Még három-négy perc lehetett, a vonat ablakából valamilyen szittyós árokféle látszott, buja tüskebozót terpeszkedett a partján.
Teréz már összeszedte a csomagjait, és készült a leszállásra. Még nem állt fel, az ő lábával ez túlságosan fárasztó volna. Amúgy sem biztos, hogy Robi ki tud elé jönni, gyalog pedig túlságosan messze van a Határ utca huszonhárom.
Szerencsére le tudott úgy ülni, hogy közel legyen a vonatajtóhoz, így fent legalább nem kell sokat botorkálni az ülések között a csomagokkal.
Egy hátizsák, egy utazótáska és egy nagy szatyor. Utóbbi alján ott lapul az orvosi táska, mert mit lehessen tudni.
Apja mondogatta ezt mindig: mit lehessen tudni. Amíg még élt. Egyetlen egyszer voltak nyaralni, az orvosi táska akkor is vele volt, mert mit lehessen tudni.
Ez az orvosi táska volt most vele. Ráhagyta az édesapja. Sohasem mondta ki, de a család minden tagja tudta, hogy a táska Terézt illeti. Amikor az apja a halálos ágyán feküdt, és meg sem tudott már szólalni, a tekintete az ágy mellett állva hüppögő tizenkét éves kislányra esett, és nézte. Hosszan nézte. Teréz megkapaszkodott az ágy régimódi fejtámaszában, hogy ne bicegjen, ne rázkódjon, ne billegjen. Azt szégyellte volna.
Ott állt az ágy mellett, pufók arcú volt, kisírt szemű, kövérkés és csúf. Rettenetesen csúf. Amilyen mindig is volt. Apró korától kezdve. A legcsúnyább kislány az utcában.
Most nála van a táska. Lesz-e valaha olyan sebész, mint az apja volt?
Amikor Teréz a gondolataiban idáig jutott, megcsörrent a telefon.
- Itt Vasvári Orsolya!
Teréz tekintete elfelhősödött. A titkárnő. Robi igazgatójának titkárnője. Nem sokszor hívta fel eddig, de amikor jelentkezett, az sohasem hozott jót.
- Tessék, Kara Teréz.
- Közölnöm kell önnel, hogy Robi a vezérigazgató utasítására két órával ezelőtt kivitt ötven dolgozót Jankpusztára.
Jankpuszta! Teréz arca görcsbe rándult. Hatalmas építkezés kint a semmi közepén. Ha Robi odament, el vannak vágva egymástól, mert ott még térerő sincs. Se villany. Semmi. Úristen, éppen most!
- Hall engem?
- Hogyne, természetesen. – felelte rezignált hangon Teréz.
Hogy’ magyarázza meg ennek a libának, hogy most éppen óriási szüksége lenne Robi jelenlétére? Lehetetlen, hogy most ne legyen itt!
- Az összes kapcsolótáblát ki kell cserélniük, – folytatta a hang. – emellett az egész rendszert át kell vizsgálniuk, minden hibát ki kell javítaniuk. Tíz teherautóval vonultak ki, rengeteg eszközt és alkatrészt vittek magukkal. Holnapután lesz az átadó ünnepség, minden problémát azonnal ki kell küszöbölniük.
Teréz nagyot sóhajtott. Igen, erre szokták használni ott a cégnél Robit. Amit a sok hülye, protekciós nagyágyú elront, meg a mindenféle hatalmasságoknak a vállalatnál szolgáló ostoba kölykei nemtörődömségből vagy nyegleségből figyelmen kívül hagynak, azt mindig neki kell kijavítania. „Érdi úr, a vezér akar magával beszélni!” „A vezérigazgató úr sürgősen keresi Érdi urat!” Vagy éppen személyesen a vezér: „Robikám, azonnal ide kellene jönnöd!”
Hányszor csengett már emiatt a telefon…
- Tehát úgy számítson, hogy Robit ez a munka most hosszabb ideig igénybe fogja venni. – darálta a titkárnő.
- Sokáig? Mennyire sokáig?
- Reggelnél előbb biztosan nem végeznek. De az is lehet, hogy holnap este lesz belőle. A cégünk hírneve forog kockán.
Terézbe mérgezett nyílként hasított a kétségbeesés. Holnap este? Holnap már szombat.
- Nézze, Orsolya! – vette át a szót. – Mindenképpen Robinak kellett odamennie? Nem tehetné rendbe a dolgokat most az egyszer valaki más? Nem mehetne most valamelyik öltönyös?
Csend a vonal túlsó végén. Orsolya titkárnő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Teréz ellenvetést tesz.
- Ugyan, Teréz! – fuvolázott aztán megszokott mézesmázos modorában. – Ön is tudja, hogy Robi az egyetlen olyan mérnökünk, aki pontosan tudja azt is, amit a melósoknak kell megtenniük. Ha kell, a saját kezével szerel. Köztünk maradjon: – lehalkította a hangját. – a többi közönséges balfék.
Teréz kitört:
- Nézze, én most megyek először Robi szüleihez. Nagyon fontos, hogy Robi velem legyen, nem hagyhat egyedül.
- Dehogynem, maga ügyes lány! – vágta rá a hang. – Legalább addig megnyeri magának az apóst és az anyóst!
- Hát nem érti? Még sohasem találkoztam Robi szüleivel!
- Na, ne nyafogjon! Vállalati érdek! Sokkal fontosabb, mint a maga enyelgése! – azzal letette.
Teréz csaknem elsírta magát. Elnézte magát a kabinajtó tükrében. Csúnya, kövér, vastag ajkú, ronda szemüveget viselő nő. Sántít. Huszonöt éves múlt, de kortalannak tűnik. Akár ötvennek is nézhetik. Egyedül menjen a vőlegénye falun élő szüleihez, akik őt még sohasem látták?
Robi megmutatta az édesanyja levelét. „Nagyon kíváncsi vagyok a menyemjelöltre.” Igaza van, gondolta Teréz, én is kíváncsi lennék a helyében. Mit fog szólni?
A vonat ebben a pillanatban megállt, és Teréz üggyel-bajjal elbotorkált az ajtóig. Valami elterpeszkedő, sört iszogató alak mellett különösen nehéz volt elhaladnia, a férfi fojtott hangon le is debellázta.
Teréz szeméből folyt a könny. Nagy nehezen lekászálódott a peronra, mögötte türelmetlenül fújtatott valaki.
Nem várta senki. Ki is várta volna? Robi nem tudott hazajönni, más meg ki érkezhetne elé?
Nehézkesen letelepedett egy ütött-kopott padra, hogy felkészüljön a hosszú gyaloglásra. Körülötte elvonult a nyolc-tíz leszálló; egy férfi magányosan indult a falu felé, másokat család vett körül, néhányan a távolabb várakozó gépkocsikba szálltak. Teréz egyedül maradt.
Most merre?
Mögötte és mellette embermagasságú gyom. Előtte elhanyagolt, gazos lapály, amelyen vékony, letaposott ösvény vezet keresztül. Jó két-háromszáz méternyire az ösvény járdában folytatódik, attól újabb ötven méterre állt az első ház.
Neki a falu túlsó oldalára kell eljutnia.
Elővette és tanulmányozta a netről nyomtatott kis falutérképét. Jó három kilométer gyaloglás vár rá.
Bő egy órába telt, mire lejárta. Házuk előtt, kis széken gunnyasztó öregek bámultak rá közönyösen, kutyák ugatták, szurtos utcagyerekek röhögtek rajta, férfiak méregették gúnyosan.
Egyre többször kellett pihenőt tartania. Érzéketlen lábát kínnal húzta maga után. Nehezen lélegzett. Kezdett kétségbe esni. Folyt a könnye.
Egyszer eltévedt. Legalább tíz perce rossz irányba mehetett, amikor megpillantott egy utcatáblát.
Halmos utca.
Megnézte e térképet, ez nem szerepelt az útvonalában. Megfordult, és kínlódva vánszorgott visszafelé. Közben szakadt róla az izzadság.
- El kell menni a nagy zöld teherautó mellett, és ott kezdődik a Határ utca. – igazította útba egy fejkendős öregasszony a következő sarkon.
Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.
Most már a falu túlsó vége felé jártak, ritkultak a házak. Járda errefelé már nem volt, Teréz aggódva kerülgette a kátyúkat. Itt-ott üres telkek, hatalmas trágyahalmok, szemétkupacok, burjánzó gaz.
Teréz felnézett az égre. Hatalmas szürke esőfellegek gyülekeztek éppen. Végül is: ősz van, előbb vagy utóbb jönnie kell az esőnek.
Terézben valami megsajdult. Ha elered az eső, itt sártenger lesz. Hogy’ fog hazajönni Robi. Egyáltalán be tud ide hajtani a kis Suzukival? Hol jönne be?
Teréz szétnézett. Úgy emlékezett, mintha a térképe jelölne valamit. Úgysem árt, ha megáll egy kicsit.
Egy percen belül megtalálta. Előtte jó százméternyire egykor kőlapokkal borított út vezetett ki a házak között. Helyenként benőtte a kőlapok közét a gaz, de azért még útnak lehetett tekinteni. Vajon a Suzuki bejöhet rajta? Nagyobb jármű egészen biztosan. Több üres telek is volt arrafelé, így a lány észrevehette, hogy arrafelé húzódik valami bekötőút. Az pedig az országúthoz vezet, a térkép is jelzi. Nem a faluba visz, hanem valami erdőgazdaság mára bezárt központjához, de azért még jól használható.
Teréz megnyugodott. Ha sár is lesz, Robi behajthat – nagyjából idáig. Felvette a csomagjait. Gyerünk tovább.
Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.
Nagy fekete kutya szaladt felé, Teréz földbe gyökerezett lábbal állt meg. Nem tud elszaladni. Ki segíthetne? Sehol senki. Rettegve nézte az állatot.
A kutya ügyet sem vetett rá, egyszerűen tovább szaladt. Teréz megkönnyebbülten emelte fel újra a csomagjait.
Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.
Egyértelműen a falu szélén járt. A településnek erről a feléről sehová sem vezetett út. Termőföldek, bozótos, erdőfoltok minden irányban.
Az Érdi család a hatvanas években itt a falu szélén kapott házhelyet, Robi nagyapja építette a kis vályogházat a saját két kezével. Még konfliktusa is támadt a hatóságokkal, mert az alaprajz és az elrendezés nem egyezett meg az előírásokkal. De szerencséje volt, különösebben nem háborgatták, nem volt fontos ember.
Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.
Baromfiudvarok, több is egymás után. Az egyik udvarban régimódi magyar szekér. Két jókora sátortetős parasztház, hosszúkás mindkettő. Teréz nagyapjának volt hasonlóaz ország másik végén. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen házakban számos helyiség található.
A másodikat elhagyva hirtelen botlott a nagy zöld teherautóba. Mit nagy, hatalmas. Teréz bámult.
Óriási, zöldre festett orosz katonai teherautó nézett rá tágra nyílt, barátságos lámpaszemeivel. Barátságos tekintete volt, és annyira hosszú orra, hogy az maga is elment volna egy kiskocsi-számba. Cirill betűkkel állt rajta az autó márkája: Kraz.
Teréz megtorpant. A gépjármű-kolosszus úgy magasodott fölé, mint valami hatkerekű katedrális. Mit kereshet ez itt?
A lány még sohasem látott közelről efféle járművet. Főleg nem ilyen brutálisan nagyot és erőset. Meg ennyire régimódit. A hosszú csőrős orr a csak hallomásból ismert hatvanas és hetvenes éveket idézte, amikor még számtalan ilyen teherjármű pöfögött az utakon. A mai lapos orrú teherautók az ilyenek mellett valahogy puhának tűnnek.
Teréz csodálkozva szemlélgette az autó-gigászt. Eltörpült mellette. A csendes, zöldre festett jármű hórihorgas termetével, magasra nyúló fülkéjével, hatalmas kerekeivel a rendíthetetlen erő jelképe volt. Erő – brutalitás nélkül.
Vajon miért itt vesztegel? Mi keresnivalója lehet itt?
Bizonyára mozgásképtelen. Talán már ki is szerelték belőle a motort. Kibelezték, és itt hagyták, hogy lassan elenyésszen.
Erre a gondolatra Teréz őszinte sajnálatot érzett. Kár az autóért. Talán nem korszerű, talán öreg, de láthatóan még jó erőben van. Kár veszni hagyni. Felnyúlt, csendesen megsimította az autó ajtaját. Úgy érezte, el kell köszönnie.
- A kocsi működőképes. – mondta mögötte egy férfihang.
Ijedten fordult meg.
Furcsa szerzet nézett rá. A férfi vékony és magas volt, mint valami dióverő pózna. Rongyos fekete nadrágot, szakadt tréningnadrágot viselt, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai. A törött szemüveg és az idétlen vigyor idiótára vallott, de a husáng, amire támaszkodott, egyáltalán nem tette félelmetessé a fickó külsejét. Inkább nevetségessé.
- Működőképes. – vihogott. – Vezetheti is, ha akarja. Én nem tudok vezetni.
Teréz csodálkozott, de semmit sem felelt.
- Nem hiszi, hogy vezetheti? – vigyorgott a férfi. – Benne van a kulcs.
Teréz odanézett. Valóban benne volt. Az ajtó zárjában. Még csak be sem rozsdásodott.
- A tankja is tele van. Csumára tele van.
- Kié a kocsi? – kérdezte most Teréz.
- Hogy kié? Hát senkié. Csak úgy itt van. Még a Tógyer hozta valahonnan. A Tógyer imádott vezetni.
- Ki az a Tógyer?
Most akkora vigyor húzódott a férfi arcára, hogy tökéletesen kilátszottak az ápolatlan lófogai.
- Nem tudja, ki a Tógyer? Hehe! Mindenki tudja, ki a Tógyer. Azazhogy: tudta. Merthogy a Tógyer meghótt. Már egy hónapja. Az anyja tudta egyedül, a múlt héten hótt utána. A Tógyer előtte hozta ide ezt a teherautót, el akarta adni valakinek. Senki se mer hozzányúlni, mert nem hiszik a népek, hogy a Tógyer meghótt.
- Ebből egy szót se értek.
- Az anyja nekem elmondta, hogy meghótt a Tógyer, agyonszúrták valami kocsmában. Nem is bírta ki a szegény öregasszony, hát miből élt volna meg? Tudja, a Tógyer sok rosszat tett, de az anyjának mindig juttatott valamit a szajréból. A rendőrök meg nem merték kerhóra fogni, mert a Tógyer mindenkit nyomorékká vert, aki az anyját háborgatta. Na, Isten áldja!
A fickó fogta a husángját, és nagy peckesen elsomfordált. Teréz hitetlenkedve nézett utána. Szóval ez egy teljesen kifogástalan állapotban lévő teherautó, de senki se törődik vele, amíg fel nem falja a rozsda?
A rossz lábát kímélve odahúzta magát a fülkéhez, nagy nehezen fellépett, és bekukucskált. Úgy tűnt, minden rendben van. Odabent puritán bőrülések minden takaró nélkül. A kulcs elfordult a zárban.
Akár be is indíthatná. Kinézett, az utcáról nem figyelte senki. Valamelyik redőny mögül esetleg leskelődhetnek, de kevéssé valószínű; az városi szokás. Itt, faluhelyen kinek-kinek megvan a nap minden szakában a maga dolga.
Viszont a kulcsot zsebre tette. Ha eddig nem lopták innen el ezt a teherautót, ne tegyék ezután se. Majd szól Robinak, juttassa el a kulcsot valami illetékeshez. Az a Tógyer lophatta a Krazt, ez a kocsi valahol hiányzik.
Visszabotorkált a csomagjaihoz. Ideje továbbmenni. Hol is van a Határ utca?
Négy vagy öt lépést tett, máris a szemébe köszönt egy mellékutca. Az első házon cikornyás feliratú tábla: Határ utca 1.
Megkönnyebbülve fordult be. A huszonhármas szám előtt azonban elfogta a szorongás. Most mi lesz? Legalább fél percen keresztül merev tekintettel bámulta a csengő gombját. Merjen becsöngetni? Ne merjen? Kullogjon el szégyenszemre?
Hirtelen megjelent egy hatalmas kutya, és bősz, mélyhangú ugatásával felverte az utca csendjét.
Teréz ijedten rezzent össze. A kutya nyilván Kredenc, Robi sokat mesélt róla. Félelmetesen dühösnek látszik. Aligha fogja abbahagyni az ugatást. Szaladjon el talán?
Zajt hallott a kutyaugatás mögül; ajtócsapódás, közeledő léptek nesze. Eldőlt a kérdés. Nem futhat el, örök életére nevetségessé tenné magát. Nyomorult érzésekkel ácsorgott a kapuban. Legalább Kredenc abbahagyhatná a mély hangú csaholást.
Fejkendős parasztasszony jelent meg színes blúzra és tréningnadrágra vett csiricsáré otthonkában. Rászólt a kutyára, mire az elhallgatott, és leült a kerítéshez lépő gazdasszony mellé.
Ő hát Robi édesanyja. Teréz úgy vélte, máris rálelt néhány közös vonásra az őt a kerítésen keresztül gyanakodva méregető arcon. A leendő anyósa. Csak még nem tud róla.
Istenem, csak fogadják el! Minden könnyebb lenne. Robival már minden szép, bizonyos, nyilvánvaló és egyszerű – egy örökkévalóságig. Ott minden nehézség közös, minden siker életre szól. Itt azonban még semmi sincs tisztázva.
Robinak számos fenntartása van a szüleivel szemben, de Teréz semmiképpen sem akarta, hogy éppen ő legyen, aki miatt esetleg elhidegülésre vagy kenyértörésre kerülhetne a sor. Nem. Neki össze kell hoznia, nem pedig szétválasztania.
Csak fogadják el!
Istenem, csak fogadják el!
Az öregasszony gyanakodva méregette.
- Kit tetszik keresni?
- Csókolom! – próbált elmosolyodni Teréz. – Kara Teréz vagyok. – aztán az elsötétülő tekintet láttán még bátortalanul hozzátette: – Robi menyasszonya.
A vénasszony fél percig valami hatezer éves sóbálvány-elégedetlenséggel és lobogva égő boszorkány-ellenszenvvel méregette a fiatal nőt. Ez lenne az ő dédelgetett Robikájának a menyasszonya? Ez? Ez a debella? Hiszen ez csúf, mint a világháború! Hová tette a szemét az a gyerek?
Teréz elvörösödött. Szinte olvasott az öregasszony gondolataiban. Nehéz dolga lesz. Nagyon nehéz. Istenem, csak sikerüljön.
Egész lelkével szerette Robit, ezért szeretni akarta a szüleit is.
Hosszúra nyúlt a várakozás, Kredenc kutya fenyegetően felmordult.
Az öregasszony észbe kapott. Nem várakoztathatja a leendő menyét naphosszat a kapuban, mit mondanának arra a népek? Meg hát csak jobb beengedni, annál kevesebben látják. Csak jöjjön haza a Robi, majd ő beszél a fejével!
Nehézkesen kinyitotta a kiskaput.
- Hát akkor jöjjön be. – ahogy Teréz befelé mozdult, észbe kapott: – Gyere be! – ahogy a kutya finoman megmozdult, a nyakára tette a kezét: – Maradj ülve, Kredenc! – közben a kapuszárnyat csak úgy félig-meddig tartotta nyitva.
Teréz nagy nehezen belépett csomagjaival a kiskapu szűk résén az udvarba. Szépen rendben tartott virágoskertek, számos rózsafa. Takaros kis előkert.
Kredenc ültében kissé felemelkedett, és megszimatolta Teréz lábát. A lány eddig nem sok tapasztalatot gyűjtött kutyákkal kapcsolatban, most azonban ösztönösen érezte, hogy mozdulatlannak kell maradnia. Ez nem volt nehéz, amúgy sem mert volna megmozdulni. Mukkanni sem.
Kredenc akkurátusan megszimatolta, aztán feljebb emelte a fejét, és orrát Teréz ágyéka felé dugta volna. A lány finoman kifordult, inkább szabadon lógó kezét kínálta oda a szimatolásnak. A kutya elfogadta, alaposan megszimatolta Teréz tenyerét, sőt mintha meg is nyalintotta volna.
Teréz lelkében nagy robajjal ömlött szét a hála kinyúlt, és szeretettel megsimította Kredenc buksiját. A kutya hálásan felnyögött, és visszanyalt.
Teréz nem tudta, hová legyen váratlan boldogságában. Robi családjának egy tagja már elfogadta, és éppen az, „akitől” a legjobban félt.
Csapódott egy ajtó, és hatvanöt körüli férfi jelent meg az udvaron. Cserzett arcbőrű, Robihoz hasonlóan erőteljes testalkatú ember volt, ellenzős báránybőr sapkát, kék munkásruhát viselt, a szájában pipa.
- Jó, hogy jössz, apa! – szólt rá a gazdasszony. – Itt a fiad menyasszonya!
Az öreg felnézett – és kiesett a szájából a pipa.
Teréz újra elvörösödött. Kényszeredetten kezet fogott a szülőpárral, akik csalódottan méregették. Egy perc elteltével kelletlenül befelé tessékelték.
Az ajtóból nyakigláb kamaszlány perdült elé.
Persze, ez Kriszta, Robi fiatalabbik húga, aki még itthon van a szüleivel. A kései gyerek. Így hívják a testvérei. Hajnalonta innen buszozik a középiskolába.
- Kara Teréz! – mutatkozott be neki is.
Kriszta arcán akkora csodálkozás jelent meg, és olyan arckifejezés, amely becsületsértéssel ért fel. Gyorsan elmakogta a nevét, és amint tehette, elrohant a szobájába. Teréz látta, hogy már menet közben előhúzza a zsebéből a mobiltelefont.
Ekkor kezdett csendesen szemerkélni az eső. Robi szülei egyszerre vették észre Teréz sántaságát, és mindkettőnek nyomban elfelhősödött a tekintete. A lány pontosan tudta, hogy mit gondolnak. Ha már legalább csúf és kövér, legalább dolgos lehetne. Segíthetne kapálni, veteményezni, a szántóföldön szorgoskodni. De sántán ugyan mire lehet képes? Még krumplit szedni sem tud tisztességesen – a kapálásról nem is beszélve. Selejtes vagyok a szemükben, gondolta Teréz, tökéletesen semmirevaló.
Kint nagy cseppekben hullt az eső.
Nem lehetett nagyon messze a kamasz fruska szobája, mert Teréz egy percen belül izgatott mondatfoszlányokat hallott:
- Képzeld el! Nagy, kövér és idomtalan! Egy donna tonna! Könnyebb átugrani, mint megkerülni!
Teréz csaknem elsírta magát. Nem lesz könnyű dolga.
Kint az eső egyre erősödött.
A gazdasszony kényszeredetten leültette Terézt a konyhában. Robi apja csupán két-három percet maradt velük – vélhetően annyit is udvariasságból. Kint már addigra szakadt az eső, és az öreg inkább választotta a megázást, mint leendő menyének társaságát.
Teréz sírni szeretett volna – de nem mert. Ha még hisztériásnak is gondolják…
Nem tudta, hogy hívják a leendő anyósát – és nem merte megkérdezni. Kínos volt a csend. Teréz úgy döntött, megszólal. Elmesélte, milyen telefont kapott a vonaton, hogy miért nem jöhet haza Robi. Nem tudta, hogy az öregasszony egyáltalán figyel-e rá, mert az közben tett-vett, szöszmötölt a konyhában, nem állt meg egy pillanatra sem. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és Teréz a legtöbbször nem is látta a tekintetét. Amikor a lány úgy gondolta, hogy az öregasszony most már némi figyelmet fog szentelni neki, és megkönnyebbült; akkor meg Robi édesanyja hirtelen befordult a konyhai csaphoz, és bő vízzubogás mellett mosogatni kezdett hátat mutatva leendő menyének. Teréz szeretett volna gyorsan, búcsú nélkül elrohanni. Önmagáért azonnal meg is tette volna. Robiért nem tehette. Csendben maradt, és hallgatta a mosogató vízcsobogását. Kinézett az ablakon; szakadt az eső. Bent zubog, kint ömlik, ő meg csak ül a konyhai lócán nyomorultul.
Nem érzékelte, hogy közben abbamarad a konyhai csap zubogása. Azt se, hogy az öregasszony elébe áll.
- Hogy’ ismerkedtetek meg Robival?
Váratlan volt a kérdés, Teréz mégis örült neki. Legalább végre elkezdődik valamilyen párbeszéd.
Mintha valami zsilipet nyitottak volna ki; Teréz beszélt, hosszan, a maga számára is meglepően hosszan és részletesen mesélt a kapcsolatukról.
Az öregasszony figyelmesen hallgatta, és közben arcizma se rezdült. Semmiféle jelét se adta, hogy tetszik-e neki, amit hall, vagy sem. Még csak azt sem lehetett tudni, egyáltalán érti-e, hallja-e.
Teréz ennek ellenére hálásan mesélt.
Már kezdett odakint alkonyodni, és az eső még csak most zendített rá igazán. Teréz megállás nélkül beszélt. Közben csak annyi változott, hogy az öregasszony is leült, de nem a lány mellé, hanem vele szemben, az asztalhoz.
Az alkony előre haladtával egyszer nagyon ugatni kezdett odakint Kredenc kutya, és Robi édesanyja felpattant. Talán rosszul léphetett, talán más baj történet, az arca fájdalmas grimaszba torzult. A válla megremegett.
Teréz éppen olyan szögben ült, ahonnan mindezt láthatta. Talán másodpercig sem tartott, másnak tán fel sem tűnt volna, de Teréz túlságosan jól ismerte ezt a mozdulatsort és a vele járó fájdalmas rángásokat.
- Tessék megállni egy kicsit! – sántasága ellenére most fürgén pattant fel, és a keze máris az öregasszony vállára nehezedett. Megtalálta a fájós pontot, és egy mozdulattal a helyére tette az elbitangolt izmot. Ahogy az apja tanította.
Robi anyja csodálkozva fordult meg.
- Te csontkovács vagy?
- Nem.
- Elfelejtettem mondani: Mariska néni vagyok. – tette hozzá néhány másodpercnyi hallgatás után az öregasszony.
Több szó alig esett közöttük. Bejött az öreg, szinte némán megvacsoráztak. Kriszta le sem ült, bőrruhába öltözve elrohant valami buliba.
- Holnapig ne várjatok haza!
- Hé, megázol!
A kamasz fruska már ott sem volt. Az anyja bosszúsan nézett utána. Később is nyűgös volt és hallgatag. Teréz nem tudta, neki szól-e ez, vagy a lánya kimaradásának.
Este kilenckor az öregasszony megmutatta a szobáját, és magára hagyta. Teréz fürdött, lefeküdt, és álomba sírta magát….
Éjfél sem lehetett, amikor felrázta az öregasszony.
- Azonnal kelj fel! Segíts! Tégy valamit! Nem akarom elveszíteni az uramat! Hátha te tudsz segíteni! Hátha ezért hozott ide az Isten! Gyerünk, kelj fel! Mi lesz velem, ha elvesztem az uramat! Ki az ágyból!
Teréz nagy hitelen azt se tudta, hol van.
- Gyerünk! Ki az ágyból!
Teréz gyorsan magához tért!
- Mi történt?
Csak most vette észre, hogy Robi édesanyja teljesen kiborult, csupa könny, izzadság és kétségbeesés. Erre azonnal magához tért, szinte kilőtt az ágyból. Csak fél füllel hallotta Mariska néni fájdalmas panaszát:
- Feri sógorom, az uram bátyja éppen így halt meg! Ugyanígy rosszul lett, és reggelre meghalt. Ugyanígy nézett ki! Istenem, Szűzanyám, segítsetek! Nem akarom! Nem akarom, hogy meghaljon!
Az apa nagyon rosszul volt, kezét görcsösen a hasára szorította, csaknem elfehéredett a fájdalomtól.
Teréz csak éppen ránézett, aztán loholt vissza az orvosi táskáért. Az öregasszony döbbenten látta, hogy alig sántít. Kérdezni, siránkozni akart, de a lány most félresöpörte az útból. Egyik kezével az orvosi táskát cipelte, a másikkal a telefont húzta el. A legközelebbi mentőállomást hívta, közben injekciós tűt húzott elő, hogy fájdalomcsillapítót adjon.
Álmos hangú ügyeletes szólt a telefonba.
- Doktor Kara Teréz vagyok! Mentőkocsit kérek azonnal! Jegyezze fel a címet! – gyorsan elhadarta.
- Kérem, – dadogott az ügyeletes. – Nincs kocsink. Reggelig nincs. És szakad az eső. Ismerem azt a helyet, oda be se tudna menni!
- Akkor szerezzen! – dühösen kinyomta, és egy másik számot hívott. A városi kórház sebészeti osztályát. Az apja tanította rá, hogy idegen helyen is legyen meg nála minden szükséges telefonszám.
Az öregasszony döbbenten nézte.
- Sebészet!
- Dr. Kara Teréz. Az ügyeletes orvost kérem!
Eltelt néhány pillanat.
- Dr. Morvay!
- Dr. Kara Teréz. Van egy vakbélgyulladásos esetem. A perforáció valószínűsége maximális. Azonnali szállítást és műtétet igényel.
- Akkor nagy baj van, doktornő, mert nincs, aki elvégezze a műtétet. Súlyos közlekedési balesetünk van, aki műteni képes, az már be van osztva. Magam is most indulok, reggelig három súlyos műtétem lesz.
- Van szabad műtője?
- Az van, de sebészem nincs, és reggelig nincs kit berendelnem.
- Akkor én fogom megműteni.
- Maga?
- Sebész vagyok a Semmelweiss Klinikán. Gellényi professzor úr igazol.
- Rendben, azonnal felhívom. Legyen magánál igazolvány. Előkészíttetem a műtőt, hozza a beteget!
Teréz felsóhajtott, és gyorsan beadta az öregnek a fájdalomcsillapító injekciót. Amikor idáig jutott, hirtelen elkomorodott a tekintete. Hogyan tovább?
Van egy műtője – a városban. Kint szakad az eső. Hogyan jut el odáig?
Kezdett kétségbe esni. Még egyszer fel kell hívnia a mentőállomást. Szüksége van egy kocsira! Vagy akár egy helikopterre.
Hová tette a telefont? A csudába, hol a készülék?
A zsebébe nyúlt, és hirtelen kirántott belőle egy kulcsot. Meglepődve nézte. Ez meg micsoda?
Hirtelen világosság gyúlt az agyában. A teherautó! A Kraz! Tele van a tankja. Ha valami, az képes innen kimenni. Az keresztülgázol mindenen. Az kijut. Merre is? Ott van a teherautótól legfeljebb száz méterre a kifelé vezető betonút. Gazzal van benőve, de most nem számít. A bekötőúton kijut az országútra, ott jobbra kell fordulni. Onnan a város legfeljebb nyolc-tíz kilométer, és éppen az errefelé eső szélén van a kórház.
Azonnal újra felhívta az ügyeletest.
- Dr. Kara. Egy hatalmas katonai teherautóval viszem a beteget. A márkája: Kraz. Kérem, intézkedjék, hogy a portán beengedjenek!
- Gratulálok, dr. Kara. Ön valószínűleg megtalálta az egyetlen járművet, amely onnan el tud szállítani egy beteget. Várjuk!
Teréz ismét felsóhajtott. Most jön a neheze.
- Mariska néni! Fel kellene öltöztetnie Imre bácsit. Ne ázzon, és ne fázzon. Csak a nagy teherautóig megyünk.
- Addig a nagy dögig?
- Igen, addig. Bevisszük a kórházba, megműtöm, reggelre jobban lesz, és egy jó hét múlva újra hazajön.
- Egészséges lesz?
- Igen, de egy ideig nem nagyon szabad majd emelnie.
- Isten áldja meg, doktornő! – és megcsókolta.
- Magának nem vagyok doktornő, csak Teri. A Robi menyasszonya vagyok!
Mariska néni alaposan bebugyolálta mindenféle meleg holmiba az urát, és nagy, vastag, régimódi esőköpenyt adott rá felül. Olyat, amilyet a mezőn dolgozó emberek viselnek. Nagy, kopott drapp színű köpönyeget.
Ketten vonszolták el az öreget a kocsihoz. Teréz előbb a másik oldalt nyitotta ki, a két nő üggyel-bajjal betuszkolta az öreget középre. Mellé húzódott Mariska néni. Teréz bekötötte a biztonsági öveket, és mondott néhány biztató szót a megszeppent öregasszonynak, aztán megkerülte a monstrumot, és átbotorkált a másik oldalra. Szakadt az eső, a lány ruhái átáztak, de most ezzel nem törődött.
Most jön, ami még nem volt.
Teréz a vezető ülésébe ült. A rossz lábával sok mindent nem tudott, de kuplungolni igen. Legalábbis most kiderül, mennyire. Ekkora megtermett járgányt még sohasem vezetett. Úgy látszik, Isten akarja, hogy egy ilyen mamut autót kelljen a városba vinnie.
Gyerünk!
Biztonsági öv. Slusszkulcs.
Felbőgött a monstrum. A környék összes kutyája rázendített. Elég a sötétből: felkapcsolta a reflektort. Szokatlanul erős fény hasított a falu sötétjébe, a kutyák még dühödtebben folytatták. Valamelyik már vonított tehetetlen haragjában.
A kormánykerék irdatlanul nagy, a sebességváltó meg akkora, mint valami husáng. Gyerünk!
Egyest kapcsolt. Lassan, csúsztatott kuplunggal kormányozta ki az óriási járművet az útra, hogy közben megismerje a volán működését. Ez nem szervókormány. Azt mondják, a nagy járművek biztonságérzetet adnak, de ő egyelőre csak félt.
A kocsi enyhén dülöngélt a mély sárban, de a motorban gigantikus erő volt. Teréz mégis megkönnyebbült, amikor üggyel-bajjal be tudott kanyarodni a betonútra. Ez is egyenetlen volt. Csak nehogy valami hatalmas kátyúba menjen, csak ne legyen olyan az útjában!
Ez meg micsoda?
Kivilágítatlan kerékpáros idétlenkedett előtte a betonúton. Szeszélyes kelebólálása mutatta, hogy aligha lehet józan. Teréznek nem volt ideje.
Brutális dudaszó verte fel az éjszaka csendjét. A kutyák őrült crescendóba váltottak.
A kerékpáros visszafordult, és ijedten üvöltött fel a mögötte tornyosuló roppant gépszörnyeteg láttán. Teréz nem hallotta, a kutyák és a motor zaja elnyomta. Aztán a biciklis szerencsére tovább nem kérette magát, levetette magát a nyeregből és ócska kétkerekűjét magával rántva ugrott jobbra, a legközelebbi kerítés védelmébe. Elbotlott, arccal toccsant a sárba, a kerékpár ráesett, a kormány talán még főbe is kólintotta. Valamelyest mindenképpen józanodott, de nem lett nyugodtabb; onnan, a kerítés tövéből, félig ülve, félig fekve rántott egyet a biciklin, de ekkor a hátsó kerék megperdült, pofon csapta a gazdáját, és sárral kente be az arcát. A részeg erre vadul szentségelt, és az öklét rázta a teherautó felé.
Teréz nem törődött vele, robogott tovább. Mire a bekötőúthoz ért, kezdte kiismerni a járművet.
Az országút kihalt volt, vadul kavargott az eső. A Kraz percek alatt elsüvített a kórház bejáratáig. Teréz már messziről megismerte. Azt is látta, hogy nyitják a kaput a Kraz felbukkanására.
Amikor behajtott, már jöttek is a hordággyal.
A nővér megcsóválta a fejét.
- Doktornő, úgy látom, önnek tetőtől talpig át kellene öltöznie.
- Meg tudja oldani?
- Azonnal!
Mariska néni csak állt, állt, állt. Előbb letaglózva, aztán meglepetten. Később lassan hinni kezdett – a csodában.
Alig ismerte meg az orvosi göncben a leendő menyét. Látta, amint az urát a műtőbe tolják, és látta, amikor kihozzák onnan, és hallotta, hogy az ura – hortyog. Így szokta azt bizony az istenadta, de akkor úgy látszik, hogy él. Mit él, nagyon is él, hiszen horkol! Megmarad!
Mariska néni azt is látta, amint Teréz fáradtságtól vöröslő szemmel, piros arccal, de boldogan kitámolyog a műtőből. Isten áldja meg ezt a lányt! Ha nem jön, az uram nem éri meg a reggelt!
- Hazamegyünk, Mariska néni!
Az öregasszony válasz helyett arcon csókolta.
Teréz túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy felfogja ennek a jelentőségét.
- Arra kérem, Mariska néni, – mondta már a teherautó vezetőfülkéjében. – hogy beszéljen hozzám. Végig beszéljen. Akármiről. Beszéljen, különben elalszom, és nekimegyünk valaminek.
Amikor a nagy Kraz a korábbi helyén csendes álomba merült, Mariska néni támogatta hazáig a holtfáradt lányt. Ez ám a menyemjelölt, gondolta közben, nem is akármilyen menyemjelölt, különb ez akárki menyénél, megmentette az uramat.
Amikor félóra múlva benézett, látta, hogy a lány válláról lecsúszott a takaró. Gondosan megigazította.
Ej, hideg az éjszaka, ez nem is elég.
Hozott még egy paplant.
- Aludj, kislányom! – mondta mélyről jövő szeretettel.b
2010. október 31., vasárnap
2010. október 30., szombat
Öregszik az esztendő
Öregszik az esztendő,
Reggelente fázik,
Hajnalonként a friss avar
Esőkönnyben ázik.
——
Amikor megláttalak,
Könnyebb volt az élet,
Magyarhonban tengődtek még
A vérmes remények.
——
Amikor megláttalak,
Ünnepelt a Lélek,
És azóta szüntelenül
Szemeidben élek.
—–
Amikor elvettelek,
Jöttél igaz szemmel,
Amíg létezem, szeretlek
Örök szerelemmel.
—-
Öregszik az esztendő,
Ködbe hull a csengő,
Nagy morogva, dérrel-dúrral
Készül a Jövendő.
—-
Öregszik a nagyvilág,
Züllik kint az Élet,
Szépszeműből bumburnyákká
Spórolják a népet.
——-
Öregszik az esztendő,
Fekete a kedve,
Hosszú álmot alszik a Nap,
Mint télen a medve.
—–
Öregszik az esztendő,
Szépség hull a porba,
Idejöttünk, Drága Gyöngyöm,
Öregedő korba.
—–
Öregszik az esztendő,
A fátummal szembe,
Kapaszkodhatunk egymásba,
Meg a Szerelembe.
—–
Öregszik az esztendő,
Bankók létet falnak,
Megmaradtunk szerelmesnek,
Örök-fiatalnak.
—-
Öregszik az esztendő,
Sóhajt kint az Élet,
Drága Gyöngyöm Általad,
Neked, Érted élek.
Reggelente fázik,
Hajnalonként a friss avar
Esőkönnyben ázik.
——
Amikor megláttalak,
Könnyebb volt az élet,
Magyarhonban tengődtek még
A vérmes remények.
——
Amikor megláttalak,
Ünnepelt a Lélek,
És azóta szüntelenül
Szemeidben élek.
—–
Amikor elvettelek,
Jöttél igaz szemmel,
Amíg létezem, szeretlek
Örök szerelemmel.
—-
Öregszik az esztendő,
Ködbe hull a csengő,
Nagy morogva, dérrel-dúrral
Készül a Jövendő.
—-
Öregszik a nagyvilág,
Züllik kint az Élet,
Szépszeműből bumburnyákká
Spórolják a népet.
——-
Öregszik az esztendő,
Fekete a kedve,
Hosszú álmot alszik a Nap,
Mint télen a medve.
—–
Öregszik az esztendő,
Szépség hull a porba,
Idejöttünk, Drága Gyöngyöm,
Öregedő korba.
—–
Öregszik az esztendő,
A fátummal szembe,
Kapaszkodhatunk egymásba,
Meg a Szerelembe.
—–
Öregszik az esztendő,
Bankók létet falnak,
Megmaradtunk szerelmesnek,
Örök-fiatalnak.
—-
Öregszik az esztendő,
Sóhajt kint az Élet,
Drága Gyöngyöm Általad,
Neked, Érted élek.
2010. október 29., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXXXI.
NYOLCVANEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen rettegett, de előrelépett. Be a zsilipkamra mögé, a hajó belsejébe.
„Kábítógáz a belső légtérből kivonva! A Chengdou osztályú könnyűcirkáló szeretettel üdvözli fedélzetén a valódi legénységet!”
Karen Bozchana Kadlecikova úgy meglepődött, hogy még félni is elfelejtett.
- Kábítógáz? – kérdezte hangosan.
A válaszban némi büszkeség bujkált – már amennyiben egy hajó esetében beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről:
„Tizenhét főnyi megszálló személyzet ártalmatlanná téve, a tulajdonukban álló kutterben elhelyezve. A szóban forgó kutter a könnyűcirkálóról lekapcsolva. A másik kutter megtartására javaslatot terjesztek a valódi legénység elé.”
Hát persze, a megszálló legénység. Karen felsóhajtott? Hogyan is feledkezhetett el róluk? A cirkáló gázzal elkábította, és belső fedélzeti mobil robotjaival a kutterre szállította őket. A kutter le is kapcsolta, és javasolja, hogy tartsák meg a másikat. Ezek szerint a megszálló fegyveresek két kutterrel jöttek.
- Elfogadom a javaslatot.
Ha bármi baj történik, vagy ha egyszerűen csak le akarna szállni valahol, van hozzá egy eszköze. Jól jöhet még az a kutter. A kezelése végtelenül egyszerű, még ő is képes rá. Robert tanította meg a hasonló eszközökkel bánni. Voltaképpen sokkal könnyebb volt, mint közönséges gépkocsit vezetni valamelyik földi nagyváros forgalomtól hemzsegő külvárosaiban.
A hajó folyosói ismerősen üdvözölték. A cirkáló belsejében szinte semmi sem változott – mintha csak néhány percre hagyta volna el.
A vezérlőteremben két apró takarító robot munkálkodott halk zúgással. Gyorsak és pontosak voltak; a teremnek már csak az egyik sarka volt takarítatlan. Ott mégakadt néhány kiseb-nagyobb sárdarab. A sarat nyilván a megszállók hurcolták be a hajó belsejébe.
Karen lerogyott a vezérlőpult elé. Látta, amint az apró robotot végeznek, aztán halkan duruzsolva távoztak.
Most mit tegyen?
Valahol le kellene ülnie, és alaposan végiggondolnia, hogy most mit tegyen.
„Azt a javaslatot terjesztem az igazi legénység elé, hogy haladéktalanul fel kellene szállnunk!”
Karen észbe kapott. Hát persze! Itt nincsenek biztonságban. A megszállók újabb, még erősebb csapattal térnek vissza, elfoglalják a cirkálót, és újra foglyul ejtik őt.
Megint a rabszolgaság? Vagy mé g rosszabb? Nem, azt már nem! Még egyszer nem!
- Szálljunk fel!
Gyorsan bekötötte magát, és hátradőlt. A könnyűcirkáló szinte eltépte magát a talajtól, és vadul felemelkedett. A szőke nő görcsösen szorította össze a fogát, gyomra a torkán keresztül készült kitörni, egész testében remegett, ájulás és rosszullét környékezte. Miért nem emlékezett rá, hogy a felszállás ennyire pocsék élmény?
Lassan enyhültek a megpróbáltatásai, a torkára és a mellére nehezedő pokolsúly meglazult, és a panorámaképernyőt az űr sötétje töltötte be.
„A Chengdou osztályú könnyűcirkáló jelenti az igazi legénységnek,hogy a feladatot extra gyorsan és hibátlanul végrehajtotta.”
- Köszönöm. – motyogta megkönnyebbülten Karen.
Kikapcsolta a biztonsági öveket, aztán hátradőlt.
Végig kellene gondolnia mindent, de az elejétől fogva. Mindenképpen döntést kell hoznia, aztán valahová el kell jutnia, ahol folytathatja az életét nyugodtan és békésen, mintha az egész kalandsorozat sohasem történt volna meg.
Menjen vissza a Földre, és mondjuk, holnap reggel jelentkezzék munkára a Free-Miss ügynökségnél, mintha mi se történt volna?
A gondolatra összerándult a belseje. Éppen ez az, amit soha többé nem tehet meg. Mást kell kitalálnia, a FreeMiss csak addig volt biztonságos, amíg Karen Bochana Kadleciková nem vált ismert – és talán üldözött – személyiséggé.
Valahová el kellene mennie, de hová?
Körülnézett a vezérlőteremben. Változatlanul megnyugtatónak és otthonosnak érezte a könnyűcirkáló belsejét. Pedig itt kezdődött annak idején a rémálmok sorozata. Hárman utaztak ezzel a hajóval. Az ügyvéd, Boyar és ő. Aztán elkezdődött a veszedelem. Mivel is?
A csatahajó felbukkanásával.
Vagy még előbb, amikor a rejtélyes akarat, az idegen számítógép az irányítása alá vonta a hajót.
Karen összerezzent. Mi van most azzal az akarattal? A csatahajóval szemben ugyan kudarcot vallott, de vajon még mindig felügyeli ezt a nyomorult hajót? Esetleg egy későbbi, de annál kellemetlenebb pillanatban újra át akarja majd venni felette az irányítást?
Nyugtalanító kérdések voltak.
Vajon a konspiráció segíthet ebben az esetben? Ez közmondásosan erős kapcsolat, valószínűleg a hajó helyzete is egészen más lett általa, de meg tudja-e őrizni önállóságát a konspiráció segítségével?
Megkérdezheti a hajó? Nem, ez súlyos hiba volna. A könnyűcirkáló feltehetően semmit sem tudna mondani, akkor sem, ha akarna. Egyszerűen azért nem, mert nincs tudomása arról az akaratról.
Mit tegyen?
Legelőször is: messzire el kellene tűnni ennek a bolygónak a közeléből, valami semleges helyre. A könnyűcirkáló nukleáris üzamanyaga majdnem a végtelenségig elég, és a hajó feltehetően élelemmel is jól el van látva. A tárlók sértetlennek tűnnek, valószínűleg nem rabolták ki őket. Valami biztonságos helyen, ezzel a hajóval az Univerzum egy távoli, emberektől nem látogatott pontján elég ideje lenne mindent végiggondolni, és megtervezni a jövőt.
- Térugrást kellene végrehajtanunk. – mondta eléggé bizonytalanul Karen.
„A Chengdou osztályú cirkáló kész a térugrás végrehajtására. Arra kéri a valódi legénységet, adja meg a cél koordinátáit.”
Karen az ajkába harapott. Fogalma sincs róla, hogy az miképpen kell. Azt se tudja, hová akarna menni.
„Riadó! Riadó! Üldözők! Üldözők! Négy felfegyverzett hajó. Azonnali utasítást kérek.”
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen rettegett, de előrelépett. Be a zsilipkamra mögé, a hajó belsejébe.
„Kábítógáz a belső légtérből kivonva! A Chengdou osztályú könnyűcirkáló szeretettel üdvözli fedélzetén a valódi legénységet!”
Karen Bozchana Kadlecikova úgy meglepődött, hogy még félni is elfelejtett.
- Kábítógáz? – kérdezte hangosan.
A válaszban némi büszkeség bujkált – már amennyiben egy hajó esetében beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről:
„Tizenhét főnyi megszálló személyzet ártalmatlanná téve, a tulajdonukban álló kutterben elhelyezve. A szóban forgó kutter a könnyűcirkálóról lekapcsolva. A másik kutter megtartására javaslatot terjesztek a valódi legénység elé.”
Hát persze, a megszálló legénység. Karen felsóhajtott? Hogyan is feledkezhetett el róluk? A cirkáló gázzal elkábította, és belső fedélzeti mobil robotjaival a kutterre szállította őket. A kutter le is kapcsolta, és javasolja, hogy tartsák meg a másikat. Ezek szerint a megszálló fegyveresek két kutterrel jöttek.
- Elfogadom a javaslatot.
Ha bármi baj történik, vagy ha egyszerűen csak le akarna szállni valahol, van hozzá egy eszköze. Jól jöhet még az a kutter. A kezelése végtelenül egyszerű, még ő is képes rá. Robert tanította meg a hasonló eszközökkel bánni. Voltaképpen sokkal könnyebb volt, mint közönséges gépkocsit vezetni valamelyik földi nagyváros forgalomtól hemzsegő külvárosaiban.
A hajó folyosói ismerősen üdvözölték. A cirkáló belsejében szinte semmi sem változott – mintha csak néhány percre hagyta volna el.
A vezérlőteremben két apró takarító robot munkálkodott halk zúgással. Gyorsak és pontosak voltak; a teremnek már csak az egyik sarka volt takarítatlan. Ott mégakadt néhány kiseb-nagyobb sárdarab. A sarat nyilván a megszállók hurcolták be a hajó belsejébe.
Karen lerogyott a vezérlőpult elé. Látta, amint az apró robotot végeznek, aztán halkan duruzsolva távoztak.
Most mit tegyen?
Valahol le kellene ülnie, és alaposan végiggondolnia, hogy most mit tegyen.
„Azt a javaslatot terjesztem az igazi legénység elé, hogy haladéktalanul fel kellene szállnunk!”
Karen észbe kapott. Hát persze! Itt nincsenek biztonságban. A megszállók újabb, még erősebb csapattal térnek vissza, elfoglalják a cirkálót, és újra foglyul ejtik őt.
Megint a rabszolgaság? Vagy mé g rosszabb? Nem, azt már nem! Még egyszer nem!
- Szálljunk fel!
Gyorsan bekötötte magát, és hátradőlt. A könnyűcirkáló szinte eltépte magát a talajtól, és vadul felemelkedett. A szőke nő görcsösen szorította össze a fogát, gyomra a torkán keresztül készült kitörni, egész testében remegett, ájulás és rosszullét környékezte. Miért nem emlékezett rá, hogy a felszállás ennyire pocsék élmény?
Lassan enyhültek a megpróbáltatásai, a torkára és a mellére nehezedő pokolsúly meglazult, és a panorámaképernyőt az űr sötétje töltötte be.
„A Chengdou osztályú könnyűcirkáló jelenti az igazi legénységnek,hogy a feladatot extra gyorsan és hibátlanul végrehajtotta.”
- Köszönöm. – motyogta megkönnyebbülten Karen.
Kikapcsolta a biztonsági öveket, aztán hátradőlt.
Végig kellene gondolnia mindent, de az elejétől fogva. Mindenképpen döntést kell hoznia, aztán valahová el kell jutnia, ahol folytathatja az életét nyugodtan és békésen, mintha az egész kalandsorozat sohasem történt volna meg.
Menjen vissza a Földre, és mondjuk, holnap reggel jelentkezzék munkára a Free-Miss ügynökségnél, mintha mi se történt volna?
A gondolatra összerándult a belseje. Éppen ez az, amit soha többé nem tehet meg. Mást kell kitalálnia, a FreeMiss csak addig volt biztonságos, amíg Karen Bochana Kadleciková nem vált ismert – és talán üldözött – személyiséggé.
Valahová el kellene mennie, de hová?
Körülnézett a vezérlőteremben. Változatlanul megnyugtatónak és otthonosnak érezte a könnyűcirkáló belsejét. Pedig itt kezdődött annak idején a rémálmok sorozata. Hárman utaztak ezzel a hajóval. Az ügyvéd, Boyar és ő. Aztán elkezdődött a veszedelem. Mivel is?
A csatahajó felbukkanásával.
Vagy még előbb, amikor a rejtélyes akarat, az idegen számítógép az irányítása alá vonta a hajót.
Karen összerezzent. Mi van most azzal az akarattal? A csatahajóval szemben ugyan kudarcot vallott, de vajon még mindig felügyeli ezt a nyomorult hajót? Esetleg egy későbbi, de annál kellemetlenebb pillanatban újra át akarja majd venni felette az irányítást?
Nyugtalanító kérdések voltak.
Vajon a konspiráció segíthet ebben az esetben? Ez közmondásosan erős kapcsolat, valószínűleg a hajó helyzete is egészen más lett általa, de meg tudja-e őrizni önállóságát a konspiráció segítségével?
Megkérdezheti a hajó? Nem, ez súlyos hiba volna. A könnyűcirkáló feltehetően semmit sem tudna mondani, akkor sem, ha akarna. Egyszerűen azért nem, mert nincs tudomása arról az akaratról.
Mit tegyen?
Legelőször is: messzire el kellene tűnni ennek a bolygónak a közeléből, valami semleges helyre. A könnyűcirkáló nukleáris üzamanyaga majdnem a végtelenségig elég, és a hajó feltehetően élelemmel is jól el van látva. A tárlók sértetlennek tűnnek, valószínűleg nem rabolták ki őket. Valami biztonságos helyen, ezzel a hajóval az Univerzum egy távoli, emberektől nem látogatott pontján elég ideje lenne mindent végiggondolni, és megtervezni a jövőt.
- Térugrást kellene végrehajtanunk. – mondta eléggé bizonytalanul Karen.
„A Chengdou osztályú cirkáló kész a térugrás végrehajtására. Arra kéri a valódi legénységet, adja meg a cél koordinátáit.”
Karen az ajkába harapott. Fogalma sincs róla, hogy az miképpen kell. Azt se tudja, hová akarna menni.
„Riadó! Riadó! Üldözők! Üldözők! Négy felfegyverzett hajó. Azonnali utasítást kérek.”
2010. október 28., csütörtök
Polgár Elölülő!
Pálffy Albert a szabadságharc idején a Márczius Tizenötödike főszerkesztője volt.
Meggyőződéses demokrata révén gyakran hangoztatta, hogy a feudális hajbókolásnak beillő megszólítási tiszteletkörök ideje lejárt. Úgy vélte, eljött az idő, amikor a tisztelet végre nem a státusznak, hanem csakis az érdemnek szól. Hogy a magas állásba került személyek is a munkájukat végzik, és egyedül kötelességeik teljesítésének színvonala minősíti őket…
Szóval ilyen és ehhez hasonló radikális nézeteket vallott a derék Pálffy Albert. Ma már ezek megmosolygatóak, nem igaz?
Szóval Pálffy Albert felfogása igen különös volt. Gyakran megbotránkoztatta a pesti biedermeier polgári szalonok közönségét. Egy ízben azt találta mondani, hogy a tiszteletet nem lehet megelőlegezni, azt előbb ki kell érdemelni. Más alkalommal hosszan értekezett arról, hogy a fölösleges cikornyák, a nyakatekert szófordulatok helyett az egyenes és lényegre törő szókimondás kora következik.
Nagyon komolyan vette a demokráciát. Talán egy kissé tragikomikusan is komolyan…
Sokat beszéltek annak idején arról a hírhedt leveléről, amelyet Zichy Ferenc grófnak, a Helytartótanács elnökének írt 1848 márciusában.
—
A forradalom már lezajlott, de kormány még nincs. Az majd csak a következő hónapban – áprilisban – lép hivatalba, miután a király szentesíti az áprilisi törvényeket.
Pálffy Albert lapot akart indítani – ez lett a leendő Márczius Tizenötödike. Pálffy nem akar várni, a fiatalok türelmetlenségével tör a célja felé, mihamarabb szeretné elindítani a tervezett orgánumot.
Kormány híján a lapengedély még mindig a Helytartótanács illetékességi körébe tartozik. Sajtószabadság van ugyan, de az átmeneti állapot közepén vagyunk. A lapengedély megszerzésének elengedhetetlen része a Helytartótanács elnökéhez intézett kérelem.
Miféle méltóságnak felelhetne meg most a Helytartótanács elnöke? Tippeljünk: éppen se kormány, se köztársasági elnök, se országgyűlés.
Pálffy nem szívesen levelez a Helytartótanács elnökével. Borsódzik tőle a háta.
Végül úgy dönt, megírja a kérelmet, de a maga módján. Ha demokrácia – legyen demokrácia. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!
Megcímezi hát a levelet imigyen:
Zicsi Ferencnek!
A félreértések elkerülése véget; Pálffy Albert pontosan tudja, hogy írja a nevét Zichy gróf. Egyszerűen és agresszíven feltételezi: a a demokratizmus divatja csaknem kötelező, ez alól még vén aulikus Zichy sem vonhatja ki magát.
A demokratizmus divatja meg a forradalom előtti években leginkább abban merült ki, hogy a nemesurak elkezdték egyszerűen, mondhatni póriasan írni a nevüket. Néhányszor még maga Kossuth is imigyen: Kosút.
Pálffy megelőlegezte a gróf számára a polgári névhasználatot.
A kérelmező levelet merő formalitásnak tekintette. Pontosan így is fogalmazott. Mindössze néhány, elképesztően öntudatos sor az egész. A megszólítás:
Polgár Elölülő!
Semmi kegyelmes, semmi méltóságos, semmi excellenciás…
Az elölülő a ‘president’ egyik nyelvújítási magyarítása volt, ebben a korban sokan magyarosabbnak és logikusabbnak tekintették, mint az “elnök”-öt. Végül kiszorult a használatból a rossz hangzása miatt.
A továbbiakban Pálffy néhány keresetlen mondatban megkéri a grófot, sürgősen adjon engedélyt a lap kiadására és postai terjesztésére.
Levelét “udvariasan” így fejezi be:
Ezzel alkalmat adok Önnek, hogy teljesítse egyik hivatalbeli kötelességét!
———
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Meggyőződéses demokrata révén gyakran hangoztatta, hogy a feudális hajbókolásnak beillő megszólítási tiszteletkörök ideje lejárt. Úgy vélte, eljött az idő, amikor a tisztelet végre nem a státusznak, hanem csakis az érdemnek szól. Hogy a magas állásba került személyek is a munkájukat végzik, és egyedül kötelességeik teljesítésének színvonala minősíti őket…
Szóval ilyen és ehhez hasonló radikális nézeteket vallott a derék Pálffy Albert. Ma már ezek megmosolygatóak, nem igaz?
Szóval Pálffy Albert felfogása igen különös volt. Gyakran megbotránkoztatta a pesti biedermeier polgári szalonok közönségét. Egy ízben azt találta mondani, hogy a tiszteletet nem lehet megelőlegezni, azt előbb ki kell érdemelni. Más alkalommal hosszan értekezett arról, hogy a fölösleges cikornyák, a nyakatekert szófordulatok helyett az egyenes és lényegre törő szókimondás kora következik.
Nagyon komolyan vette a demokráciát. Talán egy kissé tragikomikusan is komolyan…
Sokat beszéltek annak idején arról a hírhedt leveléről, amelyet Zichy Ferenc grófnak, a Helytartótanács elnökének írt 1848 márciusában.
—
A forradalom már lezajlott, de kormány még nincs. Az majd csak a következő hónapban – áprilisban – lép hivatalba, miután a király szentesíti az áprilisi törvényeket.
Pálffy Albert lapot akart indítani – ez lett a leendő Márczius Tizenötödike. Pálffy nem akar várni, a fiatalok türelmetlenségével tör a célja felé, mihamarabb szeretné elindítani a tervezett orgánumot.
Kormány híján a lapengedély még mindig a Helytartótanács illetékességi körébe tartozik. Sajtószabadság van ugyan, de az átmeneti állapot közepén vagyunk. A lapengedély megszerzésének elengedhetetlen része a Helytartótanács elnökéhez intézett kérelem.
Miféle méltóságnak felelhetne meg most a Helytartótanács elnöke? Tippeljünk: éppen se kormány, se köztársasági elnök, se országgyűlés.
Pálffy nem szívesen levelez a Helytartótanács elnökével. Borsódzik tőle a háta.
Végül úgy dönt, megírja a kérelmet, de a maga módján. Ha demokrácia – legyen demokrácia. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!
Megcímezi hát a levelet imigyen:
Zicsi Ferencnek!
A félreértések elkerülése véget; Pálffy Albert pontosan tudja, hogy írja a nevét Zichy gróf. Egyszerűen és agresszíven feltételezi: a a demokratizmus divatja csaknem kötelező, ez alól még vén aulikus Zichy sem vonhatja ki magát.
A demokratizmus divatja meg a forradalom előtti években leginkább abban merült ki, hogy a nemesurak elkezdték egyszerűen, mondhatni póriasan írni a nevüket. Néhányszor még maga Kossuth is imigyen: Kosút.
Pálffy megelőlegezte a gróf számára a polgári névhasználatot.
A kérelmező levelet merő formalitásnak tekintette. Pontosan így is fogalmazott. Mindössze néhány, elképesztően öntudatos sor az egész. A megszólítás:
Polgár Elölülő!
Semmi kegyelmes, semmi méltóságos, semmi excellenciás…
Az elölülő a ‘president’ egyik nyelvújítási magyarítása volt, ebben a korban sokan magyarosabbnak és logikusabbnak tekintették, mint az “elnök”-öt. Végül kiszorult a használatból a rossz hangzása miatt.
A továbbiakban Pálffy néhány keresetlen mondatban megkéri a grófot, sürgősen adjon engedélyt a lap kiadására és postai terjesztésére.
Levelét “udvariasan” így fejezi be:
Ezzel alkalmat adok Önnek, hogy teljesítse egyik hivatalbeli kötelességét!
———
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. október 27., szerda
Közeleg a tél
Halovány fényű alkonyatban
A szürke égbolt nyűgösen dalol,
Eső hull valahol,
Panaszkodik a szél,
Közeleg a tél.
—-
Néhány tucatnyi álmos csillag
Hideg ködben fázósan hunyorog,
Holdsarló andalog,
Bús nótát zúg a szél,
Közeleg a tél.
—–
Az öregedő fáradt, őszi föld
A Tavasz ifjító csókjára vár,
Szunnyad a határ,
Zörög a sok levél,
Közeleg a tél.
—-
Sok telet megél,
Aki fél,
Kedvetlen őszi dél,
Közeleg a tél,
Közeleg a tél.
—-
Vajon hová tűnt el a nyár?
Hová?
Az Idő torkán csúszdázott alá,
Tán elutazott,
El-alagutazott,
Mint egykor tán a Világegyetem.
Elhullt,
Elnyelte a múlt,
De:
A Lét titkait serényen követve
Itt vagyunk
Helyette.
——–
Elmúlt nyarunk a múlttal
Frigyre lépett,
És múlt-szerelem végett,
Lelépett.
Az ingerlő idomú Nyár helyett,
Várjuk immár a zsémbes, vén Telet,
Már közeleg.
—–
Idei nyarunk
Régen
Semmivé lett;
De lesz még majd
A tél után is
Élet.
A szürke égbolt nyűgösen dalol,
Eső hull valahol,
Panaszkodik a szél,
Közeleg a tél.
—-
Néhány tucatnyi álmos csillag
Hideg ködben fázósan hunyorog,
Holdsarló andalog,
Bús nótát zúg a szél,
Közeleg a tél.
—–
Az öregedő fáradt, őszi föld
A Tavasz ifjító csókjára vár,
Szunnyad a határ,
Zörög a sok levél,
Közeleg a tél.
—-
Sok telet megél,
Aki fél,
Kedvetlen őszi dél,
Közeleg a tél,
Közeleg a tél.
—-
Vajon hová tűnt el a nyár?
Hová?
Az Idő torkán csúszdázott alá,
Tán elutazott,
El-alagutazott,
Mint egykor tán a Világegyetem.
Elhullt,
Elnyelte a múlt,
De:
A Lét titkait serényen követve
Itt vagyunk
Helyette.
——–
Elmúlt nyarunk a múlttal
Frigyre lépett,
És múlt-szerelem végett,
Lelépett.
Az ingerlő idomú Nyár helyett,
Várjuk immár a zsémbes, vén Telet,
Már közeleg.
—–
Idei nyarunk
Régen
Semmivé lett;
De lesz még majd
A tél után is
Élet.
2010. október 26., kedd
Magyar Mese Pályázat
Kedves barátom, Bódai-Soós Judit megtisztelő felkérésére tagja leszek a Magyar Mese Pályázat zsűrijének. A bíráló bizottság tagjai is megírták saját meséiket.
Következzék a pályázati kiírás, utána pedig az én mesém:
———
Magyar Mese – pályázati kiírás
A www.juditti.hu irodalmi oldal a dévai Corvin Kiadó támogatásával mesepályázatot hirdet. A pályázaton részt vehet minden magyar nyelven alkotó, 18. életévét betöltött személy.A pályázat témája: Magyar mese.
Legfőbb elvárás a pályázók felé: a mese szereplőinek magyar neve legyen, és a történet, vagy annak legalább egy része egy létező magyar településen játszódjon. Valamint a szerző néhány mondatban mutassa be a települést a mesébe szőtt leírással.
Határon innen és túl bármely magyar (egykori magyar) település lehet a mese helyszíne.
Pályázat célja: Megmutatni a gyermekeknek, hogy a magyar világ igazi mesevilág. Játékosan megismertetni a gyerekekkel minél több magyar települést (határok nélkül), és hitet adni nekik ahhoz, hogy a magyarokkal is történhetnek szép, csodás dolgok.
Pályázat formai feltételei:
A meséket Word dokumentumként (.doc), mellékletben csatolva kell elküldeni a magyarmese@mesepalyazat.hu e-mail címre.
A dokumentum elején legyen feltüntetve a szerző valódi neve, ha van, akkor az írói álneve és az e-mail címe!
Minden pályázó legföljebb három mesével nevezhet (mert három a magyar igazság), melyek eddig még nem jelentek meg nyomtatásban.
A mesék terjedelme nem haladhatja meg (egyenként) a 9.000 karaktert, szóközökkel együtt.
A tartalmilag, vagy formailag nem megfelelő, illetve helyesírási hibáktól hemzsegő meséket a zsűri nem értékeli.
A pályázathoz mellékelni kell egy aláírt (beszkennelt) nyilatkozatot arról, hogy a pályamű saját alkotás, és a szerző hozzájárul írása közléséhez a www.mesepalyazat.hu weboldalon, a Corvin Kiadó nyomtatott kiadványaiban, valamint a Szilaj Csikó hetilapban.
A nyilatkozat innen letölthető.
Nevezési díj nincs.
A beérkezett alkotások e-mail-en visszaigazolásra kerülnek.
A pályázat beküldésének határideje:
2011. április 30.
Eredményhirdetés: várhatóan 2011. július
Díjazás:
Megfelelő színvonalú pályázatok esetén a Corvin Kiadó megjelentet egy mesekönyvet, melyből minden benne szereplő mese írója egy-egy tiszteletpéldányt kap.
A legjobbnak ítélt három pályamű megjelenik a Szilaj Csikó hetilapban is.
A mesekönyv, illetve a pályázaton nyertes mesék bemutatására a lap kiadója 2011. augusztus 12–14 között közönségtalálkozót szervez a Magyarok Országos Gyűlésén.
További díjak: a Corvin Kiadó „Kispajtás” című folyóiratában való megjelenés; könyvek; vásárlási utalvány; natúrkozmetika csomag; egyedi kézműves termékek, apróbb ajándékok.
A Díjak aloldalon részletesen felsorolva megtalálható az összes díj.
Zsűri: Pădurean Judit Gabriella, a Corvin Kiadó szerkesztője; Mester Györgyi, író; Tölgyesi Lívia, mesélő; Pete László Miklós, író, szerkesztő, dramaturg; Bódai-Soós Judit, „szabadúszó tollforgató”.
A pályázattal kapcsolatban minden információ megtalálható a www.mesepalyazat.hu oldalon, ahol a zsűritagok mintaként szolgáló meséi is olvashatók.
A pályázat támogatói:
Corvin Kiadó (Déva); Szilaj Csikó hetilap; Mohácsi Torna Egylet Nimród Íjász Szakosztálya; Vesta International Kft; Petrits Mézeskalács; Print Sisters Kft; Fecske papír- és ajándék bolt; Schnell Zsolt szappankészítő; Sárvári József fazekas; Kovács Tamás fafaragó; Hetika Design; további kézművesek: Kricsár Annamária és Móró Barbara; magánszemélyek: Mester Györgyi, Tölgyesi Lívia, Szilágyi-Perjési Katalin, Fábián Krisztina és Dávid Attila; valamint a matekoktatas.hu; a Nyom6 Digitális nyomda és az Univerzum Művészei Alkotócsoport
————
SARKADI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mérhetetlenül nagy tó. Aki látta, első pillantásra tengernek gondolta, merthogy sehonnan sem lehetett látni a túlsó partot. Ez a hatalmas tó még történetünk után is sokáig létezett, de akkor már a mérhetetlenül nagy sarkadi tó néven nevezték az emberek.
Annak idején gonosz hely volt a roppant tó, félelmetes sárkány tanyázott benne, bőrlebernyeges szárnyain elrugaszkodva gyakran röppent ki a mély vízből a borús égre, a Napot is elsötétítve portyázott, és elragadott embert és állatot. Különösen sok fiatal lányt hurcolt magával a tó fenekén álló gyémánt palotájába, a szerencsétlenek attól kezdve ott szolgálták urukat, a sárkányt, és a szeretteik többé sohasem hallottak róluk.
Bár a tó gyönyörűséges volt, pazar szépségű, meseszép partok övezték, a közepén pedig szemet gyönyörködtető, kies szigetek terültek el, rossz híre és a rettenetes fenevad felbukkanásai miatt mégis mesze elkerülték az emberek. Talán nem is lakott más a környékén, mint az öreg Barakony apó, aki minden reggel elhelyezte hálóit, esténként pedig alig győzte szamár vontatta taligájába tenni a sok halat, merthogy a tó bővében volt pontynak, kárásznak, csukának keszegnek – mindenféle ízletes halnak. Barakony apó minden harmadik napon elszamaragolt messze, ahol már várták a halra éhes emberek a finom zsákmányt. Egy napot ott töltött, a halat elcsereberélte mindenfélére, amire éppen szüksége volt, felmálházta a taligára, és harmadnapon hazakocsikázott.
Egy szép nyári napon díszes menet haladt a tó partján vezető poros országúton. Vezetőjük nem hallott a sárkányról – vagy csak nem hitt benne. Urának tündérszép leányát vitte számolatlan kelengyével, szépen öltözött lovas kísérettel, megszámlálhatatlan szekéren, hogy tíz nap múlva nagy lakodalmat csapjanak, és a leány férjhez menjen egy előkelő vezér sudár termetű, vitéz fiához. Igazság szerint másutt kellett volna elhaladniuk, uruk is más úton nyargalt vitézlő kíséretével, de a karaván vezetője jobb utat keresett a számtalan szekér számára. A másik úton sok eső hullt az előző napokban, sárba ragadtak volna a szekerek. A vezető ezért hát a tó partjára irányította a díszes, vidám menetet.
Víg zeneszóval, énekelve vonultak hát a tó kies partján, lombos fák árnyéka alatt, amikor egyszerre megremegett a föld, elsötétült az ég, és a roppant sárkány pokoli szárnycsattogással emelkedett fel a levegőbe. Ahogy kibújt a tó tükréből, annyi vizet fröcskölt az ijedt lakodalmas menetre, hogy azt hitték, hirtelen zápor áztatja őket.
Volt is nagy ijedelem a következő pillanatokban. A sárkány a menetre támadt, tüzet okádott, a szekerek felfordultak, a kelengye lángra kapott, a lovak megbokrosodtak. A sárkány elűzte vagy megölte a vitézeket, elfogta a lányt, és magával hurcolta a palotájában.
Szörnyű kétségbeesés támadt a nyomában. Lassan, a lemenő nap alatt összegyűltek a túlélők, búsan letáboroztak a tó partján, és azon törték a fejüket, mitévők legyenek.
A vőlegény, amikor meghallotta mi történt az ő gyönyörű arájával, majd eszét vesztette a bánattól. Mitévő legyen? Nem volt maradása az édesapja udvarában, összegyűjtötte száz leghűségesebb vitézét, nyeregbe pattant, és meg sem állt a tó partjáig.
Ott aztán búsan lovagolt vitézeivel együtt körbe-körbe. Ezerszer is végigjárták a környéket, ezerszer is megnézték, hol esett a baj. Mitévők legyenek? Hogyan tudnának segíteni szegény leánynak? Hogyan lehetne őt kiszabadítani a sárkány karmai közül?
Amikor már negyedszer poroszkálták körbe a tavat, közeledő csacsifogatot pillantottak meg. Tisztes öreg ült a kordé bakján, hajtotta szamarát szép lassan, nyugodtan.
Barakony apó ugyancsak elcsodálkozott, amikor a fényes öltözetű, de elcsigázottnak tűnő lovasokat megpillantotta. Nem szoktak előkelő uraságok lovagolni a tó partján.
A vőlegény leszállt a lova nyergéből, levette szőrmével bélelt peremű sisakját, és illendően megszólította az öreget.
- Adjon Isten, öregapám!
- Fogadj Isten, kedves fiam! Hol jársz erre, ahol a madár se jár?
Az ifjú nagy búsan elbeszélte Barakony apónak, milyen ügyben jár. Az öreg meghallgatta, aztán így felelt:
- Egyet se búsulj, édes fiam, segítek neked, hogy a vitézeiddel eljussatok annak a gonosz sárkánynak a palotájához. Hanem aztán, készen álltok-e, hogy megküzdjetek a szörnyeteggel, ha a szemetek elé kerül?
Azok fennen fogadkoztak, és Barakony apó látta rajtuk, hogy állni is fogják a szavukat.
- Na, hát akkor gyertek velem! – mondta Barakony apó, és megindult a szamár hajtotta kordén a lovasok csapata előtt.
Na, gondolták, ugyan sokára érünk oda, ahová megyünk, ha ezt a lassú fülest meg a rozoga kordét kell követnünk. Hátha még meg is makacsolja magát! Hová lesznek a mi tüzes paripáink?
Lássatok csodát, szempillantás alatt odaértek Barakony apó kunyhójához. A kis öreg fürgén kikötötte a csacsit.
- Kerüljetek beljebb!
Összenéztek a vitézek. Ugyan, hogyan kerülhetnének beljebb, amikor százan vannak, ez az apró kis viskó meg még talán egynek is túlságosan szoros? Ha csak ketten-hárman bemennek, máris szétfeszítik a házikót, hol fog lakni akkor ez a kedves öregapó?
Barakony apó látta, hogy tétováznak.
Kerüljetek beljebb, ha mondom!
Mit volt mit tenni, az első három beljebb óvakodott. Nyomukban megindult a többi is. végül bementek mind a százan.
Lássatok csodát, az apró viskóban akkora csarnok volt, olyan tágas, hogy alig lézengett benne a száz vitéz. Nagyobb palota volt ez még a fejedelem szállásánál is. Talán még a híres-neves bizánci császár is megirigyelhette volna.
Ámultak és bámultak a legények.
- Egyetek és igyatok!
Nosza, hosszú asztalok termettek előttük, roskadásig megrakva mindenféle földi jóval. Vidám zsivaj mellett elhelyezkedtek, és falni kezdtek, mert ugyancsak megéhezett már mindegyik.
A vőlegényt azonban nem hagyta helyet foglalni az asztal mellett Barakony apó.
- Te gyere velem, neked most dolgod lesz, fiam!
Kivitte a kunyhó elé.
- Tudd meg, édes fiam, hogy én nem egyszerű vénember vagyok. Hírneves táltos volt az öregapám, megtanított mindenre, amit ő tudott. De csak mások hasznára, és csak jóra használhatom a tudományomat.
Odavezette a fiút, ahonnan elragadta a sárkány a boldogtalan fehérnépet.
- Én utat készítek neked, fiam, a sárkány palotájába, de neked kell ahhoz megtalálnod a kulcsot. A jelet.
- Mi lenne az a jel, öregapám?
- Bármi, ami a mátkádhoz tartozik. A haja szála. Vagy akár a lába nyoma. Senki más nem lelhet rá, csak te. Te vagy a mátkája, te szabadíthatod meg egyedül.
Nosza, keresgélni kezdett a legény. Ott csúszott-mászott az úton, a bozótban, a porban, meg a fák között. Még a bőr is lehorzsolódott a térdéről nagy igyekezetében.
De csak nem talált semmit. Kezdett kétségbe esni. Hogyan is találhatná meg a kedves haja szálát a fűben, vagy a bozótban?
Amiről azt gondolta, a menyasszonya haja szála lehet, azt tüstént vitte Barakony apóhoz. De semmi se volt jó.
- Ez egy pókháló szála!
- Ez meg a nádi farkas szőre!
A fiú még jobban elkeseredett, de azért tovább keresett. Egyszer csak – csodák csodája – észrevett valamit a földút szélén, ahol letaposta a füvet a lány kísérete. Nézte, nézte, mintha csodát látott volna.
- Mire leltél, fiam? – kérdezte kisvártatva Barakony apó.
- Jöjjön ide, öregapám!
Barakony apó megnézte, aztán szélesen elmosolyodott.
- Ügyes legény vagy, kedves fiam!
Bizony, ahogy a sárkány elkapta és felemelte, a lány topánkájának a sarka az út széléhez ért, és ott megőrződött a nyoma.
- A menyasszonyod cipőjének sarka. Ha nem maradt volna itt, semmit sem tehetnénk. Így azonban visszanyerheted. Köszönd a sarkának! Hanem most már egyél és igyál te is, utána pedig térj nyugovóra, mert holnap jókor reggel keltek, és kemény munka vár rátok.
A vőlegény a száz katonájával együtt lepihent a hatalmas hálóteremben.
Reggel kakas kukorékolására ébredtek, az asztalokon bőséges reggeli várt rájuk.
Barakony apót már a kunyhó előtt találták. Alig pitymallott még, de az öreg már a varázseszközeivel bíbelődött, bűvös igéket mondott. A vitézek egy szót sem értettek belőle.
- Na, világ lustái! – fordult hozzájuk az öreg – Lóra és fegyverbe! Azonnal indulhattok!
Barakony apó elmondta utolsó varázsigéjét.
Hát lássatok csodát: ahol a lány sarka a földet érte, széles országút nyílt, a tó vize jobbra-balra kitért előle, és az út nyílegyenesen vezetett egyenest a sárkány palotájához. A katonák lóra szálltak, szablyát kötöttek, íjat és nyilat vettek a kezükbe, megsarkantyúzták paripáikat, és vágtában indultak a lány kiszabadítására.
Három nap és három éjjel harcoltak a sárkánnyal. Sok nyilat kilőttek, sok szablya éle csorbult ki, de végül elbírtak vele.
A vőlegény maga elé ültette a nyeregbe a menyasszonyát.
- Bizony, kedvesem, a sarkad után jöttünk ide.
Ahol pedig a lány cipője a földet érintette, ott várat alapítottak, annak pedig a mai napig Sarkad a neve.
Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, Barakony apót is meghívták illendően, nagy tisztelettel.
Attól kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Következzék a pályázati kiírás, utána pedig az én mesém:
———
Magyar Mese – pályázati kiírás
A www.juditti.hu irodalmi oldal a dévai Corvin Kiadó támogatásával mesepályázatot hirdet. A pályázaton részt vehet minden magyar nyelven alkotó, 18. életévét betöltött személy.A pályázat témája: Magyar mese.
Legfőbb elvárás a pályázók felé: a mese szereplőinek magyar neve legyen, és a történet, vagy annak legalább egy része egy létező magyar településen játszódjon. Valamint a szerző néhány mondatban mutassa be a települést a mesébe szőtt leírással.
Határon innen és túl bármely magyar (egykori magyar) település lehet a mese helyszíne.
Pályázat célja: Megmutatni a gyermekeknek, hogy a magyar világ igazi mesevilág. Játékosan megismertetni a gyerekekkel minél több magyar települést (határok nélkül), és hitet adni nekik ahhoz, hogy a magyarokkal is történhetnek szép, csodás dolgok.
Pályázat formai feltételei:
A meséket Word dokumentumként (.doc), mellékletben csatolva kell elküldeni a magyarmese@mesepalyazat.hu e-mail címre.
A dokumentum elején legyen feltüntetve a szerző valódi neve, ha van, akkor az írói álneve és az e-mail címe!
Minden pályázó legföljebb három mesével nevezhet (mert három a magyar igazság), melyek eddig még nem jelentek meg nyomtatásban.
A mesék terjedelme nem haladhatja meg (egyenként) a 9.000 karaktert, szóközökkel együtt.
A tartalmilag, vagy formailag nem megfelelő, illetve helyesírási hibáktól hemzsegő meséket a zsűri nem értékeli.
A pályázathoz mellékelni kell egy aláírt (beszkennelt) nyilatkozatot arról, hogy a pályamű saját alkotás, és a szerző hozzájárul írása közléséhez a www.mesepalyazat.hu weboldalon, a Corvin Kiadó nyomtatott kiadványaiban, valamint a Szilaj Csikó hetilapban.
A nyilatkozat innen letölthető.
Nevezési díj nincs.
A beérkezett alkotások e-mail-en visszaigazolásra kerülnek.
A pályázat beküldésének határideje:
2011. április 30.
Eredményhirdetés: várhatóan 2011. július
Díjazás:
Megfelelő színvonalú pályázatok esetén a Corvin Kiadó megjelentet egy mesekönyvet, melyből minden benne szereplő mese írója egy-egy tiszteletpéldányt kap.
A legjobbnak ítélt három pályamű megjelenik a Szilaj Csikó hetilapban is.
A mesekönyv, illetve a pályázaton nyertes mesék bemutatására a lap kiadója 2011. augusztus 12–14 között közönségtalálkozót szervez a Magyarok Országos Gyűlésén.
További díjak: a Corvin Kiadó „Kispajtás” című folyóiratában való megjelenés; könyvek; vásárlási utalvány; natúrkozmetika csomag; egyedi kézműves termékek, apróbb ajándékok.
A Díjak aloldalon részletesen felsorolva megtalálható az összes díj.
Zsűri: Pădurean Judit Gabriella, a Corvin Kiadó szerkesztője; Mester Györgyi, író; Tölgyesi Lívia, mesélő; Pete László Miklós, író, szerkesztő, dramaturg; Bódai-Soós Judit, „szabadúszó tollforgató”.
A pályázattal kapcsolatban minden információ megtalálható a www.mesepalyazat.hu oldalon, ahol a zsűritagok mintaként szolgáló meséi is olvashatók.
A pályázat támogatói:
Corvin Kiadó (Déva); Szilaj Csikó hetilap; Mohácsi Torna Egylet Nimród Íjász Szakosztálya; Vesta International Kft; Petrits Mézeskalács; Print Sisters Kft; Fecske papír- és ajándék bolt; Schnell Zsolt szappankészítő; Sárvári József fazekas; Kovács Tamás fafaragó; Hetika Design; további kézművesek: Kricsár Annamária és Móró Barbara; magánszemélyek: Mester Györgyi, Tölgyesi Lívia, Szilágyi-Perjési Katalin, Fábián Krisztina és Dávid Attila; valamint a matekoktatas.hu; a Nyom6 Digitális nyomda és az Univerzum Művészei Alkotócsoport
————
SARKADI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mérhetetlenül nagy tó. Aki látta, első pillantásra tengernek gondolta, merthogy sehonnan sem lehetett látni a túlsó partot. Ez a hatalmas tó még történetünk után is sokáig létezett, de akkor már a mérhetetlenül nagy sarkadi tó néven nevezték az emberek.
Annak idején gonosz hely volt a roppant tó, félelmetes sárkány tanyázott benne, bőrlebernyeges szárnyain elrugaszkodva gyakran röppent ki a mély vízből a borús égre, a Napot is elsötétítve portyázott, és elragadott embert és állatot. Különösen sok fiatal lányt hurcolt magával a tó fenekén álló gyémánt palotájába, a szerencsétlenek attól kezdve ott szolgálták urukat, a sárkányt, és a szeretteik többé sohasem hallottak róluk.
Bár a tó gyönyörűséges volt, pazar szépségű, meseszép partok övezték, a közepén pedig szemet gyönyörködtető, kies szigetek terültek el, rossz híre és a rettenetes fenevad felbukkanásai miatt mégis mesze elkerülték az emberek. Talán nem is lakott más a környékén, mint az öreg Barakony apó, aki minden reggel elhelyezte hálóit, esténként pedig alig győzte szamár vontatta taligájába tenni a sok halat, merthogy a tó bővében volt pontynak, kárásznak, csukának keszegnek – mindenféle ízletes halnak. Barakony apó minden harmadik napon elszamaragolt messze, ahol már várták a halra éhes emberek a finom zsákmányt. Egy napot ott töltött, a halat elcsereberélte mindenfélére, amire éppen szüksége volt, felmálházta a taligára, és harmadnapon hazakocsikázott.
Egy szép nyári napon díszes menet haladt a tó partján vezető poros országúton. Vezetőjük nem hallott a sárkányról – vagy csak nem hitt benne. Urának tündérszép leányát vitte számolatlan kelengyével, szépen öltözött lovas kísérettel, megszámlálhatatlan szekéren, hogy tíz nap múlva nagy lakodalmat csapjanak, és a leány férjhez menjen egy előkelő vezér sudár termetű, vitéz fiához. Igazság szerint másutt kellett volna elhaladniuk, uruk is más úton nyargalt vitézlő kíséretével, de a karaván vezetője jobb utat keresett a számtalan szekér számára. A másik úton sok eső hullt az előző napokban, sárba ragadtak volna a szekerek. A vezető ezért hát a tó partjára irányította a díszes, vidám menetet.
Víg zeneszóval, énekelve vonultak hát a tó kies partján, lombos fák árnyéka alatt, amikor egyszerre megremegett a föld, elsötétült az ég, és a roppant sárkány pokoli szárnycsattogással emelkedett fel a levegőbe. Ahogy kibújt a tó tükréből, annyi vizet fröcskölt az ijedt lakodalmas menetre, hogy azt hitték, hirtelen zápor áztatja őket.
Volt is nagy ijedelem a következő pillanatokban. A sárkány a menetre támadt, tüzet okádott, a szekerek felfordultak, a kelengye lángra kapott, a lovak megbokrosodtak. A sárkány elűzte vagy megölte a vitézeket, elfogta a lányt, és magával hurcolta a palotájában.
Szörnyű kétségbeesés támadt a nyomában. Lassan, a lemenő nap alatt összegyűltek a túlélők, búsan letáboroztak a tó partján, és azon törték a fejüket, mitévők legyenek.
A vőlegény, amikor meghallotta mi történt az ő gyönyörű arájával, majd eszét vesztette a bánattól. Mitévő legyen? Nem volt maradása az édesapja udvarában, összegyűjtötte száz leghűségesebb vitézét, nyeregbe pattant, és meg sem állt a tó partjáig.
Ott aztán búsan lovagolt vitézeivel együtt körbe-körbe. Ezerszer is végigjárták a környéket, ezerszer is megnézték, hol esett a baj. Mitévők legyenek? Hogyan tudnának segíteni szegény leánynak? Hogyan lehetne őt kiszabadítani a sárkány karmai közül?
Amikor már negyedszer poroszkálták körbe a tavat, közeledő csacsifogatot pillantottak meg. Tisztes öreg ült a kordé bakján, hajtotta szamarát szép lassan, nyugodtan.
Barakony apó ugyancsak elcsodálkozott, amikor a fényes öltözetű, de elcsigázottnak tűnő lovasokat megpillantotta. Nem szoktak előkelő uraságok lovagolni a tó partján.
A vőlegény leszállt a lova nyergéből, levette szőrmével bélelt peremű sisakját, és illendően megszólította az öreget.
- Adjon Isten, öregapám!
- Fogadj Isten, kedves fiam! Hol jársz erre, ahol a madár se jár?
Az ifjú nagy búsan elbeszélte Barakony apónak, milyen ügyben jár. Az öreg meghallgatta, aztán így felelt:
- Egyet se búsulj, édes fiam, segítek neked, hogy a vitézeiddel eljussatok annak a gonosz sárkánynak a palotájához. Hanem aztán, készen álltok-e, hogy megküzdjetek a szörnyeteggel, ha a szemetek elé kerül?
Azok fennen fogadkoztak, és Barakony apó látta rajtuk, hogy állni is fogják a szavukat.
- Na, hát akkor gyertek velem! – mondta Barakony apó, és megindult a szamár hajtotta kordén a lovasok csapata előtt.
Na, gondolták, ugyan sokára érünk oda, ahová megyünk, ha ezt a lassú fülest meg a rozoga kordét kell követnünk. Hátha még meg is makacsolja magát! Hová lesznek a mi tüzes paripáink?
Lássatok csodát, szempillantás alatt odaértek Barakony apó kunyhójához. A kis öreg fürgén kikötötte a csacsit.
- Kerüljetek beljebb!
Összenéztek a vitézek. Ugyan, hogyan kerülhetnének beljebb, amikor százan vannak, ez az apró kis viskó meg még talán egynek is túlságosan szoros? Ha csak ketten-hárman bemennek, máris szétfeszítik a házikót, hol fog lakni akkor ez a kedves öregapó?
Barakony apó látta, hogy tétováznak.
Kerüljetek beljebb, ha mondom!
Mit volt mit tenni, az első három beljebb óvakodott. Nyomukban megindult a többi is. végül bementek mind a százan.
Lássatok csodát, az apró viskóban akkora csarnok volt, olyan tágas, hogy alig lézengett benne a száz vitéz. Nagyobb palota volt ez még a fejedelem szállásánál is. Talán még a híres-neves bizánci császár is megirigyelhette volna.
Ámultak és bámultak a legények.
- Egyetek és igyatok!
Nosza, hosszú asztalok termettek előttük, roskadásig megrakva mindenféle földi jóval. Vidám zsivaj mellett elhelyezkedtek, és falni kezdtek, mert ugyancsak megéhezett már mindegyik.
A vőlegényt azonban nem hagyta helyet foglalni az asztal mellett Barakony apó.
- Te gyere velem, neked most dolgod lesz, fiam!
Kivitte a kunyhó elé.
- Tudd meg, édes fiam, hogy én nem egyszerű vénember vagyok. Hírneves táltos volt az öregapám, megtanított mindenre, amit ő tudott. De csak mások hasznára, és csak jóra használhatom a tudományomat.
Odavezette a fiút, ahonnan elragadta a sárkány a boldogtalan fehérnépet.
- Én utat készítek neked, fiam, a sárkány palotájába, de neked kell ahhoz megtalálnod a kulcsot. A jelet.
- Mi lenne az a jel, öregapám?
- Bármi, ami a mátkádhoz tartozik. A haja szála. Vagy akár a lába nyoma. Senki más nem lelhet rá, csak te. Te vagy a mátkája, te szabadíthatod meg egyedül.
Nosza, keresgélni kezdett a legény. Ott csúszott-mászott az úton, a bozótban, a porban, meg a fák között. Még a bőr is lehorzsolódott a térdéről nagy igyekezetében.
De csak nem talált semmit. Kezdett kétségbe esni. Hogyan is találhatná meg a kedves haja szálát a fűben, vagy a bozótban?
Amiről azt gondolta, a menyasszonya haja szála lehet, azt tüstént vitte Barakony apóhoz. De semmi se volt jó.
- Ez egy pókháló szála!
- Ez meg a nádi farkas szőre!
A fiú még jobban elkeseredett, de azért tovább keresett. Egyszer csak – csodák csodája – észrevett valamit a földút szélén, ahol letaposta a füvet a lány kísérete. Nézte, nézte, mintha csodát látott volna.
- Mire leltél, fiam? – kérdezte kisvártatva Barakony apó.
- Jöjjön ide, öregapám!
Barakony apó megnézte, aztán szélesen elmosolyodott.
- Ügyes legény vagy, kedves fiam!
Bizony, ahogy a sárkány elkapta és felemelte, a lány topánkájának a sarka az út széléhez ért, és ott megőrződött a nyoma.
- A menyasszonyod cipőjének sarka. Ha nem maradt volna itt, semmit sem tehetnénk. Így azonban visszanyerheted. Köszönd a sarkának! Hanem most már egyél és igyál te is, utána pedig térj nyugovóra, mert holnap jókor reggel keltek, és kemény munka vár rátok.
A vőlegény a száz katonájával együtt lepihent a hatalmas hálóteremben.
Reggel kakas kukorékolására ébredtek, az asztalokon bőséges reggeli várt rájuk.
Barakony apót már a kunyhó előtt találták. Alig pitymallott még, de az öreg már a varázseszközeivel bíbelődött, bűvös igéket mondott. A vitézek egy szót sem értettek belőle.
- Na, világ lustái! – fordult hozzájuk az öreg – Lóra és fegyverbe! Azonnal indulhattok!
Barakony apó elmondta utolsó varázsigéjét.
Hát lássatok csodát: ahol a lány sarka a földet érte, széles országút nyílt, a tó vize jobbra-balra kitért előle, és az út nyílegyenesen vezetett egyenest a sárkány palotájához. A katonák lóra szálltak, szablyát kötöttek, íjat és nyilat vettek a kezükbe, megsarkantyúzták paripáikat, és vágtában indultak a lány kiszabadítására.
Három nap és három éjjel harcoltak a sárkánnyal. Sok nyilat kilőttek, sok szablya éle csorbult ki, de végül elbírtak vele.
A vőlegény maga elé ültette a nyeregbe a menyasszonyát.
- Bizony, kedvesem, a sarkad után jöttünk ide.
Ahol pedig a lány cipője a földet érintette, ott várat alapítottak, annak pedig a mai napig Sarkad a neve.
Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, Barakony apót is meghívták illendően, nagy tisztelettel.
Attól kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak.
2010. október 25., hétfő
Ősz derekán
Kémény füstje gomolyog,
Bánatos szél kódorog,
A háztetőt tapogatja
Fáradt eső
Hideg, neves ujja,
Az utcákat megüli
Az őszi este
Tompa
Mélabúja.
—–
Ilyenkor ősz derekán,
Hold billeg a körtefán,
Csábítja a szőlőtőkét
A sejtelmes,
Hideg, téli álom,
Gyászoló, vén varjak ülnek
Egy magas
Faágon.
——-
Ilyenkor ősz derekán,
Vágy és sejtelem okán
Jól egymásba
Kapaszkodik
Férj és
Feleség;
Jöhet ősz is
Jöhet tél is
Tudunk élni még.
Bánatos szél kódorog,
A háztetőt tapogatja
Fáradt eső
Hideg, neves ujja,
Az utcákat megüli
Az őszi este
Tompa
Mélabúja.
—–
Ilyenkor ősz derekán,
Hold billeg a körtefán,
Csábítja a szőlőtőkét
A sejtelmes,
Hideg, téli álom,
Gyászoló, vén varjak ülnek
Egy magas
Faágon.
——-
Ilyenkor ősz derekán,
Vágy és sejtelem okán
Jól egymásba
Kapaszkodik
Férj és
Feleség;
Jöhet ősz is
Jöhet tél is
Tudunk élni még.
2010. október 24., vasárnap
Alternatív történelem - XIII.
Az eleve elrendelés újkori megfogalmazása a reformációból ered, és a modern tudomány egyik legfőbb alapfeltevésévé vált. Persze, nem direktben, hanem mindenféle többé vagy kevésbé átlátszó gondolatépítmények fügefalevele alatt.
Voltaképpen a dolgok tétje nem a történelem. Hanem annál lényegesen több: az üdvösség – vagy maga az élet. A reformáció fő korifeusai még csak a katolikus egyház üdvösségtanát szerették volna szétzúzni ezen elv segítségével, később kiderült, hogy az elrendelés tana valóságos ideológiai csodafegyver. Valamilyen formában szinte az egész klasszikus polgári világkép mögött ez áll.
Az eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet a mindenkori politikai és gazdasági hatalmi fölény kézenfekvő eszköze. De cinikusan összekacsint a társadalom minden egyes csoportjával, hiszen leveszi az egyén válláról a történelem alakításának felelősségét. Népszerűségére jellemző, hogy mindenféle természettudományos alapú agyszüleményeket is létrehoz az eleve elrendelés „tudományos” magyarázatára – szociáldarwinizmus és hasonszőrűek, ezek különféle korokban divatos változatai – , ezek afféle ideológiai drogdílerek, amelyek mindenkor a tudomány tiszteletreméltó talárját felöltve árulják a sarkon a kábítószert. Semmiféle rendőrség nem üldözi őket, éppenséggel ők üldöznek mindenféle szabad gondolatot.
Az eleve elrendelés elve visszamenőleges hatállyal konzerválja saját jelenének hatalmi viszonyait, hiszen a történelmet olyan teleologikus folyamatnak láttatja, amelynek voltaképpeni „célja” a történetíró jelenkorának létrehozása. Ha pedig a múlt szükségszerű volt, akkor a jelen is szükségszerű, éspedig minden téren pontosan abban a formában, ahogyan éppen létezik. Egyszerű, világos és kényelmes.
Mindezt végiggondolva fogalmat alkothatunk magunknak az eleve elrendelésen alapuló történetírás roppant kártékonyságáról. Akadályozza a gyökeresen új kérdésfeltevést, a dolgok és elvek újragondolását – egyáltalán azt is, hogy bármi mögött észrevehessük a problémát – és mindent a szőnyeg alá söpör.
A magyar történelem különösen érzékeny az eleve elrendelés elve takarta problémákra…
Ezt a gyakorló értelmiség kétféleképpen próbálta feloldani az utóbbi évszázadok során.
(Nem beszélek azokról, akik kísérletet sem tettek a probléma feloldására, hanem egyszerűen és kényelmesen betagozódtak az eleve elrendelés táborába.)
Az első megoldás: megpróbálta egyszerűen elbagatellizálni a történelmi múlt jelentőségét, és pragmatikusan a „jelen feladataira” koncentrálva egyfajta ideológiai tabula rasa állapotot teremteni.
Már Eötvös József is mondott olyasmit, hogy a magyar történelem csak arra jó, mint a gyermekek számára a csillogó karácsonyfadísz…
A jelenben is vannak, akik a szomszéd népekkel való történelmi viták feloldását valami ilyen alapon képzelik el: ha már a határok bagatellizálódnak, csökkenni fog a történelmi múlt és a történelmi igazság jelentősége is.
Csak hát…
A gyakorlatban egyik sem bagatellizálódott…
Se a múlt, se a határok.
(A propagandában a határok már igen.)
A második megoldás: szembeszegülni, az igazság keresésének lázában valahol, valamilyen nagy jelentőségű témában rést törni a – nagyjából hivatalosnak tekinthető – eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet áthatolhatatlannak tűnő falán.
Talán László Gyula tette ezen a téren a legkomolyabb erőfeszítéseket. A nyomdokain járókat kiközösítik, kitagadják a szakmából, néha éppenséggel politikai kényszerzubbonyt húznak rájuk.
Mindennek meg is van a szomorú eredménye.
Mára a magyar lakosság jelentős részének semmiféle történelmi tudata nincs. A történelem az a tárgy, amiből a matematika után az iskolákban a legtöbben buknak meg, amiről mára nagyon sok embernek fogalma sincs. A fiatalok hatalmas tömegei olyan marginális alapdolgokat sem tudnak, amit mi már az óvodában is fújtunk…
Közben pedig: ma már nemcsak egyféle magyar történelem van, hanem – sok. Nézzünk csak szét a könyvesboltokban vagy az interneten…
Az alternatív történelemnek igen sok tennivalója van.
Folytatása következik.
Voltaképpen a dolgok tétje nem a történelem. Hanem annál lényegesen több: az üdvösség – vagy maga az élet. A reformáció fő korifeusai még csak a katolikus egyház üdvösségtanát szerették volna szétzúzni ezen elv segítségével, később kiderült, hogy az elrendelés tana valóságos ideológiai csodafegyver. Valamilyen formában szinte az egész klasszikus polgári világkép mögött ez áll.
Az eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet a mindenkori politikai és gazdasági hatalmi fölény kézenfekvő eszköze. De cinikusan összekacsint a társadalom minden egyes csoportjával, hiszen leveszi az egyén válláról a történelem alakításának felelősségét. Népszerűségére jellemző, hogy mindenféle természettudományos alapú agyszüleményeket is létrehoz az eleve elrendelés „tudományos” magyarázatára – szociáldarwinizmus és hasonszőrűek, ezek különféle korokban divatos változatai – , ezek afféle ideológiai drogdílerek, amelyek mindenkor a tudomány tiszteletreméltó talárját felöltve árulják a sarkon a kábítószert. Semmiféle rendőrség nem üldözi őket, éppenséggel ők üldöznek mindenféle szabad gondolatot.
Az eleve elrendelés elve visszamenőleges hatállyal konzerválja saját jelenének hatalmi viszonyait, hiszen a történelmet olyan teleologikus folyamatnak láttatja, amelynek voltaképpeni „célja” a történetíró jelenkorának létrehozása. Ha pedig a múlt szükségszerű volt, akkor a jelen is szükségszerű, éspedig minden téren pontosan abban a formában, ahogyan éppen létezik. Egyszerű, világos és kényelmes.
Mindezt végiggondolva fogalmat alkothatunk magunknak az eleve elrendelésen alapuló történetírás roppant kártékonyságáról. Akadályozza a gyökeresen új kérdésfeltevést, a dolgok és elvek újragondolását – egyáltalán azt is, hogy bármi mögött észrevehessük a problémát – és mindent a szőnyeg alá söpör.
A magyar történelem különösen érzékeny az eleve elrendelés elve takarta problémákra…
Ezt a gyakorló értelmiség kétféleképpen próbálta feloldani az utóbbi évszázadok során.
(Nem beszélek azokról, akik kísérletet sem tettek a probléma feloldására, hanem egyszerűen és kényelmesen betagozódtak az eleve elrendelés táborába.)
Az első megoldás: megpróbálta egyszerűen elbagatellizálni a történelmi múlt jelentőségét, és pragmatikusan a „jelen feladataira” koncentrálva egyfajta ideológiai tabula rasa állapotot teremteni.
Már Eötvös József is mondott olyasmit, hogy a magyar történelem csak arra jó, mint a gyermekek számára a csillogó karácsonyfadísz…
A jelenben is vannak, akik a szomszéd népekkel való történelmi viták feloldását valami ilyen alapon képzelik el: ha már a határok bagatellizálódnak, csökkenni fog a történelmi múlt és a történelmi igazság jelentősége is.
Csak hát…
A gyakorlatban egyik sem bagatellizálódott…
Se a múlt, se a határok.
(A propagandában a határok már igen.)
A második megoldás: szembeszegülni, az igazság keresésének lázában valahol, valamilyen nagy jelentőségű témában rést törni a – nagyjából hivatalosnak tekinthető – eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet áthatolhatatlannak tűnő falán.
Talán László Gyula tette ezen a téren a legkomolyabb erőfeszítéseket. A nyomdokain járókat kiközösítik, kitagadják a szakmából, néha éppenséggel politikai kényszerzubbonyt húznak rájuk.
Mindennek meg is van a szomorú eredménye.
Mára a magyar lakosság jelentős részének semmiféle történelmi tudata nincs. A történelem az a tárgy, amiből a matematika után az iskolákban a legtöbben buknak meg, amiről mára nagyon sok embernek fogalma sincs. A fiatalok hatalmas tömegei olyan marginális alapdolgokat sem tudnak, amit mi már az óvodában is fújtunk…
Közben pedig: ma már nemcsak egyféle magyar történelem van, hanem – sok. Nézzünk csak szét a könyvesboltokban vagy az interneten…
Az alternatív történelemnek igen sok tennivalója van.
Folytatása következik.
2010. október 23., szombat
Ezen a napon...
Ötvennégy éve
Ezen a napon...
Mint elázott, lyukas papírlapon,
Átsüvített a Szél
A Kőfalon.
Ötvennégy éve
Jött a zivatar,
Régmúlt napot az Idő eltakar;
Pedig a magyar
Még most is
Magyar.
Ötvennégy éve
A bálvány ledőlt,
Az elfojtott erő felszínre tört,
A lánctalp dúlta útra
Vér
Ömölt.
Ötvennégy éve
Fellobbant az Élet,
A padlássöprő rend lángolva égett,
S a kaloda
Tíz napra
Semmivé lett.
Miért tették?
Biztos nem azért,
Hogy unokájuk
Magyarhonban
Nyomorultul éljen,
S a pénz szava
Cinikusan
Szabadságról beszéljen...
Ezen a napon...
Mint elázott, lyukas papírlapon,
Átsüvített a Szél
A Kőfalon.
Ötvennégy éve
Jött a zivatar,
Régmúlt napot az Idő eltakar;
Pedig a magyar
Még most is
Magyar.
Ötvennégy éve
A bálvány ledőlt,
Az elfojtott erő felszínre tört,
A lánctalp dúlta útra
Vér
Ömölt.
Ötvennégy éve
Fellobbant az Élet,
A padlássöprő rend lángolva égett,
S a kaloda
Tíz napra
Semmivé lett.
Miért tették?
Biztos nem azért,
Hogy unokájuk
Magyarhonban
Nyomorultul éljen,
S a pénz szava
Cinikusan
Szabadságról beszéljen...
Szőke nő zűrben az űrben - LXXX.
NYOLCVANADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Szinte beesett azon az ajtón. Akkorát sóhajtott, hogy beleremegett.
A külső ajtó bezárult mögötte. Hála Istennek! Megszabadult az albínó nőtől. Csak remélni merte, hogy Hildegard Satana nem lőtt utána. Valahogy csalódott volna, ha az albínó ezt teszi. Tudta, hogy kitelik tőle, mégis csalódott volna.
Csaknem megkedvelte Hildegardot – ennek ellenére biztos volt benne, hogy meg le kell ráznia. Satana hadnagy kényelmesen asszisztált volna az ő kivégzéséhez. A memória törlésében nem hitt, mesének tartotta. Vajon Satana hisz benne?
„A Chengdou osztályú könnyűcirkáló üdvözli fedélzetén az igazi legénységet!”
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott.
- Örülök, hogy újra itt lehetek! – mondta fennhangon.
Így is érzett. Végre biztonságban! Annak idején, amikor a Holdon először tette a lábát erre az űrhajóra, nem hitte volna, hogy ilyen kalandok után, valóságos eufóriában fog egyszer visszatérni a könnyűcirkáló fedélzetére.
Akkor hivatásos barátnőként érkezett, végül fogolyként elhurcolva távozott. Akkor hárman voltak, most egyedül vetődött ide vissza.
Boyar hollétéről tud, de vajon mi lehet Morgensohn-nal? Igaz lehet, hogy az ügyvéd eleve fel akarta őt áldozni? Hogy voltaképpen ezért bérelte ki a FreeMiss ügynökségtől? Sajnos, ez több, mint valószínű. Amennyire Morgensohn-t megismerte, nagyon is el tudta róla képzelni. Előbb feleségül veszi, utána meg túszként hagyja maga helyett annak tudatában, hogy sohasem tér vissza. Mindez nagyon is Morgensohn-ra vallott.
Arra is rájött, hogy tulajdonképpen mi is volt az ügyvéd küldetésének igazi célja. Mi is? Majd az is eszébe jut, csak pihenjen meg, és tudja összeszedni magát…
Gyerünk a vezérlőterembe!
Indult volna tovább, de a belső ajtó nem akart kinyílni. Lökött egyet rajta – semmi. Megpróbálta a vállával betaszítani, az ajtó nem mozdult.
A tenyérnyi méretű zsilipkamrában volt. Miért nem nyílik az ajtó? Elromlott volna?
Lökdösni kezdte, de minden eredmény nélkül. Karen kezdett megrémülni. Csapdába esett volna? Jeges érintésű pánik kúszott fel benne, a nyakában megállt, összeszorította. A szőke nő fuldoklott a félelemtől.
Ez nem, ez nem igaz! A konspiráció ellenére nem teheti ezt vele a hajó! A konspiráció bonyolult, de megbízható kapcsolat; sokkal mélyebb köteléket hoz létre hajó és ember között, ez nem történhetne meg! A hajó képes lehet árulásra?
Próbálta megnyugtatni magát, de már egész testében remegett. Nem, árulásra nem, arra csak az ember képes.
Ettől a gondolattól még jobban megrémült. Ezek szerint megfejtették a konspiráció titkát, őt idecsalták, fogságba ejtették azért, hogy…
Miért is?
Nyugalmat igyekezett magára kényszeríteni, de a remegése nem szűnt meg. Irtózott a gondolattól, hogy újra fogságba eshet. Nem! Elég volt!
De hogyan akadályozhatná meg?
Egyáltalán: kik ejthették fogságba? Voltaképpen majdnem bárki. Még töredékesen sem volt képes magában elsorolni mindazon hatalmakat, amelyek képviselőivel az elmúlt időszakban találkozott, vagy amelyekről hallott.
Most kinek a foglya?
Érezte: nagyon közel áll hozzá, hogy kimerülten összerogyjon.
Ebben a pillanatban magától kinyílt a belső ajtó.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Szinte beesett azon az ajtón. Akkorát sóhajtott, hogy beleremegett.
A külső ajtó bezárult mögötte. Hála Istennek! Megszabadult az albínó nőtől. Csak remélni merte, hogy Hildegard Satana nem lőtt utána. Valahogy csalódott volna, ha az albínó ezt teszi. Tudta, hogy kitelik tőle, mégis csalódott volna.
Csaknem megkedvelte Hildegardot – ennek ellenére biztos volt benne, hogy meg le kell ráznia. Satana hadnagy kényelmesen asszisztált volna az ő kivégzéséhez. A memória törlésében nem hitt, mesének tartotta. Vajon Satana hisz benne?
„A Chengdou osztályú könnyűcirkáló üdvözli fedélzetén az igazi legénységet!”
Karen Bozchana Kadlecikova elmosolyodott.
- Örülök, hogy újra itt lehetek! – mondta fennhangon.
Így is érzett. Végre biztonságban! Annak idején, amikor a Holdon először tette a lábát erre az űrhajóra, nem hitte volna, hogy ilyen kalandok után, valóságos eufóriában fog egyszer visszatérni a könnyűcirkáló fedélzetére.
Akkor hivatásos barátnőként érkezett, végül fogolyként elhurcolva távozott. Akkor hárman voltak, most egyedül vetődött ide vissza.
Boyar hollétéről tud, de vajon mi lehet Morgensohn-nal? Igaz lehet, hogy az ügyvéd eleve fel akarta őt áldozni? Hogy voltaképpen ezért bérelte ki a FreeMiss ügynökségtől? Sajnos, ez több, mint valószínű. Amennyire Morgensohn-t megismerte, nagyon is el tudta róla képzelni. Előbb feleségül veszi, utána meg túszként hagyja maga helyett annak tudatában, hogy sohasem tér vissza. Mindez nagyon is Morgensohn-ra vallott.
Arra is rájött, hogy tulajdonképpen mi is volt az ügyvéd küldetésének igazi célja. Mi is? Majd az is eszébe jut, csak pihenjen meg, és tudja összeszedni magát…
Gyerünk a vezérlőterembe!
Indult volna tovább, de a belső ajtó nem akart kinyílni. Lökött egyet rajta – semmi. Megpróbálta a vállával betaszítani, az ajtó nem mozdult.
A tenyérnyi méretű zsilipkamrában volt. Miért nem nyílik az ajtó? Elromlott volna?
Lökdösni kezdte, de minden eredmény nélkül. Karen kezdett megrémülni. Csapdába esett volna? Jeges érintésű pánik kúszott fel benne, a nyakában megállt, összeszorította. A szőke nő fuldoklott a félelemtől.
Ez nem, ez nem igaz! A konspiráció ellenére nem teheti ezt vele a hajó! A konspiráció bonyolult, de megbízható kapcsolat; sokkal mélyebb köteléket hoz létre hajó és ember között, ez nem történhetne meg! A hajó képes lehet árulásra?
Próbálta megnyugtatni magát, de már egész testében remegett. Nem, árulásra nem, arra csak az ember képes.
Ettől a gondolattól még jobban megrémült. Ezek szerint megfejtették a konspiráció titkát, őt idecsalták, fogságba ejtették azért, hogy…
Miért is?
Nyugalmat igyekezett magára kényszeríteni, de a remegése nem szűnt meg. Irtózott a gondolattól, hogy újra fogságba eshet. Nem! Elég volt!
De hogyan akadályozhatná meg?
Egyáltalán: kik ejthették fogságba? Voltaképpen majdnem bárki. Még töredékesen sem volt képes magában elsorolni mindazon hatalmakat, amelyek képviselőivel az elmúlt időszakban találkozott, vagy amelyekről hallott.
Most kinek a foglya?
Érezte: nagyon közel áll hozzá, hogy kimerülten összerogyjon.
Ebben a pillanatban magától kinyílt a belső ajtó.
Folytatása következik.
2010. október 21., csütörtök
Dokumentáció
Rettenetesen elbürokratizálódott az ország az utolsó néhány esztendőben. Ez korántsem tekinthető fejlődésnek, számos korábban egyszerű és élhető dolog vált áttekinthetetlenné, verejtékesen nehézzé, élhetetlenné.
Az űrlapok száma nőtt, a felesleges körök szaporodtak. Ami egyszerű volt, bonyolulttá vált. Előnyt ez általában semmilyen szinten nem jelent, annál több hátrány, bajt, bosszúságot, időveszteséget.
Kezdem gyanítani, hogy országszerte semmire sem költünk annyit feleslegesen, mint a bürokráciára. Tele vagyunk aprólékos, sziszifuszi, de minden ízükben improduktív tevékenységekkel.
A bürokráciával az ember áttörhetetlen falat emel önmaga és a valóság közé.
Bis dat, qui cito dat – Kétszer ad, aki gyorsan ad – mondja a latin. Nálunk, a mi sajátságos bürokráciánk mellett már ez sem működik. A magyar rendszer ma már késleltet, és egyszer sem ad.
Ha évekkel ezelőtt valami előre nem látott kisebb-nagyobb bajban gyors, de viszonylag mérsékelt összegű pénzbeli segítségre volt szükségünk, szóltunk a főnöknek, és negyedórán belül a pénztárban felvettük a pénzt.
Ma már ez (sem) így van…
A főnök aláírása után egyik részlegtől kerül a másikra, egyik osztálytól az újabb osztályra. Itt szép kényelmesen adjusztálják, iktatják, csócsálják jobbról-balról, aztán – nagy sokára – átutalják. Esetleg egy hónapon belül megérkezik.
Az ilyen segítség semmit sem ér.
A témáról egy második világháborús történet jutott az eszembe.
A normandiai partraszállásra a szövetséges vezérkarok – és különféle szerveik, intézményeik – hírhedten bőbeszédű, aprólékos és hosszadalmas terveket készítettek. Ez a munka természetesen nagy részben hiábavaló volt, hiszen a terveket már az első pillanatoktól kezdve el kellett vetni. Legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy a csapatokat partra szállító LCI-k és LCT-k egy részét nem oda sodorta a szél, ahová a tervek szerint sodornia kellett volna.
Az íróasztal mellett kikotlott, hosszadalmas tervek éles, háborús helyzetben mindig hasznavehetetlenek, helyettük a rátermett harctéri parancsnokok tapasztalata, rátermettsége és bátorsága szokta megoldani a helyzetet.
Ilyen parancsnok volt Paul „Pop” Good ezredes, az USA 175. ezredének parancsnoka.
A normandiai partraszállás előtti utolsó eligazítások egyikén az ezredes meglátta egységének hadműveleti tervét – és elszörnyedt. Az irat vastagabb volt, mint egy telefonkönyv.
Ha van értelmetlen dolog a világon, az íróasztal mellett kikotlott, tengerikígyó-hosszúságú, áttekinthetetlen haditerv mindenképpen eme kategóriába tartozik. Azok odafent nyilván a hollywoodi filmek technikai forgatókönyvével tévesztették össze.
- Felejtsék el ezt a marhaságot! – mondta tisztjeinek az ezredes. – Maguk csak jussanak ki a partra. Én már ott leszek, és megmondom, mit tegyenek!
Good ezredes tudott valamit…
Az űrlapok száma nőtt, a felesleges körök szaporodtak. Ami egyszerű volt, bonyolulttá vált. Előnyt ez általában semmilyen szinten nem jelent, annál több hátrány, bajt, bosszúságot, időveszteséget.
Kezdem gyanítani, hogy országszerte semmire sem költünk annyit feleslegesen, mint a bürokráciára. Tele vagyunk aprólékos, sziszifuszi, de minden ízükben improduktív tevékenységekkel.
A bürokráciával az ember áttörhetetlen falat emel önmaga és a valóság közé.
Bis dat, qui cito dat – Kétszer ad, aki gyorsan ad – mondja a latin. Nálunk, a mi sajátságos bürokráciánk mellett már ez sem működik. A magyar rendszer ma már késleltet, és egyszer sem ad.
Ha évekkel ezelőtt valami előre nem látott kisebb-nagyobb bajban gyors, de viszonylag mérsékelt összegű pénzbeli segítségre volt szükségünk, szóltunk a főnöknek, és negyedórán belül a pénztárban felvettük a pénzt.
Ma már ez (sem) így van…
A főnök aláírása után egyik részlegtől kerül a másikra, egyik osztálytól az újabb osztályra. Itt szép kényelmesen adjusztálják, iktatják, csócsálják jobbról-balról, aztán – nagy sokára – átutalják. Esetleg egy hónapon belül megérkezik.
Az ilyen segítség semmit sem ér.
A témáról egy második világháborús történet jutott az eszembe.
A normandiai partraszállásra a szövetséges vezérkarok – és különféle szerveik, intézményeik – hírhedten bőbeszédű, aprólékos és hosszadalmas terveket készítettek. Ez a munka természetesen nagy részben hiábavaló volt, hiszen a terveket már az első pillanatoktól kezdve el kellett vetni. Legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy a csapatokat partra szállító LCI-k és LCT-k egy részét nem oda sodorta a szél, ahová a tervek szerint sodornia kellett volna.
Az íróasztal mellett kikotlott, hosszadalmas tervek éles, háborús helyzetben mindig hasznavehetetlenek, helyettük a rátermett harctéri parancsnokok tapasztalata, rátermettsége és bátorsága szokta megoldani a helyzetet.
Ilyen parancsnok volt Paul „Pop” Good ezredes, az USA 175. ezredének parancsnoka.
A normandiai partraszállás előtti utolsó eligazítások egyikén az ezredes meglátta egységének hadműveleti tervét – és elszörnyedt. Az irat vastagabb volt, mint egy telefonkönyv.
Ha van értelmetlen dolog a világon, az íróasztal mellett kikotlott, tengerikígyó-hosszúságú, áttekinthetetlen haditerv mindenképpen eme kategóriába tartozik. Azok odafent nyilván a hollywoodi filmek technikai forgatókönyvével tévesztették össze.
- Felejtsék el ezt a marhaságot! – mondta tisztjeinek az ezredes. – Maguk csak jussanak ki a partra. Én már ott leszek, és megmondom, mit tegyenek!
Good ezredes tudott valamit…
2010. október 20., szerda
Előszó a negyvenkilencedik telemhez
Negyvenkilencedik telem
Közeleg mogorván,
Varjú képében gubbaszt a
Jegenyefa ormán
——–
A tétova októbernek
Nedves a kabátja;
Magyar demokráciának
Bécsben bot a bátyja.
—
Minden veréb tolla vizes;
Sárosak a fények,
Nedves fészekben vacognak
A fiók-remények.
—–
Silányodik a világ,
Csikorog a kvóta,
A szerelem korszerűtlen
Avítt, régi nóta.
——-
Negyvenkilencedik telem
Eljön bizonyára,
Szükség lesz majd régi csókra,
Meg az új csodákra.
—-
Globalizált bájvigyorból
Továbbra se kérek,
Nem hiszem, hogy alázatos
Csavargás az Élet.
——
A pirszinges Európa
Ráncait takarja,
S liberális viszketegét
Itt-ott megvakarja.
–
Pénzvigécek majomhadát
Reklám viszi égbe,
Jó lesz, ha bele nem döglünk
Majd a segítségbe.
—–
Negyvenkilencedik telem
Jövő-cella foglya,
A rabtartó Halált idén
Fülön mégse fogja.
—–
Munkám, tervem van elég,
Jöhet már a tél is,
Nem vagyok már fiatal,
S bírni fogom mégis.
—–
Öntörvényű maradok,
Mint a durva kelme,
Ha hideg lesz, melegít
Anikóm szerelme.
Közeleg mogorván,
Varjú képében gubbaszt a
Jegenyefa ormán
——–
A tétova októbernek
Nedves a kabátja;
Magyar demokráciának
Bécsben bot a bátyja.
—
Minden veréb tolla vizes;
Sárosak a fények,
Nedves fészekben vacognak
A fiók-remények.
—–
Silányodik a világ,
Csikorog a kvóta,
A szerelem korszerűtlen
Avítt, régi nóta.
——-
Negyvenkilencedik telem
Eljön bizonyára,
Szükség lesz majd régi csókra,
Meg az új csodákra.
—-
Globalizált bájvigyorból
Továbbra se kérek,
Nem hiszem, hogy alázatos
Csavargás az Élet.
——
A pirszinges Európa
Ráncait takarja,
S liberális viszketegét
Itt-ott megvakarja.
–
Pénzvigécek majomhadát
Reklám viszi égbe,
Jó lesz, ha bele nem döglünk
Majd a segítségbe.
—–
Negyvenkilencedik telem
Jövő-cella foglya,
A rabtartó Halált idén
Fülön mégse fogja.
—–
Munkám, tervem van elég,
Jöhet már a tél is,
Nem vagyok már fiatal,
S bírni fogom mégis.
—–
Öntörvényű maradok,
Mint a durva kelme,
Ha hideg lesz, melegít
Anikóm szerelme.
2010. október 19., kedd
Animációs Mohács - IX.
Ha megvizsgáljuk a szemben álló haderőket, a helyzet eleve nem tűnik biztatónak. A török elit egységek létszámát 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában fentebb 30-40 ezer főre becsültem. Ez maga több, mint a magyar haderő teljes létszáma. Ezen felül még ugyanennyi lehetett a csatában részt vevő, de nem első vonalbeli egységek létszáma. Ezek leginkább a különböző balkáni helytartók – pasák és bégek – parancsnoksága alatt álló csapatokból kerülhettek ki. Sajnos azt kell mondanom, ezen alakulatok harcértéke semmivel sem lehetett rosszabb, mint a magyar sereg zöméé, sőt…
A török had gerincét győzelemhez szokott csapatok alkották. Zömük részt vehetett a jelenlegi szultán apja, I. Szelim számos hadjáratában, de harci tapasztalatot szerezhettek már Szulejmán alatt is. Kötelékharcászat és harcéri állóképesség tekintetében a közepesnél mindenképpen magasabb színvonalon állhattak. Ráadásul egymást jól ismerő, összeszokott csapatok voltak, tapasztalt alvezérek parancsnoksága alatt.
A hadtörténeti szakirodalom a török birodalom fegyveres erőit már a mohácsi csata idején sem tekinti korszerű hadseregnek. Leggyengébb pontjának általában a logisztikát szokták tekinteni; hírhedt volt a török vezérkar a hadmozdulatok kirívóan rossz szervezéséről, hanyagságáról és hozzá nem értéséről, amely például minden jelentős folyamátkelésnél döbbenetes veszteségeket okozott. Ezt a magyar hadtörténeti irodalom is hangsúlyozni szokta (A legismertebb kb. Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán, Bp. 1974.)
A nyugat-európai hadseregekkel való összehasonlítás a szakirodalomban mindig az oszmán hadak rovására dől el, ennek azonban nincs jelentősége, mert a spekulatív megfontolásokat semmiféle harctéri bizonyíték nem támasztja alá, a korban a török ellen a nyugat-európai hadak semmiféle jelentős sikert sem értek el. Igaz, legtöbbször éppen Magyarországon, és a Mohácsot követő évtizedekben kerültek egymással szembe, de a kortársak nem tekintették fejlettebbnek a nyugat-európai hadművészetet a töröknél. Úgy gondolom, ezen a téren, még elvi fölényről sem beszélhetünk.
A nyugat-európai hadművészet lassú fejlődés segítségével kerekedett a török fölé; még a század végén vívott tizenötéves háborúban sem volt képes tartós hadműveleti fölényt kialakítani, pedig akkor már a kortársak zöme is elismerte az európai hadviselési eljárások magasabb színvonalát.
Ne felejtsük el: nyugat-európai ellenfél igazán súlyos vereséget majd csak Mohács után negyvenöt évvel, egy tengeri csatában mér az oszmánra először.
Bizonyos taktikai elemek tekintetében éppenséggel török fölényről beszélhetünk. Ide sorolható a fegyvernemek és csapatrészek együttműködése, a támadóbb felfogás, az üldözés, az ütközetben alkalmazott gyorsabb és eredményesebb taktikai elemek, a nagyobb rugalmasság.
A török tüzérség kifejezetten jónak minősíthető. Igaz, a topcsik (tüzérek) között kevés a török, zömük képzett olasz, francia, spanyol vagy portugál. Gyakran olyan kikötéssel lépnek a szultán szolgálatába, hogy feladatuk kizárólag a lövegek kezelése, közelharcban részt venniük nem kötelező.
Még Szigetvár híres, 1566-os ostroma idején is zömmel keresztény tüzérek szolgálták a szultánt. Parancsnokuk, Ali Portug bég (nevében a nemzetisége) a török főtiszti kar zömével együtt Szigetvár falai alatt esett el.
Keresztény zsoldosok más minőségben is szolgáltak a török seregben, ők alkották a szultáni kísérethez tartozó tüfenkcsik (puskások) java részét. Nagy számban szolgáltak olaszok a szultáni vértesek (dzsebedzsik) között is.
Ez volt hát az oszmán hadsereg.
És a magyar?
A török had gerincét győzelemhez szokott csapatok alkották. Zömük részt vehetett a jelenlegi szultán apja, I. Szelim számos hadjáratában, de harci tapasztalatot szerezhettek már Szulejmán alatt is. Kötelékharcászat és harcéri állóképesség tekintetében a közepesnél mindenképpen magasabb színvonalon állhattak. Ráadásul egymást jól ismerő, összeszokott csapatok voltak, tapasztalt alvezérek parancsnoksága alatt.
A hadtörténeti szakirodalom a török birodalom fegyveres erőit már a mohácsi csata idején sem tekinti korszerű hadseregnek. Leggyengébb pontjának általában a logisztikát szokták tekinteni; hírhedt volt a török vezérkar a hadmozdulatok kirívóan rossz szervezéséről, hanyagságáról és hozzá nem értéséről, amely például minden jelentős folyamátkelésnél döbbenetes veszteségeket okozott. Ezt a magyar hadtörténeti irodalom is hangsúlyozni szokta (A legismertebb kb. Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán, Bp. 1974.)
A nyugat-európai hadseregekkel való összehasonlítás a szakirodalomban mindig az oszmán hadak rovására dől el, ennek azonban nincs jelentősége, mert a spekulatív megfontolásokat semmiféle harctéri bizonyíték nem támasztja alá, a korban a török ellen a nyugat-európai hadak semmiféle jelentős sikert sem értek el. Igaz, legtöbbször éppen Magyarországon, és a Mohácsot követő évtizedekben kerültek egymással szembe, de a kortársak nem tekintették fejlettebbnek a nyugat-európai hadművészetet a töröknél. Úgy gondolom, ezen a téren, még elvi fölényről sem beszélhetünk.
A nyugat-európai hadművészet lassú fejlődés segítségével kerekedett a török fölé; még a század végén vívott tizenötéves háborúban sem volt képes tartós hadműveleti fölényt kialakítani, pedig akkor már a kortársak zöme is elismerte az európai hadviselési eljárások magasabb színvonalát.
Ne felejtsük el: nyugat-európai ellenfél igazán súlyos vereséget majd csak Mohács után negyvenöt évvel, egy tengeri csatában mér az oszmánra először.
Bizonyos taktikai elemek tekintetében éppenséggel török fölényről beszélhetünk. Ide sorolható a fegyvernemek és csapatrészek együttműködése, a támadóbb felfogás, az üldözés, az ütközetben alkalmazott gyorsabb és eredményesebb taktikai elemek, a nagyobb rugalmasság.
A török tüzérség kifejezetten jónak minősíthető. Igaz, a topcsik (tüzérek) között kevés a török, zömük képzett olasz, francia, spanyol vagy portugál. Gyakran olyan kikötéssel lépnek a szultán szolgálatába, hogy feladatuk kizárólag a lövegek kezelése, közelharcban részt venniük nem kötelező.
Még Szigetvár híres, 1566-os ostroma idején is zömmel keresztény tüzérek szolgálták a szultánt. Parancsnokuk, Ali Portug bég (nevében a nemzetisége) a török főtiszti kar zömével együtt Szigetvár falai alatt esett el.
Keresztény zsoldosok más minőségben is szolgáltak a török seregben, ők alkották a szultáni kísérethez tartozó tüfenkcsik (puskások) java részét. Nagy számban szolgáltak olaszok a szultáni vértesek (dzsebedzsik) között is.
Ez volt hát az oszmán hadsereg.
És a magyar?
2010. október 18., hétfő
Hull a falevél
Hull a falevél,
Idő mendegél,
Az őszi szél szomorú kis
Románcot regél…
——
Drága Gyöngyöm,
Amíg élek,
Fogom a kezed,
Köszönöm a velem töltött
Drága
Életed.
—–
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Bár megszűnni látszik néha,
Úgyis mindig él.
—-
Bármi lesz is
Mindörökre
Itt van a Hazám,
Ezzel a földdel vált eggyé
Apám
És
Anyám.
——-
Hull a falevél,
Egyszer földet ér,
Avar-létből életünkben
Vissza
Sose tér.
—-
Világvége kóborolgat
Búsan egyedül,
Számolgatja, hogy a végzet
Mennyibe kerül.
—–
Hull a falevél,
Minden újra él,
Akárhogy is tűnik innen:
Isten
Nem henyél.
—-
Fent a Szférák zenészének
Zsoldja sose volt,
Nem az IMF pénzéből
Ragyog fenn a Hold.
—-
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Hátha a szép Emberiség
Végre
Észre tér.
——
Ha a dölyfös Értelem
Csak a pénznek köszön,
Nem globalizáció lesz,
Hanem vízözön.
—–
Hull a falevél,
Reszket, ami él,
A vén Nap egy
Ősi földi világról
Regél.
—–
Isten voltaképpen nem más,
Mint a Szeretet,
De Hozzá nem ima, hanem
Szerelem vezet.
—
Hull a falevél,
Szeret, ami él,
Ami nem él, azt Pokolba
Sodorja
A szél.
—–
Míg a végzet életünket
Nem rabolja el,
Míg a vén Idő a miénk:
Cselekedni kell.
——
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Hátha újabb világvégét
Többé meg nem él.
—–
Míg a végzet nem ül trónra
Reményünk marad,
Utána meg a tudomány
Úgyis letagad.
—–
Hull a falevél,
Idő mendegél,
Az őszi szél szomorú kis
Románcot regél…
——
Drága Gyöngyöm,
Amíg élek,
Fogom a kezed,
Köszönöm a velem töltött
Drága
Életed.
—–
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Bár megszűnni látszik néha,
Úgyis mindig él.
Idő mendegél,
Az őszi szél szomorú kis
Románcot regél…
——
Drága Gyöngyöm,
Amíg élek,
Fogom a kezed,
Köszönöm a velem töltött
Drága
Életed.
—–
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Bár megszűnni látszik néha,
Úgyis mindig él.
—-
Bármi lesz is
Mindörökre
Itt van a Hazám,
Ezzel a földdel vált eggyé
Apám
És
Anyám.
——-
Hull a falevél,
Egyszer földet ér,
Avar-létből életünkben
Vissza
Sose tér.
—-
Világvége kóborolgat
Búsan egyedül,
Számolgatja, hogy a végzet
Mennyibe kerül.
—–
Hull a falevél,
Minden újra él,
Akárhogy is tűnik innen:
Isten
Nem henyél.
—-
Fent a Szférák zenészének
Zsoldja sose volt,
Nem az IMF pénzéből
Ragyog fenn a Hold.
—-
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Hátha a szép Emberiség
Végre
Észre tér.
——
Ha a dölyfös Értelem
Csak a pénznek köszön,
Nem globalizáció lesz,
Hanem vízözön.
—–
Hull a falevél,
Reszket, ami él,
A vén Nap egy
Ősi földi világról
Regél.
—–
Isten voltaképpen nem más,
Mint a Szeretet,
De Hozzá nem ima, hanem
Szerelem vezet.
—
Hull a falevél,
Szeret, ami él,
Ami nem él, azt Pokolba
Sodorja
A szél.
—–
Míg a végzet életünket
Nem rabolja el,
Míg a vén Idő a miénk:
Cselekedni kell.
——
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Hátha újabb világvégét
Többé meg nem él.
—–
Míg a végzet nem ül trónra
Reményünk marad,
Utána meg a tudomány
Úgyis letagad.
—–
Hull a falevél,
Idő mendegél,
Az őszi szél szomorú kis
Románcot regél…
——
Drága Gyöngyöm,
Amíg élek,
Fogom a kezed,
Köszönöm a velem töltött
Drága
Életed.
—–
Hull a falevél,
Az Idő remél,
Bár megszűnni látszik néha,
Úgyis mindig él.
2010. október 17., vasárnap
Meglepetés!
X. grófot csalta a felesége, és ezt egész Pest tudta.
A grófnő mindig hétfő este fogadta odahaza a szeretőjét, egy kishivatalnokot - ezt is tudta egész Pest. Kivéve a grófot.
A gróf úgy tudta, langyos házasságban él.
Hétfőnként tarokkozni járt, ahol folyvást nyert, emiatt a partnerei egyre kevésbé kedvelték. Az egyik hétfő délután néhány Y báró fogadást ajánlott Z gyalogsági századosnak.
- Ezer koronát rá, hogy a gróf ma a második parti előtt elrohan, és hetekig nem látjuk!
- Tartom!
--------
Ahogy a gróf megérkezett, tüstént meg is nyerte szokása szerint az első partit. Ahogy a többiek fizettek,fölényes tanácsokkal látta el őket - ezt is a szokása szerint. Amikor szivarra gyújtottak, Y báró megszólította.
- Holnap milyen nap van?
A gróf előbb ostobán nézett, majd észbe kapott:
- A feleségem születésnapja! - elgondolkodott. - Meg kellene lepnem valamivel, ne mondja, hogy eszembe se jutott.
- Lepd meg azzal, hogy hazamész!
- Hogyan?
- Többen is hallották panaszkodni őnagyságát, hogy már nem szereted. Tedd meg, hogy most ez egyszer hazamész, csak az ő kedvéért.
Öt perc alatt rábeszélte a grófot.
Miután az ablakból végignézték, ahogy a gróf a hintójába száll, Y báró megjegyezte:
- Őnagyságát a házibarát alól fogja előráncigálni. Lesz nagy meglepetés!
-----------------------------
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
A grófnő mindig hétfő este fogadta odahaza a szeretőjét, egy kishivatalnokot - ezt is tudta egész Pest. Kivéve a grófot.
A gróf úgy tudta, langyos házasságban él.
Hétfőnként tarokkozni járt, ahol folyvást nyert, emiatt a partnerei egyre kevésbé kedvelték. Az egyik hétfő délután néhány Y báró fogadást ajánlott Z gyalogsági századosnak.
- Ezer koronát rá, hogy a gróf ma a második parti előtt elrohan, és hetekig nem látjuk!
- Tartom!
--------
Ahogy a gróf megérkezett, tüstént meg is nyerte szokása szerint az első partit. Ahogy a többiek fizettek,fölényes tanácsokkal látta el őket - ezt is a szokása szerint. Amikor szivarra gyújtottak, Y báró megszólította.
- Holnap milyen nap van?
A gróf előbb ostobán nézett, majd észbe kapott:
- A feleségem születésnapja! - elgondolkodott. - Meg kellene lepnem valamivel, ne mondja, hogy eszembe se jutott.
- Lepd meg azzal, hogy hazamész!
- Hogyan?
- Többen is hallották panaszkodni őnagyságát, hogy már nem szereted. Tedd meg, hogy most ez egyszer hazamész, csak az ő kedvéért.
Öt perc alatt rábeszélte a grófot.
Miután az ablakból végignézték, ahogy a gróf a hintójába száll, Y báró megjegyezte:
- Őnagyságát a házibarát alól fogja előráncigálni. Lesz nagy meglepetés!
-----------------------------
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. október 16., szombat
Törött szárnyú madarunk: az optimizmus
Szeretgetjük,
Dédelgetjük
Jó melegben kényeztetjük;
- Takarodj, halál! -
Hátha egyszer mégis,
Mégis
Fel az égbe száll.
----
Ápolgatjuk,
Gyógyítgatjuk,
Hogyha fázik, betakarjuk,
Az Isten figyel,
Hátha egyszer
Magához tér,
S újra énekel.
---
Megtaposta orosz pata,
Lopta sunyi demokrata,
Adó törte,
Kamat ölte,
Drága segítség gyötörte,
Félve néz a domb mögül;
Ápoljuk és dédelgessük,
Hadd maradjon gyermekünknek
Örökül.
Dédelgetjük
Jó melegben kényeztetjük;
- Takarodj, halál! -
Hátha egyszer mégis,
Mégis
Fel az égbe száll.
----
Ápolgatjuk,
Gyógyítgatjuk,
Hogyha fázik, betakarjuk,
Az Isten figyel,
Hátha egyszer
Magához tér,
S újra énekel.
---
Megtaposta orosz pata,
Lopta sunyi demokrata,
Adó törte,
Kamat ölte,
Drága segítség gyötörte,
Félve néz a domb mögül;
Ápoljuk és dédelgessük,
Hadd maradjon gyermekünknek
Örökül.
2010. október 15., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXXIX.
HETVENKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen nekiiramodott. Fürgén szedte a lábát az egyre áthatolhatatlanabb tejfehér ködben előre.
Se látott, se hallott. Mintha a világ óriási, orgiasztikusan végtelen hang-és látványözönében valamiféle különös adásszünet következett volna be. Semmit sem érzékel, gépiesen és gyors tempóban tette egyik lábát a másik után. A mozdulatlan, fehér füstköd nemcsak kizárta őt a világból, hanem teljesen el is tompította az érzékeit. Mintha különös állagú tejszínhabban bandukolt volna.
Tudta, hogy mindenképpen tartania kell az irányt, igyekezett a lehető legegyszerűbben, toronyirányt haladni. Ha véletlenül eltér, elfordul, sohasem jut el a könnyűcirkálóig.
Percek óta haladhatott a fehér csendben előre, amikor elfogta az izgalom. Milyen régen fordulhatott elő vele utoljára, hogy szabadnak érezhette magát. Szabadnak! Most pedig épepn a szabadság felé tart. Akaatlanul is egyre gyorsabban szedte a lábát. Irány a szabadság.
Robert jutott az eszébe. Vajon mit gondolna róla a férfi, ha most látná? Vajon elhinné-e, ha egyszer elmesélné neki mindazt a tömérdek viszontagságot, amit az utolsó hetekben átélt? Egyáltalán, képes lesz valaha elmesélni a férfinak? Egyáltalán: vége lesz a vesszőfutásszerű kalandok sorozatának valaha is? Vajon eljön még az idő, amikor bárkinek elmesélheti?
Karen hirtelen olyan eltökéltséget érzett, hogy maga is meglepődött tulajdon magán. Annyira, hogy kevés híján hasra vágódott. Igen. El fogja mesélni. Nem is akárkinek. Robertnek fogja elmesélni. Túléli ezt a lidércnyomást, épen, sértetlenül és egészségesen kiszabadul a kiszámíthatatlan események megállíthatatlanul sorjázó, fojtogató zuhatagából; biztonságos földre és megbízható időbe érkezik, újra szilárd talaj lesz a lába alatt, és akkor mindent elmesél Robertnek. Eljön az idő. Nagyot dobbant a szíve. Ha ez megérzés, nagyon jó. Ha nem az, még jobb; mert úgy alakítja az eseményeket, hogy a mostani vágyai váljanak valóra.
Hirtelen ütötte szíven a bizonyosság. Túl fogja élni. Túl fogja élni, és találkozni fog Roberttel. Csak egyszer lássa még az életben a férfit; tüstént hetedhét országra szólót fog vele szeretkezni! Hol van már az a könnyűcirkáló? Még gyorsabban szedte a lábát.
Észre sem vette, hogy fut.
„Konspiráció! Konspiráció! Valódi legénység tagja! Kérlek, ne fuss, akkor sokkal nehezebb figyelni rád!”
Karen elszégyellte magát. Hirtelen viszafogta magát, meg is botlott.
A következő pillanatban akna robbant a közvetlen közelében.
A talaj kiszaladt Karen lába alól a nő jó fél métert a levegőbe emelkedett, aztán a földbe csapódott, átbucskázott valami apró dombocskán – talán valami vakondtúrás-féle lehetett, amikor megemelkedett alatta a föld, valami nagy erővel oldalt taszította, a feje a földnek ütődött.
A szőke nő előbb megrémült, aztán valami egészen más érzett: mélyről jövő, feneketlen csalódottságot. Ennyi volt? Mégsem? Ennyit ért a megérzés? A bizonyosság? Halál? Hát mégis halál? Sírni szeretett volna.
Nem volt idő még jobban elcsüggedni, mert a talaj újra megmozdult mellette, és az egyik lába valami üregbe csúszott. Ösztönösen kihúzta, kezével a talajra támaszkodott, és felpattant.
Hát mégsem halt meg?
Elindult, de azonnal meg is torpant. Vajon jó irányban halad?
„Konspiráció! Konspiráció! Kérlek, helyesbítsd az irány.”
Azonnal jött a válasz:
„Konspiráció! Konspiráció! Egy kissé balra!”
Karen balra fordult és elindult.
Konspiráció! Konspiráció! Túl sok!
Karen irányt változtatott.
„Konspiráció! Konspiráció! Most jó! Most jó!”
A szőke nő megkönnyebbülten felsóhajtott, és lendületesen haladt tovább. Vajon milyen messze lehet még a könnyűcirkáló?
„Konspiráció! Konspiráció! Sikeresen kijutottál az aknamezőből!”
Karen legszívesebben felrikkantott volna, de kiszáradt torkától ilyesmire nem tellett. Most már valóban futni szeretett volna, de rájött, hogy a lába nem bírja. Sőt, meg is kellett állnia.
Egész testében remegett. Milyen messzire lehet még a könnyűcirkáló? Ha kilométerekre, sohasem éri el.
Rohamosan oszladozott a füstköd.
Karen két lépést tett, amikor roppant test magasodott fölébe.
Az első pillanatban döbbenten hőkölt hátra. Aztán elsírta magát örömében. A könnyűcirkáló! Végre! Ideért! Már csak néhány lépés!
Közvetlenül előtte a zsilipkamra ajtaja.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen nekiiramodott. Fürgén szedte a lábát az egyre áthatolhatatlanabb tejfehér ködben előre.
Se látott, se hallott. Mintha a világ óriási, orgiasztikusan végtelen hang-és látványözönében valamiféle különös adásszünet következett volna be. Semmit sem érzékel, gépiesen és gyors tempóban tette egyik lábát a másik után. A mozdulatlan, fehér füstköd nemcsak kizárta őt a világból, hanem teljesen el is tompította az érzékeit. Mintha különös állagú tejszínhabban bandukolt volna.
Tudta, hogy mindenképpen tartania kell az irányt, igyekezett a lehető legegyszerűbben, toronyirányt haladni. Ha véletlenül eltér, elfordul, sohasem jut el a könnyűcirkálóig.
Percek óta haladhatott a fehér csendben előre, amikor elfogta az izgalom. Milyen régen fordulhatott elő vele utoljára, hogy szabadnak érezhette magát. Szabadnak! Most pedig épepn a szabadság felé tart. Akaatlanul is egyre gyorsabban szedte a lábát. Irány a szabadság.
Robert jutott az eszébe. Vajon mit gondolna róla a férfi, ha most látná? Vajon elhinné-e, ha egyszer elmesélné neki mindazt a tömérdek viszontagságot, amit az utolsó hetekben átélt? Egyáltalán, képes lesz valaha elmesélni a férfinak? Egyáltalán: vége lesz a vesszőfutásszerű kalandok sorozatának valaha is? Vajon eljön még az idő, amikor bárkinek elmesélheti?
Karen hirtelen olyan eltökéltséget érzett, hogy maga is meglepődött tulajdon magán. Annyira, hogy kevés híján hasra vágódott. Igen. El fogja mesélni. Nem is akárkinek. Robertnek fogja elmesélni. Túléli ezt a lidércnyomást, épen, sértetlenül és egészségesen kiszabadul a kiszámíthatatlan események megállíthatatlanul sorjázó, fojtogató zuhatagából; biztonságos földre és megbízható időbe érkezik, újra szilárd talaj lesz a lába alatt, és akkor mindent elmesél Robertnek. Eljön az idő. Nagyot dobbant a szíve. Ha ez megérzés, nagyon jó. Ha nem az, még jobb; mert úgy alakítja az eseményeket, hogy a mostani vágyai váljanak valóra.
Hirtelen ütötte szíven a bizonyosság. Túl fogja élni. Túl fogja élni, és találkozni fog Roberttel. Csak egyszer lássa még az életben a férfit; tüstént hetedhét országra szólót fog vele szeretkezni! Hol van már az a könnyűcirkáló? Még gyorsabban szedte a lábát.
Észre sem vette, hogy fut.
„Konspiráció! Konspiráció! Valódi legénység tagja! Kérlek, ne fuss, akkor sokkal nehezebb figyelni rád!”
Karen elszégyellte magát. Hirtelen viszafogta magát, meg is botlott.
A következő pillanatban akna robbant a közvetlen közelében.
A talaj kiszaladt Karen lába alól a nő jó fél métert a levegőbe emelkedett, aztán a földbe csapódott, átbucskázott valami apró dombocskán – talán valami vakondtúrás-féle lehetett, amikor megemelkedett alatta a föld, valami nagy erővel oldalt taszította, a feje a földnek ütődött.
A szőke nő előbb megrémült, aztán valami egészen más érzett: mélyről jövő, feneketlen csalódottságot. Ennyi volt? Mégsem? Ennyit ért a megérzés? A bizonyosság? Halál? Hát mégis halál? Sírni szeretett volna.
Nem volt idő még jobban elcsüggedni, mert a talaj újra megmozdult mellette, és az egyik lába valami üregbe csúszott. Ösztönösen kihúzta, kezével a talajra támaszkodott, és felpattant.
Hát mégsem halt meg?
Elindult, de azonnal meg is torpant. Vajon jó irányban halad?
„Konspiráció! Konspiráció! Kérlek, helyesbítsd az irány.”
Azonnal jött a válasz:
„Konspiráció! Konspiráció! Egy kissé balra!”
Karen balra fordult és elindult.
Konspiráció! Konspiráció! Túl sok!
Karen irányt változtatott.
„Konspiráció! Konspiráció! Most jó! Most jó!”
A szőke nő megkönnyebbülten felsóhajtott, és lendületesen haladt tovább. Vajon milyen messze lehet még a könnyűcirkáló?
„Konspiráció! Konspiráció! Sikeresen kijutottál az aknamezőből!”
Karen legszívesebben felrikkantott volna, de kiszáradt torkától ilyesmire nem tellett. Most már valóban futni szeretett volna, de rájött, hogy a lába nem bírja. Sőt, meg is kellett állnia.
Egész testében remegett. Milyen messzire lehet még a könnyűcirkáló? Ha kilométerekre, sohasem éri el.
Rohamosan oszladozott a füstköd.
Karen két lépést tett, amikor roppant test magasodott fölébe.
Az első pillanatban döbbenten hőkölt hátra. Aztán elsírta magát örömében. A könnyűcirkáló! Végre! Ideért! Már csak néhány lépés!
Közvetlenül előtte a zsilipkamra ajtaja.
Folytatása következik.
2010. október 14., csütörtök
Alternatív történelem - XII.
Az egyéniség és a történelem
Az eleve elrendelés tana a reformáció hozadéka, legfőbb haszonélvezője pedig a polgárság, amely szeretné, ha üzleti tapasztalat kialakította kalkulációs logikája segítségével értelmezhetné a történelmet. Ez persze felettébb nehéz. A kalkulációs logika megkövetelte egyszerű és kiszámítható séma követelményeinek a legtökéletesebben az eleve elrendelés elgondolása felel meg. Olyan ez, mintha csak rászabták volna. A polgári gondolkodókat nem érdekelte, hogy ez csupán a klasszikus végzetelv átkeresztelése, lelkesen igyekeztek és igyekeznek minél tökéletesebben a hatálya alá helyezni az emberiség történelmet, ebbeli munkálkodásukban elméleteket alakítanak ki, és igyekeznek ezeknek megfelelően újra és újra értelmezni a históriát.
Ez szomorú és nehéz kenyér. A fránya események nemigen akarnak az elméleteknek megfelelően történni, ami újabb és újabb fejvakarásokra készteti, és mind ingerültebbé teszi a szobatudósokat.
A történelem egyetlen látható hordozója az egyén, ami az emberi kultúra legrejtélyesebb objektuma. Mindenféle mélyen rejtőző mozgatórugók emlegetésével próbálták ugyan kilúgozni a történelemből, de egyre kevesebb meggyőző erővel.
Az egyén értelmezése a modern tudomány legnagyobb kudarca. Jottányit sem jutott benne előre mondjuk Platónhoz és Arisztotelészhez, de még az ókori költőkhöz képest sem.
A pszichológiának az Én-re és az emberi lélekre vonatkozó megállapításait a filozófia eredendően kétkedéssel fogadja. Kant a pszichológia tudományos alapját is kétségbe vonta:
“…a racionális pszichológia puszta téveszmékből ered. A tudat egységét, melyen a kategóriák alapulnak, itt a szubjektum mint objektum szemléletének teszik meg, és a szubsztancia kategóriáját alkalmazzák rá. Ám ez az egység csupán a gondolkodásban rejlik, s a gondolkodás önmagában nem nyújt objektumot; így tehát a tudat egységére nem alkalmazható a szubsztancia kategóriája, mivel ez feltételezi a mindenkor adott szemléletet, s ennélfogva ama szubjektum egyáltalán nem ismerhető meg. Így tehát a kategóriák szubjektuma nem nyerhet fogalmat önmagáról mint a kategóriák objektumáról azáltal, hogy elgondolja a kategóriákat, mert csak úgy gondolhatja el őket, ha alapjukul teszi meg tiszta öntudatát, melyet pedig meg kellene határoznia. Ugyanígy ama szubjektum, melyben az idő képzetének eredendő alapja rejlik, nem határozhatja meg ezáltal önnön időbeli létezését; s ha ez nem lehetséges, úgy nem lehetséges az sem, hogy önmagát (egyáltalán mint gondolkodó lényt) kategóriák útján határozza meg.” (KANT, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Ford. Kis János, 1995: 334.)
Kant ellenvetéseit nem egykönnyen lehetne megcáfolni. A pszichológiának az állatkísérletek alapján levont következtetéseinek az emberre való alkalmazása filozófiai értelemben általában véve nagyon is vitatható. Jean-Paul Sartre is tiltakozott:
“Nem becsüljük le az állatpszichológia és a pszichológia adatait, de az természetes, hogy a világban-való-jelenlét, amelyet ezek az ideológusok leírtak, igenis jellemzi az állatvilág egy szektorát, vagy talán az egészét is. Ám ebben az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el. Először azért, mert nem lehet történeti, vagyis szüntelenül meghatározhatja magát saját praxisa által, az elviselt vagy kiprovokált változásokon és bensőiesítésükön, azután a bensőiesített kapcsolatok meghaladásán keresztül. Továbbá, mert úgy jellemzi magát, mint a létezőt, aki mi magunk vagyunk.” (SARTRE, J. P. Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból. Szerk. TORDAI, Zádor, (Ford. NAGY) Géza;1976: 267.)
Ez természetes: amilyen mértékben az állatvilág részeként értelmezi az embert a pszichológia, legalább ugyanolyan mértékben kell a filozófiának tudatosítania: “az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el”. Az ember semmiképpen sem lehet csontok szövetek és idegpályák rendszereinek összege, hanem annál sokkal több; az emberi lényeg megtestesítője. Az emberi lényeg pedig semmiképpen sem pszichológiai, hanem filozófiai fogalom. Az emberi lényeg semmiképpen sem fogható fel részeinek összegeként. Ezért fennáll a veszély: minél több állítólagos részinformációt tudunk meg az ember valamely tulajdonságáról, annál kevésbé látjuk át az emberi jelenség egészét, tehát a tények számának növekedésével egyenes arányban az emberről való tudásunk — csökken.
A pszichológia és a pszichologizmus hiányosságaival szembeni reakcióként alakult ki… egy új diszciplína, a fenomenológia. Alapítójának, HUSSERL-nak először is a következő igazság tűnt fel: összemérhetetlenség van a lényegek és a tények között, s aki vizsgálatát a tényekkel kezdi, az sohasem jut el a lényegekig. Az emberi jelenség az egzakt tudomány eszközeivel aligha vizsgálható.
“…az ember ugyanolyan típusú létező, mint a világ, és lehetséges, miként HEIDEGGER hiszi, hogy a világ és az “emberi valóság” (Dasein) fogalmai elválaszthatatlanok egymástól. S éppen ezért a pszichológiának bele kell nyugodnia, hogy az emberi valóság kicsúszik a kezéből, ha létezik egyáltalán ez az emberi valóság.” (SARTRE, J. P. 1976: 31.)
Komoly útmutatásnak és figyelmeztető jelzésnek kell tekintenünk a filozófia kételyeit. Az utóbbi másfél évszázadban a pszichológia elméletei gyakran befolyásolták az irodalmat és a történettudományt, és korántsem biztos, hogy az ilyen módon létrejött művek időtállónak bizonyulnak. A filozófia figyelmeztetése: a pszichológiai gondolkodás előtérbe kerülése a művészetben távlatvesztést eredményez.
Az ember lényegesen összetettebb jelenség annál, amit az egyes tudományok állítanak róla. A XIX. századi embertudományok teljesen mechanikusan vezettek vissza mindent az öröklődésre és a környezet hatásaira. Ez filozófiai értelemben azt jelentené, hogy életünket a genetikai végzet és a szociális végzet határozza meg. Ez ellen persze minden, magára valamit is adó filozófiának és pedagógiának tiltakoznia kell, hiszen ez a szemlélet a filozófia értelmét, illetve a nevelés lehetőségeit csaknem a nullára redukálja. Vannak azonban az emberi jelenségben igazi rejtélyek is.
“Régóta divatos ugyan tiszta lapnak vélni minden egyes emberi agyat, amely csak a születés után telik meg a tanulás során elsajátított ismeretekkel, ez a nézet szánalmasan adós maradt az emberi nyelv kialakulásának magyarázatával.” (BARROW, J. D: A művészi világegyetem. Ford. dr. ABONYI, Iván, BÉRESI, Csilla, dr. BOTH, Előd; Budapest, Kulturtrade Kiadó 1998: 102.)
A nyelv kialakulása ama banánhéjak egyike, amelyen mind a genetikai, mind a szociális végzet elcsúszik.
Az egyéniség, mint a történelem hordozója, nemigen illeszkedik az eleve elrendelés alapján álló történelem-elméletek Prokrusztész-ágyába.
A kalkulációs logika legnagyobb problémája – amiért a történelemre voltaképpen nem alkalmazható – hogy hosszú távon mindig téved. Ez törvényszerű, hiszen a kalkulációs logika alapvetése – a mindenkori nagyhatalmi status quo többé-kevésbé változatlan formában való fennmaradása – igazából merőben ellentétes a valóságos történelmi folyamatokkal.
A jelenkori történetírás nagy erővel hárítja az alternatív történelem szempontjait. Olyan irányba befolyásolja olvasóját, hogy annak egyáltalán eszébe se jusson megkérdőjelezni a történetírói felfogás érvényességét, még részletkérdésekben sem. Ez néha mulatságos szituációkat szül.
Zsigmond királyunk a magyar uralkodók között egyedül volt képes valódi európai katonai együttműködést létrehozni a örök ellen. Elérte, hogy a százéves háborúban angolok és franciák fegyverszünetet kössenek, és mindkettő csapatokat küldjön a parancsnoksága alá. A nagy reményekkel induló hadjárat azonban Nikápoly mellett csúfos fiaskóval ért véget.
A hadjáratra a történetírás a szükségszerűség kényszerzubbonyát erőlteti. Leírják, hogy a török állandó hadsereg pusztán állandó mivoltából fakadó korszerűségével szükségszerűen győzte le a feudális jellegű nemzetközi haderőt.
Ez a logika önmagában is biceg – ha összevetjük az eseményekkel. A török had (hogy mennyiben lehet ekkor állandónak tekinteni, ne taglaljuk) fő erejét éppenséggel az európai lovagokhoz nagyon hasonló státuszú, feudális alapon álló szpáhik alkották. Viszont valóban volt az oszmán seregnek egy többé-kevésbé állandónak tekinthető, nagy harcértékű eleme: a janicsárság.
Talán ők döntötték el a csatát?
Aligha. Őket a lóról szállt francia lovagok szétverték a csatamezőn.
A történetírás figyelmen kívül hagyta Zsigmond személyes tulajdonságait. Ez a királyunk kiváló diplomata volt, és csapnivalóan rossz katona. Minden háborúját elveszítette – minden ellenfelével szemben. Képtelen volt helyes döntéseket hozni, nem tudott fegyelmet tartani, egyes alvezérei szeszélyesen torzsalkodtak egymással, gondolomformán vonultak ide-oda, nem tartották magukra nézve irányadónak a parancsokat – vagyis a többi háborújában is pontosan ugyanazok a hibák fordultak elő sorozatosan, amelyek a nikápolyi vereséget okozták…
Elődje, Lajos meg éppen ellenkezőleg: kiváló katona volt, de szűk látókörű és tehetségtelen diplomata. Sorra minden háborúját megnyerte, de a legnagyobb győzelemből sem tudta kicsikarni a legkisebb előnyt sem. A legyőzött Velence a béketárgyaláson a diadal gyümölcseinek jelentős részét egyszerűen – visszaalkudta.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyéniség szerepét a történelemben.
A történettudomány mindig azt tekinti realitásnak, ami megtörtént.
Képzeljük el a következőket:
A Santa María, a Nina és a Pinta elsüllyednek egy viharban, Goa szultánja alattomos rajtaütéssel elpusztítja a portugál kolóniát, ugyanakkor pedig a moszkvai nagyfejedelemség trónjára igen becsvágyó, bátor agilis és tehetséges uralkodók egész sora kerül.
Képzeljük el azt a történetírást, amely mániákusan bizonyítja nekünk, hogy Amerika és a Távol-Kelet felfedezése csak a szárazföldön (illetve a Bering-szoroson) keresztül volt lehetséges, hogy nem volt realitása egyes nyugat-európai államok kalandos elképzeléseinek, hogy mindezek tengeri utakkal is lehetségesek.
Ha bizonygatná nekünk, hogy egy karavellára csak ötszáz ember fért, egy szárazföldi expedícióra meg több tízezres hadak indíthatók.
Hogy mindez szükségszerűen történt így…
Folytatása következik.
Az eleve elrendelés tana a reformáció hozadéka, legfőbb haszonélvezője pedig a polgárság, amely szeretné, ha üzleti tapasztalat kialakította kalkulációs logikája segítségével értelmezhetné a történelmet. Ez persze felettébb nehéz. A kalkulációs logika megkövetelte egyszerű és kiszámítható séma követelményeinek a legtökéletesebben az eleve elrendelés elgondolása felel meg. Olyan ez, mintha csak rászabták volna. A polgári gondolkodókat nem érdekelte, hogy ez csupán a klasszikus végzetelv átkeresztelése, lelkesen igyekeztek és igyekeznek minél tökéletesebben a hatálya alá helyezni az emberiség történelmet, ebbeli munkálkodásukban elméleteket alakítanak ki, és igyekeznek ezeknek megfelelően újra és újra értelmezni a históriát.
Ez szomorú és nehéz kenyér. A fránya események nemigen akarnak az elméleteknek megfelelően történni, ami újabb és újabb fejvakarásokra készteti, és mind ingerültebbé teszi a szobatudósokat.
A történelem egyetlen látható hordozója az egyén, ami az emberi kultúra legrejtélyesebb objektuma. Mindenféle mélyen rejtőző mozgatórugók emlegetésével próbálták ugyan kilúgozni a történelemből, de egyre kevesebb meggyőző erővel.
Az egyén értelmezése a modern tudomány legnagyobb kudarca. Jottányit sem jutott benne előre mondjuk Platónhoz és Arisztotelészhez, de még az ókori költőkhöz képest sem.
A pszichológiának az Én-re és az emberi lélekre vonatkozó megállapításait a filozófia eredendően kétkedéssel fogadja. Kant a pszichológia tudományos alapját is kétségbe vonta:
“…a racionális pszichológia puszta téveszmékből ered. A tudat egységét, melyen a kategóriák alapulnak, itt a szubjektum mint objektum szemléletének teszik meg, és a szubsztancia kategóriáját alkalmazzák rá. Ám ez az egység csupán a gondolkodásban rejlik, s a gondolkodás önmagában nem nyújt objektumot; így tehát a tudat egységére nem alkalmazható a szubsztancia kategóriája, mivel ez feltételezi a mindenkor adott szemléletet, s ennélfogva ama szubjektum egyáltalán nem ismerhető meg. Így tehát a kategóriák szubjektuma nem nyerhet fogalmat önmagáról mint a kategóriák objektumáról azáltal, hogy elgondolja a kategóriákat, mert csak úgy gondolhatja el őket, ha alapjukul teszi meg tiszta öntudatát, melyet pedig meg kellene határoznia. Ugyanígy ama szubjektum, melyben az idő képzetének eredendő alapja rejlik, nem határozhatja meg ezáltal önnön időbeli létezését; s ha ez nem lehetséges, úgy nem lehetséges az sem, hogy önmagát (egyáltalán mint gondolkodó lényt) kategóriák útján határozza meg.” (KANT, Immanuel, A tiszta ész kritikája, Ford. Kis János, 1995: 334.)
Kant ellenvetéseit nem egykönnyen lehetne megcáfolni. A pszichológiának az állatkísérletek alapján levont következtetéseinek az emberre való alkalmazása filozófiai értelemben általában véve nagyon is vitatható. Jean-Paul Sartre is tiltakozott:
“Nem becsüljük le az állatpszichológia és a pszichológia adatait, de az természetes, hogy a világban-való-jelenlét, amelyet ezek az ideológusok leírtak, igenis jellemzi az állatvilág egy szektorát, vagy talán az egészét is. Ám ebben az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el. Először azért, mert nem lehet történeti, vagyis szüntelenül meghatározhatja magát saját praxisa által, az elviselt vagy kiprovokált változásokon és bensőiesítésükön, azután a bensőiesített kapcsolatok meghaladásán keresztül. Továbbá, mert úgy jellemzi magát, mint a létezőt, aki mi magunk vagyunk.” (SARTRE, J. P. Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból. Szerk. TORDAI, Zádor, (Ford. NAGY) Géza;1976: 267.)
Ez természetes: amilyen mértékben az állatvilág részeként értelmezi az embert a pszichológia, legalább ugyanolyan mértékben kell a filozófiának tudatosítania: “az élő univerzumban az ember a mi számunkra kitüntetett helyet foglal el”. Az ember semmiképpen sem lehet csontok szövetek és idegpályák rendszereinek összege, hanem annál sokkal több; az emberi lényeg megtestesítője. Az emberi lényeg pedig semmiképpen sem pszichológiai, hanem filozófiai fogalom. Az emberi lényeg semmiképpen sem fogható fel részeinek összegeként. Ezért fennáll a veszély: minél több állítólagos részinformációt tudunk meg az ember valamely tulajdonságáról, annál kevésbé látjuk át az emberi jelenség egészét, tehát a tények számának növekedésével egyenes arányban az emberről való tudásunk — csökken.
A pszichológia és a pszichologizmus hiányosságaival szembeni reakcióként alakult ki… egy új diszciplína, a fenomenológia. Alapítójának, HUSSERL-nak először is a következő igazság tűnt fel: összemérhetetlenség van a lényegek és a tények között, s aki vizsgálatát a tényekkel kezdi, az sohasem jut el a lényegekig. Az emberi jelenség az egzakt tudomány eszközeivel aligha vizsgálható.
“…az ember ugyanolyan típusú létező, mint a világ, és lehetséges, miként HEIDEGGER hiszi, hogy a világ és az “emberi valóság” (Dasein) fogalmai elválaszthatatlanok egymástól. S éppen ezért a pszichológiának bele kell nyugodnia, hogy az emberi valóság kicsúszik a kezéből, ha létezik egyáltalán ez az emberi valóság.” (SARTRE, J. P. 1976: 31.)
Komoly útmutatásnak és figyelmeztető jelzésnek kell tekintenünk a filozófia kételyeit. Az utóbbi másfél évszázadban a pszichológia elméletei gyakran befolyásolták az irodalmat és a történettudományt, és korántsem biztos, hogy az ilyen módon létrejött művek időtállónak bizonyulnak. A filozófia figyelmeztetése: a pszichológiai gondolkodás előtérbe kerülése a művészetben távlatvesztést eredményez.
Az ember lényegesen összetettebb jelenség annál, amit az egyes tudományok állítanak róla. A XIX. századi embertudományok teljesen mechanikusan vezettek vissza mindent az öröklődésre és a környezet hatásaira. Ez filozófiai értelemben azt jelentené, hogy életünket a genetikai végzet és a szociális végzet határozza meg. Ez ellen persze minden, magára valamit is adó filozófiának és pedagógiának tiltakoznia kell, hiszen ez a szemlélet a filozófia értelmét, illetve a nevelés lehetőségeit csaknem a nullára redukálja. Vannak azonban az emberi jelenségben igazi rejtélyek is.
“Régóta divatos ugyan tiszta lapnak vélni minden egyes emberi agyat, amely csak a születés után telik meg a tanulás során elsajátított ismeretekkel, ez a nézet szánalmasan adós maradt az emberi nyelv kialakulásának magyarázatával.” (BARROW, J. D: A művészi világegyetem. Ford. dr. ABONYI, Iván, BÉRESI, Csilla, dr. BOTH, Előd; Budapest, Kulturtrade Kiadó 1998: 102.)
A nyelv kialakulása ama banánhéjak egyike, amelyen mind a genetikai, mind a szociális végzet elcsúszik.
Az egyéniség, mint a történelem hordozója, nemigen illeszkedik az eleve elrendelés alapján álló történelem-elméletek Prokrusztész-ágyába.
A kalkulációs logika legnagyobb problémája – amiért a történelemre voltaképpen nem alkalmazható – hogy hosszú távon mindig téved. Ez törvényszerű, hiszen a kalkulációs logika alapvetése – a mindenkori nagyhatalmi status quo többé-kevésbé változatlan formában való fennmaradása – igazából merőben ellentétes a valóságos történelmi folyamatokkal.
A jelenkori történetírás nagy erővel hárítja az alternatív történelem szempontjait. Olyan irányba befolyásolja olvasóját, hogy annak egyáltalán eszébe se jusson megkérdőjelezni a történetírói felfogás érvényességét, még részletkérdésekben sem. Ez néha mulatságos szituációkat szül.
Zsigmond királyunk a magyar uralkodók között egyedül volt képes valódi európai katonai együttműködést létrehozni a örök ellen. Elérte, hogy a százéves háborúban angolok és franciák fegyverszünetet kössenek, és mindkettő csapatokat küldjön a parancsnoksága alá. A nagy reményekkel induló hadjárat azonban Nikápoly mellett csúfos fiaskóval ért véget.
A hadjáratra a történetírás a szükségszerűség kényszerzubbonyát erőlteti. Leírják, hogy a török állandó hadsereg pusztán állandó mivoltából fakadó korszerűségével szükségszerűen győzte le a feudális jellegű nemzetközi haderőt.
Ez a logika önmagában is biceg – ha összevetjük az eseményekkel. A török had (hogy mennyiben lehet ekkor állandónak tekinteni, ne taglaljuk) fő erejét éppenséggel az európai lovagokhoz nagyon hasonló státuszú, feudális alapon álló szpáhik alkották. Viszont valóban volt az oszmán seregnek egy többé-kevésbé állandónak tekinthető, nagy harcértékű eleme: a janicsárság.
Talán ők döntötték el a csatát?
Aligha. Őket a lóról szállt francia lovagok szétverték a csatamezőn.
A történetírás figyelmen kívül hagyta Zsigmond személyes tulajdonságait. Ez a királyunk kiváló diplomata volt, és csapnivalóan rossz katona. Minden háborúját elveszítette – minden ellenfelével szemben. Képtelen volt helyes döntéseket hozni, nem tudott fegyelmet tartani, egyes alvezérei szeszélyesen torzsalkodtak egymással, gondolomformán vonultak ide-oda, nem tartották magukra nézve irányadónak a parancsokat – vagyis a többi háborújában is pontosan ugyanazok a hibák fordultak elő sorozatosan, amelyek a nikápolyi vereséget okozták…
Elődje, Lajos meg éppen ellenkezőleg: kiváló katona volt, de szűk látókörű és tehetségtelen diplomata. Sorra minden háborúját megnyerte, de a legnagyobb győzelemből sem tudta kicsikarni a legkisebb előnyt sem. A legyőzött Velence a béketárgyaláson a diadal gyümölcseinek jelentős részét egyszerűen – visszaalkudta.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyéniség szerepét a történelemben.
A történettudomány mindig azt tekinti realitásnak, ami megtörtént.
Képzeljük el a következőket:
A Santa María, a Nina és a Pinta elsüllyednek egy viharban, Goa szultánja alattomos rajtaütéssel elpusztítja a portugál kolóniát, ugyanakkor pedig a moszkvai nagyfejedelemség trónjára igen becsvágyó, bátor agilis és tehetséges uralkodók egész sora kerül.
Képzeljük el azt a történetírást, amely mániákusan bizonyítja nekünk, hogy Amerika és a Távol-Kelet felfedezése csak a szárazföldön (illetve a Bering-szoroson) keresztül volt lehetséges, hogy nem volt realitása egyes nyugat-európai államok kalandos elképzeléseinek, hogy mindezek tengeri utakkal is lehetségesek.
Ha bizonygatná nekünk, hogy egy karavellára csak ötszáz ember fért, egy szárazföldi expedícióra meg több tízezres hadak indíthatók.
Hogy mindez szükségszerűen történt így…
Folytatása következik.
2010. október 13., szerda
Varázsdélután
Októberi meghitt napsugár,
Meleg színekben kacag a határ,
Fut velünk a délután,
Mint régi jó batár,
S az őszi illatár
Csókokra vár.
—-
Októberi derű: meseszép;
Pirosan kacag fent az új cserép,
Csiklandó szellő, hangja lágy,
Bennünk a régi vágy;
És bent a kis szoba:
Titkok hona.
—–
Csak Rólad, Hozzád, Neked és Veled;
Csak szemem, Szemed, kezem és Kezed;
Nálunk a világ kéz a kézbe jut,
Amíg a létünk kis patakja fut.
Sejtelmes csend
Bennünk a Rend;
Ahogy
Odafent.
Meleg színekben kacag a határ,
Fut velünk a délután,
Mint régi jó batár,
S az őszi illatár
Csókokra vár.
—-
Októberi derű: meseszép;
Pirosan kacag fent az új cserép,
Csiklandó szellő, hangja lágy,
Bennünk a régi vágy;
És bent a kis szoba:
Titkok hona.
—–
Csak Rólad, Hozzád, Neked és Veled;
Csak szemem, Szemed, kezem és Kezed;
Nálunk a világ kéz a kézbe jut,
Amíg a létünk kis patakja fut.
Sejtelmes csend
Bennünk a Rend;
Ahogy
Odafent.
2010. október 12., kedd
Fejétől bűzlik a hal?
A populáris kultúra gyakran átadja a maga vívmányait az egyetemes (szándékosan nem használom itt a “magas” jelzőt) kultúrának. Szinte az összes modern irodalmi műfajunk a népies kultúra felől érkezett.
Cserébe az úgynevezett elitkultúra (megjegyzem, nem hiszek a tömegkultúra/elitkultúra antinómiában) lenézi, gyakran indokolatlanul (is) bántja, csepüli, lenézi a tö9megkultúrát. Főleg olyan időkben, amikor leplezni igyekszik tulajdon, szánalmasan kis hatókörű, szubkultúra-mivoltát.
Pedig a kultúra lezüllése sohasem a populáris szinten kezdődik. A két pólus egymással kölcsönösen összefügg. Semmi sincs a populáris szinten, amely valamilyen módon ne létezett volna a “magas” kultúrában…
———
1980 langymeleg őszén esett meg.
Péter mentős volt Pest megyében. Gyakran járt hírességek fővárosközeli villáinak közvetlen közelében, sőt ezen palotának tűnő kulipintyók némelyikében hivatalos minőségben is megfordult.
Péter és sofőr társa nem jutottak be az egyetemre (annak idején, a húszpontos felvételi és az őrült mértékű túljelentkezés korában ez nem is volt egyszerű), és az újabb felvételire készülve dolgoztak a mentőszolgálatnál.
Egyszer beszabadultak egy média-híresség otthonába. Az illető már akkor is felettébb ismert alakja volt a hazai kulturális közéletnek; mint a minőség egyik apostola, az általa alacsonyrendűnek tartott kulturális jelenségek következetes ostorozója.
(Urambocsá’ a scifi ellen is volt rossz szava, nem is kevés.)
Pétert és társát a szobalány hatalmas könyvtárszobába vezette, és arra kérte őket, várakozzanak ott egy bő tíz percet.
A két fiú ámulva nézett szét. Szinte meghatódtak, ahogy mindig, amikor sok könyv közé szabadulhattak be. A termet körben mindenütt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolcok borították. Minden kötet egyforma díszes bőrkötésben, rajta aranyszínnel a szerző neve és a mű címe.
Kezdve onnan, hogy Homérosz: Íliász; nagyjából idáig: Günther Grass.
- Ez igen!
- Ez az ember nagyon szeretheti a könyveit! Hogy’ vigyáz rájuk!
- Keményfából lehetnek a polcok, gondosan kiegyensúlyozva,mert sehol nem roskadnak a könyvek súlya alatt!
Bőrbekötetlen könyv csupán másfél tucatnyi volt, ezek egy kis íróasztalon sorakoztak, kivétel nélkül mind krimi volt.
Ez csalódást keltett, hiszen a híres férfiú nemcsak a bűnügyi regények, hanem azok olvasói ellen is gyakorta mennydörgött.
Mégis ilyeneket olvasna?
Hátha csak valaki más a családból. Nincsenek bekötve.
Vegyünk le valamit a polcról!
Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!
Próbáltak levenni egy-egy könyvet.
Előbb itt, aztán mindenütt.
Jött az egész polc…
Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!
Merthogy fából volt a polc az összes könyvvel egyetemben.
Nem volt ott egyetlen könyv se. Sehol. Egy szál se.
A magaskultúra apostola…
Cserébe az úgynevezett elitkultúra (megjegyzem, nem hiszek a tömegkultúra/elitkultúra antinómiában) lenézi, gyakran indokolatlanul (is) bántja, csepüli, lenézi a tö9megkultúrát. Főleg olyan időkben, amikor leplezni igyekszik tulajdon, szánalmasan kis hatókörű, szubkultúra-mivoltát.
Pedig a kultúra lezüllése sohasem a populáris szinten kezdődik. A két pólus egymással kölcsönösen összefügg. Semmi sincs a populáris szinten, amely valamilyen módon ne létezett volna a “magas” kultúrában…
———
1980 langymeleg őszén esett meg.
Péter mentős volt Pest megyében. Gyakran járt hírességek fővárosközeli villáinak közvetlen közelében, sőt ezen palotának tűnő kulipintyók némelyikében hivatalos minőségben is megfordult.
Péter és sofőr társa nem jutottak be az egyetemre (annak idején, a húszpontos felvételi és az őrült mértékű túljelentkezés korában ez nem is volt egyszerű), és az újabb felvételire készülve dolgoztak a mentőszolgálatnál.
Egyszer beszabadultak egy média-híresség otthonába. Az illető már akkor is felettébb ismert alakja volt a hazai kulturális közéletnek; mint a minőség egyik apostola, az általa alacsonyrendűnek tartott kulturális jelenségek következetes ostorozója.
(Urambocsá’ a scifi ellen is volt rossz szava, nem is kevés.)
Pétert és társát a szobalány hatalmas könyvtárszobába vezette, és arra kérte őket, várakozzanak ott egy bő tíz percet.
A két fiú ámulva nézett szét. Szinte meghatódtak, ahogy mindig, amikor sok könyv közé szabadulhattak be. A termet körben mindenütt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolcok borították. Minden kötet egyforma díszes bőrkötésben, rajta aranyszínnel a szerző neve és a mű címe.
Kezdve onnan, hogy Homérosz: Íliász; nagyjából idáig: Günther Grass.
- Ez igen!
- Ez az ember nagyon szeretheti a könyveit! Hogy’ vigyáz rájuk!
- Keményfából lehetnek a polcok, gondosan kiegyensúlyozva,mert sehol nem roskadnak a könyvek súlya alatt!
Bőrbekötetlen könyv csupán másfél tucatnyi volt, ezek egy kis íróasztalon sorakoztak, kivétel nélkül mind krimi volt.
Ez csalódást keltett, hiszen a híres férfiú nemcsak a bűnügyi regények, hanem azok olvasói ellen is gyakorta mennydörgött.
Mégis ilyeneket olvasna?
Hátha csak valaki más a családból. Nincsenek bekötve.
Vegyünk le valamit a polcról!
Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!
Próbáltak levenni egy-egy könyvet.
Előbb itt, aztán mindenütt.
Jött az egész polc…
Hej, illúziók, húszéves korunk szép illúziói!
Merthogy fából volt a polc az összes könyvvel egyetemben.
Nem volt ott egyetlen könyv se. Sehol. Egy szál se.
A magaskultúra apostola…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
