Politikus alkat

A politikai tisztánlátás akkor sem volt tömeges jelenség…

(Az esetet több emlékirat is megörökíti, igaz, nem teljesen egyöntetűen.)

1848 viharos márciusának első napjaiban egy vidéki táblabíró tévedt be a híres-nevezetes Pilvax kávéházba.

Órákon keresztül vedelte a snapszot, és hallgatta a márciusi ifjak szónoklatait. Amikor a snapsz és a retorika már kellőképpen felvilágosodott eleggyé érett az agyában, a derék atyafi potrohát meghazudtoló fürgeséggel szökkent fel az egyik asztal tetejére, és elbődült, imigyen:

- Tekintetes atyámfiai. Ugyan jól beszélnek kegyelmetek!

Erre várakozásteljes csend támadt. Lett is folytatás:

- Azt javaslom, ideje volna őfelsége támogatásával kikiáltani a köztársaságot! Akkor aztán tüstént királlyá koronázhatnánk István főherceget!

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Tétova téridő

Téridő, a vén pojáca,

Az érdemes veterán,

Memoárját hirdeti

A Vaterán.

——
Csupa prófétikus emlék,

Vegyétek meg, tudós elmék!
A Lét így jön és megy tova,

Gyalog - mivel nincsen lova.

Az üstökös csóvát lógat,

Így irtja a rágcsálókat.

Galaxisok tekeregnek,

Vegyen könyvet a gyereknek.

———

Téridő, az öreg mester,

Övé a vén penzió:

Tizenegy Dimenzió;

Ott a kertjét műveli,

Esténként a Lét szoknyáját

Diszkréten

Felemeli.

Írok-e fantasyt mostanában?

Elnézést kérek: napokkal ezelőtt kaptam a kérdést, de csak most válaszolok rá.

——-

Hát mostanában nem - de nem is tettem le róla. Jelenleg egy alternatív történelmi regényen dolgozom, amelynek fantasy vonatkozásai nincsenek. A napokban fejeztem be egy pályázati novellát, az sem fantasy volt - és nem is scifi. Van egy adósságom: egy nagyon kedves barátom projektje számára mesét fogok írni; az sem fantasy lesz.

—–

Visszatérve a fantasyhez: néhány héttel ezelőtt egy lendülettel jelentősen átdolgoztam az Egy ékszer, egy város első részének számos fejezetét, tervezetet, illetve jegyzeteket készítettem a további munkához. Az átdolgozott változat elektronikus formában fog megjelenni. Gondolkodom a címen is, esetleg visszatérek az Egy ékszer és egy város változathoz (Ez volt az eredeti cím, az Egy ékszer, egy város formulát a kiadó munkatársai javasolták.)

Az elektronikus forma és az eltérő betűméret miatt a kötetek beosztása és száma megváltozhat. A tervek szerint az átdolgozott változat terjedelme a korábbihoz hasonló lesz.
Ami a folytatást illeti, a Sárkányspirál sorozat harmadik kötetéből (A Belvidék) nagyjából száz oldalnyi részt írtam 2008 augusztusának végén, azóta nem jutottam hozzá.

Folytatni leghamarabb 2011 őszén tudom.

——

Kárpótlásul egy régebbi novellám:

—–

Loganer kapitány





Virágba borult cseresznyefák illatával töltötte meg a tornácot a bohókás tavaszi szél. A világoskék égen oly szertelenül játszadoztak a pufók felhőpamacsok, hogy tán még a lemenő nap is megcsóválta láttukra a fejét, miközben izzadt homlokát törölte.

Az öregember felnézett, és finoman végigsimított az ölében alvó kislány szőke fürtjein. Mélyen belesüppedt az óriási karosszékbe. Látta, hogy Gerarda — a felesége — már megint tesz-vesz valamit. A férfi elmosolyodott. Gerarda nem tud nem aktív lenni. Még most sem. Hiába, az asszony még nincs kilencvenhat esztendős, mint ő. Csupán kilencvenkettő.

Felfoghatatlan, hogy hatvan esztendeje látta először. Will Loganer kedvtelve nézegette az asszonyt, hallgatta a dédunokája szuszogását, és közben csendesen elszenderedett.



*



Akkor — hatvan éve — Will Loganer kapitány egy dragonyos század parancsnoka volt. Mindössze huszonhét embere maradt életben. Részt vettek a hírhedt Könnyek Csatájában, és negyedik napja menekültek. Az Ördögfattyak szívósan üldözték őket — ahogy a szétvert mazín sereg többi katonáját is.

Hajnalban átúsztattak a Hajadon-folyó valamelyik keskenyebb ágán, és egyfolytában lovagoltak csaknem délig. Akkor egy kis domb aljában rövid pihenőt tartottak. Loganer kapitány elővette a térképét.

— A Hajadon-folyó két ága között vagyunk. — magyarázta a tisztjeinek. — Ez voltaképpen egy jókora sziget. Egyben mélyföld. Mindkét oldalon igen magas gátak védik, régebben gyakran elárasztotta a víz. A térkép szerint húsz falunál is több van a közelben. Előttünk a folyam fő ága.

— Akkor egy időre biztonságban vagyunk, uram! — szólt közbe Hatzor, az eretnek. A tisztek fojtott hangon felhördültek. Az eretnek kérés nélkül mert megszólalni! Hatzor akkor is csak eretnek marad, ha megölt egy Ördögfattyat! Azon viszont már nem ütköztek meg, hogy az eretnek részt vesz a tisztek megbeszélésén.

Loganer egy szigorú tekintettel véget vetett a közjátéknak. Hatzornál jobban senki sem ismeri az ellenséget, szükség van rá.

Hatzort már egy éve eretneknek nyilvánította a Főtanács. Halálos ítélete úgy szólt, hogy egy éven belül el kell esnie az Ördögfattyak elleni harcban. A századhoz beosztott többi négy eretnek már mind halott volt — egy a háború kezdetén kapott halálos sebet, a többiek elestek a Könnyek Csatájában —, de Hatzor még mindig életben volt. Életben volt annak ellenére, hogy Loganer kapitány és Lossigny őrmester a törvénynek megfelelően mindig a legveszélyesebb feladatokat bízták rá.

Senki sem tudta Hatzor valódi nevét. A fickó arisztokrata volt, állítólag tizenhét esetben merte nyilvánosan megkérdőjelezni a Hivatalos Álláspontot. Legutóbb éppen az Ördögfattyak esetében. Azt merészelte állítani az ostoba — a marsallokkal ellentétben —, hogy a rettenetes ellenség legyőzhető, de ehhez át kell szervezni a Mazín Királyi Hadsereget, és meg kell változtatni a taktikáját. Hatzor szerint az Ördögfattyakat meg lehet állítani, Mazíniát meg lehet védelmezni. Akkor is, ha az ellenség már birtokába vette a kontinensnek csaknem a felét. A Főtanács ellenben ragaszkodott a Hivatalos Állásponthoz; amelynek értelmében a királyi udvart külföldre költöztették, a Mazín Királyi Hadsereget hősies helytállásra utasították, Hatzort pedig halálra ítélték, és besorozták Loganer kapitány századába. A Könnyek Csatájában a szemük láttára ölt meg egy Ördögfattyat. Ez meglehetősen nagy dolog volt, hiszen egyikük sem látott elesni az ellenséges rémek közül soha egyet sem. A Könnyek Csatájában — Crowford marsall Menekülési Parancsa szerint — negyvenkét Ördögfattyú pusztult el; miközben a Mazín Királyi Hadseregből húszezernél is többen vesztek oda.

— Már hogy’ lennénk biztonságban? — kérdezte a deresedő hajú Lossigny őrmester, aki a kapitány személyes felkérésére vett részt a tiszti megbeszéléseken, mint a század legtapasztaltabb katonája. — Éppen hogy kutyaszorítóban vagyunk! A folyó két ága között úgy megszoríthatnak bennünket, hogy el sem menekülhetünk!

Ennek még az amúgy csendes Endre Kőrösi hadnagy is ellentmondott:

— Nem szorítanak meg! Az Ördögfattyak csak akkor kelnek át a folyóinkon, ha előbb állandó hidakat építenek. Akár évekig várnak! Ez történt már a Márvány-folyónál is!

— Úgy van! — vette át a szót az eretnek. — Hozzá sem érnek a folyóvízhez! A hidakat emberi rabszolgákkal építtetik. Ők maguk hordószámra öntenek a vízbe valami lila folyadékot, amitől elpusztulnak a halak, és minden más is.

— Ezt mindenütt mondják! — helyeselt a világlátott Florez hadnagy. — A következő évben a víz már tökéletesen áttetsző, tiszta és élettelen. Az Ördögfattyak csak akkor gázolnak bele.

— Bár újra esne! — jegyezte meg Kőrösi.

Buzgón bólogattak. Ha esett, az Ördögfattyak egyszerűen megálltak. Korábban néhány esős év teljesen félbeszakította a hódító hadjárataikat. A hónapokkal korábbi esőzések miatt először úgy tűnt, Mazínia túlélheti ezt az esztendőt. Most azonban a legkisebb esőfelhő sem látszott az égen, és hétágra sütött a nap.

— Az Ördögfattyak esőben valami bőrernyőt feszítenek a fejük fölé, és fedél alá húzódnak. — jegyezte meg az eretnek.

Loganer kapitány csendesen bólintott, elraktározta a hallottakat. Mindez még jó lesz valamire, ezt biztosan tudta. Pillantása Serettez főhadnagyra, az etikett-szakértőre esett. A kopaszodó, malacképű tiszt voltaképpen az ezredhez volt beosztva, menekülés közben sodródott közéjük — a legénység nem kis bosszúságára.

— Már döntened kellene, uram! — súgta az etikett-szakértő. — Túlságosan sokáig hagytad beszélni őket!

Loganer kapitány gúnyos mosollyal válaszolt. Sokkal előbb el fog esni, mintsem hogy ez a fickó eretnekké nyilváníttathatná! Ha ugyan ő túléli. Etikett ide, etikett oda, tudni akarta, mit tanácsolnak a tisztjei.

— Mit javasoltok? — kérdezte kurtán, miközben szemének egy jeges pillantásával beléfojtotta a szót a közbevágni készülő etikett-szakértőbe.

— Az emberek fáradtak. — felelte Kőrösi.

— Pihenni kellene! — csatlakozott Florez.

Az eretnek csendben bólogatott. Serettez főhadnagy, az etikett-szakértő magában fortyogott. Bosszantotta, hogy ez a túlságosan is hetyke parancsnok még egy pillantással sem kérte ki az ő véleményét. Pedig eggyel magasabb sarzsit visel, mint a hadnagyok! A pihenő gondolatára is dühroham fojtogatta; minél távolabb akart lenni az Ördögfattyaktól. Utána minél hamarabb külföldön. Minél messzebb Mazíniától.

— Pihenjünk, uram! — mondta Lossigny őrmester, amitől Seretteznek egyenesen lobot vetett a tekintete. Micsoda szörnyű etikettsértés! Az őrmester nagy hangsúllyal szól bele a tisztek dolgába! Micsoda fertő! Ennél a századnál teljesen a fejük tetejére álltak a társadalmi szabályok! Ezt feltétlenül jelentenie kell Cadarca tábornoknak, a Mazín Királyi Hadsereg etikettfőnökének! Ebben még a halál sem akadályozhatja meg! Addig el sem eshet, amíg nem jelentett a mindig kifogástalanul öltözött Cadarca generálisnak!

— Pihenjünk, uram! — ismételte meg Lossigny őrmester, miközben a kapitány a nyolc-tíz méterre táborozó legénységet szemlélte. A lovakat megitatták, és kipányvázták egy facsoporthoz. A katonák a magas fűben heverésztek. A sisakot mind letették, néhányan még a combtőig érő kordován csizmáikat is levetették.

— Véd bennünket a folyó! — tette hozzá Florez.

Loganer kapitány a térképre nézett, és csendesen megcsóválta a fejét.

— Aligha. — felelte határozottan. — Két híd is van a közelben. Az egyik ott, ahol az országút halad, — mutatta a térképen. — a másik Darlin városa előtt. — ezt is megmutatta. — Az Ördögfattyak bármelyiket elérhetik, mielőtt odaérnénk. Vagy talán már el is érték.

Mindenki komoran bólintott, Serettezt kivéve. Az etikett-szakértő bőszen felfújta az arcát, amitől úgy festett, mint valami kukorékolni készülő kakas, majd dühödten közbevágott:

— Azok a hidak már nem létezhetnek, százados! A gyalogság parancsot kapott, hogy elpusztítsa őket!

Loganer sajnálkozva pillantott rá, a többiek leplezetlen gúnnyal és utálattal méregették az etikett-szakértőt. A gyalogság! Aki életben maradt a nyomorult talpasok közül, az már régen eliszkolt a szélrózsa minden irányába, nem bajlódik hidak elpusztításával.

— Mindkét híd áll, uram! — felelte Florez hadnagy. — A délebbi látszik a domb legtetejéről, — felfelé intett. — a másik túl messze van a csatatértől. Addig még semmilyen gyalogság nem juthatott el. A hídnak állnia kell, hacsak Darlin lakói szét nem szedték!

— Megtiltom, hogy kétségbe vonjátok a parancs teljesítését! — vakkantotta Serettez, de nyomban meg is bánta.

— Serettez főhadnagy! — rivallt rá a kapitány.

— Parancs! — hangzott az előírásos felelet.

— Csöndben maradsz! Ez parancs! — az etikett-szakértő ettől kezdve nem szólalt meg, csak felháborodott képpel méregette őket.

— A Hajadon-folyó fő ágán azonban — vette át a szót az őrmester úgy, hogy tudomást sem vett az etikett-szakértő megszégyenüléséről. — egyetlen híd sincs épségben. Ha nem találunk gázlót, nagy bajban vagyunk!

Minden szem Kőrösi hadnagyra nézett. A hallgatag tiszt volt a gázlókeresés specialistája. Egyedül a vérig sértett Serettez főhadnagy tekingetett másfelé.

— Ha van a közelben gázló, megtalálom! — ígérte a hadnagy. — Késő délutánra megmondom, hol található a következő.

— Késő délutánig pihenő! — zárta le a vitát Loganer kapitány. — Ahogy a hőség enyhül, indulunk tovább!

A haditanács némán feloszlott. Loganer kapitány kért a lovászától némi harapnivalót, aztán pontosan azt tette, amit a katonái: leheveredett a fűbe, és falatozni kezdett.

— Zavarhatlak, uram? — huppant mellé az eretnek.

Loganer felnézett. Ez is etikettsértés volt, de ő már egyre kevesebbet adott az etikettre. Viszont kíváncsi volt, mit akar Hatzor.

— Halljam, mi nyomja a begyedet!

— A víz, uram! — sóhajtotta az eretnek.

Loganer jól megnézte magának. Az eretnek egészen jóképű férfi volt, a szája tele fényes, ép fogakkal, hosszú szálú kékesfekete haja a vállát verte, átható kék szemének pillantása értelmet sugárzott. A fickó fiatalabb volt, mint a kapitány eddig gondolta. Nem lehetett több harmincnál. A pletykák szerint már évekkel korábban, önkéntesként külföldön is harcolt az Ördögfattyak ellen, és négyet megölt közülük. Loganer készséggel elhitte; az ötödik elpusztítását maga is látta.

— Mi van a vízzel?

— Az Ördögfattyak nem érnek hozzá a folyóvízhez!

— Már említetted!

Ebben a pillanatban Lossigny őrmester állt meg a parancsnok mellett. Köhintette egyet, hogy Loganer figyelmét magára vonja. A kapitány tüstént felpattant.

— Mi történt, őrmester?

— A felderítőim nagy raktárépületet találtak, uram! — intett a kezével. — Arra, egészen a folyóparton!

— Védhető?

Az őrmester megrázta a fejét.

— Nem, uram! Deszkából épült, és száraz, mint a tapló! Ha akarják, betörik, ha akarják, ránk gyújtják!

— Átkutattátok?

— Igen, uram! Nagy halom ásót és lapátot találtunk benne! Valószínűleg a gátépítésnél használták őket, aztán itt hagyták.

— Micsoda fegyelmezetlenség! — vakkantotta a mindig hallgatózó Serettez. — Azokat a szerszámokat…

Loganer kapitány egy zord pillantással elhallgattatta a kellemetlen, kövérkés figurát. Serettez főhadnagy magában zsörtölődött tovább. Ezen a környéken egyáltalán nem számít az etikett! Sem a katonáknak, sem a civileknek! Mindenképpen jelentenie kell! Loganer kapitány újabb vészjósló pillantására arrébb somfordált. Ez az altisztekkel bratyizó, etikettszegő kapitány nem szereti őt, de akkor is jelenteni fog. Mindenképpen jelenteni fog!

Loganer kapitány megvárta, míg az etikett-szakértő mohó fülei hallótávolságon kívülre érnek, aztán megkérdezte az őrmestert:

— Mást nem találtatok benne?

— Nem, uram! Csupa szerszám!

— Azért megnézném!

Lossigny őrmester bólintott, és nyeregbe pattant. Loganer kapitány Florez hadnagyra ruházta a parancsnokságot, majd lóra szállt. Forman lovász-káplár kíséretében ellovagoltak a folyó felé.

Az ütött-kopott deszkaépítmény jó kétszáz láb hosszú volt, éppen a töltés alatt terpeszkedett. Nagy halmokban sorakoztak benne a por- és pókhálólepte ásók és lapátok kötegei. A legtöbbje rozsdásodott, de jórészük még teljesen használhatónak tűnt.

— Ha levernénk róluk a port, eladhatnánk a szerszámokat, uram. — morfondírozott az őrmester. — Ha nem kellene menekülnünk.

Mindketten felnevettek.

— Nézzük meg a partot! — intett a kapitány. Lossigny követte. Fellovagoltak a töltés tetejére.

A Hajadon-folyó fő ága meglepően szélesnek bizonyult.

— Nagyon magasan áll, uram. — mondta Lossigny. — Erre itt nem jó név a Hajadon-folyó! Asszonyság-folyónak kellene hívni, uram!

A kapitány csendesen bólintott.

A víz méltóságteljes acélszürke színben hömpölygött alacsony medrében. A part menti fák koronájának csak a teteje állt ki a lassan sodródó vízből, amely helyenként kis öblöcskék formájában a töltés oldalát is elborította. Loganer kapitány fejében valami megmozdult, valami kóbor ötlet. A következő pillanatban már el is hessegette magától. Mi értelme volna ekkora munkába fogni feleslegesen? Lóra, aztán minél messzebb el.

— Az ott micsoda? — vett észre valamit a folyó kanyarulata előtt.

Lossigny őrmester vállat vont.

— Nem tudom, uram.

— Talán egy sziget, uram. — vetette közbe a lovász.

Loganer kapitány hosszan nézegette. Igen, valóban sziget. Jókora szigetecske a folyó közepén, amelyet mindkét parttal vékony deszkahíd köt össze. Hogyhogy nem borította el azokat a hidakat a magasan álló folyó? A sziget közepén sárga falú épület magasodott egy facsoport közepén. Köröskörül világos foltok — vetemény vagy virágágyások.

— Nem, kapitány úr, — mondta Lossigny őrmester, aki úgy vélte, tudja, mire gondol a parancsnoka. — ne menjünk arra a szigetre, uram!

— Leronthatnánk a hidakat! — vetette ellen a lovász.

— Meglehet, — folytatta az őrmester. — de az Ördögfattyaknak akármennyi idejük van! Ha évekig ott maradunk, és halat eszünk, ha az ellenség nem is mer átjönni a vízen, előbb-utóbb kiirtja a folyamból a halakat, aztán vagy éhen veszünk, vagy megadjuk magunkat.

— Akkor mehetünk rabszolgának! — tódított a lovász. — Vagy az üstjeikbe!

Ettől mind megborzongtak.

— Az a sziget kutyaszorító, uram!

— Talán az, — mondta a kapitány. — de én megnézem magamnak. — Velem jöttök?

Mindketten nemet intettek, és a kapitány nem bánta.

— Menjetek vissza a századhoz!

A két lovas elvágtatott, Loganer kapitány pedig óvatosan megközelítette a kis szigetet. Mozgást nem látott, bátran a pallóra rúgtatott. A hűséges harci mén engedelmeskedett gazdája parancsának, de láthatóan ijedt volt, a mindkét oldalon félelmetesen hömpölygő víz láttán többször is horkantott. Loganernek elég gondja-baja volt vele, amíg átkormányozta a vékony pallón. Ahogy átért, fürgén leszállt a nyeregből, és egy fához kötötte a paripát.

Mogyoróbokrok sorakoztak előtte, mögöttük gondozott virágágyás. Már éppen elkönyvelte magában, hogy továbbra sincs semmi mozgás, amikor hirtelen vad lárma hallatszott, és négy hatalmas szelindek tört elő a ház környékéről. Dühödten rohantak egyenesen a férfi felé.

Loganerben meghűlt a vér. Nem volt gyáva ember, de a négy hatalmas kutya rémes túlerőnek tűnt. Kétségbeesetten rántotta elő a kardját, és a fegyverrel a kezében a lova felé hátrált.

— Vissza! — hallatszott egy dallamos hang.

A kutyák lefékeztek. A legközelebbi egy méternyire sem volt már Loganer kapitány kardjától. Loganer nagyot sóhajtott, és eltette a kardot.

Ekkor vette észre a rá irányuló puskacsövet. Nagy, ormótlan, kanócos puska volt, éppen olyan, amilyet a dragonyosai is használtak a gyalogharchoz. Minden nyeregkápán külön tok volt, abból kandikáltak elő a hosszú csövű fegyverek. Ez volt az egyik oka annak, hogy a század nem tudott olyan gyorsan előretörni, mint a könnyűlovasság. A fegyver nehéz volt, viszonylag biztosan lehetett vele célozni, az Ördögfattyaknak mégsem ártott. Legalábbis Loganer kapitány mindeddig egyetlen olyan ellenséget sem látott, akit a hosszú csövű mazíniai puska terített volna le.

Ahhoz viszont túl pontos volt a fegyver, hogy ilyen közelről elhibázhassa őt, aki tartja. Felemelte a kezét.

— Kérlek, ne lőj! — igyekezett megnyugtató hangot megütni. — A Mazín Királyi Hadsereg katonája vagyok! Loganer kapitány.

Az ismeretlen lassan leeresztette a fegyvert. Loganer kapitány ekkor vette észre, hogy csinos arcú, harminc körüli nővel néz farkasszemet. Az asszony bő iszapszürke köntöst hordott, csak a fapapucsos lába látszott ki belőle.

— Kerülj beljebb, Loganer kapitány!



*



Gerarda elmentében finoman megsimította a vénember arcát, és az egykori kapitány felébredt. A gyerek továbbra is békésen szendergett az ölében. Loganer igazított egyet némelyik elgémberedett tagján, leheletfinoman arrébb tette a dédunokáját, és újra lehunyta a szemét.







*







Ami ezután következett, Will Loganer életének legnagyobb csodája volt. Minden másodperc a rejtelmek évszázada, minden perc a boldogság örökkévalósága volt. Hihetetlen, hogy még két óráig sem tartott.

Gerarda ételt-italt tett a vendég elé, de már egyikük sem emlékezett rá, hogy mit. Beszélgettek is egy ideig, semmitmondó udvariassággal, de ezt is gyorsan elfeledték mindketten. Csak arra emlékeztek, hogy a szemük egybekapcsolódott. Azt nem lehet elfelejteni.



*



Will Loganer nyitott szemmel merengett. Világvége-hangulat volt, mindent elborított a vereség bűze. Pár nappal voltak a Könnyek Csatája után. Még a napsütésben is a halál vigyorgott. Úgy tűnt, még a nyár is a remény végzetét kacagja. Vége az országnak, talán a világnak is. Aki elég gyors, egyelőre megmenekülhet, de csak azért, hogy valahol tengődhessen néhány évet kegyelemkenyéren. Aki marad, az Ördögfattyak rabszolgája lesz, vagy tüstént elevenen megfőzik hatalmas rézüstjeikben a szörnyek.

És mégis. Mégis akkor találtak egymásra. Feledtek mindent. Feledtek halált, feledtek reménytelenséget, feledtek Ördögfattyakat. Nem létezett más, csak ők ketten.



*



Késő délután vad kutyaugatás hallatszott. Lossigny őrmester viaskodott a négy szelindekkel.

— Baj van, uram! — kiáltotta, ahogy megpillantotta a kapitányt.

— Mi történt?

— Az Ördögfattyak!

— Mi van velük?

— Átkeltek a folyón! Mind a két hídon! Özönlenek, akár a hangyák! Az egész hadseregük átkelt! Holnaputánra ideérnek! Csapdában vagyunk, uram! A falvak népe hozzánk menekült! Nem tudják, mitévők legyenek, uram!

Gerarda és Will egymásra nézett. Azért találtak egymásra, hogy mindketten meghaljanak? Will agyában már-már tábort vert a gondolat, de hirtelen kiűzte onnan valami, de úgy, mint friss lendülettel rohamozó könnyűlovasság valamely nagyképű ellenség szedett-vedett, rablásba feledkezett gyalogságát. Ugyanaz a gondolat, amely már egy ideje ott bujkált agyának mélyén. Hát nem! Nem!

— Az egész század jöjjön ide!



*



Amikor Loganer ismertette a tervét, Hatzor felugrott.

— Nagyszerű, uram! — lelkesedett az eretnek. — van egy éjszakánk és egy napunk!

Lossigny őrmester már osztotta is a deszkabódéban talált szerszámokat a katonáknak és az összecsődült falusiaknak. A gyerekeket és az öregeket Gerarda szigetére irányították.

— Tiltakozom! — hördült fel az etikett-szakértő. — Tiltakozom, amiért megsértitek a Hivatalos Álláspontot! Az Ördögfattyakat nem lehet megállítani! A Hivatalos Álláspont alapján csak a menekülés és a hősi halál lehetséges! Tiltakozom a falusiak bevonása ellen! Tiltakozom a minden szabályzattal ellentétes taktika ellen! Tiltakozom! Tiltakozom minden etikettsértés ellen! — és pökhendi tekintettel várta a kapitány válaszát.

Loganer még csak bosszúsnak sem látszott.

— Látod azt a magas fát? — kérdezte gyanúsan szelíd hangon, és a közelben magasodó szálas jegenyék egyikére mutatott.

— Látom, uram! — vágta rá gyanútlanul Serettez.

— Arra foglak felköttetni, ha még egyszer ki mered ejteni a szádon azt a szót, hogy etikett! — kiáltott rá a kapitány, mire két dragonyos fordult feléjük, ádáz tekintettel mérték végig Serettezt, majd egy-egy pányvakötelet vettek a kezükbe, mint akik máris készek teljesíteni a kivégzési parancsot.

Serettez hadnagy a haja tövéig elsápadt. Már csak azt nézte, merre oldaloghatna el.

— Még valami! — dörrent utána Loganer.

— Igen, uram? — az etikett-szakértő halálos rémülettel fordult vissza, a szája széle remegett.

— Nem szeretném, ha ezt a következő másfél nap alatt akár csak egyszer is letennéd! — azzal Loganer kapitány egy ásót lökött a megszeppent etikett-szakértő kezébe.

A nap már lefelé indult, és több száz ember vonult ásóval és lapáttal a nagy gát felé.



*



Sokan és sokfélét találgattak arról, miként is pusztulhatott el az Ördögfattyak hadserege a Hajadon-folyó két ága között. Előbb valami zseniális tábornok briliáns manőveréről, később meg isteni beavatkozásról fecsegtek. Azt senki sem hitte el, hogy huszonnyolc dragonyos és néhány száz közönséges falusi parasztember fojtotta vízbe az ellenséget, amely a Könnyek Csatájában pozdorjává verte a Mazín Királyi Hadsereget. Méghogy ásóval és lapáttal győzték volna le a legyőzhetetlent! Azt meg főleg nem hitte senki, hogy a félelmetes Ördögfattyak a folyóvíz érintésére egyszerűen elmállottak, szétfoszlottak, akár a hitvány pergamen. Két marsall is jelentkezett a győzelemért, de nem tudták eldönteni, melyikük kapja a kitüntetést.

Elmúltak a vész nyomai, az egykor leigázott országok talpra álltak. Ahogy telt-múlt az idő, kiművelt elméjű történettudósok kezdték kétségbe vonni az egykori Ördögfattyú veszedelmet. Igyekeztek tulajdon, a valóságról alkotott — sasmadárként szálldosónak vélt, valójában gilisztaként csúszó-mászó — képükhöz igazítani a hajdanvolt rettenetet; hát egyre porosabb banalitássá laposították a gonosz csodát. Talán nem is voltak százezren. Sőt, nem is lehettek annyian! Tovább lapult az Ördögfattyak léte, már közönséges, gyalogjáró beszéddel is meg lehetett sebezni őket. Legfeljebb néhány tízezren! Aztán már csak néhány ezren. Ezt a derék történettudósok olyan körmönfont logikával és pallérozott elmeéllel fejtették ki, hogy talán még azok is elhitték, akik annak idején a tulajdon szemükkel látták a veszedelmet.

Az Ördögfattyak tovább gyengültek, már egy nyaklevessel agyon lehetett őket csapni. Talán nem is voltak Ördögfattyak, hanem holmi rabló vagy lázadó csőcselék. Nem is lehettek olyan veszedelmesek. Aztán már csak néhány ezren voltak az Ördögfattyak, utóbb már csak néhány százan. Sőt, soha nem is léteztek.



*



Loganer finoman megsimogatta az alvó kislány szöszke fejecskéjét. Holnap meglátogatja Hatzor. Az egykori eretnek. Még nagyon virgonc a fickó, alig múlt nyolcvan.

Ekkor valaki megállt előtte. Elza volt, az unokája; gyönyörű teltkarcsú, bögyös-faros nőszemély.

— Ez a hétalvó még mindig alszik, nagyapó? Anna! Ébresztő!

— Hagyd, Elza, hadd pihenjen!

— Nincs idő, nagyapó, a hölgynek sokat kell tanulnia! Holnap három nagydolgozatot ír!

— Menni nagydolgozatot ír ez a nyomorult gyerek? — háborodott fel az öregúr. — Szinte nem is telik el nap anélkül, hogy írna! Nagyon megdölyfösödtek mára a tanárok!

Elza elengedte a füle mellett.

— Gyerünk, kisasszony, ébresztő! — azzal kíméletlenül felkeltette az eddig békésen szendergő szőkeséget. — Egy-kettő! Indulás tanulni!

Anna kedvetlenül siklott le Will Loganer öléből.

— Nincs kedvem tanulni, anya! — próbálkozott nem nagy meggyőződéssel.

— Nem kedv kérdése! Indulás! Holnap három nagydolgozat! Gyerünk! Azt hiszed, elfelejtettem? — látván, hogy Anna megmozdult, Elza is visszaindult a munkájához.

Anna tüstént visszafordult.

— Dédpapa! Ugye fogsz majd nekem mesélni az Ördögfattyakról?

Mire Will Loganer válaszolhatott volna, Elza hirtelen visszaperdült a konyhából.

— Hallom ám! — rivallt a gyerekre. — Indulás tanulni.

Anna most már nem mert ellenkezni, szó nélkül elsomfordált. Elza most Loganerrel kezdett perelni.

— Hagyd már ezeket a szamárságokat, nagyapó! Mivel tömöd a gyerek fejét? Ördögfattyak sohasem voltak! — azzal kevély tartással elmasírozott a konyha felé.

Will Loganer csendesen, befelé nevetett. Az mindenképpen jó, hogy hatvan év telt el, és neki olyan unokái vannak, akik szerint sohasem léteztek Ördögfattyak. Lehet, hogy az a jó, ha ezt gondolja a világ. De az is lehet, hogy nem.

Az Ördögfattyak maguk voltak a csoda. A gonosz, embertelen csoda. Vesztüket két nagyon is emberi csoda okozta: a szerelem és az eretnekség. Nagyon összevillant a tekintete Gerardáéval; ennyi idő után már mindig érezték, mire gondol a másik. Gerarda is éppen úgy várta Hatzort, mint ő. Mindketten hálásak voltak az eretneknek.

Vajon most mi számítana eretnekségnek? Valószínűleg az, ha kereken kimondaná: ostobaság Annácskát állandó nagydolgozatokkal gyötörni. A pedagógia a lélek művelése, nem örökösen csak számon kérni tudó, tehetségtelen tökfilkók eszelős rémuralma. Egyszer majd talán ez az eretnekség is diadalt arat.



GYULA-VÁROSERDŐ, 2007-04-22

Errefelé

Errefelé a Remény az Élet,

Az Álom? Örök cseresznyevirág,

A józanság öl, csak a mámor éltet,

S a szkepticizmus?

Tán csak lustaság.

—–

Hangoskodók jönnek-mennek,

Hülye majmok kardot fennek,

Uzsorások uzsorkodnak,

Komprádorok torkoskodnak;

De a Magyar reggelente

Zsúfoltságban

Munkába szalad,

Ölel,

Szeret,

Fogcsikorgat,

Dolgozik - és

Megmarad.

—-

Errefelé a Megváltás: a Csók;

A szüzesség megmérgez, húsba vág,

És Egyszerűek a Szépek, s a Jók.

S a belenyugvás?

Mindig szolgaság.

—–

Primadonnák makacskodnak,

Elitbarmok ripacskodnak,

Párttitkárok ipar-kodnak,

Pénzvigécek fukarkodnak.

S ha a Magyar nap nap után

Mindent odaad;

Bárki lopja,

A hazája

Az övé marad.

Tisztiszolga a színházban

Az 1840-es években a huszároknak nem voltak laktanyáik. Kaszárnyákban jobbára a gyalogság és a tüzérség tanyázott, a lovasság - több évszázados szokás szerint - parasztházakhoz volt beszállásolva.

Ez persze megnehezítette a századok összegyűjtését, de megkönnyítette az ellátásukat. És a bécsi Haditanács csak a kiegyezés után gondolt arra, hogy a lovasság számára is laktanyákat építtessen.

A 2. Hannover-huszárezred a Délvidéken állomásozott. A második őrnagyi osztály egyik századának parancsnoka egy nagyobb városban nyert elhelyezést. Történetesen színház is volt ott, benne két-három nagyon is szemrevaló művésznővel.

A félreértések elkerülése végett: német színészek voltak. A német színjátszás korántsem volt olyan sanyarú helyzetben akkoriban hazánkban, mint a magyar. Számos városunkban régen kőszínházzal rendelkezett, sőt a pesti német színház nyolcezer fős (!) nézőterével Európa második legnagyobb teátruma volt.

A huszárok vezényleti nyelve német volt, a tisztek zömének az anyanyelve is német. Gyakran eljártak hát a színházba, és ilyenkor magukkal vitték a tisztiszolgáikat is. A derék puccerek a karzaton kaptak helyet, a szünetben mindig ránéztek a lovakra.

Egyszer éppen a kor népszerű műfaja egy érzékenyjáték volt műsoron. Egy ilyen darabot ma nehezen tolerálnánk, de akkor nagy divat volt - főleg német darabokat adtak, akkor ott termett ebből a legtöbb.

Jóska, a tisztiszolga aznap volt színházban életében először. Unta is már, de nagyon. Mit szenveleg itt annyit a sok cifra méltóság, mit nyafognak annyit ezek a menyecskék? Miféle hely ez. A sok ember meg minek nézi, hát nincs jobb dolguk?

A szigorú erkölcsű hősnő éppen a sokadik gyengéd szavú szerelmi vallomást utasította el, és előkelő közönnyel hagyta faképnél a térden állva rimánkodó hősszerelmest. A férfi ünnepélyes mozdulattal előhúzta, és a homlokához illesztette a pisztolyát. A nézőtéren halálos csend támadt, következett a darab nagymonológja.

Jóska ezt már nem tűrhette.

Messze kihajolt a karzatról, és öblös hangon magyarul bekiabált a színpadra:

- Meg ne haljon ám kend emiatt a menyecske miatt, mert ez egy cemende! A kapitányom jár hozzá, neki oszt ugyan gyorsan széttette a lábát! Én már csak tudom, én szoktam őrködni az ajtó előtt. Nézze csak meg a kapitányomat! Ott ül az első sorban, oszt röhögi kendet. Keressen kend ehelyett a ribanc helyett egy másik nőt!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Esik eső karikára...

Esik eső karikára,

Körforgalom aszfaltjára.

Szegény magyar ázik-fázik,

Gazdag magyar kocsikázik.

—–

Esik eső háztetőre,

Drágább lesz a hús jövőre,

Egyre több tető beázik,

Hamis jövő fülbe mászik.

—–

Esik eső fejtetőre,

Megvénülünk egykettőre,

Hogyha pedig mi kihalunk,

Más helyett nem dolgozhatunk.

—-

Esik eső holt üszögre,

Nedves lesz a csorba bögre,

Jelen a múltról vitázik,

A jövő pacallá ázik.

——–

Esik eső meddő porba,

Verejtékes, önhitt korba,

Nincs empátia, ráció,

Csupán dokumentáció.

——–

Esik eső rossz utakra,

Jelen hatra, jövő vakra,

Külföld iszlamizálódik,

Honunk balkanizálódik.

—-

Esik eső keresztfára,

Öngyilkosok sírhalmára,

Aki ifjan sírba halad,
Annak tartozik a kamat.

—-

Esik eső sötét űrbe,

Feneketlen, mély jövőnkbe,

Akik másutt vigyorognak,

Azok is követni fognak.

—-

Esik eső karikára,

Szegény magyar kobakjára,

Ha nem adok uzsorára,

Talán még marad kajára.

—-

Esik eső karikára,

Magyar házak udvarára,

Hogyha nem lehet megélni,

Ugyan mitől kéne félni?

——

Esik eső karikára,

Fájdalomnak kín az ára.

De ha felnő esztendőre,

Akkor is kín lesz belőle.

——

Esik eső karikára,

A jövő belénk van zárva,

Oldott kévénk a szél fújja,

Össze kell azt kötni újra.

—–

Esik eső karikára,

Magyar széled a világba,

Holdvilággal holtak járnak,

Öregek halnak, nem várnak.

——

Esik eső, az ég dörög,

Ócska busz zsúfoltan köhög,

Ifjú seggek székre szállnak,

Trombózisos lábak állnak.

——

Esik eső síkra, hegyre,

Kizökkent az idő medre,

Fejre állt az egész város;

Gyürkőzz, Mesebeli János.

Szőke nő zűrben az űrben - LXXVI.

HETVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen gondolkodott.

Nem, a térmanipulátor valószínűleg nem veszélyes, legalábbis nem agresszív. Az is lehet, hogy a létrehozói és működtetői talán nem is tudnak erről a tulajdonságáról. Végül is: a számára is csak a könnyűcirkáló leplezte le. Ez viszon azt jelenti, hogy előbb-utóbb véletlenszerűen kiderül, és akkor a főnök és a bandája taktikát váltanak a berendezéssel kapcsolatban. Legvalószínűbb, hogy megpróbálják sürgősen kiküszöbölni a térmanipulátor spontán terjeszkedését.

Karen szétnézett. Hildegard Satana gondterhelten járkált a romok között, sorra vizsgálgatta a különféle épületmaradványokat, hogy használható viszonyítási pontot találjon.

Karen gyorsan koncentrált.

Most ltelt néhány perc a válaszig.

„Konspiráció, konspiráció! Képes vagy-e a fájl rögzítésére?”

„Konspiráció. Konspiráció! A fájl rögzítve. Ismétlem, a fájl rögzítve”

Karen megkönnyebbült. A jelenség egésen biztosan véletlenszerűen, spontán alakult ki.

Ha sikerülne menteni, minden üldözőt kedvére lezárhatna a Claudius-féle udvar módszerei alapján.

Álljunk csak meg! Túlágosan előreszaladt.

„Konspiráció, konspiráció! A fájl mentve.

Karen nagyot sóhajtott. Ideje felmenni a hajóra, és ártalmatlanná tenni az albínót.

„Konspiráció, konspiráció! Az útvonal használható. Figyelem: az útvonal használható. Indulhattok.

- Gyere, Hildegard! – vetette oda az albínónak a szőke nő.

Az albínó kelletlenül csatlakozott hozzá. Gyorsan megfeledkezett a viszonyítási pont kereséséről.

Elndultak. A cirkáló időnként kisebb-nagyobb változtatásokat igényelt, ezt Karennel vitatta meg. Láthatóan következetesen kerülte, hogy a széles sugárútszerű betonszalagokon meneteltesse őket, inkább különféle egykori mellékutcákon araszoltak előre. Satana hadnagy egyetérthetett a cirkáló eljárásával, néha felhangzó elégedett mormogásából erre lehetett következtetni.

Kifelé tartottak a városból, és ez felvillanyozta a szőke nőt. Karen nagyon nyomasztónak érezte az elpusztult emberi lakóhely sivár látványát, örült, hogy kimennek belőle.

Lassan félórája haladtak, amikor a cirkáló váratlanul csaknem hisztérikusan hangzó parancsot küldött:

„Állj! Fegyveres járőr!”

Folytatása következik.

Tíz év fegyházat kapott egy zaklatóját meggyilkoló asszony

Na, kérem szépen, roppant érdekes hír kicsiny hazánkból:

“Tíz év fegyházbüntetést kapott az a biharnagybajomi nő, aki késsel ölt meg egy a lányát és őt is zaklató férfit. A bíróság a négy gyerekes asszony javára írta, hogy beismerő vallomást tett és megbánta tettét, se mégis súlyos büntetést szabott ki rá, mert a gyilkosságot ittasan, különös kegyetlenséggel követte el.”

http://www.origo.hu/itthon/20100923-tiz-ev-fegyhazat-kapott-egy-zaklatojat-meggyilkolo-asszony.html
Mi történt itt? Mit követett el a nyomorult négygyermekes anya, hogy ilyen, sok rablógyilkosét megszégyenítő, baromi ítéletet kapott?

“Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt tíz év fegyházbüntetésre és 10 év közügyektől való eltiltásra ítélt a Debreceni Ítélőtábla csütörtökön egy biharnagybajomi nőt - közölte Koszta János, a Debreceni Ítélőtábla sajtószóvivője. A vádlott 2008. novemberében több késszúrással megölte férje és apja 45 éves ivócimboráját, miután az ki akart kezdeni vele és a lányával.

A tárgyaláson elhangzott, hogy az akkor 34 éves vádlott és családja Biharnagybajomban élt, ahol rendszeresen látogatta őket a gyilkosság 45 éves áldozata is. A férfi látogatásai során a vádlott édesapjával és élettársával rendszeresen iszogatott, és rendszeresen dicsérő megjegyzéseket tett a vádlott lányára. A nő többször a férfire, hogy hagyja békén a lányát, ő azonban az asszonnyal is próbált kikezdeni: a vádlott ezért hol szóval, hol seprűvel kergette haza a férfit.

2008. november 26-án a férfi ittasan érkezett a vádlott házába, megint a lányát dicsérte, megint el akarták zavarni, de nem sikerült. Az ittas ember az udvari WC-re többször is követte az anyát, rányitott, közölte vele, hogy szexuális kapcsolatot kívánt vele létesíteni. A nő hiába küldte el, a férfi visszament utána a házba, ahol a nő lányához próbált közeledni.

Az édesanya megpróbálta kituszkolni a férfit az udvarra, de nem sikerült őt elzavarni, amitől a vádlott indulatos lett. A szalonnasütő mellől felkapott egy kést, amivel többször megszúrta, majd a földön még megrugdosta. Amikor látta, hogy a nyakán erősen vérzik a férfi, próbálta élesztgetni, de az nem mozdult, és perceken belül meghalt. A férfi halálát a mellkasi szúrás okozta, ami olyan súlyos volt, hogy az időben érkező, szakszerű orvosi ellátás sem menthette volna meg.

A bíróság az ítélet kiszabásakor enyhítő körülményként értékelte a vádlott beismerő vallomását, büntetlen előéletét, hogy 4 kiskorú gyermeket tart el, megbánta tettét, illetve a sértetti közrehatást. Súlyosbító körülményként értékelte, hogy a cselekményt ittasan követte el, a kitartó, gátlástalan elkövetési módot, valamint a hasonló jellegű bűncselekmények elszaporodottságát. Nem fogadta el a Debreceni Ítélőtábla a vádlott és védőjének érvelését, miszerint a vádlott jogos védelmi helyzetben szúrt, illetve azt sem, hogy tettét erős felindulásban követte el.”

Na kérem.

Heteken keresztül tartó förtelmes cirkusz-sorozat.

Senkinek eszébe sem jut megvédeni a négygyermekes anyát az agresszív vadbaromtól. A saját otthonában.

A nő férje.

Meg az apja.

A cikkben szó sincs az ő felelősségükről. Pedig érdekelne. Vizsgálták egyáltalán?

A csirkefogó többször is zaklatta a nőt. Talán nap mint nap.

“vádlott ezért hol szóval, hol seprűvel kergette haza a férfit.”

Melyik hatóság foglalkozott az üggyel? Melyiknek jutott eszébe hivatalból kivizsgálni? Merthogy kapásból többet is tudok, amelyiknek ez kötelessége volna…

Mert lehet a férj meg az atya agyilag szikkadtra butult, eszét elivott, semmirekellő, impotens szemlélődő, de törvény mégiscsak van…

Vagy nincs?

——-

A fickó sorozatosan megalázta a nőt. A saját otthonában.
Rányitott a WC-n.

Ugyan mit tehetett volna a szerencsétlen asszony, hogy nyugta legyen ettől a vadállattól?

Mit kellett volna tennie a dicső bíróság szerint?

—–

Csak két mondatot emelnék ki a szikár, száraz, éppen ezért a tényeket a közönség számára jelentősen meghamisító szöveg egészéből:

“a nő lányához próbált közeledni.”

Vajon ez mit jelent? “Gyere, Zsuzsikám, hoztam mogyorós csokit?”

Aligha.

Nevén kellene nevezni a dolgot, mert úgy az egész sokkal borzalmasabb - és igazabb. A fentebb idézett kifejezés sugallta szituáció köszönő viszonyban sincs a valósággal.

Hány éves lehet egy harmincnégy esztendős nő lánya?

Mit akart tőle a részeg tróger? Netán szexuális kapcsolatot létesíteni? Nevezzük nevén, bíró uram, háta véletlenül ön is tud magyarul. Aztán próbálja végiggondolni, mi is történt valójában.
Miféle emberekből állhatott az a bíróság? Miféle sivár bürokratikus rítusok ezreit csinálhatták végig évek hosszú során keresztül, hogy ennyire kiveszett belőlük minden empátia?

——-

A másik mondat is érdekes:

“rányitott, közölte vele, hogy szexuális kapcsolatot kívánt vele létesíteni.”

Na kérem szépen, vajon így mondta ez a derék, kedves jó ántipátikus ember:

“Kedves hölgyem, szexuális kapcsolatot szeretnék létesíteni önnel!”

Vajon így mondta? Aligha. Az eufemisztikus kifejezésmód itt torzít és hazudik. Éppen azt mismásolja el, ami a dolog lényege: a valóságos helyzetet, a nyomorult nőre ható pszichózist. Amitől kiborul, amitől kést vágott elvetemült kínzójába.

Indoklás?

“A bíróság az ítélet kiszabásakor enyhítő körülményként értékelte a vádlott beismerő vallomását, büntetlen előéletét, hogy 4 kiskorú gyermeket tart el, megbánta tettét, illetve a sértetti közrehatást.”

Igen?

Enyhítő körülményként?

Érdekes.

Van ám empátia!

Csak győzzünk elhajolni előle.
Valahogy sehogy sem látom, hogy bárki bármit figyelembe vett volna enyhítő körülményként. Talán ez a nő bűnösebb, mint a közelmúlt sok elkövetője, akik…?

Ha valaki politikailag nem érdekes, nyomban sújtsunk rá a legstupidabb szigorral?

Ha már állambácsi az összes hatóságával nem volt képes megvédeni a nőt egy sehonnai tróger mindennapi zaklatásával szemben, legalább példásan büntesse meg?

Súlyosbító körülményként értékelte, hogy a cselekményt ittasan követte el, a kitartó, gátlástalan elkövetési módot.”

Csattognak ám az empátia ostorcsapásai…

“Kitartó, gátlástalan elkövetési módot” Ezt a kifejezést hülyeség terén rövid távon igen nehéz lehet megverni.

Kitartó gátlástalan elkövetési mód agyonszúrni egy levakarhatatlan és elkergethetetlen vadbarmot?

Szereptévesztés van ám itt, nem is akármekkora. Nem szeretném taglalni, még mit gondolok az esetről, mert az már politika lenne.

—–

Egyre viszont kötelezném a tisztelt bíróság tagjait:

Egy nagyon jó társulattal szemléletesen és naturalisztikusan el kellene nekik játszani, mi is történt. Szó szerint. Pontosan. Egészen a zaklató haláláig.

Közben nem kérdezhetnének, nem állíthatnák meg a játékot, nem kávézhatnának, nem rendelhetnének el szünetet, és nem oldaloghatnának ki pisilni.

Meg kellene nézniük vagy ötször egymásután. Ennyi biztosan kellene hozzá, hogy ez az erkölcsi és szellemi végelgyengülésben szenvedő bíróság a bürokratikus bikkfanyelv fedezékéből végre a valóságba pottyanjon.

Hátha felfognák, mi is történt.

Öngyilkos magyar

(Újságcikket olvastam arról, hányan lettek közülünk öngyilkosok az utóbbi néhány esztendőben)

Nem adott a világnak több esélyt…

Talán igaza volt,

Talán mégsem;

Nem tudja meg soha.

Immár az örök közöny rá borult,

És ott benne a nagyvilág

Kimúlt.

—–

A mai világ ezt érdemli-e?

Talán valóban ezt,

Talán mégsem;

Nem tudja meg soha,

Mert a szabadság már nem más, csupán,

Mint cukorsmink egy rossz, kiélt

Pofán.

——

Ha majd az ember egyszer többet ér,

Ha egyszer többet ér

A semminél;

Nem lesz ilyen soha;

Mert élet lesz, mit Isten alkotott,

S a pénz hatalma lesz régen

Halott.

—

Nem adott a világnak több esélyt,

Úgy vélte, az se ad,

Még ennyit sem.

Nem tudja meg soha:

Eltűnik-e a lapos pénz-közöny,

Vagy ránk zúdul egy újabb vízözön.

Interjú Kánai Andrással

Ma tettem fel a scifi.hu-ra a Kánai Andrással készített interjúmat:

http://www.scifi.hu/

A riportalany a magyar science fiction nagy ígéretei közé tartozik, egyértelműen a övő embere.

Helyenként nagyon sarkosan fogalmaz, a véleménye markáns, igen sok pontot generálhat vitát.

Részlet az interjúból:

“L. N. Peters: Mi az írói küldetésed?

Kánai András: Egyike legyek azoknak a kortárs magyar science fiction íróknak, akik az angolszász világban is megvetik lábukat.

L. N. Peters: Melyik fontosabb? Az itthoni siker vagy a kinti?

Kánai András: Maradjunk annyiban, hogy jó lenne először a magyar olvasókat meghódítani.

L. N. Peters: Melyek azok az érzések, szituációk, mondanivaló-rétegek, amelyek regénybe öntésére születtél? Miről szólhatnak azon üzenetek, amelyeket csak Kánai András közölhet, és amelyre az angolszász közönségnek (is) szüksége van?

Kánai András: Őszintén mondom, kicsi vagyok még ahhoz, hogy erre tudjam a választ. Rengeteg ötletem van, de sok minden az olvasói reakcióktól függ.

L. N. Peters: Van-e kialakult írói ars poeticád?

Kánai András: Jót s jól. Másképpen: újat és szépen.

L. N. Peters: Melyek a mai SF aktuális témái?

Kánai András: Voltaképp minden. Ahová nézünk, csak problémával találkozunk, a kiindulópont ideális. Persze ezek közül is kiemelkednek a globálisan jól megragadható témák: a környezetszennyezés, a földi társadalom egységesülésének és atomizálódásának kontrasztja, az egyéni szabadságjogok helyzete, a személyes identitás konfliktusai, a vallás szerepe – hirtelen ezek jutnak eszembe. Azt persze látni kell, hogy a mai science fiction tulajdonképpen mindennel foglalkozik, nehéz kitüntetett pontot találni benne.

L. N. Peters: Melyik látásmód aktuálisabb, az utópikus vagy a disztópikus?

Kánai András: Létezett bármikor is utópikus látásmód?

L. N. Peters: Igen, a szovjet SF nagyrészt erről szólt. Martinov, részben Bulicsov és különösen Jefremov. Szerinted most a disztópikus látásmód az aktuális?

Kánai András: Ne feledjük, hogy a szovjet SF speciális helyzetben volt, hiszen egy diktatúrában kellett élnie. Ez korlátozta a kritikai élét, befolyásolta a látásmódját, keretek közé szorította, illetve más utakra terelte. Az Androméda-köd bevezetője például színtiszta Golden Age hitvallás, amely az embert hősnek, a tudományt társnak és jóbarátnak, a Kozmoszt meghódítandó és meghódítható térnek látta. Ez a hevület aztán néha összetalálkozott a kommunizmus univerzumbeli elterjesztésének ideájával is.
A New Wave behozta a negatívabb perspektívát, azt a látásmódot, ami az ember sötét, jólismert oldaláról szól. A világ jelenlegi állapotában az utópisztikus látásmód megmosolyogtató lehet, illetve, amennyiben jól írják meg, nagyot is szólhat. Annyira nem az eszményi társadalom felé mennek a dolgok, hogy nemrég megjelent a Shine című antológia, amely felvállaltan optimista SF-novellákat gyűjtött egybe, ugyanis az SF is komorabb lett annál, mint ahogy például a hatvanas években megszólalt.”

Kora őszi telihold

Kora őszi telihold

Csont-egyedül fázik,

Köd-zaklatta láthatár

Esőkönnyben ázik.

—–

Nyűgös őszi hideggel

Vénül az esztendő,

Rossz jelen-pokróc alatt

Retteg a jövendő.

—–

Nyegle bankó-hatalom

Meg-globalizálna,

Kufár-tatár nyilaktól

Létünk füstbe szállna.

—–

Kora őszi telihold

Hideg fénye éget,

Tőle a nyomorúság

Sose érne véget.

—–

Bízunk benne, bár tudjuk:

Rágja ezer kórság,

Jövőre is megmarad

Ez a szegény ország.

——

Kora őszi telihold,

Világít a fényed,

Ne hazudj; nem égnél, hogyha

Nem volna reményed.

Alternatív történelem - XI.

Az alternatív történelem lehet a vaskalapos történelemszemlélet egyik legjobb ellenszere.

Az újkorban a történetírók rájöttek, hogy a korábbi történetírói koncepciók gyakran nem voltak képesek a múltról igazán teljes képet adni. Mindegyiknek volt valami kimondott-kimondatlan nézőpontja, és az eseményeket abból a szemszögből vizsgálta. Lényegében minden történetírás valamilyen értelemben alternatív történelem volt, hiszen a lehetséges nézőpontok zömét tökéletesen figyelmen kívül hagyta. Az persze erősen kétséges, hogy a mindenkori győztesek felfogását képviselte volna, de kétségtelenül volt ilyen tendenciája.

Nálunk, Magyarországon a korai történetírás elsősorban dinasztikus szemszögből, az Árpád-ház nézőpontjából rajzolta meg a történelmet. Ezek a művek mára jórészt elvesztek, zömmel későbbi szerzők által idézett részleteik maradtak ránk.

Később - nagyjából a XIII. századtól - jöttek a rendi szemléletű művek, Anonymus, Kézai meg a többiek. Mára már meglehetősen szűk látókörűnek tűnik a szemléletük, nem is beszélve a mérhetetlenül sok kárról, amit okoztak. Anonymus műve a dákoromán propaganda legerősebb fegyverei közé tartozik.

Ezeknél valójában sokkal különben azok a későbbi dinasztikus szemléletű művek, amelyek a dinasztikus szempontot a központi hatalom iránti igénnyel, az ország kormányzásának és elemi érdekeinek szempontjaival kapcsolták össze. Ilyen volt a Thuróczy Krónika, amely Mátyás király költségén kétszer is megjelent külhonban; nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a külföldi érdeklődő ebből ismerje meg a magyar történelmet. A Hunyadi család felfogása akkoriban teljesen egybeesett az ország érdekeivel, ezt szolgálta egy viszonylag jól megírt, informatív krónika.

Később is hatott: Arany balladái közül soknak ez a forrása.

Antonio Bonfini műve, a nagyon szorgalmas, alaposan felkészült, jó közepes olasz reneszánsz történetíró hozzájárulása akkor nem hathatott - később annál inkább. Ez lett évszázadokra a minta, amit mindenki folytatni akart.

De ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy Bonfini műve milyen szemléletű…
————-

Szóval az újkori történetírók rájöttek, hogy tágabb, pontosabb és mindenekelőtt valós képet nyújtó történetírásra van szükség.

Idáig rendben is van a dolog. De - mert a lónak a történetírásban is csak túlsó oldala van - sikeresen átestek. Nem is annyira a történetírók, inkább a történelem-elméletek gyártói.

Szóval átestek a ló túlsó oldalára.

Végzetszerűséget, gyakran eleve elrendelést tételeztek fel.
Nem mondom, ebben nem teljesen ők a vétkesek; a reformáció hatására keletkezett polgári társadalomtudomány minden téren így tett.

Kialakult tehát a szükségszerűség mítosza. Úgy vélem, teljes joggal nevezhetem mítosznak annak analógiájára, ahogy a modern irodalomtudomány is mitologikusnak hívja azt az irányzatot, amit a mi diákkorunkban még kritikai realizmus néven illett tisztelni.

Sikerült hát olyan történelemszemléletet összeeszkábálni, ahol éppen a történelem egyetlen látható hordozója, az egyén szorult háttérbe.

Vajon mi determinálta a lodi hídon az osztrák (és magyar) puskagolyókat arra, hogy mindegyik tévessze el Bonaparte tábornokot. Ha véletlenül homlokon találja az egyik…

—–

Ez az a pont, ahol a történészek egy része - általában a fantáziával viszonylag csekély mértékben megáldott része - azonnal ideges lesz.

“A mi lett volna ha tudománytalan…!”

Persze, hogy az. Abban az értelemben, ahogy ők szemlélik a múltat, feltétlenül. És dühítőnek is dühítő, mert állandóan arra figyelmeztet, hogy az ő szemléletük rossz.

——-
Piper, H. Beam - Aki megkerülte a lovakat című írásában két idősík létezik párhuzamosan, és mindegyikben merőben másképpen zajlik a történelem. Az egyiken az általunk jól ismert napóleoni háborúk zajlanak, a másikon azonban Napoleone Buonaperte XVII. Lajos király egyesek által tehetségesnek tartott csapattisztje; Sir Arthur Wellesley pedig nem tudja, hogy ki a csuda Wellington herceg…

A novella zseniális. Sokkal több köze van a valósághoz, mint számos determinisztikus történetírói koncepciónak.

——

A most készülő regényem arról szól, hogy egy fontos személyiség egy adott pillanatban tovább él.

És ettől merőben másként alakul a történelem.

—-

Folytatása következik.

Politikus portrék a platánokon választás előtt

Fogpasztául vigyorogván,

Szavazatra apellálván,

Mint ezernyi víg bonviván,

Komoly urak függnek

A fán.

——

Kell ám a szavazat-özön,

A jelölt előre köszön,

Jó programmal rukkol elő,

Ha ő lesz a képviselő.

—–

Ők most mindenhez értenek,

A világ csak velük kerek,

Ezer isteni olvasztár,

Ezer öltönyvigyorú sztár.

—–

Most mindegyik csak arra gyúr,

Hogy ő legyen kegyelmes úr.

Választási cirkusz után,

Vajon melyik néz majd sután?

—–

Melyik fog szerecsent mosni,

És melyik fog elbujdosni?

Melyikből lesz problémagóc,

Melyikből szomorú bohóc?

Szőke nő zűrben az űrben - LXXV.

HETVENÖTÖDIK RÉSZ

————-

Íródott Nyuzga javaslatára

——–

Karen összerázkódott a felismeréstől. Biztos ez? Valóban így van? Megerősítésre van szüksége.

Próbálta összeszedni a gondolatait. Ez nem volt könnyű, mert közben barátságosan együgyű mosollyal kellett féken tartania a vasvillatekintettel bámuló albínót.

Mit is mondott a cirkáló?

„Mindkét személy képmásán ismeretlen rendeltetésű program grafikus megjelenítése rajzolódik ki. A programnak semmiféle materiális eleme nincs.”

Uramisten! Néhány hónappal ezelőtt még gyanútlanul eresztette volna el a füle mellett az ilyen mondatokat azzal, hogy értelmetlen őrültség. Vajon hány fontos információt nem érzékelt hasonló előítéletek miatt?

Amennyire értelmes tud lenni időnként a falusi józan ész, annyira ostobán működik a nagyvárosi; mert ennek a hátterében nem a világról szerzett szilárd és megbízható tudás, nem a megélt tapasztalat áll, csupán mesterségesen kialakított vélelmek bonyolult rendszere. Ami nem felel meg ennek a rendszernek, azt a nagyvárosi tömegember szikkadtra tompult agya akkor is figyelmen kívül hagyja, ha a tények sírva könyörögnek a tudomásul vételért. Ez nem csupán a bunkók között van így, a tömegemberek többi szubkultúrája sem reagál másképpen. Az igazság mindegyik számára a média által belé táplált vélelmeknek való egyszerű megfeleltetést jelenti; ostobaságnak vélheti a véresen komoly valóságot is, hiszen a vélelmét semmiféle tapasztalat vagy valódi ismeret nem támasztja alá.

Karen felsóhajtott. Ellenőrizni kell.

Hildegard atana dühösen méregette a szőke nőt.

- Történt valami?

Karen ismét sóhajtott. Erre nem lehet nem válaszolni.

- Igen, - felelte halkan. – úgy tűnik, a cirkáló képes meghatározni a helyzetünket, csak egy kicsivel több időre van szüksége.

Satana bólintott, nem kételkedett.

- Ha segíteni akarsz, - fűzte hozzá Karen. – kérlek, mégis próbálj valami jellegzetes, viszonyítási pontként használható objektumot találni.

Satana elfintorodott.

- Először is: nincs. – fejtegette. – Ez egy nyavalyás, epusztult, jellegtelen város, nyavalyás, elpusztult, jellegtelen épületek százaival. Másodszor: mondtam már, hogy az a cirkáló lhet tőlünk nagyon messze is.

- Azért csak keress valamit! – erősködött Karen.

Satana kedvetlen dörmögéssel feltápászkodott, és rászánta magát, hogy alaposabban szemügyre vegye a környezetet.

- Messze lehet. – dörmögte még egyszer.

Nem gondolta Karen, nincs messze. Nem lehet messze. Az kizárt dolog. Akkor nem látná a cirkáló.

Satana kelletlenül, lusta mozdulatokkal szemlére indult. Karen kivárta, amíg ötméternyire eltávolodik, és újra felvette a kapcsolatot a könnyűcirkálóval.

„Konspiráció! Konspiráció! Milyen messze vagyunk tőled?”

Pillanatokon belül megérkezett a válasz:

„Konspiráció! Konspiráció! Légvonalban nem egészen kettőezer-háromszáz méterre. Útvonal meghatározása folyamatban. Veszélyes személy vagy állat egyelőre a javasolt útvonalon nem tartózkodik, de ennek ellenőrzése szintén folyamatban. Végleges útvonal meghatározása után jelentkezem.”

Karen bólintott. Vajon bevonhatja-e a könnyűcirkálót, megoszthatja-e vele a legújabb felfedezést?

Egyébként is, mi lehet ez? Talán szándékosan tervezték így? Aligha. Akkor micsoda?

Volt egy gondolat, amely már percek óta nem hagyta nyugodni a szőke nőt. Alaktalanul lappangott a tudata mélyén, nem tudván eldönteni, tovább úszkáljon-e a kimondatlanság parttalan óceánján, vagy törjön-e magának utat a nő tudatának felszíni régiói felé. Most elérkezettnek látta az alkalmat.

Hogy is van hát? Maga, a térmanipulátor az, amely önmaga további terjeszkedésén munkálkodik?

Van más lehetőség?

Karen felsóhajtott, a szája kiszáradt. Tekintheti-e ennek tudatában gondolkodó entitásnak a térmanipulátort?

Miféle meglepetés lapul még itt?

Jelent-e veszélyt a térmanipulátor?

Folytatása következik.

Ez a nap a mienk

Kicsi, szerény esküvő volt,

Minden észérv ellenünk szólt.

—-

Előtte kedden elváltam,

Hétfőn már Melletted álltam.

—-

Csak szerelmünk volt hatalmas,

Az esküvőnk? Picike.

Minden formaságok nélkül

Ágyba bújtunk

Izibe.

—-

Ahogy az életünk haladt,

Úgy lettél mind izgalmasabb.

–

A világ kettesben kerek;

Közös tükrünk: a két gyerek.

—–

Csak szerelmünk volt hatalmas,

A lakásunk? Kicsike!

Előtte mindig megnéztük,

Hogy a gyerek

Alszik-e.

——

Mindig nagy volt a szerelem,

És csekély a jövedelem.

——
Politikus zseni-kobak;

Nekünk jutott minden csomag,

Ránk bégetett minden birka,

A szerelmünk tovább bírta.

—-

Van már kedves kicsi házunk,

Fával fűtünk, sose fázunk.

—-

Tán előbb fogunk meghalni,

Minthogy elmenjünk nyaralni,

Akkor se kell semmi talmi.

——

Gyöngyöt szórunk a Tejútra,

Mesebeli gémeskútra

Életvizet cipelünk.

——-

Mindig csábítalak - csábulj,

Amíg élek, el Te se hullj.
Ha csábítasz - elcsábulok,

Ha élni fogsz - élni fogok,

—

Míg a Nap az égre kocog,

Vén szerelmünk él s mozog,

Emlékezünk ama napra,

Ezer meghitt pillanatra,

Egész közös életünkre.

——

Mi még nem voltunk korosok,

Leckéztettek az okosok,

Mennyi észérv akadt náluk….

Jó, hogy nem hallgattunk rájuk!

Hajnal szeptemberben

Csípős hajnali ködtakaró lepi még el a várost;

Zsenge, derengő fényben indul a köznapi bumli.

Álmos az ég, és végre a busz lámpája világít:

Lomha dübörgéssel araszol ki a tétova ködből.

Félálomban alattam csattog a rossz kerülőút,

Késik a híd-avatás, fél órát csen az időnkből.

Tél közeleg: retteg már tőle a rét, a folyópart;

Szénfeketén gyászolnak előre a tölgyön a varjak.

Újra hozzáfogtam

Végre. Újra hozzáfogtam.

Részlet belőle:

———

A betört orrú férfi nagyot nyújtózkodott, és szétnézett a fedélzeten. Potom pénzért vásárolta a dereglyét Dover környékén. A francia parton majd túlad rajta.

Ha eszébe jutott a sikertelen merénylet, libabőr futkosott a hátán. Angliába jó ideig nem teheti a lábát, ami baj volt ugyan, de nem veszedelmes. Az a fő, hogy megmenekült. A sikertelenség miatt lehet még problémája, de ezzel még ráér foglalkozni.

Sokba került neki a kudarc. Nemcsak azért, mert nem nyeri el Rupert herceg fejéért cserébe a hatalmas vérdíjat, hanem azért is, mert irdatlan csorba esett a respektusán.

Voltaképpen maga vállalta, hogy elmegy Angliába, és ott, Londonban gyilkolja meg Rupert herceget. Nem a megbízója kereste meg őt, ő maga tett ajánlatot a vén gazembernek, és ő beszélte rá, hogy fogadja fel. Amaz nem hitt benne, hogy az őrült vállalkozás sikerrel járhat.

A megbízó önmagát a herceg személyes ellenségének tekintette, és buzgón híresztelte, hogy őt, mint a Parlament lovasságának egyik legfontosabb parancsnokát, Rupert herceg orvul és aljas körülmények között sebesítette meg. Ha ez nem történik, talán ő lett volna a parlamenti hadak fővezére, nem pedig az a sehonnai Cromwell. A betört orrú ebből csupán annyit hitt el, hogy a fickót valóban levágta Rupert herceg, a többi nyilvánvaló hazugság volt. Aligha lehetett valóban magas beosztású parancsnok. Ráadásul a polgárháborúnak abban az időszakában a parlamenti alakulatok mindenféle szedett-vedett népségből, gyakran haramiákból álltak. A vezérek gyakran a saját zsebükre dolgoztak. A betört orrú úgy vélte, megbízója ilyen botcsinálta lovassági parancsnok lehetett, és a polgárháború elején fosztogatással alapozta meg jelenlegi vagyonát. Jó oka lehet rá, hogy nem tér vissza Angliába.

Ekkoriban eshetett meg az a csetepaté, ahol Rupert herceg a gavallérok élén ellátta a megbízó baját.

Ennyit a megbízóról. Valószínűleg soha többé nem látja. Félnivalója nincs tőle, az ipse aligha fog bárki előtt is azzal kérkedni Rotterdamban, hogy meg akarta gyilkoltatni Rupert herceget.

A törött orrú a láthatárt fürkészte. El Carnicero. A Mészáros. Ez volt a neve, az egyetlen név, amihez ragaszkodott. A többi száznegyven zömét már elfelejtette. Világlátott ember volt. Az Újvilágban született; spanyol földbirtokos volt az apja, valami idegen cselédlány az anyja. Kapott egy parasztos hangzású nevet, és semmi egyéb perspektívát nem ígért az élete azon kívül, hogy béresként vagy a rabszolgák felügyelőjeként dolgozhatott volna az apja birtokán a többi szerelemgyerekhez hasonlóan.

Valahol egy kevés aranyat talált, azon vásárolta az első kardját. Egy részeges zsoldos vívni tanította, lovagolni meg gyakorlatilag magánszorgalomból tanult meg.

Tizenöt éves volt, amikor megszökött. Elkötötte az apja legjobb lovát. Egy ideig a tengerparton egy előkelő olasz kalandor lovásza volt, utána egy francia bandához csapódott, később egy angol kalózhajón szolgált. Európába a spanyol ezüstflotta egyik hajóján jutott el, mint tengerésztiszt.

Már nem tartotta számon az áldozatait. Ezerig számolta őket, huszonöt éves koráig. Egy sunyi brabanti volt ez ezredik; a fizetőmester inasa, aki elszelelt az ezred zsoldjával. A Mészáros előbb talált rá, mint a kirendelt üldözők. A pénzt befektette.

A katolicizmushoz általában ragaszkodott, de a spanyolországi bigott katolikus vallásosság sok volt neki, azon a terepen nem érezte magát biztonságban, ezért hamar továbbállt. Azóta egy évtizeden keresztül bérgyilkosként kereste a kenyerét. Már volt hamis névre szóló nemesi levele, és Párma környékén egy kis birtoka is. Sokat nem jövedelmezett, de legalább már úrnak érezhette magát. Még néhány munka, és elég tőkéje lesz ahhoz, hogy újabb birtoktestet vásárolhasson, családot alapíthasson, és végleg szögre akaszthassa a tőrét. Nem lesz nagyon gazdag, de az nem is volna okos dolog. Előkelő úr lesz, az utódai majd grófi vagy hercegi címet vásárolnak maguknak. Az Újvilágban akár egy királyságnyi területre is szert tehetne, de ahhoz nem nagyon fűlött a foga. Túl sokan, túl sok helyen és túl sok néven ismerték odaát.

Szétnézett a tengeren. A fehér doveri sziklák lassan a látóhatár alá kerültek. Éjszaka kell partra szállnia. Utána jobb minél hamarabb elhagyni Franciaországot. Hová menjen? Semmiképpen sem északra. Akkor hová?

Valamikor Firenze volt a világ egyik központja. A toszkániai város dicsősége mára ugyan jócskán megkopott, már nem itt vannak a legnagyobb és leghíresebb bankok. A város politikai hatalma is semmivé lett. A művészeteknek sem központja többé.

De: a bérgyilkosok nemzetközi székhelye ma is Firenze.

El Carnicero bólintott és elmosolyodott. Firenzébe megy.

Anglia partjai eltűntek a hullámok fodrozta ködben.

Tagadni mindig könnyebb

Tagadni mindig könnyebb,

Mint szépet mondani,

A mások véleményét

Meg sem kell hallani.

—–

Hit, remény és akarat

Épít palotát,

Zászlóval tör

Halál között

Túlsó partra át,

Emel csodát,

Szép szerelmet,

Csókot, esküvőt,

Tornyot tesz a világ fölé,

Templomot,

Jövőt;

Szeretetre szoktatja

A kérges kezeket…

Mit tesz hozzá mindehhez

A szkepticizmus?

Hát…

Börtönöket…

——

Gúnyolni mindig könnyebb

Más emberek hitét,

A rossz szót még a szél is

Oly könnyen hordja szét.

—-

Harminc éve álság-válság,

Majd jövőre,

Tíz év múlva,

Ha addig nem leszel hulla,

Talán kerül az asztalra

Valamilyen földi jó,

Hanem addig:

Várj egy picit,

Mert itt táncol

A deficit,

Harminc éve

Dohos kéve,

Úgy látszik, sose lesz vége,

Büdös úr-szag, dohos pénz-szag,

Hazug asztag,

Gonosz maszlag,

A hit vékony, a bűn vastag,

Nincs harangszó,

Jön a baj,

A harangot most adja el

A tolvaj.

——

Leszólni mindig könnyebb,

Mint felderíteni,

Ellökni egyszerűbb ám,

Mint felsegíteni.

—–

Hadd zúgjon és hadd pörögjön,

Csikorogjon, dübörögjön,

A csőcselék hadd röhögjön,

Az ostoba hadd legyen felül,

Hallgasson az isten

Egyedül.

——

Állítani?

Ebben lehet kurázsi és filozófia,

Tagadni?

A filozófus rég eldobott ruhájának,

Pora és kosza;

A nagyfejű szkepticizmus

Meg csupán

A Semmi mítosza.

Megyeri és a sült csirke

A XIX. század első felének híres jellemszínésze volt Megyeri Károly, a Bánk bán ősbemutatójának Biberach-ja.

Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?), közismert személyiség volt, verssel tisztelte meg őt Vörösmarty és Petőfi.

—–

Szóval nem vándorszínész korában Megyeri valamelyik vidéki színházban játszott, egy vígjátékban. A második felvonásban nyílt színen kellett elfogyasztania egy sült csirkét. Mondanom se kell, ez volt a legkedvesebb jelenete, hiszen még ebben az időben, pályafutása vége felé se mindig telt neki egy tisztességes vacsorára. Nagy izgalommal készült tehát - hogy megvacsorázzon a színpadon. Ráadásul falatozás közben egy igen szellemes monológja volt, azt a lakmározás mellett kiválóan mondta el, sikert és tapsot aratván estéről estére. Ez a jelenet volt mindig az előadás egyik fénypontja.
Valamelyik este azonban a fösvény direktor véget akart vetni Megyeri nyílt színi vacsoráinak. Papírmasé csirkét tálaltatott a színész elé. Úgy vélte, megspórolhatja a vacsora árát.

Nem ismerte azonban Megyerit.

Megyeri megpróbálta beledöfni villáját az álcsirkébe, de nem sikerült. Újra és újra próbálkozott - mindhiába. Közben egyre hangosabban méltatlankodott.

A közönség kezdetben nem tudta mire vélni. Várta a monológot.

Aztán az első sorban ülők megértették, miféle helyzetben van Megyeri, és pillanatokon belül tudta az egész nézőtér. Rosszalló moraj kezdődött, és felharsant néhány “Fúj, direktor!” kiáltás.

Megyeri csak erre várt.

Megbotránkozott képet vágott, és szólította a kollégát:

- Pincér!

Az öreg kolléga elnyomta a vigyorgását, és színre lépett.

(A direktor rosszat sejtve tépte a haját a színfalak mögött.)

Mindenki tudta, hogy ez rögtönzés. A publikum feszülten figyelt.

- Parancsoljon, uram! - hajolt meg a pincér.

- Mit képzelnek, mi ez? Kutya kemény a hús, ehetetlen! Vigye innen, és hozzon másikat!

A pincér vigyorogva tette le a papírmasé eledelt - kint a direktor elé.

A közönség izgatottan várta a csörte kimenetelét.

Hanem a kőszívű direktor visszaküldte a papírmasét.

- Nem szégyelli magát, fiam! - tombolt a vendég. - Hozzon végre tisztességes vacsorát! Nagy adag csirkét kértem, pirosra sütve. Megvárom!

A direktor az ajkába harapott. Most értette meg, hogy szarvashibát követett el; a spórolással csúfosan felsült, ráadásul még híre is megy a fukarságának, ami nagy skandalum.

Valakit a szomszéd vendéglőbe szalajtott.

Amikor megérkezett a színpadra a friss, ropogósra sült, fenséges illatú valódi csirke, a nézőtéren kitört a taps.

Megyeri elkezdhette végre a monológot - és a vacsoráját.

———-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Szombat esti nyugalom

Holnap a vekker lustálkodni fog,

És Frász-Manó, a reggeli galád,

Hoppon marad.

Együtt a kis család.

——-

A szombat este: áldott nyugalom,

Lehelet szárnyú, meghitt tünemény,

Bizonyíték,

Hogy mindig van remény.

—–

Szőke nő zűrben az űrben - LXXIV.

HETVENNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen döbbenten nézett.

Magában kénytelen volt igazat adni Satanának, valószínűleg valóban ezért hozta magával őt Morgensohn.

Az albínó csúfondáros képet vágott:

- Bizony, kedves Karen Bozchana Kadlecikova, te rendkívül buta liba! – vigyorgott diadalittasan. – A drága jó ügyvéd úr Téged halálra ítélt. Ahogy Herculiára megérkeztek, hevesen udvarolni kezdett volna, égre-földre esküdözni, hogy mennyire szeret téged, hogy micsoda szerencse, hogy megismerkedett veled, pezsgős vacsorákra és holdfényes táncmulatságokra hurcolt volna, és kifogástalan úri modorral, udvariasan viselkedve igyekezett volna minél hamarabb levenni a lábadról. – szélesen vigyogott. – Aztán egy szép este látszólag teljesen váratlanul, valójában nagyon is kiszámítottan megkéri a kezed.

Karen magában igazat adott Hildegardnak, valóban így történt volna.

- Te pedig, - folytatta az albínó. – a kis tyúkeszeddel könnyekig meghatódsz, zavarba jössz, és tökéletesen készpénznek veszed a romantikus műsort.

Karen ebben már korántsem volt ilyen biztos. Összevonta a szemöldökét.

- Hozzámentél volna, Karen. – folytatta Satana megsemmisítő vigyorral. – Hozzámentél volna, é akkor, amikor ő akarja.

Karen a fejét rázta. Tudta, hogy kikosarazta volna az ügyvédet. Bőven volt már dolga a Morgensohn kategóriájába tartozó férfiakkal. Amikor egy-egy ilyen útról végre hazajutott, pillanatok alatt ledobta magáról az összes ruhadarabot, aztán legalább félóráig állt a zuhamy alatt. Házasság egy ilyen alakkal? Hogy állandóan együt kelljen élnie vele, és összetartani jóban-rosszban? Ettől a hideg futkosott a hátán.

Nem, házasság nem. Semmiképpen. Mogensohn nála nem ért volna célt. Egyszerűen azért nem, mert már kezdett undorodni a férfitól. Hogy mindennap ezzel az alakkal kelljen ágyba bújnia? Nem. Annyi pénz nincs. Soha nem is volt…

Az albínó is megértette Karen arckifejezését – és a maga módján értelmezte: -

- Nehogy azt mond, hogy nem mentél volna hozzá!

Pedig nem ment volna. Ezt biztosan tudta. A házasság túlságosan komoly, és túlságosan fontos. Ott kell hagynia az Ügynökséget, és fel kellene készülnie a gyermekáldásra. Mert gyermek nélkül a házasság értelmetlen.

De kitől akarna gyermeket szülni? Van olyan férfi a világon?

Karen szíve nagyot dobbant.

Van. Robert! És senki más.

Hildegard Satana csúfondáros vigyorgását látva elhatározta, hogy ellentámadásba megy át.

- Neked már törölték a memóriádat? – kérdezte éles hangon.

A hatás minden képzeletét felülmúlta.

Az albínó nő arcáról egy a másodperc tizedrésze alatt lehervadt a mosoly.

- Honnan tudsz erről? – nézett rá gyűlölködő arccal.

Karen megszeppent. Jó lesz visszakozni, gondolta, és aggodalmasan figyelte a társát. Az eddig joviálisan szónokló, szimplán ostobának tűnő Hildegard kezdett határozottan félelmetesnek látszani.

- Nem tudok róla. – makogta a szőke nő.

- Akkor miért kérdezted? – az albínó hangja metszően hideg volt.

Karen figyelmét nem kerülte el, hogy Satana keze valamelyik fegyverének közelében matat. Kár volt az albínót ennyire nyilvánvaló módon ingerelni.

Karen nagyon megijedt. Mit tegyen? Arra jutott, hogy semmi egyéb nem segíthet rajta, mint a teljes őszinteség.

- Nem tudok semmit, Hildegard. – felelte halkan, és közben igyekezett a tőle telhető legbárgyúbb kiejezést az arcára ölteni.

Percekig tartott, mire Hildegard dühe lecsillapult. Az albínó lassan engedett ki, miközben merev, kifejezéstelen arccal szemlélte a szőke nőt.

- Szóval blöfföltél. – mondta aztán, de már újra a korábbi nehézkes stílusban.

Karen nagyon megbánta az iménti megjegyzést. Még véletlenül sem szabad kötekednie az albínóval.

„Konspiráció! Konspiráció! Az igazi legénység tagja bemérve! Az igazi legénység tagját veszélyeztető idegen fegyveres szintén bemérve.”

Karen sóhajtott. Még mindig azon gondolkodott, hogyan lehetne megbékíteni a makrancos Hildegardot.

„Konspiráció! Konspiráció! Mindkét személy képmásán ismeretlen rendeltetésű program grafikus megjelenítése rajtolódik ki. A programnak semmiféle mataeriális eleme nincs.”

Micsoda? Mit mond a hajó?

A következő pillanatban a szőke nő csaknem elsírta magát.

Megértette.

Tudta már, mi volt Morgensohn ügyvéd küldetése.

Folytatása következik.

Az őszi est sápadt poézise

Esőt könnyez az ég sötétlő mélye,

Elrejtőzött a csillagok sora,

S a szomszéd kocsma rekedt, rossz zenéje;

Mint távozó nyár mélabús tora.

——-

Napjainkat elnyeli az Idő,

Múltunk avarként lábunkhoz ragad,

Az őszi est kopott függöny-redő,

S az esőcseppek halkan hullanak.

—

Rohanva rövidülnek a napok;

A nemrég harsány napfény csak dadog,

Tükörből néznek hamvas tegnapok,

S búval terhes felleg gomolyog.

——

S mégis, mégis, míg hullik az eső,

S az éjszaka mindent szürkére fest,

Szunnyad a gyermek, névtelen jövő,

S rabul ejt a szépséges őszi est.

Animációs Mohács - VII.

Szóval ki a fővezér?

Kiderült, hogy erre a posztra idehaza nincs alkalmas személy.

Próbáltak importálni egyet: felkérték a főparancsnoki feladatok ellátására Habsburg Ferdinánd híres hadvezérét, Niclas Salm grófot. A kiváló katona egészségügyi állapotára hivatkozva elhárította a felkérést.

Lehetne most hosszasan boncolgatni ezt a visszautasítást, mert az ilyesminek mindig valami üzenete van. Valóban beteg volt Salm gróf, esetleg nem látott reális esélyt a győzelemre? A magyar hadsereget tartotta alapvetően vezethetetlennek? Esetleg azzal függ össze a tábornok visszautasítása, hogy sem kenyéradó gazdája, sem annak testvére, V. Károly császár - akik II. Lajos sógorai voltak - nem ígért és nem is nyújtott semmilyen segítséget a magyar királynak. Ellentétben a pápával, vagy a távoli Anglia királyával, VIII. Henrikkel.

Ezen feltételezések bármelyike igaz lehet, de ma már bizonyíthatatlan.

Egy kicsit töprengeni azért lehet rajta…
Salm gróf később igen sokat harcolt a török ellen. Utolsó sebesülésébe bele is halt. Ezt 1529-ben szerezte - amikor a török Bécset ostromolta.

——–

A következő jelölt Frangepán Kristóf. Ő - mint látni fogjuk - nem érkezik meg idejében.

Marad: Tomori Pál. A kalocsai érsek.

A magyar történelemben két sorsdöntő ütközet volt, amikor a kalocsai érsek vezette a magyar hadakat: a muhi és a mohácsi.

Ki ez a Tomori Pál?


——-

A Wikipaedia imigyen mutatja be:

“Abaúj vármegyei köznemesi családba született. Katonai pályafutást Bornemisza János főnemes familiárisaként kezdte. Erdélyben kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, sókamarai ispán, majd 1505-től 1514-ig fogarasi várnagy volt. 1506-ban közreműködött az ökörsütésnek nevezett adó miatt kitört székely lázadás leverésében. 1512-ben II. Ulászló követeként járt a török udvarban. 1514. július végén, Dózsa GyörgySzapolyai János őt küldte a Bihar városát ostromló parasztsereg ellen. Tomori csatában legyőzte a felkelőket és vezetőjüket, Lőrinc papot is fogságba ejtette. Az 1514-es magyar parasztháború ezzel a csatával ért véget. fegyverletétele után

1514-től 1518-ig fogarasi és munkácsi várnagy volt, majd 1518-ban budai várkapitánnyá nevezték ki. 1519 májusában az ő fellépésének volt köszönhető a nádorválasztó országgyűlésen támadt köznemesi zendülés leverése. 1520 közepén ismeretlen okból – van olyan feltételezés, hogy menyasszonya halála miatt – szétosztotta vagyonát rokonai között, a ferencesek közé lépett, és egy esztergomi kolostorba vonult.”

A katona, aki szerzetesnek áll. Mint Sienkiewicz hőse.

Csakhogy…

1523. február 4-én a magyar kormányzat kérésére IV Adorján pápa rákényszerítette, hogy fogadja el a felkínált kalocsai érsekséget. Amikor ez megtörtént, a magyar országgyűlés lelkesen megszavazta, hogy a kalocsai érsek legyen a déli védelmi rendszer főparancsnoka.

Letudták az oszmán elleni harcot.

Vajon a kalocsai érsekség jövedelméből meg lehet Magyarországot védelmezni a török birodalommal szemben?

—–

Tomori ajánlólevele a szávaszentdemeteri csata volt.

1523 augusztusának elején Ferhád pasa és Bali szendrői bég 12-15000 főnyi serege a Szerémségbe tört, és körülzárta Rednek várát. A Tomori által a hátukba küldött csapat és a sajkások azonban elpusztították a törökök Szabácsnál maradt hajóit, a sereg többi része pedig augusztus 6-7-én Szávaszentdemeternél megütközött Ferhád főerejével. A csatából menekülőket végül beszorították a Szávába, maga Ferhád is a harctéren maradt (más források szerint a szultán fejeztette le a vereség miatt).

Hosszú ideig ez volt a török ellen nyílt csatában az utolsó magyar győzelem.

Volt is ujjongás…

Csakhogy…

Lényegében két török határmenti parancsnok zömmel akindzsikből és azabokból - azaz: harmad-negyedrangú csapatokból - álló hadát verte meg a legharcképesebb magyar kontingens. Kis túlzással azt is mondhatnánk: a fő erő.

Így a győzelemnek nincs döntő jelentősége, de minden elesett katona pótolhatatlan.

——

Tomori Mohácsnál az ellenség hadát háromszázezer főnyire (!), a magáét húszezerre becsüli…

Tisztában van vele, hogy a török állandó hadsereg legértékesebb részével, a szultán személyes vezérlete alatt álló fő erőkkel van dolga.

Ennek ellenére úgy dönt, hogy megütközik a jelentős túlerőben és minőségi fölényben lévő ellenséggel…

A hangulat nyomott. Perényi Ferenc váradi püspök a következőt mondja:

„a napot, melyen a csata lezajlik, ha már egyszer így tetszett, a Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni.”

Szabad-e ütközetbe vinni egy olyan sereget, amely ennyire nem bízik magában? Nemcsak túlerőben lévő ellenséggel szemben; szabad-e ütközetbe vinni bárki ellen?

Folytatása következik.

Tűzifa

Ma érkezett. Szép halom.

Még látni is: hatalom.

Röpke fáradság vele;

S hosszú-hosszú nyugalom.

——

Sorakozik a falon,

Jó magasra felrakom,

A hallgatag kora ősz

Elmereng a sorokon.

–

Mérgelődhet majd a tél,

Zúgolódhat majd a szél,

Ha a kályha duruzsol,

Itt tőlük senki se fél.

—–

Hazajöhet a gyerek,

Várja bent a jó meleg,

Hosszú télben, kicsi házban

Téli bú nem tekereg.

——-

Hogyha jön a tél sora,

Feledve gáz-uzsora,

Hosszú télben, kemény télben

Meleg lesz a kis szoba.

A színház gázszámlája

A gázszámla már abban az időben is húzós lehetett…

——

Az 1840-es években történt, a város nevét nem írom ide.

Kisebb vidéki városunkban az anyagi csőd közelében járt az ott tanyázó színtársulat. Szinte mindenkinek tartoztak, már el sem hagyhatták a várost. A helyi gázgyár volt a legkellemetlenebb hitelező.

Egyik este már ment az előadás, amikor beállított a színházba a leghírhedtebb gázgyári pénzbehajtó. Egy igazi pióca. Ment egyenesen a pénztároshoz.

- Azonnal egyenlítsék ki a számlát, mert tüstént elzáratom a gázt!

- Hiszen még le se telt a határidő!

- Most azonnal!

A pénztáros könyörgőre fogta.

- Kérem, legalább reggelig várjon!

- Nem lehet! Most azonnal!

- Kérem, a direktor úr a színpadon van. Legalább a felvonás végét várja meg, hogy tárgyalhassanak!

- Egy percet sem várok. Lássam a pénzt!

- De hát a direktor úr most játszik! Jelenetben van!

- Jöjjön és fizessen!

- Értse meg: jelenetben van!

- Nem érdekel, hívja ki! Önök garabonciások; mindenre képesek.

- Uram, a direktor úrnak ez a munkája. Önnek meg kell várnia az előadás végét. Vagy legalább a felvonás befejezését.

- Ha öt percen belül nem hívja ide, lecsavarom a gázt, itt sötétség lesz, és kitör a botrány.

Mit tehetett a nyomorult pénztáros?

Lovagdrámát adtak éppen. Nosza, berontott a jelmeztárba, jókora kardot kötött, sisakot tett a kopasz fejére, kopott öltönye fölé meg be malaclopó köpönyeget - így ment a színpadra.

A direktor nagyot nézett. Hát még akkor, amikor a pénztárnok megszólalt. Mit megszólalt: szavalt. Mégpedig imígyen:

“Nagy jó uram, lent beborult az ég,

Ott lent erőszakos hírnök pöröl,

Adót kíván tőlünk a rút pribék,

Világítás adójáért gyötör.

Ha megtagadjuk: ő egyet csavar,

És minket a sötétség eltakar!”

Az igazgató egy pillanatig bambán bámult, utána válaszolt:

“Eredj derék szolgám, jelentsd neki,

Adóját a várúr megfizeti.”

A szünetben a direktor fizetett, a pénzbeszedő távozott, az előadás folytatódott.

A másnapi kritika kiemelte a hírnök talpraesett játékát.

——–

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Ulenspiegel

Nincs vagyonom, nem vagyok senki más:

Mint hírhedett, rossz garabonciás,

Aki csak tekereg,

Nyugodtan lenéznek

A Fuggerek.

Engem nem érdekel az osztalék,

Csupán a távoli

Rejtelmes messzeség,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

—–

Nincs koronám, nem vagyok senki más,

Mint üldözendő garabonciás,

Nálam a csízió,

Hadd üldözzön

Az inkvizíció.

Nekem a dogma már nem menedék,

Csak azt hiszem,

Amit dalol az Ég,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

—–

Nincs túlerőm, nem vagyok senki más,

Mint egyetlen szál garabonciás,

Fülöp mégis remeg,

Rossz zsarnokok:

Hát tőlem féljetek!

Hazudjon akármit a söpredék,

Én már tudom,

Hogy közeleg a Vég.

Az Élet titka

Bennem rejtezik,

Mert Ég a Földdel

Itt

Ölelkezik.

Szőke nő zűrben az űrben - LXXII.

HETVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

———————————————————————————————–

Karen Bozchana Kadlecikova döbbenten bámult a hatalmas termetű albínó nőre:

- Hogy’ mondtad? Kitörlik a memóriámat?

Satana mosolygott:

- Ez elkerülhetetlen, Karen. Nem hagyhatják, hogy szaladgálj a világban mindazon információkkal, amelyek véletlenül a tudomásodra jutottak. Morgensohn már nem ússza meg ennyivel.

Karen szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

- Morgensohn?

- Mit gondoltál, mi lesz vele? Ki fogják végezni. Előbb azonban kiszedik belőle, mit is akart voltaképpen, miféle küldetésre indult.

Karen megrökönyödött, közel járt az ájuláshoz, és ez látszott is rajta. Hildegard Satana elmosolyodott.

- Ezen már neked sem kellene csodálkoznod, még akkor sem, ha a naivitásod a gyerekesség határát súrolja.

- Ki vagy te?

- Természetesen nem Hildegard Satana a valódi nevem, de az egyszerűség kedvéért szólíts továbbra is így. - némi önteltség jelent meg az albínó arcon. - Nem szabadna elmondanom ezeket neked, de úgyis nullázzák a memóriádat, nem tudsz ártani. Én a főnöknek dolgozom, Karen.

- A főnöknek?

- Igen, a főnöknek, aki a Földet ténylegesen irányítja.

Karen tudta, hogy a másik igazat beszél, de ezt a választ olyan nevetségesnek találta, hogy akaratlanul is elhúzta a száját.

- Ki az a főnök?

- Senki sem tudhatja, csak egy nagyon szűk kör. Élethossziglan lép hivatalba, és rendelkezik megfelelő eszközökkel a politikusok irányítására. Kézben tartja az erőszakszervezeteket. Némi hatalma a multiplanetáris cégek felett is van. Ténylegesen ő irányítja a Földet.
- A Földet ténylegesen irányítja?

- Karen, ennyire még te sem lehetsz naiv. Rendben van, hogy a bunkók közül származol, alantas foglalatosságot űztél, de forogtál annyit a magasabb körökben, hogy erre magadtól is rájöhess. A demokrácia porhintés, kilencven százalékban propaganda, a hatalomgyakorlás sajátos módja. Azt jelenti, hogy van többé-kevésbé működő piac, és lehetséges az emberek indirekt, jelentős részben a piacon keresztül történő irányítása. Ha ez a helyzet megváltozik, mindig valamiféle drasztikusabb irányítási rendszer lép életbe.

Elvigyorodott, pimaszul végigmérte a szőke nőt, és folytatta:

- Tudtad, hogy van olyan földi fennhatóság alatt álló bolygó, ahol a törvények lehetőséget adnak a bunkó lakosság testi fenyítésére? Ne nézz ilyen ostobán, ott az a realitás. A máskülönben kezelhetetlen embertömegek irányításának mindig is egyetlen eszköze volt: a jól és hatásosan adagolt erőszak. A földi kormányzat egyszerűen nem vesz erről tudomást, vagy ha mégis kénytelen, hát helyi adottságnak tekinti. - cinikus vigyor játszott a szája szélén. - Vezetés, erélyes irányítás nélkül az ember a legféktelenebb vadállatnál is aljasabb szörnyeteggé züllik.

Karen Bozchana Kadlecikova tátott szájjal nézte az albínó nőt.

- Üdvözöllek a valóságban, Karen Bozchana Kadlecikova. - vigyorgott a szeme közé az albínó. - A néhány évre választott vezetők rendszere önmagában működésképtelen szisztéma, vékony cukormáz a gusztustalan világ tetején. Sok hasznot nem hajt, de kiirthatatlanná teszi a korrupciót. Az így hatalomba került személyek át sem látják az emberi társadalom minden dzsungelnél átláthatatlanabb és sűrűbb rengetegét, és mire némi jártasságot szereznek az irányításban, mire elkezdik felfogni, miről is van szó, máris át kell adniuk a helyüket másoknak, akiknek szintén nincs fogalmuk a valóságról. De ha esetleg értenének is a vezetéshez, vagy ha annyira zseniálisak volnának, hogy néhány hónap alatt felfognák a lényeget, akkor sem rendelkeznek érdemleges eszközökkel a világban zajló folyamatok befolyásolására.

Nevetett. Karen kezdett magához térni.

- Még azt sem tudja senki, - folytatta az albínó. - hogy a világegyetemben voltaképpen hány államszerű képződmény létezik, és ezek a térben hol helyezkednek el. Meg hogy éppen ki kivel áll szövetségben, és ki ki ellen vív háborút. Ha összeállítanak egy többé-kevésbé pontos politikai csillagtérképet az ismert lakott világokról, pár hónap múlva már számos ponton téves, és néhány év alatt már a fele sem igaz. Érvényét veszíti. Nyilvántartási csőd van, Karen. Micsoda boldog időszak lehetett, amikor még csak egyetlen bolygón létezett az emberiség, és pontosan tudni lehetett, melyik állam hol található, mennyi a lakossága, miféle katonai erők felett diszponál, mire törekszik. Ennek vége, most a legdörzsöltebb hírszerző szervezet sem képes még arra sem, hogy össteállítsa a multiplanetáris cégek listáját. Pedig égetően fontos lenne, mert így senkinek sejtelme sincs róla, hogy valójában mi is zajlik az univerzumban.

Egy pillanatra elhallgatott. Karen azt fontolgatta, mennyi információ szerezhető az albínótól, és milyen taktikával próbálja megtudni tőle. Jó, ha ennyire beszédes.

- Szóval, kedves Karen, - mosolygott Hildegard. - örülj neki, ha törlik a memóriádat, kapsz egy újabb lehetőséget, és tiszta lappal indulhatsz. Az meg csak tőled függ, miféle előtörténet kerül a fejecskédbe.

- Előtörténet?

- Kapsz egy másik személyiséget. Új előéleted, műveltséged, életfelfogásod lesz. Harminckét évet leéltél valahol, arról lesznek emlékeid. A lehetőségeid korlátlanok. Attól függ, mennyire leszel együttműködő. Lehetsz magasan kvalifikált tudós, jól fizetett hivatalnok, esetleg nagyvilági hölgy egy gazdag, jóvágású és előkelő férj mellett. Vagy - ha makrancos leszel - közönséges bunkó egy félreeső világban.

Karent a hányinger környékezte. Ezt tervezték hát a számára. Egyrészt időt kell nyernie, másrészt információkat kell szereznie. Utána be kell csalogatnia az albínót a könnyűcirkáló fedélzetére, ahol a hajó ártalmatlanná teszi.

Nézzük csak sorjában. Mi is hangzott el?

Ahogy eszébe jutott, már fel is tette a kérdést:

-Miért nem teszik ezt Morgensohn-nal is? Miért kell kivégezni?

Satana önelégülten mosolygott.

- Mert valószínűleg túlságosan veszélyes.

- Valószínűleg?

Satana türelmetlenül fújta fel az arcát.

- Ne értetlenkedj, Karen! Mr. Morgensohn minden hájjal megkent alak, és sejtelmünk sincs, mi volt a küldetése.

- Dehogynem. - Karen adta a naiv szőke nőt. - A megbízója, Wesley McPherson ügyében indult a Herculiára.

Satana erre felnevetett.

- Ugyan már, Karen! Ez volt a fedősztori. McPherson valóban szerette volna elhagyni a Földet, de a főnök ezt sohasem fogja neki megengedni. Mindenki tudja, hogy veszélyes. A Herculiát nem hagyhatta volna el, még túszalku árán sem. Nyilvánvalóan nem oda akart menni, ez csak ürügy lett volna a számára, hogy a földi hatóságok ellenőrzése alól kiszabaduljon.

Karen fülét megütötte egy szó.

- Túszalku? - kérdezte. - Mi az a túszalku?

- Néhány bolygón létező jogi formula. - magyarázta az albínó. - Ha egy személyt fokozottan ellenőrizni akarnak, az a hatóság közvetlen látóköréből csak akkor távozhat, ha valamelyik közvetlen hozzátartozóját túszként hagyja maga helyett. Házastársat, gyereket vagy szülőt. Ha időre nem tér vissza, a túszt kivégzik.

Karen összerándult.

- Apropó, Karen! - vihogott az albínó. - Nem ezért akart téged feleségül venni Morgensohn?

Karen szeme elkerekedett.

- Feleségül venni? Erről szó sem volt.

- Márpedig lehetett, mert az ügyvéd minden formaságot elrendezett, és minden szükséges iratot beszerzett hozzá. A herculiai nyilvántartó hivatal előjegyzésbe vett benneteket, mint házasulandókat.

Karen döbbenten nézett.

- Bizony, kedves Karen! - Satana szavai úgy hangzottak, mint a bunkócsapás. - Morgensohn azért hozott magával téged, hogy előbb feleségül vegyen, utána pedig túszként hagyjon Herculiában.

———

Folytatása következik.

Animációs Mohács - VI.

Nézzük hát ama rossz emlékű mohácsi csatát.

Brodarics István beszámolója:

“Mint fentebb mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terült el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem vége felé szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.”

Mohácstól hét kilométerre délre. A harcmezőt gyakorlatilag a magyar sereg választotta, azzal, hogy huzamosabb ideje itt táborozott.

Persze, nem volt ez tudatos választás - semmiféle értelemben.



Mire jó ez a csatamező? Mi a terv?

A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20-30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet.

Mi olvasható le ebből?

Leginkább egy nagyon kezdetleges haditerv. A felvonuló török kontingenseket egy-egy lovasrohammal, egyenként akarta megsemmisíteni a magyar hadvezetés? Fegyelmezettebb csapatokkal silány ellenféllel szemben sem biztos, hogy ez sikerülhet. Az ilyen haditervek tipikusan bukásra vannak ítélve. Ha ez volt az elképzelés, eleve bukásra kárhoztatja a jobbszárny átkarolásának elvi lehetősége.

Természetesen jobb egy kezdetleges terv, mint egy semmilyen. Viszont a kezdetleges tervek gyakran nagyobb terhet rónak a csapatokra, mint a jól átgondoltak. Itt is ez a helyzet: a terv végrehajtásának elemi feltétele a gyakorlott, harcedzett, a villámgyors roham után fegyelmezetten visszatérni, a gyalogság fedezete alatt haladéktalanul újra rendeződni képes lovasság.

A Mohács alatt felálló magyar sereg képes volt erre?

A török ellenintézkedések a következő vázlatról leolvashatók:



Brodarics:

“A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították. Igen tiszta, derült volt ama nap! “

Mivel az ütközet csak körülbelül délután háromkor kezdődött, a harcrendet enyhén szólva túlságosan hamar állították fel. Alkalmat adtak Szulejmánnak, hogy katonai tanácsadóival alaposan szemrevételezze és megvitassa. Kényelmesen megtehette…

Brodarics következő sorai leplezik le a magyar rendi hadszervezet teljes csődjét:

“Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta mindenki szeme láttára, hogy jelen van, (mert volt, aki kételkedett benne).”

Tehát a magyar sereg egy átlátszó haditerv szerint felállítva fő az augusztusi napon legkevesebb hét óra hosszat.

Apropó.

Ki a fővezér?


Folytatása következik.