A vadkanra fogott gyilkosság - 42. Rész

42. Rész

Még valamit nem kommentál Széchy professzor úr, pedig arról a saját korából is lehetett tapasztalata. Egyetemi professzorként maga is tartott inast. Nem tűnik fel neki, hogy az inas parancs ellenére, sőt az úr kifejezett tilalma ellenére „nyargal utána”.

Csúsztat is a professzor úr, kétszeresen. Először abban, hogy nála úgy tűnik, mintha az említettek Zrínyi kíséreteként tartottak volna az úrral. Később persze kénytelen elismerni, hogy nem így volt:

„Migliani rohant be legelébb”

Van azonban még egy csúsztatás, és ez már vitathatóvá teszi a professzor úr jó szándékát. Ez csak akkor világlik ki, ha összevetjük Bethlen szavaival. Nézzük tehát:

Bethlennél:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Széchynél:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána”

Széchy tanár úr elspórolt egy inast! Talán maga is érezte, hogy tarthatatlan a sertés-mítosz híveinek az elképzelése, hogy ezek az emberek „maguktól, gondolomformán” indultak volna az úr nyomába, aki – nem mellesleg – megtiltotta, hogy kövessék. Ezért megint „változtat”, ahogy Bethlen írásánál is tette.

Érdemes kielemezni Széchy Károly csúsztatástechnikáját. Nem először találkozunk vele. Nézzük, miféle elemekből tevődik össze!

A csúsztatás első fázisa:

v  Széchy professzor úr szemügyre veszi Bethlen mondatát.

Ez így fest:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

A csúsztatás második fázisa:

v  A professzor eldönti, hogy mit kell átalakítani és milyen céllal.

Jelen esetben Bethlennél „túl sok” az inas. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az inasok „maguktól” megindulnak Zrínyi gróf után, aki ezt nyomatékosan megtiltotta - ráadásul lóháton. Ez abszurdum. Az inasok karakterébe nem illik, és Széchy Károly ezt tudja. Ha pedig nem maguktól indultak, valami nem stimmel ebben az „elindulásban”. Ha továbbgondoljuk, bukik a sertés-mítosz.

Széchy Károly azonban a jelek szerint a sertés-mítosz felesküdött híve.

Úgy kell tehát Bethlen közlésén „változtatnia”, hogy a vaddisznó meséje meg ne rendüljön. Nézzük tovább, hogyan éri el.

A csúsztatás harmadik fázisa:

v  Kifelejti a mondatból az egyik inast.

Ez így festene:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Ez így még nem elég. A mondat tartalma lényegében ugyanaz, csak egy alannyal kevesebb.

A csúsztatás negyedik fázisa (ami maga is több alfázist foglal magába):

v  Lecseréli Magliani jelzőit.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani, Guzics öccse, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Széchy nyilván elégedetlen volt az „egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,” formulával. Először a határozatlan névelőt cserélte határozottra. Ebben az alfázisban a mondat így fest:

„a sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Ez már jobban tetszhetett Széchy professzor úrnak. Teljesen más kontextusba került így Magliani. A határozott névelő azt a látszatot kelti, mintha jelentős személyiségről lenne szó, a vadásztársaság fontos tagjáról, akit az Önéletírás szerzője már korábban említett.

De még mindig nem elegendő. A XIX. század végének közönsége már nemigen érti, mit is jelent a „sabaudus”. A helyére azt is tehetné, hogy „szardíniai”, de az meg rossz allúziókat kelt. Széchy Károly gondosan ruházza fel új jelzőkkel a kedvencét. Jobb lesz az egytagú, erőteljes, pattogó „szárd”.

Eredmény:

„a szárd, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Széchy professzor úr még ezzel sem lehet elégedett. Az „ifjú gavallér” hangulata a XIX. század végén már nem nagyon kedvező. A „gavallér” szó nem kelt harcias képzeteket, ekkor már inkább olyasféle mellékjelentése van, mint ’tivornyázó aranyifjú’, ’snájdig szoknyapecér’, vagy – urambocsá – ’hozományvadász’. A világért sem maradhat így! Sokkal jobb lesz helyette a romantikus képzeteket keltő „lovag”. A „gavallér” eredetileg úgyis ezt jelenti (vö. chevalier, caballero stb.). A „lovag” szónak azonban többletjelentése van, önmagában cím – Széchy ne tudná? – és jelenthet valamely rendhez való tartozást is. Tüstént biztosítja azt a társadalmi tekintélyt, amit az „ifjú gavallér” nem hordoz.

Eredmény:

„a szárd lovag, Majláni,”

Ez már jobban megfelel Széchy Károlynak. Már csak egy probléma lehetett. A „Majláni” nyilvánvalóan nem lehet a „szárd” eredeti névalakja. Nem célszerű úgy hagyni, hiszen a közvélemény szemében „Majláni” gyanús. Bethlen nyilván fonetikusan írta a nevet, aminek eredeti írásképe talán „Magliani”. Széchy úgy dönt, a lehetséges névalakok közül azt választja, amelyik a legmesszebb áll Bethlen „Majláni” alakjától.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani,”

Ez már tökéletesen megfelel Széchy professzor úr ízlésének. Magliani három jelzőjét kettőre csökkentette, és a „sabaudus” gyanús alakból rokonszenves ifjú idegen úr lett.

Vessük csak össze:

Bethlennél:

„a sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Széchynél:

„a szárd lovag, Migliani,”

Érezhető a hatalmas különbség. Mindenféle pejoratív allúzió eltűnt a gyilkos alakjáról.

Ha Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár írói tudását akarom mérlegre tenni, azt kell mondanom, a minőséget a cél határozza meg. Ha a professzor úr célja az volt, hogy a vadkan érdekében tisztára mossa a nyilvánvaló gyilkost, remek stilisztának kell tekintenem. Mindössze két rokon értelmű kifejezés és egy névelő cseréjével teljesen megváltoztatta a szövegben Magliani minősítését. Ha azonban ez merő véletlen, akkor a professzor úr kétbalkezes kontár.

Nincs azonban még vége a csúsztatásnak. Nézzük tovább.

A csúsztatás ötödik fázisa:

v  Angelo státuszát is meg kell változtatnia.

Széchy professzor urat még mindig nyugtalanította, hogy miért indul egy inas parancs nélkül, sőt kifejezetten a parancs ellenére az ura után. Ez nem fér össze az inasok közismert fegyelmével.

Mi a megoldás?

Angelo számára különleges státuszt kell kialakítani. Legyen afféle bizalmas inas, aki sajátos, patriarchális kapcsolatban van az urával. A XIX. században megesik az ilyesmi, az ilyen inasok hazaviszik részeg urukat, légyottot szerveznek a számára, kimagyarázzák a füllentéseit, kezelik az adósságait. Angelo legyen ilyesféle főkomornyik. Az ilyenek igen sokat megengednek maguknak.

Erre Bethlen szövege nem alkalmas:

„meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa”

A csúsztatást itt is több fázisban kell végrehajtani. Először itt is le kell cserélni a határozatlan névelőt. Az „egy Angelo nevű” inas aligha van a gazdájával olyan bizalmas viszonyban, mint amire itt van szükség.

Eredmény:

„meg az Angelo nevû kedves olasz inasa”

Ez még mindig nem megfelelő. A „kedves inas” talán mégsem lehet annyira bennfentes és pimasz. Újabb változtatásra van szükség. Ne „kedves” legyen, hanem „kedvenc”. Nyomatékosítás kedvéért a személyes névmás se árt.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani, Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargalának utána”

Széchy professzor úr itt alighanem a szívéhez kapott. Észrevette, hogy van még egy felesleges ember.

A lovász!

Ezzel mit kezdjen?

Ne féltsük a professzor urat! Gondolkodás közben egyelőre megváltoztatta az igealakot. Itt tart éppen:

„a szárd lovag, Migliani, Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargaltak utána”

A figyelem elterelése céljából Guzics öccse is kaphat egy határozott névelőt:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargaltak utána”

A lovásztól ugyanezt meg kell vonni. A „meg” helyett egy csendesebb „és” ott jó lesz, és…

Megvan a megoldás! Birtokos szerkezetté kell alakítani!

A csúsztatás végeredménye:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána”

A maga nemében zseniális. A ködösítés magasiskolája. Az egyik kulcsponton kétértelmű is, gondolom nem véletlenül. Nem tudni, hogy Angelo és az inas egy és ugyanazon személy-e, vagy két különböző. Persze, hogy valaki egy személyben inas is, lovász is legyen, abszurdum. A XIX. században biztosan az. De mit lehessen azt tudni, hogy mi volt a szokás a XVII. században. Bethlen Miklósnál azonban Angelo és a lovász határozottan két különböző személy.

A határozott névelő hiánya fenntartja ezt a lehetőséget. Kik is lovagolnak Széchynél Zrínyi után? Egy „lovag”, valakinek az „öccse” és a bennfentes inas. Csupa olyan karakter, akiktől „kitelik” az ilyen engedetlenség.

A sertés-mítosz hitelét többnyire ilyen módszerek szokták „erősíteni”.

Folytatása következik.