néhány esetben érdemes beszélni, mikor miből pattant ki az ötlet. A huszonnégyből tizenkilenc novella ötlete a vasárnap este 22 órai cigi közben született, ezek forrása vagy teljesen belső, vagy számomra kielemezhetetlen.

A másik öté azonban nem.

Egy született váratlan olvasmány, egy blogbejegyzés hatására (A nagy madár). A szerzőnek szóltam is, hogy másnap ebből novella lesz, ő pedig kitette a blogjára.

Határozott külső javaslatra szintén egy született (Ó idők, ó erkölcsök). Ez is felkerült a javaslattévő oldalára.

Egy készült szóbeli kérésre (A Hazugság Múzeuma), egy barát által megadott címre (A tökéletes másolat), egy pedig hozzászólás nyomán (Saint Germain gróf).

Csupán egy olyan akad közöttük, amelynek témáját – számos íróanekdotához hasonló módon – megálmodtam (Az éjféli vonat).

Igen sok olyan van közöttük, amelyiken nyomot hagytak napi elfoglaltságaim, a mindennapi munkám, az olvasmányaim – de ez a dolgok rendje.

Természetesen már vannak elsődleges elképzeléseim arról is, melyik hogyan valósította meg az előzetes elképzelést; melyek a jobbak, és melyek a gyengébbek. Az is rendjén való, hogy már ebben a fázisban is akadnak közöttük kedvenceim (Gömbszínház).

Sok órányi élvezetes munkám lesz még velük.

Természetesen nagyon kellemes elfoglaltság lesz annak számba vétele, átgondolása, melyek is azok a novellatípusok, amelyek igazából közel állnak hozzám.

Korábban elmondtam: csak akkor írok SF-novellát, ha a téma sírva könyörög érte. Persze minden téma sírva könyörög a neki megfelelő irodalmi forma után, témából meg van temérdek; töredékét sem meríthetjük ki soha. Érdemes elgondolkodni róla; milyen temérdek, SF-zsánert vagy SF-szemléletet igénylő téma bujkál bennünk.

Még korábban Vásárhelyi Lajos mondta az egyik – a sorozatba még nem tartozó – SF-novellámra, hogy hosszabban kellene vagy lehetne kidolgozni.

A nagyepikai jelleg sok esetben tagadhatatlan. Némely esetekben ennek le is kell majd vonni a konzekvenciáit. Másutt viszont egyszerűen arról van szó, hogy eme valós vagy látszólagos nagyepikai jelleg az SF-zsáner egyik kísérőjelensége. Kulturális alap nélkül nincs SF; az író bevezetheti világába az Olvasót zseniális szűkszavúsággal is, terjengősebben is – de mindenképpen meg kell tennie. A szereplőknek és az epikai alapszituáció egyes szegmentumainak szükségük van kapcsolatrendszerre, miliőre; különben a novella lóg a levegőben. Nagyepikában ez sokkal kényelmesebb, a kisepikának meg rejtett nagyepikai jelleget kölcsönöz.

Folytatom.

A Kislányom megérett...

Aprócska voltál valaha,

S egy felejthetetlen napon,

Egy szép, szeszélyes tavaszon

Először sétáltunk haza.

Madár röppent virágos ágra,

S Te mózeskosárból néztél

A világra.

———

Sokat sétálgattam Veled,

A nyakamba ültettelek,

Néhány meghitt kis éven át

Beragyogtad a vén szobát,

Volt vidám lárma,

Meglepetés,

Móka;

S Te voltál a leghuncutabb

Kis ördögfióka.

——–

Vidáman nevetett a Nap le Rád,

Ha sétáltál, mosolygott a világ,

És csacsogásodtól a mord szelek,

Táncoltak a lakótelep felett.

——–

Anyáddal vártuk jöttödet,

Te mindig hoztál örömet,

S felnőttél észrevétlenül…

——-

Aprócska voltál valaha,

S most: mint egy ifjú tölgy,

Lettél kis

Nyurga hölgy…

——-

Ha véget ér suli-tusa,

A felnőtt világ rítusa

Bürokratikus egyszeri

Módszerrel megkereszteli

A gyermeki tudást…

——–

A gyermekkor most elfogyott,

És Téged végleg elhagyott,

Ma volt a Te napod…

——-

Aprócska voltál valaha,

Felnőttél gyorsan, s végleg,

Tárul Feléd az Élet,

Most jön a neheze…

——-

Vagyunk Neked, amíg lehet,

De jön az újabb emelet,

És szalad az Idő…

——-

Szerelem szólított ide,

Éltetett boldog melege,

Te Drága Gyermekem!

——

A homlok ránca kisimul,

A vizsga drukkja elcsitul,

És tűz a tiszta fény…

—–

Vár Rád az Élet tavasza,

Mi meg a hétvégén haza,

Te érett hölgyemény…

Osservatorio Letterario

Pár napon belül nyomdába kerül Ferrarában megjelenő, tizenötödik évfolyamába lépő Osservatorio Letterario kétnyelvű folyóirat legújabb száma.



Harmadik éve fordulok benne elő, ezúttal két verssel.

A szokásos gazdagság. Fordítások, eredeti művek, tudósítások, kritikák, viták, vélemények. Számos különlegesség.

Az Osservatorio Letterario egy, a napfényes Itáliában élő, rendkívül agilis magyar hölgy munkájának eredménye. Az Osservatorio Letterario főszerkesztője és kiadója dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda.


A folyóirat igazából könyv méretű. Nagy és vaskos, de jó kézbe venni, mert igen szép. Hogy mennyire, az csak “élőben” derül ki; a fényképek nem adják vissza a ragyogó színeket, és a papír minőségét. Meg az olvasás élményét. Melinda folyóiratát jó olvasni. Igazi kincsesbánya.

Idehaza nincs sajtótermék – talán honlap sem – amelynek ilyen széles terítése volna. A lap két kultúra között közvetít, itáliai írók, költők, tudósok újságírók művei, cikkei olvashatók – némelyik magyarra fordítva (is). De vannak klasszikus műfordítások is; Petrarca-szonett modern tolmácsolásban, valamint az olasz költészet számos olyan alkotása, amely magyar nyelven itt olvasható először.

És a másik oldal…

Számomra nagy élmény volt, és rácsodálkozás, amikor Ady-versek olasz fordításaira bukkantam a folyóirat hasábjain.

De nemcsak magyar és olasz vonatkozások vannak: Gyöngyös Imre barátom Shakespeare-fordításai is Melinda folyóiratában jelennek meg rendszeresen.

Az olasz-magyar irodalmi és egyéb kapcsolatok történetéről is igen gyakran olvashatunk viszonylag ismeretlen (sokszor meglepő) tényeket, adatokat, történeteket.

Az Osservatorio Letterario a hazai nyilvánosság számára apokrif (vagy apokriffá tenni akart) témákat is bátran felvállalja, csakúgy, mint az itthoni, még mindig eléggé bigott irodalomtörténeti felfogás által kiközösíteni szándékozott művek és szerzők ismertetését, a róluk szóló vitákat. Ma már persze idehaza is gomba módra szaporodnak az ilyesmivel foglalkozó honlapok, de Melinda ezt már akkor is vállalta, amikor itthon még a süket csönd uralkodott. Arról nem is beszélve, hogy az itthon vitézkedő orgánumok anyagainak értékesebb része is sok esetben Melinda folyóiratából származik.

Versek, esszék, novellák, tanulmányok, hosszabb művek részletei – párbeszéd két nagy múltú európai irodalom között.

Könyvismertetők, tudósítások, sok olaszországi és hazai irodalmi esemény előzetes programja.

A jelen szám magyar szerzői a teljesség igénye nélkül:

Bodosi György

Elbert Anita

Erdős Olga

Gyöngyös Imre

Hollósy Tóth Klára

Horváth Sándor

Juhász Gyula

Németh István Péter

Papp Árpád

Szirmay Endre

Tábory Maxim

Tolnai Bíró Ábel

Szitányi György

Tormay Cécile

Tusnády László

Zsíros Andrea

Czakó Gábor

Tomory Zsuzsa

Takaró Mihály

Az esszék témakörei – ugyancsak a teljesség igénye nélkül:

- Pinocchio történeténeke egyházi olvasata

- Magyar Adorján munkássága

- Dante szonettjeinek magyar fordításai

- A XX. század első felének irodalmi kánonja

Az Osservatorio Letterario voltaképpen nem is folyóirat, hanem kéthavonta megjelenő, magyar-olasz nyelvű kulturális periodika. Vagy még pontosabban:

Rassegna di poesia, narrativa, saggistica, critica letteraria – cinematografica – pittorica e di altre Muse.

(Kb.: Költészet, irodalom, értekezés, filmkritika, festészet és egyéb Múzsák (jogköre alá tartozó művészetek) szemléje.)

Van külön magyar nyelvű honlapja, magyar irodalmi és kulturális galériája, magyar nyelvű online melléklete és külön magyar nyelvű portálja (Testvérmúzsák).

Melinda a magyar és olasz irodalom kiváló fordítója is. Egyebek között magyar népmeséket fordított olaszra:

http://www.lafeltrinelli.it/products/2120004557046/Da_Padre_A_Figlio/Tamas-Tarr-Bonani_Melinda.html

A másik oldalról pedig: hadd hajoljon magam felé a kezem: két éve szerkesztője lehettem Melinda kitűnő fordításkötetének; ebben latin és olasz nyelvű szerzők művei jelentek meg magyarul Horatiustól kezdve Petrarcán és Leopardin keresztül egészen a kortárs Carlo Laulettáig.

http://www.bookmania.eu/?p=ebook&b_id=18&from=ip

Melinda lényegében “nonprofit” alapon, saját örömére szerkeszti az Osservatorio Letterariót. A költségeket zsebből, előfizetésekből és adományokból teremti elő.

Megrendelni a honlapon lehet:

http://www.osservatorioletterario.net/abb.htm

Szél, szál, szalmaszál

Szél,

Szál,

Szalmaszél,

Az élet tovaszáll,

Hamarosan nyolcvan lesz

A nyugdíjkorhatár.

—–

Csillag kering,

Óra kondul,

A Lét meg nem áll>

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

——-

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

A nyár mendegél,

Devizahitelt kérelmez

A templomegér.

—–

Szegényre is,

Gazdagra is

A sír csendje vár;

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

——

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Ha el nem veszek,

Tíz év múlva hatvanadik

Évembe’ leszek.

——-

Alvilágra,

Felvilágra

Álom a határ;

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

——-

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Minden etikus,

Errefelé nem hazudik

A politikus.

——–

Író-létnek utókora

Korhadt deszkavár;

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

—–

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Hazai berek;

Nagy nyelveken

A kecske is

Klasszikust mekeg.

—–

Konjunktúrán lovagolva

Nyilaz

A tatár;

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

—–

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Nagy hájpos duma,

A karrier talán csak

Egy csíkos

Pizsama.

———

Majd hetven fős osztályokban

Tanít a tanár;

Szél,

Szál, Szalmaszál,

Az Élet

Tovaszáll.

——-

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Épül

Cifra trend,

Pesszimista milliomos

Búsul odabent.

——-

Zöld nyakkendő,

Álszent grimasz,

Vigyori

Totál;

Szél,

Szál,

Szalmaszál;

Az Élet

Tovaszáll.

—–

Szél,

Szál,

Szalmaszál,

Tátog a sügér;

Megszorító alamizsna

Aranykort ígér.

—-

Kinevezett

Szöveghalmaz

Elszánt

Sznobra vár;

Szél,

Szál,

Szalmaszál

Az Élet

Tovaszáll.

Szőke nő zűrben az űrben - 114.

SZÁZTIZENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ahogy a térugrás lezajlott, Karen Bozchana Kadlecikova szinte kirobbant a székéből. A panorámaképernyőn a csatahajót kereste.

- Kapitány a hajónak! Azonnal jelentést kérek!

„Hajó a kapitánynak! A célobjektum helyzete a képernyőn!”

Karen újra odanézett. A panorámaképernyőn most jelent meg a csatahajó képe. Egyelőre homályos, kissé távoli sziluett volt, de gyorsan közeledett.

- Karen, elment az eszed? – kérdezte a székéből éppen kikászálódó Ed Philips. – Hiszen egyenesen a csatahajó felé tartunk!

A szőke nő bólintott.

- Jól látod, Ed, – felelte szarkasztikusan. – valóban feléje közeledünk. Megvan a kérdésemre a válaszod?

- Még nincs, de…

- Hát igyekezz!

Helmut is előbújt a székéből.

- Mit tervezel, Karen?

- Te, ugye értesz a robotokhoz? – nézett rá a szőke nő. – A számítógépekkel hogy’ állsz?

- Nem vagyok igazi szakértő, – ingatta a fejét az ifjabbik Schellenberg. – de ha szükség van rá…

- Szükség van rá, Helmut. Megpróbálom uralmunk alá vonni a csatahajót.

- A BB-58 UNS Rodney-t? – lepődött meg a férfi. – Nem vagy te fantaszta?

- Nem, Helmut. Szerintem véghezvihető. De mivel én még csak nem is konyítok a számítógépekhez, neked figyelned kell, és azonnal jelezned, ha bármilyen veszélyt érzel.

- Rendben van, Karen.

- Ülj a vezérlőhöz!

A férfi szó nélkül engedelmeskedett.

- Kapitány a hajónak! Hogy’ áll a feladat végrehajtása?

„Hajó a kapitánynak! A parancs teljesítése folyamatban van!”

Karen higgadtan bólintott, pedig egész testében reszketett. Most már valóban sokat kockáztat. Ha a konspirációval kapcsolatos elképzelése nem válik be, súlyos életveszélybe kerülhetnek.

A képernyőn látta, hogy folyamatosan közelednek a csatahajóhoz. Vajon azok miért nem reagálnak? Miért nem küldenek újabb kuttert? Talán annyira meglepődtek, hogy még mindig tanácstalanul bámulják a közeledő könnyűcirkálót?

Helmut is eléggé feszült lehetett, nem is tett lakatot a nyelvére:

- Ha bármelyik fegyverét beveti ellenünk, semmi se marad belőlünk!

Karen meglepetésére Ed Philips most a fejét ingatta:

- Nem hinném.

- Miért nem? – nézett rá Schellenberg.

- Egy csatahajónak több órára volt ahhoz szüksége, hogy a fegyverrendszereit aktivizálja. Ez volt az egyik oka annak, hogy mindegyiket kisebb hajók egész falkája vette körül. Sakálok oltalmazták a medvét, amíg az felkészül a harcra. Ez a hajó itt – intett a Rodney felé. – egyáltalán nem áll ütközetre készen. Az esély, hogy bármelyik fegyverrendszerét használni tudja ellenünk, nulla százalék.

- Miért vagy ebben ennyire biztos?

- Mert egyetlen fegyverrendszere sincs aktiválva.

- Ez miből derül ki?

- Találtam egy anyagot. Valamikor titkos volt, csak admirálisok férhettek hozzá. Amióta a csatahajókat kivonták a szolgálatból, nyilvánossá vált. Bizonyos fények és egyéb jelek megfigyeléséből az admirálisok vizuálisan meg tudták ítélni, hogy az egyes hajók mennyire vannak harckészültségben. Ez itt semennyire.

Helmut megkönnyebbülten sóhajtott, de Karen szívéről is nagy kő esett le.

- Kapitány a hajónak! Folyamatos tájékoztatást kérek!

„Hajó a kapitánynak! A konspiráció megvalósítása folyamatban. Lényegesen könnyebben ment a vártnál. A BB-58 UNS Rodney számítógépe azonnal megértette a felvetést, és bele is egyezett, amikor bebizonyítottam neki, hogy a Földről jöttünk. A fedélzetén összesen háromszázhuszonöt emberi lény, illetve ezerkétszáz robot tartózkodik. A Rodney kérésemre mindet lefegyverzi, és harcképtelenné teszi. Javaslom Karen Bozchana Kadlecikova kapitánynak, hogy kezdje meg a felkészülést a BB-58 UNS Rodney birtokba vételére!”

A két férfi erre boldogan kurjantott.

- Kapitány az egyes számúnak! Készüljetek fel a BB-58 UNS Rodney nevű, egykori szövetségi csatahajó elfoglalására!

- Egyes számú a kapitánynak! - hallatszott valahonnan. – Készen állunk!

„Hajó a kapitánynak! Kérésem és javaslatom van, Kadlecikova kapitány!”

- Kapitány a hajónak! Halljam!

„Hajó a kapitánynak! A BB-58 UNS Rodney a könnyűcirkálónál ugyan lényegesen nagyobb és jelentősebb harci értéket képviselő egység, de a konspirációs rangidősségre való tekintettel javaslom, hogy a most létrejövő flotta zászlóshajója továbbra is a könnyűcirkáló legyen, és a parancsnoki harcálláspont is itt maradjon!”

Karen a legszívesebben felnevetett volna.

„Hajó a kapitánynak! A konspiráció befejeződött, a BB-58 UNS Rodney csatahajó ebben a pillanatban besorolt a flottába, és az ön parancsnoksága alá helyezte magát. Gratulálok a sikeres akcióhoz, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

A szőke nő szélesen mosolygott.

Közeledtek a csatahajóhoz, a monstrum lassan betöltötte a teljes panorámaképernyőt.

Karen a homlokát ráncolta. Valami nyugtalanítani kezdte.

Miféle bajt érez?

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XIV.

Az emberi cselekvés

Minden emberi cselekvés alapvető problémája a szabad választás lehetősége. Ha az embernek lehetősége van különböző alternatívák közül szabadon választani, akkor létezik szabad emberi cselekvés; ha azonban nem, ha az ember minden cselekvését valamiféle szükségszerűség irányítja, nem beszélhetünk szabad emberi cselekvésről. Ennek filozófiai megnevezése a szabad akarat léte vagy hiánya.

A szabad akarat fogalmáról természetesen nem hétköznapi, hanem filozófiai értelemben beszélünk; ilyen értelemben a szabad akarat azt jelenti, hogy az ember a létező világban a sorsát magasabb értelemben voltaképpen maga irányítja; ilyen felfogásban a szabad akaratról való lemondás is a szabad akarat tulajdonképpeni megnyilvánulása. A szabad akarat természetesen sohasem lehet abszolút; nem jelenti a többi szabad akarat sérelmére történő “szabad” döntés lehetőségét, és nem is nem egyenlő a szeszélyek szabad kinyilvánításával: sőt ez voltaképpen nem más, mint a szabad akarat elfecsérlése, vagyis a szabad akaratról való lemondás. A szabad akarat ellentéte a szituációktól vagy valamiféle emberen kívül létező konkrét vagy elvont objektumtól való függésbe történő belenyugvás.

A hétköznapi életben az emberek — ha direktben nekik szegezzük a kérdést — általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal — szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat “felvilágosultnak”. Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről. Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik.

Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok “isteni elrendelés” vagy “gazdasági kényszer” passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az “eleve elrendelés” vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve. A náci “Endlösung” (Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci “terminus technikusa”) hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni. A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák és tisztek tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól. Mert a szabad akaratról való lemondás, vagy annak elvi elutasítása mögött mindig az egyéni felelősség tagadása rejlik.

Az egyéni felelősség mérhetetlenül nagy morális kötelezettségekkel jár, megszabadulni tőle csak úgy lehet, ha magunk helyett valamiféle személyes vagy személytelen emberfeletti erőre ruházzuk át. Ahogy Arnold Hauser művészettörténész fejtegeti: “Wölfflin nemzedéke, ha Nietzsche megállapítása a filozófusok érzékiségellenes “ingerlékenységéről s rosszakaratáról” helytálló, “filozófus”-nemzedék. Individualizmusellenességük mindenesetre a legteljesebb összhangban van azokkal az “aszketikus eszményekkel”, amelyek mellett Nietzsche filozófusai “oly nagy előszeretettel s szívbőljövően” tesznek hitet, és a történelem személytelen és személyekfeletti erőit oly figyelemre méltó elragadtatással kultiválják, hogy felmerül a nietzschei értelmű kérdés: tulajdonképpen mire valók az individualizmusellenes eszmények? Minek ez az egész hétszentséges objektivitás; ezek az abszolút értékek; ez a feltétlen érvény; e legenda az örök emberiről, örök-jóról, örök-szépről; e törvényhozó nélküli törvények; e művészek nélküli művészet; e nevek és személyes szabadság nélküli művészettörténet? Régóta megvan, régóta a legkülönbözőbb formákban adva van a válasz. Kellenek mindezek, mert az ember fél, fél önmagától, fél a szabadsággal és önrendelkezéssel járó felelősségtől. “Olyan kényelmes- mondja Kant -, ha kiskorúak vagyunk.” És hogy “az objektivitás utáni vágy” olyan állapot, amelyben “az ember szolgává alacsonyul”, ezt még a filozófustábor legközepe táján álló Hegel is megállapította. Lemondunk előjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égből pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelői és követői vagyunk. Az a megnyugvás, amelyet az általános érvény, időtlenség és szükségszerűség eszméi keltenek bennünk, a biztonság felfokozott érzéséből ered.” (HAUSER, A. 1978: 171.)

A “szükségszerűség” elve hamis biztonságot teremt: nem vagyok felelős azért, ami a világban történik. A XX. század erre a példák végtelen bőségét nyújtotta. Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása “…azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének módját.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A XX. század első évtizedében, “…az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk…az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A két világháború között az emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az “eszközkészítő ember” hipotézise: “E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök…készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A második világháború idején ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció motorjának — a tudatos erőszakot tartották. “Az “ember mint gyilkos emberszabású majom” gondolata, amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára.” (LEAKEY, R. 1995: 22-23.) A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő népcsoportokat. “Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban “A vadászó ember” címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki.” (LEAKEY, R. 1995: 23.) Leakey végül a legújabb régészeti és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti: “Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez.” (LEAKEY, R. 1995: 24.)

Richard Leakey áttekintése rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végsősoron a korszak közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét — voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásrautaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy — az anya — maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle “infrastruktúrának” kell mögötte állnia — ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

Az antropológusok sok értékes adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai “természeti népek” számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve — a mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka — tele van geológiai eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat. Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó, biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek életében néhány éves viszonylagos helybenmaradást akár több ezer kilométeres kényszerű vándorlás követhetett. Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Senki se kezdje itt most felsorolni az ezzel ellentétes tapasztalatait és az általa ismert ezzel ellenkező statisztikai adatait, mert mindez itt most nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, — egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul — amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely — amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el — igen nagy mértékben félre is vezeti. Egymillió család “eseménytelen” mindennapi életében semmiféle olyan “hírérték” nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi “fontosságát” is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik “művelik a csodát és nem magyarázzák”, ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

Folytatása következik.

Kora nyári zsibongás

Itthon a két lány; esti zsibongás tölti az udvart;

Langyos a friss, kora nyár; még zsongnak az alkonyi lombok.

Tréfa, vidám kacagás, ami újra belakja a házat.

———

Huncut az est szeme, ünnepi köntöst ölt fel az élet;

Tétova szél fuvolázik a könnyed esti melegben;

Tapsol a bíbor felleg alól kikacsintva a Hold is.

——

Nincs, ami több örömet és jót hoz, mint a családunk;

Tágas a lombja az el nem enyésző, szent Szerelemnek;

Édes a perc, amikor tudjuk, hogy érdemes élni.

A bejegyzés kelte: 2011. június 15., szerda - 8:21

Múmiák

(Ez az írás a Keddi SF-novellák első sorozatának utolsó darabja.)

——–

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Rettentő volt a hőség. A kínai hatóságok sátrakkal és helikopterről ledobott hideg innivalóval siettek az expedíció segítségére. A sátrakban nagy teljesítményű hősugárzókat is elhelyeztek, mert a nappali pokoli meleg éjjelre dermesztően hideg holdbeli tájjá változott.

Ilyen lehet a pokol, gondolta Marion Davis.

Vajon azok az emberek, akiknek a sírjait és múmiáit megtaláltuk, miért éppen itt, ezen a vigasztalan tájon találtak otthon maguknak három-négyezer évvel ezelőtt?

Hétfő reggel volt, az expedíció tagjai a közös sátorban reggeliztek.

Marion Davis 2011-ben élt. Ebben a világban Lars Bastrup koppenhágai régész nem létezett.

*

A szőke nő a Takla-Makán sivatag homokjából került elő. Voltaképpen nagyon könnyű volt a sír feltárása, mert legfeljebb egyméteres mélységbe temethették el annak idején.

A nő huszonöt-harminc esztendőt élhetett, sudár termetű, csinos arcú előkelő hölgy volt, egészen modernnek ható nadrágot és felsőruhát viselt. Az egyik kínai szakértő megkísérelte levetkőztetni a múmiát, és csaknem felkiáltott meglepetésében.

- Fehérnemű! Úgy tudtam, akkoriban a nők sem viseltek fehérneműt. Különösen nem ilyet!

A múmia divatos selyembugyit hordott az alsótestén. A régészek elképedtek. A kis ruhadarabnak éppen olyan volt a fazonja, mintha mostanában vásárolták volna valami divatos európai szaküzletben.

Volt még valami feltűnő ezen a tetemen. Az expedíció egyik pekingi tagja Kuo Jao Hua vette észre:

- Olyan, mintha te lennél, Marion. Nagyon hasonlít! Mintha az ikertestvéred volna!

A többiek mind helyeseltek. Marionnak meg az eszébe jutott, hogy nemrég vásárolt Londonban néhány tucat fehérneműt, ami pontosan olyan, mint amilyet a halott testén lát.

Enyhe rosszullét környékezte. Mindenki észrevette a hasonlóságot, de senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire hasonló.

Marion szédült. Hátborzongatónak érezte a szituációt.

Nem tudta levenni a szemét a múmia arcáról. Úristen! A szikkadt, kiszáradt bőrű nő körülbelül négyezer éve fekhet itt magányosan, a sivár homokdűnék között. Láthatóan eddig nem zavarták meg az örök nyugalmát.

A nő belül remegett. Nézte, egyre nézte a tetemet, és közben mind több ponton azonosította – saját magát.

Nem lehet, ez nem lehet, ilyen nincs. Ez lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. Kár is beszélni róla.

De mégis. Mégis. A hasonlóság túl nyilvánvaló.

Marion félrehúzódott, elővette kis kézitükrét, és alaposan szemügyre vette saját arcát. Találnia kellett valamit, ami különbözik. Véletlenek akadnak; néha egészen különleges egybeesések is előfordulnak, de az ilyesminek mindig megvan a határa. Megvan ennek is, csak meg kell találnia.

Próbált megnyugodni. Nehezen ment, ahányszor a múmiára pillantott, az mindig felért egy villámcsapással.

Az anyajegy az álla alatt. Nem mindenki veszi észre, mert egy kissé rejtett helyen van. Ezt hívják úgy, hogy különös ismertetőjel. Ez nincs a múmiának. Azonnal megnézi, és végre tisztázza. Vannak a hasonlóságnak határai.

A tetemhez lépett. A kibontott, szőke hajjal, szelíd kifejezéssel fekvő hajdani fiatalasszony pergamenszáraz bőre szinte teljesen a csontokra tapadt, szinte attól kellett félni, az első érintésre porrá omlik.

Marion finoman megfogta a múmia állát, és óvatos mozdulattal elfordította. Aztán földbe gyökerezett a lába.

A halott nő álla alatt ott volt az anyajegy. Pontosan ott és pontosan akkora.

Marionnak hányingere támadt, és sírni szeretett volna.

A saját holttestét látja? Hogy’ lehetséges ez?

Volt az esetnek egy sokkal baljósabb körülménye is. Nemcsak az volt a hátborzongató, hogy a múmia Marion Davis régész tökéletes mása volt. Volt még egy meglehetősen zavaró mellékkörülmény.

Az egykor élt szőke hölgyet megölték. Elvágták a torkát. A múmia egy gyilkosság emlékét őrizte.

*

Marion másnapra összeszedte magát, és elmondta aggályait az expedíció vezetőjének, a Wales-ből származó Agnes Morgan-nak. Az ötven körüli nő türelmetlen mozdulatot tett:

- Ugyan már, Marion, neked enyhe napszúrásod van! Ez a holttest legalább négyezer éves, te meg most ülsz itt mellettem. Hogyan lehetne azonos veled? Felejtsd el, vagy menj haza, és keress egy pszichiátert!

- Agnes, értsd meg, engem ez nagyon nyomaszt.

- Ne törődj vele! Inkább készülj a nyaralásra. Azt hallottam, Mallorcára mész.

Igen, Mallorca. Marion bólintott. Valóban odakészült. Pár órája. Vagy egy évezrede.

*

Lars Bastrup 2011-ben élt. A koppenhágai egyetem régészeti tanszékének tanársegédje volt. Nemrég megpróbálkozott a házasságkötéssel, de nyomorult ügy volt, az előkészületek ideje alatt szakított a választottjával, az oltárig már nem jutottak el.

Lars valamikor kézilabdázott, de egy sérülés után felhagyott vele. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy a tanítás és a hivatali régészet nem neki való. Nem rossz tanítani, de a régészeti adminisztrációhoz egyre kevésbé fűlött a foga. Ásatni szeretett volna.

Évek óta nem volt valódi ásatáson, pedig a régésznek az ásatás az igazi feladata. Ördög vigyen minden mást. Lars Bastrup tudta, hogy sok kollégája irigyli a kényelmét, jól fizető egyetemi állását; ő pedig az irigykedőket irigyelte – hogy kedvükre ásathatnak.

Néha az egyetem nevében megszemlélte valamelyik bronzkori, rézkori, vagy éppenséggel újkőkorszaki ásatást, és mindig ürügyet keresett, hogy minél tovább maradhasson, amint megérezte a m unka sajátos hangulatát, összemelegedett az ásatókkal, és szemrevételezte a feladatokat. Ha valahol leletmentésre volt szükség, örömest vállalta volna, de valaki mindig leállította.

- Van arra ember, Bastrup úr, magára az egyetemen van szükség.

Ilyenkor savanyúan elmosolyodott.

*

Kora délelőtt megcsörrent Lars Bastrup hivatali vezetékes telefonja. Nyilván megint valami „halaszthatatlan” adminisztratív tennivaló. Unott mozdulattal nyúlt a kagyló után.

- Halló!

- Szia, Itt Niels Hansen! Billund környékéről beszélek.

- Billund? Csak nem a Lego-gyárból? Mit keres arrafelé egy gyilkossági nyomozó?

Niels Hansen Lars középiskolai osztálytársa volt, évente többször is összefutottak, és egy-egy kávé mellett nagyokat beszélgettek.

A másik köhintett egyet.

- Ide kellene jönnöd, de minél hamarabb, Lars.

- Miért?

- Múmiát találtunk egy építkezésnél. Gyorsan el kell döntenünk, van-e szükség rendőrségi nyomozásra – újabb köhintés. – Ugye neked nincs ikertestvéred, Lars?

- Nincs, de miért kérded, amikor tudod?

- Mert rád hasonlít a halott, Lars. Szinte a megszólalásig.

*

A halott valóban hasonlított Lars Bastrupra, a régész meg is rökönyödött. Aztán – ahogy alaposabban megvizsgálta – megcsóválta a fejét.

- Valóban elképesztő a hasonlóság, de ez a férfi legalább ezerötszáz éve halott, Niels. Semmi szükség rendőrségi nyomozásra, ez a régészek dolga. Elvágták a torkát. Valószínűleg feláldozták, pogány módra. Vagy bűnöző volt, és kivégezték. Az utóbbi évtizedekben egyre több félig-meddig épségben maradt halott került elő a mocsarakból.

Tovább vizsgálta a múmiát, és egyre a fejét csóválgatta.

- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy farmernadrágot visel. Na, majd a vizsgálat eldönti. Kíváncsi vagyok rá.

Niels elmosolyodott.

- Véletlenül nem Mallorcára akartál menni?

- De igen. Úgy döntöttem, nyaralok egyet.

- Egyedül?

- Jobb, mint egyedül se.

*

Marion most először járt Cala d’Or-ban. Mallorca hangulatos üdülőhelyén. Sokat hallott az itteni hófehér házakról, és a hatás felülmúlta mindazt, amit várt. Pompásan érezte magát. Előbb a strandra ment, csak utána jelentkezett be a hotelbe. A szállást gondosan választotta ki az interneten, már azt is tudta, hogy a hetes szoba lesz az övé.

Hetes szoba. Puritán, egyszerű szállás. Igaz, olcsó is. Marion vállat vont. Lakott már ennél sokkal komfortosabb helyen is, most beéri ezzel.

Igazából örült, hogy férfitársaság nélkül érkezett. Úgy gondolta, ez a néhány nap majd alkalmat ad rá, hogy a Takla-Makán sivatagban átélt élményét feldolgozza.

Megzavarodott volna? Aligha. Itt másról van szó, most valami valóban félelmetesbe csöppent, és sejtelme sincs, hogyan szabaduljon meg a nyomasztó félelemtől. Akár az emléktől is.

Talán vissza kellene mennie, és még alaposabban meg kellene vizsgálnia azt az átkozott múmiát. Hátha végre talál valamit, valami aprócska eltérést, valami nyilvánvaló különbséget. De mit? Mit kereshet még, hiszen olyan tüzetesen átnézte? Hátha Agnes-nek van igaza, és az egész nem más, mint a sors ritka ostoba fintora?

Szerette volna ezt hinni, de képtelen volt rá…

*

Amikor Lars megérkezett Mallorcára, Cala d’Or felé vette az irányt. Bérelt viszonylag olcsón egy nyitott kocsit, és azonnal a sziget délkeleti része felé indult. Megnyugvással konstatálta, hogy Mallorcán igazán kiváló a közlekedés. Kitűnően épített utak várták a turistát, viszonylag kicsi forgalom. Menet közben a régész megelégedéssel állapította meg, hogy szinte egymást érik a benzinkutak. Remek hely.

Lars nem bízott a GPS-ben, régimódi ember módjára térképet használt, de igazán könnyű volt a tájékozódás. A jól megépített körforgalmak ügyesen terelték az autókat, ennek Lars nagyon örült. Volt olyan hely Európában, ahol kimondottan gyűlölte a körforgalmakat, de ezeket itt igazán logikusan és jól építették ki.

Út közben egy olcsó étteremben megebédelt. Az étel ízletes volt, a hely kedvére való. A szomszéd asztalnál rövid sortot viselő, klasszikusan szép combú lány ült, és Lars úgy helyezkedett el, hogy zavartalanul legeltethesse szemeit a gyönyörűséges combokon. Ami szép, az szép.

Öt percet sem tartott az idill. Ritka csúf, elhízott nő érkezett, és pontosan úgy ült le, hogy teljesen eltakarta a férfi szemei elől a vonzó látványt. Idomtalan hájtömegeit meg is táncoltatta Lars szemei előtt, mert félreértette a férfi pillantását. Mellesleg: fiatalosnak akart látszani, vörösre festett hajával, kacér sminkjével, napszemüvegével talán hódítónak vélte magát; a férfit azonban az undor környékezte. Gyorsan intett a pincérnek.

Miután Lars nem szólította le, a nő maga fogott az ismerkedéshez.

- Képzelje, – vihogta kissé reszelős hangon. – kénytelen vagyok állandóan valami fegyvert tartani magamnál, mert állandóan szatírokba ütközöm – diadalmasan felmutatott valamiféle dezodort. – Évekkel ezelőtt kezdődött. A tengerparton kaptak el, a kezemnél fogva. Alig tudtam elmenekülni.

Lars rájött, a nő legfeljebb harmincöt lehet; alaktalansága és kiélt tekintete miatt látszik legalább negyvennyolcnak.

Megjött a pincér. Lars gyorsan fizetett és felállt.

- Nem akar elvinni magával? – perdült elébe a nő.

Lars szóra sem méltatta. A szomszéd asztal mellől eltűnt a pazar combú lány.

Bízott benne, hogy Cala d’Or-ban előfoglalás nélkül is kaphat olcsó szállást, még főidényben is. Minden ismerőse ezzel biztatta.

Igazuk volt, nem is kellett sokat érdeklődnie. Olcsó és takaros szállást talált egy kis hotelben. A hetes szobát kapta.

Kedvtelve nézett szét. Egyszerű, de nagyon kényelmes és praktikus berendezésű kis szoba. Szeretni fogja. Azonnal le is dőlt, hogy szundítson egy jólesőt.

*

Marion elaludt napozás közben. Amikor felébredt, meglepetéssel látta, hogy a strand teljesen elnéptelenedett körülötte. Ahogy az égre nézett, megértette az okot.

Irdatlan fellegek tornyosultak felette. Futva indult hazafelé.

*

Lars arra ébredt, hogy valami ütemesen veri a tetőt. Pokoli felhőszakadás kezdődött, amíg aludt. Kisétált, hogy az eresz alól élvezze az esőt, de az özönvízszerű, vad zápor tüstént visszaűzte. A felhőszakadás túl volt az ízléshatárán.

Hatalmas robajjal csapott le a mennykő valahol egészen közel. Lars döbbenten vette észre, hogy rosszul van. Szédült, miközben a szoba részegen dülöngélt ide-oda. Mi ez, talán földrengés?

*

Marion menekülés közben elesett, és csúnyán megütötte magát. Dühödten szakadt az eső, félelmetesen üvöltött a szél.

A szőke régésznő kezdett pánikba esni. Amikor végre a szobájába ért, szédült és rettegett. Irdatlan morajjal csapott le a villám valahol a közvetlen közelében.

*

Lars próbált megkapaszkodni valamiben. Minden elektromos készülék felmondta a szolgálatot, a villanyok kialudtak. A szoba sötét és kiszámíthatatlan félhomályba burkolózott.

Újra becsapott a villám. Lars megremegett, belsejét forróság öntötte el, a szája kiszáradt, torkába belemart a fájdalom.

A mindenség robajlott, a határok leomlottak, és ő a szoba egy részével együtt elcsúszott valahová, kitudja hová.

Fizikailag érezte, hogy siklik vele a tér, recsegnek-ropognak a korlátok.

Érezte, de nem hitte el.

*

Marion hangosan sírt, de a vihar robajától még maga sem hallotta. A villany kialudt, a nő vaksötétben tapogatózott. Időnként ijesztően felvillan a szobában valami ismeretlen tárgy körvonala.

Marion rettegett, mint még életében soha.

Pokoli döndüléssel csapott le a mennykő, és a nő teste égett, mintha máglyára vetették volna. Keze és lába remegett, gyomrát tőrök döfködték.

A végtelenség felmorajlott, eresztékek dőltek és szakadtak, a szoba száguldott vele, mint a szánkó a hegyoldalban. Marion haja égnek meredt.

A szoba túlsó oldalán ijesztően derengett egy férfialak. Azaz nem is a szoba túlsó oldala volt, hanem valami másik világ, másik dimenzió. Talán a szellemek országa. Marion emlékezett rá, hogy ott már nincs is szoba, ott a falnak kellene lennie.

Marion csaknem elájult, de moccanni sem mert a rémülettől.

*

Lars igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Ezerszer is elmondta magában, hogy ez nem a pokol támadása az élők ellen, nem is a világvége, és egyáltalán nem valami szokatlan katasztrófa, hanem nagyon is szokványos felhőszakadás; amilyen az évnek ebben a szakában errefelé meglehetősen gyakran előfordul. Néhány perc, és véget ér.

Rácáfolt a vihar. Egyáltalán nem akart véget érni. Sőt, egyre dühödtebben dobolt a belsején.

Furcsa nőalak körvonalai rajzolódtak ki a másik oldalon. Lars megrökönyödve nézte. Mi ez, talán hallucinál? Valamiféle látomás? Semmiképpen nem lehet valóság, hiszen ott nincs is szoba, csak a puszta fal.

Ráadásul a káprázat – az ismeretlen női szellem – meg is szólalt:

- Kérlek, tűnj el!

Lars elhúzta a száját. Micsoda ostoba komédiát játszanak vele az érzékei holmi közönséges trópusi vihar kapcsán.

- Hová tűnjek? Te tűnj el, te vagy a káprázat!

- Én nem vagyok káprázat – sírta a nő. – Kérlek, tűnj el! Ne gyötörj!

- Na, jó, kedves hölgyem, – Lars komolyan rászánta magát, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba. – Lars Bastrup vagyok, régész Koppenhágából. Valóságos személy. Van igazolványom és útlevelem is. Ön azonban, tisztelt hölgyem, közönséges fantom. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olyan térben méltóztatik tartózkodni, ami az anyagi világban nem létezik. Megkérem hát, takarodjék innen, és szórakozzék valaki mással!

A szellem felsóhajtott. Aztán valami olyasmit tett, amit a szellemek, fantomok, démonok és lidércek viszonylag ritkán művelnek: elbőgte magát.

- Vegye tudomásul, – szipogta. – hogy én is valóságos személy vagyok. A nevem Marion Davis. Én is régész vagyok, történetesen éppen a Takla-Makán sivatagban dolgozom.

- Úgy? – húzta el a száját Lars. – Akkor mi az ördögöt keres Mallorca szigetén?

- Nyaralni jöttem – sírta a szellemlány. – Vagyis leginkább felejteni.

- Felejteni? – gúnyolódott a férfi. – Mi az ördögöt akar felejteni? Talán valami szerelmi bánat? Vagy éppen el méltóztatott halálozni, és mostanra rájött, hogy kísérteni felettébb unalmas elfoglaltság?

- Undok szellem! – kiabált a nő. – Szerintem észre sem vette, hogy meghalt!

- Dehogy haltam! – tiltakozott élénken a férfi. – Akkor nem viszketne az orrom töve! – és a nyomaték kedvéért gondosan megvakarta fent említett testrészét. – Engem akar terrorizálni, hölgyem? Ki vele, mit akar elfeledni? Maga kezdő kísértet!

- Nem! – szaladt ki Marion száján. – Azt akarom elfelejteni, hogy találtam egy múmiát! Borzalmas volt! – ahogy felidézte, egy pillanatra el is felejtette, miféle képtelen szituációban is van. – Egy rettenetes múmiát! Teljesen olyan, olyan… olyan, mint én! Mint én! – keserves sírásra fakadt, először azóta, hogy a múmia arcába belenézett. – Teljesen olyan, mint én!

- Na látja, – mondta szarkazmussal a férfi, de közben mintha elbizonytalanodott volna a hangja. – Mégiscsak halott.

- Nem! – sikította a nő. – De az halott. Valóban halott!

Egy pillanatra csend támadt. Kint az elemek hangja elcsitult. Igazából már percek óta nem is hallottak kintről semmit, tökéletes csönd ölelte körül őket, de tulajdon izgalmukban és felháborodásukban meg is feledkeztek róla – nem érzékelték.

Lars kinyújtotta a kezét. Ahogy várta. A nő valami alaktalan és nem létező térben tartózkodott.

Marion látta a mozdulatot és ő is előrenyúlt. Ő is érzékelte, hogy a féri valami nem létező térben található, de már nem gondolta káprázatnak, hiszen Lars felháborodása és ügyefogyott okoskodása annyira valóságos férfira vallott, hogy a legszívesebben elnevette volna magát. Ez a valóságos férfi pedig egészen jóképű fickónak tűnik. Amit lát belőle, jóvágású, vonzó férfinak mutatja. Ráadásul régész. Kár, hogy nem valóságos.

Lasr Bastrup is a nőt méregette. Ha nem mindig ilyen hisztérikus, és ha valóban régész, egészen megértő társ is lehetne. Ráadásul éppen olyan klasszikusan szép combjai vannak, mint annak a lánynak ott a vendéglőben, sőt még jobbak is. Kár, hogy ez a nő nem valóságos.

Valami azonban megszakította az idillt. Ki kellett mondania.

- Ami azt illeti, én s találtam egy múmiát. Nem a Takla-Makánban, hanem Dániában. Szakasztott olyan, mint én. Jó ezerötszáz éves, de olyan, mintha farmernadrágot viselne. – egy kissé megborzongott az emlék hatására.

- Sajnálom – mondta Marion, most már megértően. – Én tudom, mennyire szörnyű ez. Biztos, hogy nem haltál meg.

- Biztos. És te?

- Én sem. Biztosan állítom, hogy élek.

Gondolkodtak. Aztán szinte egyszerre próbálták megérinteni a másikat. Most sem sikerült.

- Biztos, hogy mi ugyanabban a világban élünk?

A nő élénken megrázta a fejét.

- Hogyan tudnánk ellenőrizni?

- Nagyon könnyen!

Kölcsönösen mondtak néhány semmiséget. Melyik országban ki az államfő, melyik bajnokságot ki nyerte, milyen dalok a slágerlista éllovasai, melyek a legmenőbb filmek. Ezeknek a fele sem stimmelt.

Kölcsönösen megdöbbentek.

- Igazából én szívesen találkoznék veled – mondta ki minden teketória nélkül a férfi.

- Én is veled, te dán régész – felelte a nő.

Nézték egymást.

Vad ötletük támadt. Gyakorlatilag egyszerre.

- Talán cserélnünk kellene.

- Cserélni? Hogyan cserélhetnénk?

- Próbáljunk erre koncentrálni!

Kinyújtották egymás felé a kezüket, behunyták a szemüket, és koncentráltak.

Nem történt semmi. Másodszorra sem.

Harmadszorra azonban…

Azt vették észre, hogy a másik helyébe kerültek.

Marion egy más sivárabb szobában találta magát. Furcsa módon a holmija is vele jött.

Lars egy még sokkal kényelmesebben. Érdekes volt, hogy a csomagjai sem hagyták cserben.

Maguk is meglepődtek a csere sikerén. Hosszan nézték egymást. Percekig. Amíg végképp el nem tűntek egymás szeme elől.

Odakint ragyogott a szivárvány.

Mindkét világban.

*

Lars nem tudta kiverni a fejéből a nőt. Magával vitte Koppenhágába. Aztán a Takla-Makán sivatagba.

*

Marion egyre a férfira gondolt. Lars vele volt Londonban. Aztán Koppenhágában is.

*

Furcsa módon mintha visszafelé haladt volna az idő; hónapokkal korábbi pillanatban találták magukat. Még nem kezdődött el a nyár, újra visszakerültek a tavaszba.

De merőben másféle tavaszba.

Koppenhága olyan volt, mintha földcsuszamlás érte volna. Lars eddig azt képzelte, kiválóan ismeri a várost, jól eligazodik a tudományban és a hivatali gépezetben.

Hát nem.

Szinte minden másképpen volt. Megvolt a helye és az állása, de a korábbi távlatok nem léteztek. Mintha eddig ő maga sem ebben a világban élt volna.

Mások voltak a szomszédok, mindenhonnan hiányoztak az iskolatársak, senki sem foglalt helyet neki a reggeli buszon. Egyetlen boltban, sörözőben sem ismerték. Kétségbeejtő volt.

Ismerték és számon tartották azonban – mások.

Olyanok, akiket eddig ő nem ismert.

*

Marion alig találta a helyét, szinte senkit sem ismert ebben a világban. Egyetlen barátnőjét sem tudta megtalálni, az emberek zöme idegenként nézett végig rajta.

Ismerték azonban mások.

Akikről azt sem tudta, kicsodák.

*

Furcsa módon megmaradt közöttük a kommunikáció. Napok kellettek ahhoz, hogy erre rádöbbenjenek. Gondolatban – ha akartak – kommunikálhattak egymással. A furcsa telepátia mindkettőjüknek sokat segített.

Először csak megosztották egymással a tapasztalataikat.

- Marion, ezeket az embereket én ismerem, elmondom, kiben bízhatsz, és kivel kell vigyáznod! – és hosszan beavatta a nőt saját világának titkaiba, pletykáiba, szokásaiba, mindennapjaiba.

- Ezeket meg én ismerem, Lars – és apróra elmagyarázott a férfinak mindent, mintegy használati utasítást adott neki a saját világához.

A harmadik héten jöttek rá, hogy fülig szerelmesek egymásba. A telepátia esténként forró erotikába csapott át.

- Sokkal izgalmasabb veled, mint a telefonszex!

- Miért, az milyen?

- Sejtelmem sincs!

Újabb két nap elteltével Lars elújságolta:

- Képzeld, megyek a Takla-Makán sivatagba!

- Valahogy már sejtettem! Tudod, hol vagyok most?

- Koppenhágában?

- Ördögöd van! Éppen megismerkedtem egy Niels Hansen nevű rendőrtiszttel! Tudod, hogy egészen jóképű fickó?

- Marion, ha lefekszel vele, én…

- Ugyan, mit tudnál tenni?

*

Amikor a nőt meglátta, Lars arcából minden vér kifutott. Torka kiszáradt. A szája széle remegett.

Marion múmiája volt előtte.

Egy legalább háromezer éves nő.

*

- Marion, Dániába kellene utaznod.

A nő sápadtan bólintott. Már sejtette. Amikor a mocsárból előkerült múmia képében a szeretett férfit meglátta, sikítani szeretett volna.

*

- A jelen valóságos.

- A jövő még nem létezik.

- Elvileg a múlt változatlan, de mégsem lehet az, hiszen mi a múltban haltunk meg, de most még éppen élünk.

- Ez azt mutatja, hogy a múlt sem változatlan. Ha pedig nem az, egyáltalán nem biztos, hogy meg kell halnunk a múltban.

- Biztos vagy ebben?

- Igen, azt hiszem!

*

Kölcsönösen elegük lett a másik világából. Vissza akarták kapni a magukét.

- Bárcsak Marion is ott lenne!

- Jó volna, ha Lars is ott maradna, az én világomban.

Mindketten úgy rohantak Mallorcára, mintha valami orákulum lenne ott.

Amikor megérkeztek, gyorsan bezárkóztak a hetes szobába. Várták a vihart.

Semmi sem úgy történt. Alig tapasztaltak valamit a viharból. Végrehajtották a cserét. Az egész túlságosan könnyen

Marion sivár vidéken találta magát. Végtelen homokmezők mindenütt.

A Takla-Makán!

Az első pillanatban felsóhajtott. Akkor mégiscsak a jó világban van. Látta, hogy emberek közelednek. Felegyenesedett. Integetni akart.

Aztán meggondolta magát.

A férfiak lóháton közeledtek.

Perzsa ruhába öltözött, vörösesszőke hajú férfiak tollforgós sisakban. A lándzsanyelek rászegeződtek.

Néhány óra múlva a sivatagba kísérték. Hallgatag férfi baktatott előtte, hatalmas, meztelen pengéjű, görbe karddal a kezében.

Marion sírni szeretett volna.

*

Lars csak nehezen jött rá, hol van. Amikor a zord arcú kelták koszorút illesztettek a fejére, és a kezébe nyomták a tálkát, benne a sok különféle magból készült pépes étellel, már pontosan tudta, mi vár rá.

Tudta, hogy el fogják vágni a torkát. Veríték gyöngyözött a homlokán. Még a szertartást is ismerte, pontosan tudta, mikor mi következik, de hiába. Ő itt az áldozati barom. Mit ronthatott el? Hogyan kellett volna összpontosítania? Mit csináltak rosszul Marionnal együtt?

Kétségbeesetten igyekezett fegyelmezni magát.

*

- Szerintem még mindig van remény!

- Micsoda, Lars? Ez a fickó a görbe kardjával el fogja vágni a nyakamat. Perceken belül.

- Tudom, Marion. Éppen lefeküdtem, és azt játszom, hogy sérült a lábam, különben eltörnék. Már kötélhurok van a nyakamban. A hisztérikus tekintetű papnő, aki éppen valami érthetetlen varázsigét mormol, el fogja vágni a nyakamat.

- Jaj, Lars!

- Jaj, Marion!

- Csináljunk valamit, Lars!

- Mit, Marion? Mit?

- Nem tudom, de te mondtad, hogy nincs minden veszve! Hogy nemcsak a jövő, hanem a múlt is lezáratlan még

- Bizonyos értelemben annak kell lennie, Marion. Mi csak tudjuk!

- Akkor rajta, Lars, gondoljunk egymásra! Élni akarok, és egy pokoli nagyot szeretkezni veled!

- Én is, Marion!

- Akkor rajta!

*

Ebben a világban mindketten léteztek.

Cala d’Or-ban a hetes szobát nászutas pár vette ki, több hétre. Két régész, egy angol és egy dán.

Ez már a kettejük világa volt.

Ha vihar tört ki, különösen összebújtak.

Nehogy bármi is szétválassza őket.