2018. december 11., kedd

Szent játék vagy profán játszadozás? 39. Rész


39. Rész

Verselemzések – 4.

Jó játék a konektor,

Ez a vers is azért került ide, mert a tananyagba jutván komoly viharokat kavart. Ez nagyjából ugyanúgy alakult, ahogy az előbbi vers esetében. Annyi különbség akadt, hogy itt megszólalt a Költő felesége, és védelmébe vette a férje versét.

Eddig a dolog rendben is volt, a világ minden tisztességes férje és felesége kiáll a házastársáért, ha megtámadják. A hölgy azonban hamar elvetette a sulykot azzal, hogy nekiment a pedagógusoknak, és őket tette felelőssé amiatt, hogy a kortárs kanonizált költészetet a lakosság nem ismeri, és nem kedveli.

A hölgy nem tudta, mit cselekszik. Az ő kipárnázott művilágából nézve elég nehéz lehet felfogni, hogy bizony a magyar pedagógusok az elmúlt évtizedekben bizony nem keveset tettek a hivatalos költészet megismertetéséért és népszerűsítéséért, talán jóval többet is annál, mint amennyit érdemel.

Utána természetesen következett a reklám helye: a hölgy sietett értesíteni a rajongókat, hogy hamarosan piacra kerül az új kötet.

No comment.

Amire még mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet: a verset védelmezők ismét unos-untalan az iróniára hivatkoztak. Olyasmiket mondtak, hogy a magyar közönség a jelek szerint nem vevő az iróniára. Ez nyilvánvaló szamárság, de fentebb is láthattuk, a kánon hívei minden alkalommal az iróniára hivatkoznak, ha a támadott mű védelmében komoly mondanivalójuk nincs. Lehet ez persze a megszokásból adódó reflex is. Többségük talán önmaga előtt is az iróniával igyekszik magyarázni azt, ami a számára is kérdőjeles.

Következzék a vers:


Varró Dániel:

Hat jó játék kisbabáknak

Jó játék a cicafarok,
szélte pont egy babamarok.
Én húztam meg, mit akarok?
Jó játék a cicafarok.

Jó játék a mobilteló,
fogalmam sincs, mire való.
Lenyálazom, aztán heló,
jó játék a mobilteló.

Jó játék a laptopkábel,
főleg, ha még nem lopták el.
Négy fogaddal hipp-hopp rágd el,
jó játék a laptopkábel.

Jó játék a lapát,
azzal ütjük apát.
Orrot, fület lapít,
jó játék a lapát.

Jó játék a verseskötet,
van rajta egy teljes köpet.
Átnyálaztam, még egy jöhet,
jó játék a verseskötet.

Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.


Ez a mű általában gyermekversnek van aposztrofálva. Valóban gyermekvers?

Formailag mindenképpen, ha csak azt nézzük, hogy a lírai Én – kisgyerek. A vers egy gyermek monológja. Szerepvers. Legalábbis formailag. A formai következetlenség – az egyes strófák eltérő formája – még nem kizáró ok. Ettől ez a mű még lehetne jó gyermekvers.

Csakhogy…

A hangvétele korántsem mutatja gyermekversnek. A gyermekversnek nem feltétlenül kell szerepversnek lennie, sőt a jó gyermekversek fele sem az. Ami azonban nem maradhat el, az a játékosság. Ennél is fontosabb azonban a szeretet és a humánum.

Találunk-e ebben a versben szeretetet és humánumot?

Első olvasásra semmiképpen. A másodikra még annyit sem. Akad helyettük egyfajta erőltetett ál-naivitás. Ez viszont átrendezi az alaphelyzetet; a versben beszélő lírai Én egyáltalán nem gyerek, hanem felnőtt, aki úgy tesz, mintha gyermeknek akarná kiadni magát. Nem, egyáltalán nem bújik a gyermek szerepébe, csak úgy tesz, mintha bele akarna bújni.

Ez már alaptól is erősen problematikus volna, de a Szerző ezt még meg is fejeli egy komoly szemléleti hibával. Úgy tűnik, vagy sejtelme sincs a distanciáról, vagy ebben a versében tökéletesen elfeledkezik róla.

A vers alapproblémája a distancia csapnivaló kezelése. A Költő távolságot tart ott, ahol egyáltalán nem kellene, de nem tart ott, ahol elengedhetetlen volna.

Ebből fakad a vers sajátosan nyegle hangvétele.

Ez irónia volna? Nemigen. Ahhoz nem is hasonlít.

Nézzük közelebbről:

Jó játék a cicafarok,

Már az indítása felveszi a vers alaphangját. A vershelyzet az első pillanattól kezdve egyértelmű: a cinikus felnőtt úgy tesz, mintha egy baba szerepébe képzelné magát.

Egyértelműen téves vonalon indul a vers, lírai értékekhez ez aligha vezethet. Mintha önmagát zárná kalodába a Költő.

„szélte pont egy babamarok.”

A gyerek a macska farkához kap, a jelenlévő felnőtt ezen jót vihog.

„Én húztam meg, mit akarok?”

A kisgyerek meghúzta a macska farkát, amitől az állat nyilván feldühödött, és megkarmolta, vagy megmarta a babát. A lírai Én alapállása a cinikus közöny. Jót röhög a gyerek felsülésén. Hétköznapi szituáció, sérelmet szenvedett macska is, baba is. A felnőtt pedig – akire talán mindkettő bízva volt, úgy viselkedik, mint a fotóriporter, aki lefilmezi a gyilkosságot, vagy nemi erőszakot, és közben eszébe sem jut, hogy emberi kötelessége volna a bajba jutott ember segítségére sietni.

A lírai Én alaphelyzete erkölcsi értelemben enyhén szólva vitatható.

„Jó játék a cicafarok.”

A refrénszerű sorral akar minél gyorsabban továbblépni.

„Jó játék a mobilteló,”

A mobiltelefon „teló” alakja kissé szlenges, de semmiképpen sem helytelen. A fiatalok nyelvében igen elterjedt kifejezés.

A hangnem azonban változatlan.

„Jó játék a mobilteló,”

Nem érdemes arról beszélni, hogy a mobiltelefon nem játék, hogy egyáltalán nem való a kicsi kezébe. Ez meddő vitát eredményezne, amelyben a Szerző amellett kardoskodna, hogy ő modern és felvilágosult, ellenfelei azonban konzervatívak és elmaradottak.

Pedig itt nem a „felvilágosultságról” van szó. Nem is a „modernségről”. Itt nem ez a lényeg.

Hanem a nyegle hangnem.

„Jó játék a mobilteló,”

A hangnem megint a gyermekét figyelő, belül kuncogó felnőtté, de teljesen hiányzik belőle szülő és gyermek közös rosszalkodásának minden természetes bája. Mi van helyette?

Közöny.

A lírai Én tökéletesen közömbös a gyerekkel szemben. Azt is mondhatnám, hogy következetes, hiszen eddig is az volt. még az sem biztos, hogy a saját gyermekét figyeli-e, vagy a másét kukkolja.

„fogalmam sincs, mire való.”

Ezt a sort a tisztázatlan alaphelyzet generálta. A színleg a gyerek szerepébe bújó lírai Én szükségét érzi a magyarázkodásnak – a gyermek nem tudja, mire való a mobiltelefon. Igazi gyerekversben az ilyesmi teljesen fölösleges, ott minden magától értetődő és természetes, nem törik meg ilyesféle „felnőttes” mentegetőzések.

Ne higgyük, hogy a vers nyegle alaphangját valamiféle gonoszság generálta. Egyáltalán nem. A nyegleség mindig – határozatlanság. Bizonytalanság. A lírai Én alapállása több nézőpont öszvére, és ez az „állat” nem a vers szekerét húzza. Ebből ered a mű rossz, nyegle hangvétele. Az ilyen vers uralhatatlan. A nyegleség önmagát táplálja, egyre újabb, még nagyobb nyegleségeket „csábít” a versbe.

Innentől már menthetetlen ám a dolog. Már nem volna elegendő egy-egy kifejezést kicserélni, esetleg egy-egy rímet felerősíteni vagy letompítani. Ebből már nem lesz lírai érték. A probléma nem a vers technikai szintjén terpeszkedik. Ezt a verset újra kell kezdeni, a rosszul megválasztott hangnem javíthatatlan. Nem lehet a versből kiirtani. Az alkotói felelősség azt követelné, hogy a Költő kezdje újra.

Kár tovább írni – vagyis: kár volt…

„Lenyálazom, aztán heló,”

Az ilyen buta sorokért különösen kár. A lírai Én kikandikál a gyerek hozzá nem illő szerepéből, és kvázi-felnőttes szlenggel fejezi ki magát – a kínrím kedvéért.

„Lenyálazom, aztán heló,”

A költői felelősséget igencsak szabadságolta Szerzőnk – cserében ilyen sor tolakodhatott a versébe.

„Lenyálazom, aztán heló,”

Az ilyen nyegle kocsmai közhelynek a lírában nincs keresnivalója, ha mégis bekerül – mélypont.

„jó játék a mobilteló.”

Így építi magát egyre tovább a rossz nézőpontra és a csapnivaló, nyegle hangnemre támaszkodva – egy gyatra vers.

„Jó játék a laptopkábel,”

Folytatja ugyanúgy. A „laptopkábel” említésére a szülők zöme talán felszisszen; madzag, zsineg, kötél nem kerülhet a kicsi kezébe, ennél már csak az éles és szúrós tárgyak, a kés, villa meg az olló rosszabbak.

A laptopkábel belépésével a hangnem semmit sem javult. De ez már nem egyszerűen nyegle. Inkább gügye.

„főleg, ha még nem lopták el.”

Megint kilép az ál-gyerek nézőpontból a lírai Én a kínrím és az olcsó poénkodás kedvéért. Az igénytelenség „könnyedsége” tolakszik be a versbe. A szerző szerepzavara teljes. Ez így már nem költemény, legfeljebb „kotlomány”.

„Négy fogaddal hipp-hopp rágd el,”

Gondtalanul vált egyes szám második személybe, ez a sor itt sajátosan „önmegszólító szerepvers” lesz. A tartalom zagyvasága az illemhelyek falfirkáival kerül rokonságba. A gyermek a kábelt rágcsálja, a Költő meg kuncogva szemléli…

„jó játék a laptopkábel.”

Strófáról strófára egyre lejjebb – az antiköltészet komor sötétségébe.

„Jó játék a lapát,”

Ugyanazon a rossz nyomon folytatódik. Más kérdés, hogy nem is nagyon tudna letérni róla. A „lapát” itt természetesen nem a terepen használatos munkaeszköz, hanem valami homokozó lapát, vagy afféle gyerekjáték lehet.

„azzal ütjük apát.”

Megérkeztünk a vers egyik mélypontjához – ha ugyan itt egyáltalán beszélhetünk ilyenről.

A jelenlegi kánon egyebek között arra neveli híveit, hogy az önirónia szinte minden körülmények között jól használható eszköz. Ez persze nem így van, egyetlen eszköz sem használható minden helyzetben, ahogy nem igaz a fordítottja sem; olyan sincs, ami minden körülmények között rossz lenne.

Ez itt micsoda?

A szerepzavar szülte álarcos vagy ál-önirónia. A skizofrén lírai Én gyermek-énje ál-természetességgel közli, hogy a lapáttal szokta püfölni apucit, apuka-énje meg „ön-ironikusan” kuncog rajta.

Legalább  logika nem hiányzik. A saját gyermekét a megfigyelő cinikus szemszögéből „tanulmányozó” szülő, és az apukát lapáttal csapkodó, rosszul nevelt gyermek ugyanazon dimenzióba tartoznak.

A logika nem hiányzik – csak a líra.

Nehogy azt képzeljük ám, hogy az ilyen gyönge versért egyedül a Költő a felelős. A mű kezébe került szerkesztőnek, korrektornak, kritikusnak. Melyik emelt ellene kifogást? Melyik mondta a Szerző szemébe, hogy ez a munkája még gyermeteg „alkotásnak” is kifogásolható, hogy zsengének sem fogadható el?

Ha semmiféle érdemi visszajelzés nincs, ugyan miből gondolná a Költő, hogy valamelyik verse silány? Nem jogosan képzeli azt, hogy tőle bármi jó, ő vers címén akármilyen szöveget előterjeszthet, hogy az ő tolla alól csak jó művek kerülnek ki, ha minden alkotását a kánon egyértelmű hozsannája fogadja?

Ha akad egy hozzáértő, türelmes és becsületes ember, aki megmondja a Költő szemébe, hogy ez a verse tökéletesen értéktelen kacat, hogy önmagát járatja le vele, vajon mit tesz a Költő? Feltehetően megsértődik, utána azonban nekiveselkedik, és jobbat ír.

Ez a kánon egyik legrosszabb tulajdonsága. Félreértés ne essék, akad ott azért kritika, de általában csak olyan szerzőről, „akit kritizálni lehet”. Akit a rendszer eléggé felfelé kanonizált, annak a verseiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Eredményét az ilyen versekben szemlélhetjük. A bürokratikus hierarchia csúcsán, vagy annak közelében lévő költők azt hihetik, bármit írhatnak, minden úgy jó, ahogy a kezük alól kikerül. Zsenialitásban lekörözik a régebbi magyar költészet bármely alkotóját. Ez a legveszélyesebb téveszme, úgy járnak, mint a sakkozó, aki azt képzeli, hogy bármit lép, úgyis nyer…

Az apját lapáttal ütlegelő poronty diszharmonikus képe uralja a verset. Nincs rendben a tartalom, nyegle a hangvétel, zavaros a művészi nézőpont.

„azzal ütjük apát.”

Talán a Költő úgy vélte, hogy a nyilvánvalóan rosszul alakuló versét némi humorral színesíti. Gyerekversben ez mindig nagyon hálás dolog.

„azzal ütjük apát.”

Nem sikerült. Ez nem humoros. Még csak nem is vicces. A humort hírből sem ismeri. Szánalmas.

„Orrot, fület lapít,”

Kár versben fokozni az ütlegelés hatását.

„Orrot, fület lapít,”

Ha lehet, még az eddigieknél is jobban eltéveszti a mértéket. Az orrot-fület lapító lapát (miért ne alliterálhatnék?) a gyermeki kézben is veszedelmes eszköz lehet. Itt azonban nem erről van szó. Az apa valószínűleg nem szenvedett súlyos sérüléseket. Szó sincs erről. Egészen másról van itt szó.

Miféle kép ez, és honnan érkezik?

Olyan dimenzióból, amely nemcsak támogatja a nyegle hangnemet, hanem kifejezetten ilyen közegben létezik; a valóságot képi értelemben elhagyó univerzumból, egy olyan kétdimenziós kvázi-világból, ahol nincs sem igazi szenvedés, sem igazi felelősség, és ahol a nyegle szóhasználat annyira a mindennapi létmód része, hogy a benne élők ezt érzik természetesnek. Ahol a szereplők időnként nemcsak agyonverik, hanem még le is darálják, autóval kivasalják, vagy sziklával péppé zúzzák egymást, hogy a következő pillanatban összeölelkezzenek, vagy acsarkodva újrakezdjék a „küzdelmet”. Olyan univerzumban, ahol nincs halál, nincs tragédia, nincs felelősség, ahol a húszszor agyonvert szereplő a végén elsétál, és a következő epizódban kutya baja sincs. Ahol látszólag minden „mese”, de ahol a mese legelemibb szabályai is hatályon kívül vannak helyezve.

A rajzfilmek világa.

 Olyan világban élünk, ahol a gyerekek igen jelentős részét a tévé neveli fel. Sok szülőnek se ideje, se kedve törődni a gyermekeivel, gyakran azzal küszöböli ki őket az életéből, hogy odacsapja ivadékait a televízió elé.

Pedig a tévé nagyon is veszedelmes. Emlékszem gyakorló kisgyermekes szülő koromból, hogy nagyon is vigyázni kell, igen gondosan kell megválogatni, miféle műsor elé engedem leülni a gyereket. Legkésőbb félóra elteltével mindig fel kellett onnan állítani, mert különben „beleesik a tévébe”. Ez nem mindig volt könnyű. Az sem volt ritkaság, hogy szinte reflexmozdulattal és gyorsan kellett elzárni a készüléket, és elvezényelni előle a kicsit. A tévé nemcsak a gyerek felett nem veheti át az uralmat, a szülő sem válhat a rabjává, mert akkor a gyereket sem akadályozhatja meg abban, hogy televízió-függő legyen.

Amikor még létezett a televízióban esti mese, a szerkesztők tökéletesen tisztában voltak vele, hogy mennyi ideig igényelhetik a gyermek figyelmét. A legfeljebb negyedórás esti mese bőségesen elég is volt a gyerekeknek. Sok családban valóságos szertartás volt az esti mesenézés, utána a nebuló tüstént aludni tért.

Ma más a helyzet. A gyerekek többsége otthon újra meg újra a tévé előtt köt ki, és naponta hosszú órákat tölt a képernyő előtt. Esetleg videózik, vagy számítógépes lövöldözős programokkal játszadozik – ami nem jobb. Sőt. Mindegyik az önkiszolgáló önbutítás egyik módja.

A szüleink is óvtak minket a televíziótól, de nekik még sokkal könnyebb dolguk volt. A mainál sokkal igényesebb műsorokat sugárzott a „képdoboz”, arról nem is beszélve, hogy nem lehetett fogni csak néhány csatornát.

A rajzfilmek tömege már a mi időnkben is veszedelmes volt, azóta pedig szinte folyamatosan csökken a nívójuk. A mesék szinte egyetlen szabályát sem tartják be. Nincs feloldás, nincs erkölcsi tartás, a legtöbb esetben már voltaképpen szerkezet sincs. Az egyes részek gyakorlatilag befejezetlenek, hogy a nézőt a következő epizódokra is a tévé elé ültessék. A nívó folyamatosan hanyatlik.

A felépítésükben is silány, sokszor összecsapott „alkotások” olyan kvázi-világban játszódnak, ahol nincs igazi szenvedés, nincs halál, és felelősség sincs, semmiféle értelemben. Minden mindig ideiglenes, a legdurvább szerencsétlenség is könnyedén jóvátehető. A nyegle hangnem ebből is adódik.

„Orrot, fület lapít,”

Ütheti a gyermek akár az apját is, hiszen baj úgysem történhet, egyszerű ráolvasással a legsúlyosabb probléma is megoldható.

„Orrot, fület lapít,”

Belopakodott tehát a versbe a rajzfilmek világa a maga felületességével, abszolút relativizmusával – a maga etikájával. Ez a líra világától elmondhatatlanul messze esik. Azt gyanítom, Szerzőnk maga sem vette észre, hová tévedt.

A vershelyzet azonban tisztázódott. A szobában laptoppal dolgozgató, fél szemmel a gyerekre, fél szemmel a rajzfilmre sandító apuka „szerepverset” ír, amelyben „játékosan” a rosszalkodó gyermek helyébe képzeli magát – amúgy fél- vagy inkább negyed gőzzel.

„jó játék a lapát.”

Beilleszkedik tehát ez is a vers felettébb együgyű struktúrájába.

„Jó játék a verseskötet,”

Talán megint valami egészen kezdetleges kísérlet az önirónia megvalósítására. A kánon szerint az ilyesminek mindenütt rangemelő szerepe van.

„van rajta egy teljes köpet.”

Az undorító szférájába érkeztünk. Megint egy olyan dimenzió, aminek gyermekversben nincs keresnivalója.

A gyermek leköpte a verseskötetet. Most mindegy, hogy az apja műveinek kötetéről van szó, vagy a máséról. Jól jelzi az atmoszférát.

„Átnyálaztam, még egy jöhet,”

A hangnem marad. Sőt, most már „szójátékkal” véli „színesíteni” a Szerző. Az „átnyálaztam” jelentéseire épülő fásult szóvicc nem fakaszt mosolyt, de erősíti a csömört, ami a vers olvastán támad az olvasóban.

„jó játék a verseskötet.”

Ez már itt egyáltalán nem „jó játék”, csak játszadozás. Az alantasabb fajtából. Szerzőnk itt konstatálhatja, hogy sikerült eljutnia nyegle hangnemével a közönytől a sivárságig. Egészen „bravúros” módon, úgy tudott végtelenül sivár helyzetet teremteni, hogy a lírai Énnek a téma iránti teljes közönye változatlan maradt. Nem akarom felemlegetni, hogy hol, mivel kapcsolatban, miféle tárgyak szakértői szoktak ilyesmiről írni.

„Jó játék a konektor,”

Tovább a sehová sem vezető virtuális „sínpáron”. Az, hogy a konnektor a záró strófában szerepel, talán valamiféle „fokozás” akarna lenni. Fokozni ugyan itt már nincs mit, és nem is nagyon lehet, de a közönyre éppenséggel még rá lehet erősíteni.

A konnektor a baba számára mindenkor veszélyforrás. Már építéskor eleve úgy helyezik el, olyan magasságban, hogy kisgyerek semmiképpen se férhessen hozzá. a leghitványabb panellakásban is így van. a gyerek csak akkor férhetne hozzá, ha ebben valaki „segíti”.

A vershelyzet itt nyilvánvalóan abszurd. Épeszű ember nem engedi meg, hogy a gyerek bármit a konnektorba dugdosson, ez ténylegesen lehetetlen is.

Mit gondoljunk erről az utolsó strófáról? Megértjük, ha ezt a versszakot egyben vizsgáljuk:

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Az utolsó strófa előtt a Szerző talán érzékelte, hogy a verse igen messze van a tökéletességtől. Még az elfogadhatótól is.

Sajnálta azonban a versre fordított időt és energiát, és úgy döntött, valami hatásos – vagy annak vét – trükkel mégiscsak használhatóvá teszi. Ezért talán úgy döntött, csapdát állít. Ezt:

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ha bárki gyanútlanul támadná a versét, azonnal meglesz a hivatkozási alap, mégpedig az utolsó strófa. Ami nyilvánvalóan abszurd vershelyzetről beszél. Hókuszpókusz, hirtelen „minden jóra fordul”, mert a záró versszak bizonyítja, hogy „a Költő mégsem gondolta komolyan”, ezt lehet a kifogásoló orra alá dörgölni, és a Szerző a vitából tüstént megdicsőülve kerül ki.

Hogy is van ez?

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ennek a strófának a terméketlen abszurditása állna jót az egész helyett? Ez hatástalanítaná a vers ellen felhozható érveket?

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Lehet, hogy jó ötletnek tűnik, de – egydimenziós. A szokásos kifogások ellen az első körben bizonyára megvédi a verset, erre alkalmasnak tűnik.

Taktikai győzelem.

Csakhogy…

A Szerzőnek aligha tűnt fel, milyen hálószaggató öngólt lő ezzel. Mert hiába tűnik taktikai győzelemnek – ez voltaképpen stratégiai vereség…

Az ilyesféle védekezés nagyon jellemző a kánonra. A Költő nem gondolta komolyan, tessék elolvasni a végét, miért háborog akárki, a Szerző ad absurdum viszi:

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ha a Szerző azt gondolja, hogy az ilyen provokációval „megmentheti” ezt a siralmasan gyönge verset, nagyon téved.

Nézzük, mire alapul ebben az esetben a védekezés:

v  A Költő nem gondolta komolyan a verset, csak játszadozott.

Amiből következik, hogy:

v  A Költő lírai alapállásának sarokköve a teljes felelőtlenség.

Teljes felelőtlenség mindenféle értelemben; leginkább az olvasóval, a világgal, és a verssel szembeni felelősség tökéletes hiánya. A kiábrándítóan nyegle hangnem ebből is következik.

„Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ilyen szánalmas abszurditásba torkollik a vers. A Szerző szándéka, hogy „fokozást” alkalmazzon, még sivárabbá teszi a vershelyzetet, és még bántóbbá az amúgy is nyegle hangvételt.

„Jó játék a konektor,”

Éppen olyan sivár, mint az eddigiek, csak itt még az abszurd motívuma is megjelenik. A képtelenség itt nem „költői”, vagy „művészi” abszurd, hanem egyszerű, gyalogjáró közönséges hétköznapi képtelenség.

én jöttem rá magamtól.”

Talán poénnak szánta, pedig csak a közönyre játszik rá – minden eddiginél erősebben.

Beledugom, hol egy toll?”

Ad absurdum visz szinte mindent, ami rossz ebben a versben. A lírához – mármint a valódi lírához – semmi köze. Gyakorlatilag ezt nyilvánítja ki.

„Jó játék a konektor,”

Nem. Nem jó játék. Ez a vers sem jó játék. Csak felelőtlen játszadozás.

A líra lehet játék, sőt ez egyik legfőbb ismérve. Szent játék. Szent játék az alkotói felelősség jegyében. Ez a valódi líra ismertetőjegye. A nagy költészeté. Az igazi líra szent játék – de sohasem profán játszadozás. Annak semmi köze a lírához. Akkor se lesz belőle költészet, ha kanonizálják, és tudós tanulmányok ezrei próbálják ránk erőltetni.



Nem akarok igazságtalan lenni Varró Dániellel sem. Számos méltatást olvastam Róla, a vezérhang egyértelműen az, hogy ő a kánon egyik legtehetségesebb fiatal költője.

Verseit olvasgatva úgy gondolom, az értékelés nem túlzás. Olvastam ugyan nagyon sok összecsapott, egyenetlen alkotást, találtan meglepően gyönge részeket is, de közben az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a fentebb taglalt alkotása egyértelműen a legrosszabbak közé tartozik, és messze nem képviseli Varró Dániel lírájának ívóját.

Mert vannak jól felépített versei is, tele megkapóan szép képekkel, remekül alkalmazott eszközökkel, a fentinél sokkal komolyabb költői felelősséggel.

Több szerző tollából olvastam a Szerzőről olyan véleményt, hogy erősen Parti Nagy Lajos hatása alatt áll. Ezt magam is konstatálom, ám az a véleményem, hogy nem azok Varró legjobb munkái, ahol ez a hatás erőteljesen érvényesül. A hatások egyértelműen kártékonyak. Inkább fordított arányosságot figyeltem meg; legjobb verseiben Varró függetleníti magát Parti Nagy (és mindenki más) hatásától. Ezek a versek mintha véletlenül születnének, mintha Varró nem akarna „kilógni” a kánon vélt vagy valós elvárásaiból.

Sajnos a nyegle hangvétellel másutt is találkoztam. A felelősség hiányával is – de szerencsére ez nem mondható általános jellemzőnek. Néha mintha gondot okozna a Költőnek, miként teheti a lírai mű tárgyává a modern technika legfrissebb rekvizitumait. Valamiért nem érzi természetesnek a jelenlétüket, túllihegi, túlköhögi őket. Rájuk koncentrál, közben a vers félrecsúszik. Nem simulnak magától értetődően a Költő világába. Másutt meg végtelen nyugalommal válnak a részévé, mert a vers ilyenkor nem róluk akar szólni, hanem a világról, amelynek részei.

Másutt meg éppen a kánon-fontoskodás valamelyik alaphelyzete „nemesül lírává” nála. Sok az üres póz. Mesterkélt költő-póz, antiköltő-póz, álköltő-póz. Elbújik mögéjük.

A nyegleség eléggé aggasztó. Ez a napközis póz sikeresen fojtja el a valóságlátást. Néha kimondottan olyan színezete van, mintha Varró egyszerre lázadna a valóság és a kánon ellen is, de a tisztázás helyett a jópofizós nyegleségbe menekül.

A Varró verseiben beszélő lírai Én is meglehetősen sokféle – a túlkoros kamasztól a higgadt, alig észrevehető, csendesen okos Én-ig. egyelőre utóbbiból akad kevesebb, de az évek gyorsan növekvő száma uralomra juttathatja.

Varró versei tehát finoman szólva is igen vegyesek. A Költő tehetséges ember, aki azonban nem érzi minden pillanatban a felelősségét – mert nem erre van szocializálva. A kánon nem arra van, hogy a valódi tehetséget segítse. A kánon elkényeztetett üdvöskéjének szerepét Varró már kinőtte, csak még nem tud róla. Képes túllépni a státuszköltészeten, a kánon pozíció-líráját is képes meghaladni, de nem nagyon akarja. Helyette inkább elmerül a másodlagos problémákban, vagy – ha különösen tanácstalan – visszahúzódik a nyegleség túlkoros kamaszos sáncai mögé.

Tipikusan olyan szerző, akinek rendszeres, kemény kritikára volna szüksége. A kánon zsoldjában álló lelkendezések, illetve a magukat tanulmánynak tartó öntelt bikkfanyelvű halandzsák farkcsóváló tiszteletkörei semmit nem segítenek neki.




Varró Dánieltől nem idéznék másik hosszabb verset, csupán egy miniatűr remekművet – kommentár nélkül. Érdemes elolvasni:

OKTÓBER

Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték,
teli pöndörödő levelekkel a fák,
mintha kispriccelt volna a festék,
oly sokszínű lett ez az őszi világ.
És mintha a bőrön ecset kaparászna
arcunk kipirul, belekékül a szánk,
egy piktor az ősz, és nincs neki vászna,
színeket ken ezért maszatolva miránk.

Aki ilyet is tud, miért jelentet meg olyan vackot, mint a fentebb hosszasan taglalt vers?

A válasz a mai kánon természetében, hatásaiban rejlik…

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése