2018. augusztus 1., szerda

Szent játék vagy profán játszadozás - 29. rész


Huszonkilencedik rész

Sajnos ma még lehetetlen pontosan definiálni a „költő” fogalmát, ahogy lényegében a „belső emberi tartalom”, vagy az ennél sokkal egyszerűbbnek látszó „sírás”, „nevetés” is definiálhatatlan. A tudományos kísérletek egyoldalúak és sikertelenek.

Valamikor talán mindegyik nyelv egyetlen ősnyelvből fejlődött ki, de mára igen komoly különbségek alakultak ki közöttük. Nyelv, gondolkodás, érzelmi élet és erkölcsi tudat szorosan összetartozik, és a nyelvek különbségei egyúttal a gondolkodás és az érzelmi élet kisebb-nagyobb különbségeit is jelzik.

Minden nyelv egyenrangú, bármelyiken lehetséges a nagy költészet, sőt erre minden nyelvnek szüksége van, mert igazából a költészet az, ami a legjobban fejleszti a nyelvet, ez teszi mind hajlékonyabbá kifejezésmódját árnyaltabbá, stílusát választékosabbá.

Egyes nyelvek kifejezésmódban árnyaltságban, szókincsben ideig-óráig elmaradhatnak más nyelvektől, a nyelvek fejlődése egyenlőtlen. A pillanatnyi állapotukból azonban sohasem vonható le olyan megalapozott következtetés, ami jogosan helyezné bármelyiket is bármelyik másik elé.

A nyelvi sokféleség az emberiség erkölcsi-érzelmi önvédelmének egyik legfontosabb eleme. Önmagában az emberi szabadság lehetőségének egyik legfontosabb feltétele, a nyelvi homogenitásra, asszimilációra való kényszerítés pedig mindig az elnyomás eszköze. Az erőszakos asszimiláció nemcsak a beolvasztani akart nyelvi közösséget nyomja el, hanem a sajátját is.

A líra a nyelv művészetének azon válfaja, amely a belső emberi tartalmak képviseletét, szavakba öntését a személyiség oldaláról vállalja fel, és a személyes nézőponton keresztül a közösséggel folytatott szellemi, erkölcsi, érzelmi interakciók segítségével egyetemessé tágítja az emberi személyességet. Tárgya ennek megfelelően a nyilvános személyesség.

A líra a nyelvi közösség – és ezen keresztül az egész emberiség – erkölcsi és érzelmi fennmaradását, magára találását, túlélését, fejlődését szolgálja.

A líra mindenkor az adott kornak megfelelően fogalmazza újra az emberi élet legfontosabb kérdéseit.

József Attila szerint:

„A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” 

József Attila gondolatai világosak, ma is érvényesek. Az idézet nagyon pontosan világítja meg, miben is áll költő és közönség kapcsolata. A művet a költő alkotja, és a közönség élteti. A költő viseli a kezdeményezés és az alkotás felelősségét. Felelőssége egyoldalú és teljes. A közönség ugyanis nem felelős egyetlen költő egyetlen verséért sem, a költő művészetének nívójáért sem. Azért főleg nem, hogy a tetszését mely költő mely művei nyerik el, és melyek nem.

A költő mindent a közönségtől nyer, de a publikumra nem háríthat sem anyagi, sem erkölcsi felelősséget. Költőként éppen akkora a jelentősége, amilyen mértékben teljesíti a közönséggel szembeni kötelességét.

Modern társadalmunkban a költői szerep az egyetlen, amelynek viselője soha semmilyen körülmények között sem mondhat le a személyes felelősségéről, nem ruházhatja azt sem a társadalomra, sem annak bármelyik intézményére.

József Attila hasonlóan erőteljesen nyilatkozott egészen konkrét poétikai, verstani és költészet-filozófiai kérdésekről is, amint azt rövidesen látni fogjuk. Fenti gondolata világos és egyértelmű.

a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” 

A költő erkölcsi felelősségét soha szem elől nem tévesztve alkot, a közönség pedig szabad akaratából élteti a költő műveit.

A költő művészetének erkölcsi alapja az emberiség morális egysége. Az emberséget kereső ember ezt a vezérfonalat követve találhat rá.

A költőnek a nyelvvel szembeni felelőssége is erkölcsi természetű felelősség.

A jó költő a nyelv tökéletes birtokában fejleszti annak lehetőségeit, egyben mindig növeli a líra hatósugarát. A lírai nyelv mindig a beszélt nyelv legválasztékosabb, legszebb nyelvhasználata.

A magyar líra nagy újítói – Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady vagy József Attila – felfrissítették, élővé tették a költészet nyelvét, igen nagy részben azzal, hogy líraivá nemesítették koruk beszélt nyelvét.

Például Petőfi korának mesterkélt nyelvezetű almanach-lírája helyett természetes népi lírát, új ízt hozott, Ady pedig egy végsőkig kiüresedett, pózoló és álságos költői nyelvhasználatot cserélt friss, élő nyelvre.

Az igazi költői nyelv mindig az aktuális élő, beszélt nyelv legszebb változata. Sohasem valami elkülönült kisebbség kényeskedő műnyelve, és nem is mesterkélt fantázianyelv, vagy közönséges halandzsa.

A költő a nyelv fejlesztésének elkötelezettje, semmiféle „nyelvfilozófia” vagy „nyelvkritika” nem indokolhatja, ha rombolni kezdi.

A nyelv a közönség tulajdona – sohasem egyszemélyes. A közönség nyelvhasználata nem alkalmazkodhat a költőéhez – a költőnek kell alkalmazkodnia közönségéhez.

A költészet nem lehet egyszemélyes. A lírai költemény szerzője ugyan a költő egyedül, de a líra lényege nem pusztán az alkotás egyéni misztériuma, hanem a lírai művek hozzájárulása a közösség lelki-érzelmi fejlődéséhez; szerző, mű, nyelv és közösség lírában megvalósuló kölcsönhatása.

A nyelv az emberi jelenség legnagyobb rejtélyei közé tartozik. A keletkezésével kapcsolatos elméletek zöme csak karcolja a problémák felszínét, mint kósza kavics a törhetetlen üveget. Kialakulásának titka az emberi múlt beláthatatlan mélységeibe vész. Ami biztos: a homo sapiens már kialakulásának első pillanataitól kezdve birtokolta a beszéd képességét és a nyelv kialakításának lehetőségét.

Az emberiség népekből áll, a népek közösségekből, családokból, a közösségek és családok egyénekből. Emberiség – közösség - egyén. Az emberi jelenség egyik nélkül sem értelmezhető, mindhárom a lényegéhez tartozik.

A nép lényegét valahol a nyelvet beszélők összetartó közösségeinek lelki-szellemi kohéziójában, közös erkölcsi öntudatában, a líra küldetését pedig ennek lelki és erkölcsi megalapozásában kell keresnünk.

De a líra küldetésének több szintje is van. Egyszerre szolgálja az egyént, a nyelvi közösséget és az emberiséget.

Ez az a pont ahonnan nézve a jelenlegi kanonizált líra mögött álló teóriák és kvázi-elméletek fogalomrendszerében szereplő „alanyi” és „tárgyias” lírára vonatkozó spekulációk teljes elégtelensége könnyen belátható. Ezek nemcsak pontatlanok, mivel alapjában lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak, hanem egyszerűen érvénytelenek is, hiszen köszönő viszonyban sincsenek a líra valódi természetével.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése