Se pénz, se posztó-világban,
Étlen-szomjan, mégis bátran,
Düledező várfalakon,
Vagy portyán, zsákmányolt lovon,
Kocka lapján, szablya élén,
Mindig nemzethalál szélén,
Mindig kevés zsoldban-becsben,
Mindig túlerővel szemben,
Halál-szomszédságban éltek
A néhai jó vitézek.
Tragikus, pusztuló idő,
Mindenütt oszmán túlerő,
Jelen, jövő csak ravatal,
Ország közepén védvonal,
Lehet ostrom alatt a vár,
Sose menti fel a király.
Pusztuló hazáért,
Vagy csak önmagáért
Mégis harcol a végvári,
Csonka haza katonái
Feltartóztatják a világ
Akkor legerősebb hadát,
Pasa, nagyvezér, aga bég;
Területrabló csőcselék
Ölve, pusztítva, zabrálva
Tolakodott a hazánkba,
S végül az oszmán áradat
Pannóniában elakadt...
Európát el nem érte,
Nagyon megfizettünk érte.
Ők maradtak,
Pusztultunk mi...
Azóta sem hevertük ki.
Ilyen korszak volt.
A Jövő
Szablya élén bukkant elő...
Néhai magyar vitézek,
Többet harcoltak, mint éltek...
Szemben szultánnal, pasával,
Szemben profán logikával,
Anyagias gyávasággal,
Érdekkel, hazátlansággal...
Köszönjük, hogy maradtatok,
Köszönjük, hogy harcoltatok!
Hogy nem menekültetek el,
Hogy sohasem adtátok fel!
Miattatok van itt
Élet,
Néhai magyar vitézek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése