Szilveszteri friss remények

Szilveszteri friss remények,
Egészséges vagyok,
Élek.

Hetyke újévi jóslatok;
Férj,
Apa és
Magyar vagyok.

Amíg szerethetünk -élünk;
S amíg élünk,
Jót remélünk.

Szilveszteri friss remények;
Amíg szeretek,
Nem félek.

Amíg a Létnek célja van,
Az Élet nem haszontalan.

Ha nincs célja,
Csupán oka,
Az már a halál egy foka.

Szilveszteri friss remények.
"Új világrend" helyett -
Élet...

Szilveszter előtti napon - boldog új esztendőt kívánva

Szilveszter előtti napon,
Lyukas szürke ég-kalapon
Ücsörög az évünk,
Rosszabb ne legyen az új év,
De jobbat remélünk!

Akinek a foga fáj,
Tartsa rajta nyelvét,
Jobb a reális Lét, mint a
Romantikus nemlét.
Türelem,
Kitartás,
Béke,
Humor most kelendő;
Hozzon mindből bőségesen
A jövő esztendő!

Búcsúzkodik az esztendő,
Lobog szürke felhő-kendő,
Letelik az évünk,
Rosszabb ne legyen az új év,
De jobbat remélünk!

Akinek a foga fáj,
Tartsa rajta nyelvét,
Jobb a reális Lét, mint a
Romantikus nemlét.
Türelem,
Kitartás,
Béke,
Humor most kelendő;
Hozzon mindből bőségesen
A jövő esztendő!

Ezerszáz év árnya, fénye...

Ezerszáz év árnya,
Fénye;
Már mindet érteni kéne...

Ami volt régen árulás,
Az ma profán fontoskodás.

Ami szépet a Múlt mutat,
Az ma nemzeti öntudat.

Ezerszáz év minden árnya
Nincs Múlt börtönébe zárva.

Ezerszáz év minden fénye
Talán a Jövő reménye...

Már mindet érteni kéne,
Ezerszáz év árnya,
Fénye.

Boldog karácsony után

Volt meghitt szép Karácsonyunk,
Száz gyönyörű pillanatunk.

Védi a közelmúlt-lepel,
Már senki nem veheti el.

Karácsony utáni napok
Halkuló zenéje kopog.

Karácsonytól Lélek éled,
Ahol Karácsony -
Ott Élet.

Karácsony szárnyai alatt

Karácsony szárnyai alatt
Ami Szép, mind erőre kap.

Áldott, meghitt gyertyafények
Alatt ülnek a Remények.

Múlt Mérlegén Jövő térdel
Meghitt, szelíd szenvedéllyel.

Ami Szép, mind erőre kap
Karácsony szárnyai alatt.

Karácsony szent örömében

Karácsony szent örömében
Nyugszik a Lélek - szerényen.

Kinti profán riadalmak
Tulajdon zajukba halnak.

Remény szülte kicsi tervek
Jövő-lakukba sietnek.

Múlt-kockák Jelenre lelnek;
Virulnak régi Szerelmek.

Nyugszik a Lélek szerényen,
Karácsony szent örömében.

Karácsonyestére várva

Karácsonyestére várva
Elcsitul a kinti lárma.

Észrevétlen mély varázslat
Vonja be a kicsi házat.

Fenn színezüst csillag-álmok;
Érkeznek végre a Lányok.

Ilyenkor Isten sem árva;
Karácsonyestére várva.

Áldott, békés szent Karácsonyt!

Áldott, békés szent Karácsonyt
Minden jó embernek!
Boldogok legyenek, akik
Még álmodni mernek!

Legyen minden Léleknek jó,
Meghitt menedéke,
Költözzön az Otthonunkba
Karácsonyi Béke.

Szeretetet, Békét hozzon
Az isteni Gyermek,
Áldott, békés szent Karácsonyt
Minden jó embernek!

Ádvent halvány ege alatt

Ádvent halvány ege alatt
Apró reménycsapat halad.

A hideg fehér lánggal ég;
Szürke felhőt dajkál az ég.

Szent Hitek Jövőt aratnak;
Bölcs fenyőfák bólogatnak.

Ádvent halvány ege alatt
Ami élő, élő marad.

Ádvent hófehér ködében

Ádvent hófehér ködében
Karácsony felé;
Miénk a Kegyelem, csak a
Gond az Istené.

Az út mentén hideg fényben
Szikrázik a hó;
Élni,
Jövőt teremteni
Embernek való.

Istené a gond.
Az Öröm
Csak az emberé;
Ádvent hófehér ködében
Karácsony felé.

A jég-ember vágya a tél

A jég-ember vágya a tél,
Nem érdekli, más mit remél.

Nem baj, ha bárkit bajba ránt;
Csak tél felé - toronyiránt.

Tavasz?
Nyár?
Ősz?
Csupa nyomor!
Csak a tél lehet - aranykor!

A jég-ember vágya a tél,
Egy külön tél-világban él.

Nemzetközi tél-túlerő;
Minden eszköz megfelelő.

Mindent lehet gátlás nélkül,
Csak jöhessen a tél végül.

A jég-ember vágya a tél,
Doktrínákba bódultan él.

Ateista dogmatömeg
Miatt nem látja az Eget.

Akár nedves, akár száraz,
Mindenre a tél a válasz.

Jégember nyáron vagy télen,
De csalódik mindenképpen.

Ha úrrá teszi a telet,
Az először őt öli meg.

A jég-ember szerencsétlen,
Nem bűnös, de nem is vétlen.

Álma, a jégkorszak-kórság
Soha ne legyen valóság.

A vadkanra fogott gyilkosság - 43. Rész

43. Rész

Jellemző, hogy Széchy némileg az események időrendjén is „alakít”. Csak itt következik nála, hogy:

„S maga elől, Paka után, bement az állat vérin a sűrűbe.”

Miféle állat „vérin”, és miféle erdőbe?

Így kezdódik Magliani meséje. Széchy jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik hinni benne, vagy úgy tesz, mintha hinne.

Paka és Zrínyi lóháton mentek az erdőbe, nem valami megsebzett állat vérnyomán. Valahol megkötötték a lovaikat, utána mentek a sűrűbe. Ez már azonban igazolhatatlan, ez Magliani meséje.

„Majláni így beszélte”

Vérnyom csak akkor lehetett, ha volt vadkan. Minél többször olvasom a sertés-mítosz híveinek írásait, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy a vadkanpárt oldalán ez a momentum a választóvíz. A tisztességesek nem is hangsúlyozzák, hiszen Bethlen maga első szándékból egyáltalán nem beszél vérnyomról, ezt csak Magliani meséjében szerepelteti, és egyáltalán nem meggyőző módon. Ellenben azok, akik gyanúsan erőltetik a vérnyom meglétét, manipulátoroknak, rossz szándékúaknak tűnnek.

Bethlen Miklós nem említ vérnyomot. Meggyőződésem, hogyha észlelte volna, nem hallgatja el. Azt sem, ha valaki más hívja fel rá a figyelmét. Bethlen leírásának egyik sarkalatos pontja, hogy egyetlen szóval sem említi a vérnyom közvetlen érzékelését. Ilyenről csak Magliani meséjében esik szó. Úgy gondolom, nem volt vérnyom, mert vadkan sem volt.

Nézzük tovább!

„Háromszoros lövés sem hallszott, csak egy jajszó, a Paka szava.”

Szó sem volt háromszoros lövésről, ilyenről csak a másod-harmadlagos források fecsegnek. Bethlen egyetlen lövést sem hallott.

Csupán egyetlen lövés esett, ezt Magliani a meséjében magára vállalta, voltaképpen bevallotta a gyilkosságot. Akkor – látszólag – ez nem tűnt fel senkinek. Bethlen nem tájékoztat bennünket arról, hogy mi történt a gyilkosokkal.

„csak egy jajszó, a Paka szava.”

Megerősíti az eddig mondottakat. A sertés-mítosz híveinek gyakori eljárását látjuk, úgy tesznek, mintha a Magliani meséjében foglaltak Bethlen Miklós elsődleges közlései volnának.

Nem azok. Bethlen világosan jelzi nekünk, hogy ezeket ő nem látta, nem hallotta. A formula világos:

„Majláni így beszélte”

Bethlen semmiféle jajszót nem említ, nem is hallott ilyet. Ez is csak Magliani meséjében szerepel.

„A hős még védtelen helyzetében sem kiáltott, bizonyára magához méltatlannak tartotta.”

Ezt röviden össze lehet foglalni: marhaság. Zrínyit lelőtték közvetlen közelről. Ha kiáltani tudott volna, minden másképpen alakul.

„Migliani rohant be legelébb”

Vajon Széchy professzor úr valóban nem veszi észre, hogy mennyire kilóg itt a lóláb, vagy csak nem akarja észrevenni? Ez a történet egyik olyan pontja, ahol a sertés-mítosz hívei nem szoktak, vagy nem akarnak elgondolkodni.

A legtöbb vadkan-hívő valóban őszintén hisz a félelmetes, Zrínyit gyilkoló vaddisznó létezésében. Széchy viszont talán nem, hiszen csúsztat. Többször is.

Nézzük tovább.

„hát Paka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lőtt, mire az állat elfutott.”

Magliani meséje, amelyet készpénznek kellene vennünk. Nem vesszük annak, tudjuk, hogy hamis pénz.

Érdekes, hogy éppen ez a rész, amit Széchy Bethlentől most talán a legkevesebb változtatással emelt ide át. Csak az igeidőket módosította. Talán érezte, hogy az nem stimmel. Rövidíteni nem nagyon lehet, hosszabbítani meg nem szabad. Egy lendülettel kell közölni, és tüstént továbblépni.

„De ez a lövés az arccal földön fekvőt szeme alatt nem találhatta, ha csak a föld alól nem jő vala.”

Sok marhaságot méltóztatott leírni Széchy Károly magyar királyi egyetemi professzor úr, de talán ez viszi közöttük a pálmát. Összetéveszti az okot és az okozatot. Nem tűnt még fel neki az egyszerű igazság, hogy előbb a lövés, utána az elesés. Előbbiből következik az utóbbi és nem fordítva.

Szó sem volt arról, hogy a lövés a szeme alatt érte volna Zrínyi Miklóst. Széchy úgy tesz, mintha a sertés-mítosz ellenfelei ezt tételeznék fel.

Nem. Zrínyit a lövés a nyakán érte – ahogy fentebb kifejtetettem.

Széchy professzor úrra jellemző a folytatás:

„Más lövés pedig nem volt, mert amikor a fiatal Gusich és Angelo odaértek, már lőni sem kellett.”

Valóban nem volt másik lövés. Az viszont láthatóan nem gondolkoztatta el Széchy Károlyt, hogy miféle fegyvert süthetett el Magliani. Meg az sem, hogy’ lehetett nála töltött fegyver egyáltalán. Természetesnek veszi, vagy úgy tesz, mintha annak venné.

Egyvalamit azonban elismer, és erre nem árt figyelni:

A lövés már előbb eldördült, mintsem Guzics és Angelo megérkeztek volna a helyszínre. Ezzel viszont azt is elismeri, hogy Magliani náluk sokkal hamarabb érkezett.

Ahogy folytatja, az naivitás vagy álnaivitás:

„Különben az a seb szeme alatt rút szakasztás volt, mely a bal fülön alól kezdődve az arcon a szem felé húzódott, minőt gömbölyű golyó nem üt.”

Nem is puskalövedék ütötte ezeket a sebeket. Széchy professzor úgy úgy tesz, mintha eleve axióma volna, hogy ezeket a sebeket csak vadkan okozhatta.

Ez nem így van. A sebeket külön-külön okozhatta (volna) vadkan, probléma akkor van, ha az összes sebet egyetlen vaddisznó nyakába akarjuk varrni. A sebeket azonban nem vadkan agyara okozta, ezeket a két gyilkos vágta valamilyen speciális fegyverrel.

Nézzük, hogyan számol el Széchy professzor úr a gyilkosság gyanújával.

„A gyanú aztán másutt is megébredt.”

A sertés-mítosz hívei ilyen mondatokkal gyakran kényszerülnek annak elismerésére, hogy egyáltalán nem volt semmiféle „közmegegyezés” a vadkan ügyében. Persze, erre „magyarázatot” igyekeznek találni. Többnyire olyan ostobaságokat, mint ez alább:

„Mert a nép korszakos és kedvenc hőseinek hirtelen elmúlásában rendszerint titokzatosságot és erőszakot keres, hiszen természetes vagy véletlen módon miként is halhatnának meg?”

Erről az ökörségről már korábban elmondtam a véleményemet. Nem természetes, hogy az ember gyilkosságra gyanakodjon minden fontos haláleset után. Csak akkor, ha a körülmények okot adnak a gyanúra.

Jellemző, hogy a sertés-mítosz hívei a gyilkosságra gyanakodó embereket megpróbálják naiv vagy éppen ostoba színben beállítani, maguk pedig a „felvilágosultak”. Az igazság éppen ennek fordítottja. A sertés-mítosz híveinek egy része kényelemszeretetből, egy másik részük pedig a tájékozatlanok makacsságából ragaszkodik a vaddisznó meséjéhez. Akadnak olyanok is – mint Széchy Károly magyar királyi egyetemi professzor úr – akik, mint itt láthatjuk, nem egészen tisztességesek úgynevezett „meggyőződésükben”. Mindannyian a gyilkos merényletet szeretnék mítosznak feltüntetni, pedig a mítosz – a vadkan.

Folytatása következik.

Magyar "elit"

Magyar elit?
Akadt régen -
Az Idők végtelenjében...

A munkája ma sem pihen;
Nem lehetett akármilyen...

Általa Múltra akadtunk,
És magyarnak megmaradtunk.

Isten megáldotta érte,
De az Idő nem kímélte.

Embernek egyre hitványabb,
Magyarnak egyre silányabb.

Egy "elitünk" német volt tán,
A mostani meg anglomán.

A közbülső pedig orosz;
Egyik sem oszt,
Nem is szoroz.

Idegenné sose fagytunk,
Ellenükre - megmaradtunk.

A mai is azt hirdeti,
Hogy "magyarnak lenni ciki".

"Nemzetközi" kolomp szava
Többet számít, mint a Haza.

Hozna ránk hamis világot,
Kozmopolita rémálmot.

Ő, mint "kulturális kánon"
Károg műanyag faágon.

Létet és Lírát erodál,
Halandzsává degenerál.

Hazája díj és testület,
Képekre vak, hangra süket

Még azt hiszi, ő a módi,
De jön helyette
Valódi.

Holt lovas a csatatéren

Holt lovas a csatatéren;
Nyeregben,
Halott-fehéren...

Nyitott szeme már nem rebben,
Páncél tartja egyenesben.

Látják napok,
Látják holdak;
Sebesültek,
Élők,
Holtak...

Holt lovas a csatatéren,
Ahol csak a holt van ébren.

Maga halott, lova süket,
Véres romok között üget.

Harcolni nem tud már régen,
De még fent ül a nyergében.

Holt lovas a csatatéren;
Holt nyelven szól -
Hol-fehéren.

Fegyvere akad temérdek,
De holtában mit sem érnek.

Nagy hős volt ifjú korában;
Most tetem -
Páncélruhában.

Holt lovas a csatatéren;
Doktrína-had
Földön,
Égen...

Társai tépetten állnak;
Halottra hiába várnak.

Európa - globál téten;
Holt lovas a csatatéren.

Hideg, fehér véglegesség

Hideg, fehér véglegesség;

Tülekedni már ne tessék...

Híre sincs az egy akolnak;

Celebek haláltáncolnak.

Globál pénz - amputált agyak;

Lassan mindent lep a latyak.

Hideg, fehér véglegesség;

Sunyi, ateista esték.

Értelmet vétózó gender;

Majommá válhat az ember?

A szabadság - kötelesség;

Hideg, fehér véglegesség.

Hó szakad Magyarországra

Hó szakad Magyarországra,
Háztetőkre,
Kopasz fákra.

Ünnepi Tél-bevonulás,
Egésznapos, nagy havazás...

Téli táj hideg szépsége;
Az Időnek nem lesz vége...

Jelen készül Jövő-ágra...
Hó szakad Magyarországra.

A Föld előző civilizációi

Emlékük: árnyék a falon...
Miért pusztultak el vajon?

Nyomaik úton-útfélen;
Szárazföldön,
Vízen,
Égen...

Nyakukra vajon mi hágott?
Mi nulláz le egy világot?

Egy rettenetes éjszakán
"Globalizálódtak" talán?

Pénz-világuralmi kórság
Okozta torz öngyilkosság?

Szétrobbantott közösségek?
Megszűnt az értelmes Élet?

A Jelen gyakran felejti,
Hogy a Jövőt - a Múlt rejti.

Őket halál szele fújja,
De végzetük aktív - újra...

Tudni kéne,
Tudni kéne...
Tovább kéne élni
Végre...

A vadkanra fogott gyilkosság - 42. Rész

42. Rész

Még valamit nem kommentál Széchy professzor úr, pedig arról a saját korából is lehetett tapasztalata. Egyetemi professzorként maga is tartott inast. Nem tűnik fel neki, hogy az inas parancs ellenére, sőt az úr kifejezett tilalma ellenére „nyargal utána”.

Csúsztat is a professzor úr, kétszeresen. Először abban, hogy nála úgy tűnik, mintha az említettek Zrínyi kíséreteként tartottak volna az úrral. Később persze kénytelen elismerni, hogy nem így volt:

„Migliani rohant be legelébb”

Van azonban még egy csúsztatás, és ez már vitathatóvá teszi a professzor úr jó szándékát. Ez csak akkor világlik ki, ha összevetjük Bethlen szavaival. Nézzük tehát:

Bethlennél:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Széchynél:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána”

Széchy tanár úr elspórolt egy inast! Talán maga is érezte, hogy tarthatatlan a sertés-mítosz híveinek az elképzelése, hogy ezek az emberek „maguktól, gondolomformán” indultak volna az úr nyomába, aki – nem mellesleg – megtiltotta, hogy kövessék. Ezért megint „változtat”, ahogy Bethlen írásánál is tette.

Érdemes kielemezni Széchy Károly csúsztatástechnikáját. Nem először találkozunk vele. Nézzük, miféle elemekből tevődik össze!

A csúsztatás első fázisa:

v  Széchy professzor úr szemügyre veszi Bethlen mondatát.

Ez így fest:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

A csúsztatás második fázisa:

v  A professzor eldönti, hogy mit kell átalakítani és milyen céllal.

Jelen esetben Bethlennél „túl sok” az inas. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az inasok „maguktól” megindulnak Zrínyi gróf után, aki ezt nyomatékosan megtiltotta - ráadásul lóháton. Ez abszurdum. Az inasok karakterébe nem illik, és Széchy Károly ezt tudja. Ha pedig nem maguktól indultak, valami nem stimmel ebben az „elindulásban”. Ha továbbgondoljuk, bukik a sertés-mítosz.

Széchy Károly azonban a jelek szerint a sertés-mítosz felesküdött híve.

Úgy kell tehát Bethlen közlésén „változtatnia”, hogy a vaddisznó meséje meg ne rendüljön. Nézzük tovább, hogyan éri el.

A csúsztatás harmadik fázisa:

v  Kifelejti a mondatból az egyik inast.

Ez így festene:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Ez így még nem elég. A mondat tartalma lényegében ugyanaz, csak egy alannyal kevesebb.

A csúsztatás negyedik fázisa (ami maga is több alfázist foglal magába):

v  Lecseréli Magliani jelzőit.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani, Guzics öccse, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána”

Széchy nyilván elégedetlen volt az „egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,” formulával. Először a határozatlan névelőt cserélte határozottra. Ebben az alfázisban a mondat így fest:

„a sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Ez már jobban tetszhetett Széchy professzor úrnak. Teljesen más kontextusba került így Magliani. A határozott névelő azt a látszatot kelti, mintha jelentős személyiségről lenne szó, a vadásztársaság fontos tagjáról, akit az Önéletírás szerzője már korábban említett.

De még mindig nem elegendő. A XIX. század végének közönsége már nemigen érti, mit is jelent a „sabaudus”. A helyére azt is tehetné, hogy „szardíniai”, de az meg rossz allúziókat kelt. Széchy Károly gondosan ruházza fel új jelzőkkel a kedvencét. Jobb lesz az egytagú, erőteljes, pattogó „szárd”.

Eredmény:

„a szárd, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Széchy professzor úr még ezzel sem lehet elégedett. Az „ifjú gavallér” hangulata a XIX. század végén már nem nagyon kedvező. A „gavallér” szó nem kelt harcias képzeteket, ekkor már inkább olyasféle mellékjelentése van, mint ’tivornyázó aranyifjú’, ’snájdig szoknyapecér’, vagy – urambocsá – ’hozományvadász’. A világért sem maradhat így! Sokkal jobb lesz helyette a romantikus képzeteket keltő „lovag”. A „gavallér” eredetileg úgyis ezt jelenti (vö. chevalier, caballero stb.). A „lovag” szónak azonban többletjelentése van, önmagában cím – Széchy ne tudná? – és jelenthet valamely rendhez való tartozást is. Tüstént biztosítja azt a társadalmi tekintélyt, amit az „ifjú gavallér” nem hordoz.

Eredmény:

„a szárd lovag, Majláni,”

Ez már jobban megfelel Széchy Károlynak. Már csak egy probléma lehetett. A „Majláni” nyilvánvalóan nem lehet a „szárd” eredeti névalakja. Nem célszerű úgy hagyni, hiszen a közvélemény szemében „Majláni” gyanús. Bethlen nyilván fonetikusan írta a nevet, aminek eredeti írásképe talán „Magliani”. Széchy úgy dönt, a lehetséges névalakok közül azt választja, amelyik a legmesszebb áll Bethlen „Majláni” alakjától.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani,”

Ez már tökéletesen megfelel Széchy professzor úr ízlésének. Magliani három jelzőjét kettőre csökkentette, és a „sabaudus” gyanús alakból rokonszenves ifjú idegen úr lett.

Vessük csak össze:

Bethlennél:

„a sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Széchynél:

„a szárd lovag, Migliani,”

Érezhető a hatalmas különbség. Mindenféle pejoratív allúzió eltűnt a gyilkos alakjáról.

Ha Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár írói tudását akarom mérlegre tenni, azt kell mondanom, a minőséget a cél határozza meg. Ha a professzor úr célja az volt, hogy a vadkan érdekében tisztára mossa a nyilvánvaló gyilkost, remek stilisztának kell tekintenem. Mindössze két rokon értelmű kifejezés és egy névelő cseréjével teljesen megváltoztatta a szövegben Magliani minősítését. Ha azonban ez merő véletlen, akkor a professzor úr kétbalkezes kontár.

Nincs azonban még vége a csúsztatásnak. Nézzük tovább.

A csúsztatás ötödik fázisa:

v  Angelo státuszát is meg kell változtatnia.

Széchy professzor urat még mindig nyugtalanította, hogy miért indul egy inas parancs nélkül, sőt kifejezetten a parancs ellenére az ura után. Ez nem fér össze az inasok közismert fegyelmével.

Mi a megoldás?

Angelo számára különleges státuszt kell kialakítani. Legyen afféle bizalmas inas, aki sajátos, patriarchális kapcsolatban van az urával. A XIX. században megesik az ilyesmi, az ilyen inasok hazaviszik részeg urukat, légyottot szerveznek a számára, kimagyarázzák a füllentéseit, kezelik az adósságait. Angelo legyen ilyesféle főkomornyik. Az ilyenek igen sokat megengednek maguknak.

Erre Bethlen szövege nem alkalmas:

„meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa”

A csúsztatást itt is több fázisban kell végrehajtani. Először itt is le kell cserélni a határozatlan névelőt. Az „egy Angelo nevű” inas aligha van a gazdájával olyan bizalmas viszonyban, mint amire itt van szükség.

Eredmény:

„meg az Angelo nevû kedves olasz inasa”

Ez még mindig nem megfelelő. A „kedves inas” talán mégsem lehet annyira bennfentes és pimasz. Újabb változtatásra van szükség. Ne „kedves” legyen, hanem „kedvenc”. Nyomatékosítás kedvéért a személyes névmás se árt.

Eredmény:

„a szárd lovag, Migliani, Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargalának utána”

Széchy professzor úr itt alighanem a szívéhez kapott. Észrevette, hogy van még egy felesleges ember.

A lovász!

Ezzel mit kezdjen?

Ne féltsük a professzor urat! Gondolkodás közben egyelőre megváltoztatta az igealakot. Itt tart éppen:

„a szárd lovag, Migliani, Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargaltak utána”

A figyelem elterelése céljából Guzics öccse is kaphat egy határozott névelőt:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa meg a lovász nyargaltak utána”

A lovásztól ugyanezt meg kell vonni. A „meg” helyett egy csendesebb „és” ott jó lesz, és…

Megvan a megoldás! Birtokos szerkezetté kell alakítani!

A csúsztatás végeredménye:

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána”

A maga nemében zseniális. A ködösítés magasiskolája. Az egyik kulcsponton kétértelmű is, gondolom nem véletlenül. Nem tudni, hogy Angelo és az inas egy és ugyanazon személy-e, vagy két különböző. Persze, hogy valaki egy személyben inas is, lovász is legyen, abszurdum. A XIX. században biztosan az. De mit lehessen azt tudni, hogy mi volt a szokás a XVII. században. Bethlen Miklósnál azonban Angelo és a lovász határozottan két különböző személy.

A határozott névelő hiánya fenntartja ezt a lehetőséget. Kik is lovagolnak Széchynél Zrínyi után? Egy „lovag”, valakinek az „öccse” és a bennfentes inas. Csupa olyan karakter, akiktől „kitelik” az ilyen engedetlenség.

A sertés-mítosz hitelét többnyire ilyen módszerek szokták „erősíteni”.

Folytatása következik.

Nátha-korszak

Nátha-korszak kínjaiban
Köhög a világ,
Részvétteljesen susognak
Az út menti fák.

Nyirkos-nyálkás, esőkönnyes,
Szomorú idő,
Ilyenkor a baktérium
Méteresre nő.

Felhők között a magas ég
Prüszköl, fuldokol,
Talán még a Jövendő is
Náthás...
Valahol...

Szent játék vagy profán játszadozás? 39. Rész

39. Rész

Verselemzések – 4.

Jó játék a konektor,

Ez a vers is azért került ide, mert a tananyagba jutván komoly viharokat kavart. Ez nagyjából ugyanúgy alakult, ahogy az előbbi vers esetében. Annyi különbség akadt, hogy itt megszólalt a Költő felesége, és védelmébe vette a férje versét.

Eddig a dolog rendben is volt, a világ minden tisztességes férje és felesége kiáll a házastársáért, ha megtámadják. A hölgy azonban hamar elvetette a sulykot azzal, hogy nekiment a pedagógusoknak, és őket tette felelőssé amiatt, hogy a kortárs kanonizált költészetet a lakosság nem ismeri, és nem kedveli.

A hölgy nem tudta, mit cselekszik. Az ő kipárnázott művilágából nézve elég nehéz lehet felfogni, hogy bizony a magyar pedagógusok az elmúlt évtizedekben bizony nem keveset tettek a hivatalos költészet megismertetéséért és népszerűsítéséért, talán jóval többet is annál, mint amennyit érdemel.

Utána természetesen következett a reklám helye: a hölgy sietett értesíteni a rajongókat, hogy hamarosan piacra kerül az új kötet.

No comment.

Amire még mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet: a verset védelmezők ismét unos-untalan az iróniára hivatkoztak. Olyasmiket mondtak, hogy a magyar közönség a jelek szerint nem vevő az iróniára. Ez nyilvánvaló szamárság, de fentebb is láthattuk, a kánon hívei minden alkalommal az iróniára hivatkoznak, ha a támadott mű védelmében komoly mondanivalójuk nincs. Lehet ez persze a megszokásból adódó reflex is. Többségük talán önmaga előtt is az iróniával igyekszik magyarázni azt, ami a számára is kérdőjeles.

Következzék a vers:

Varró Dániel:

Hat jó játék kisbabáknak

Jó játék a cicafarok,
szélte pont egy babamarok.
Én húztam meg, mit akarok?
Jó játék a cicafarok.

Jó játék a mobilteló,
fogalmam sincs, mire való.
Lenyálazom, aztán heló,
jó játék a mobilteló.

Jó játék a laptopkábel,
főleg, ha még nem lopták el.
Négy fogaddal hipp-hopp rágd el,
jó játék a laptopkábel.

Jó játék a lapát,

azzal ütjük apát.
Orrot, fület lapít,
jó játék a lapát.

Jó játék a verseskötet,
van rajta egy teljes köpet.
Átnyálaztam, még egy jöhet,
jó játék a verseskötet.

Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.

Ez a mű általában gyermekversnek van aposztrofálva. Valóban gyermekvers?

Formailag mindenképpen, ha csak azt nézzük, hogy a lírai Én – kisgyerek. A vers egy gyermek monológja. Szerepvers. Legalábbis formailag. A formai következetlenség – az egyes strófák eltérő formája – még nem kizáró ok. Ettől ez a mű még lehetne jó gyermekvers.

Csakhogy…

A hangvétele korántsem mutatja gyermekversnek. A gyermekversnek nem feltétlenül kell szerepversnek lennie, sőt a jó gyermekversek fele sem az. Ami azonban nem maradhat el, az a játékosság. Ennél is fontosabb azonban a szeretet és a humánum.

Találunk-e ebben a versben szeretetet és humánumot?

Első olvasásra semmiképpen. A másodikra még annyit sem. Akad helyettük egyfajta erőltetett ál-naivitás. Ez viszont átrendezi az alaphelyzetet; a versben beszélő lírai Én egyáltalán nem gyerek, hanem felnőtt, aki úgy tesz, mintha gyermeknek akarná kiadni magát. Nem, egyáltalán nem bújik a gyermek szerepébe, csak úgy tesz, mintha bele akarna bújni.

Ez már alaptól is erősen problematikus volna, de a Szerző ezt még meg is fejeli egy komoly szemléleti hibával. Úgy tűnik, vagy sejtelme sincs a distanciáról, vagy ebben a versében tökéletesen elfeledkezik róla.

A vers alapproblémája a distancia csapnivaló kezelése. A Költő távolságot tart ott, ahol egyáltalán nem kellene, de nem tart ott, ahol elengedhetetlen volna.

Ebből fakad a vers sajátosan nyegle hangvétele.

Ez irónia volna? Nemigen. Ahhoz nem is hasonlít.

Nézzük közelebbről:

Jó játék a cicafarok,

Már az indítása felveszi a vers alaphangját. A vershelyzet az első pillanattól kezdve egyértelmű: a cinikus felnőtt úgy tesz, mintha egy baba szerepébe képzelné magát.

Egyértelműen téves vonalon indul a vers, lírai értékekhez ez aligha vezethet. Mintha önmagát zárná kalodába a Költő.

„szélte pont egy babamarok.”

A gyerek a macska farkához kap, a jelenlévő felnőtt ezen jót vihog.

„Én húztam meg, mit akarok?”

A kisgyerek meghúzta a macska farkát, amitől az állat nyilván feldühödött, és megkarmolta, vagy megmarta a babát. A lírai Én alapállása a cinikus közöny. Jót röhög a gyerek felsülésén. Hétköznapi szituáció, sérelmet szenvedett macska is, baba is. A felnőtt pedig – akire talán mindkettő bízva volt, úgy viselkedik, mint a fotóriporter, aki lefilmezi a gyilkosságot, vagy nemi erőszakot, és közben eszébe sem jut, hogy emberi kötelessége volna a bajba jutott ember segítségére sietni.

A lírai Én alaphelyzete erkölcsi értelemben enyhén szólva vitatható.

„Jó játék a cicafarok.”

A refrénszerű sorral akar minél gyorsabban továbblépni.

„Jó játék a mobilteló,”

A mobiltelefon „teló” alakja kissé szlenges, de semmiképpen sem helytelen. A fiatalok nyelvében igen elterjedt kifejezés.

A hangnem azonban változatlan.

„Jó játék a mobilteló,”

Nem érdemes arról beszélni, hogy a mobiltelefon nem játék, hogy egyáltalán nem való a kicsi kezébe. Ez meddő vitát eredményezne, amelyben a Szerző amellett kardoskodna, hogy ő modern és felvilágosult, ellenfelei azonban konzervatívak és elmaradottak.

Pedig itt nem a „felvilágosultságról” van szó. Nem is a „modernségről”. Itt nem ez a lényeg.

Hanem a nyegle hangnem.

„Jó játék a mobilteló,”

A hangnem megint a gyermekét figyelő, belül kuncogó felnőtté, de teljesen hiányzik belőle szülő és gyermek közös rosszalkodásának minden természetes bája. Mi van helyette?

Közöny.

A lírai Én tökéletesen közömbös a gyerekkel szemben. Azt is mondhatnám, hogy következetes, hiszen eddig is az volt. még az sem biztos, hogy a saját gyermekét figyeli-e, vagy a másét kukkolja.

„fogalmam sincs, mire való.”

Ezt a sort a tisztázatlan alaphelyzet generálta. A színleg a gyerek szerepébe bújó lírai Én szükségét érzi a magyarázkodásnak – a gyermek nem tudja, mire való a mobiltelefon. Igazi gyerekversben az ilyesmi teljesen fölösleges, ott minden magától értetődő és természetes, nem törik meg ilyesféle „felnőttes” mentegetőzések.

Ne higgyük, hogy a vers nyegle alaphangját valamiféle gonoszság generálta. Egyáltalán nem. A nyegleség mindig – határozatlanság. Bizonytalanság. A lírai Én alapállása több nézőpont öszvére, és ez az „állat” nem a vers szekerét húzza. Ebből ered a mű rossz, nyegle hangvétele. Az ilyen vers uralhatatlan. A nyegleség önmagát táplálja, egyre újabb, még nagyobb nyegleségeket „csábít” a versbe.

Innentől már menthetetlen ám a dolog. Már nem volna elegendő egy-egy kifejezést kicserélni, esetleg egy-egy rímet felerősíteni vagy letompítani. Ebből már nem lesz lírai érték. A probléma nem a vers technikai szintjén terpeszkedik. Ezt a verset újra kell kezdeni, a rosszul megválasztott hangnem javíthatatlan. Nem lehet a versből kiirtani. Az alkotói felelősség azt követelné, hogy a Költő kezdje újra.

Kár tovább írni – vagyis: kár volt…

„Lenyálazom, aztán heló,”

Az ilyen buta sorokért különösen kár. A lírai Én kikandikál a gyerek hozzá nem illő szerepéből, és kvázi-felnőttes szlenggel fejezi ki magát – a kínrím kedvéért.

„Lenyálazom, aztán heló,”

A költői felelősséget igencsak szabadságolta Szerzőnk – cserében ilyen sor tolakodhatott a versébe.

„Lenyálazom, aztán heló,”

Az ilyen nyegle kocsmai közhelynek a lírában nincs keresnivalója, ha mégis bekerül – mélypont.

„jó játék a mobilteló.”

Így építi magát egyre tovább a rossz nézőpontra és a csapnivaló, nyegle hangnemre támaszkodva – egy gyatra vers.

„Jó játék a laptopkábel,”

Folytatja ugyanúgy. A „laptopkábel” említésére a szülők zöme talán felszisszen; madzag, zsineg, kötél nem kerülhet a kicsi kezébe, ennél már csak az éles és szúrós tárgyak, a kés, villa meg az olló rosszabbak.

A laptopkábel belépésével a hangnem semmit sem javult. De ez már nem egyszerűen nyegle. Inkább gügye.

„főleg, ha még nem lopták el.”

Megint kilép az ál-gyerek nézőpontból a lírai Én a kínrím és az olcsó poénkodás kedvéért. Az igénytelenség „könnyedsége” tolakszik be a versbe. A szerző szerepzavara teljes. Ez így már nem költemény, legfeljebb „kotlomány”.

„Négy fogaddal hipp-hopp rágd el,”

Gondtalanul vált egyes szám második személybe, ez a sor itt sajátosan „önmegszólító szerepvers” lesz. A tartalom zagyvasága az illemhelyek falfirkáival kerül rokonságba. A gyermek a kábelt rágcsálja, a Költő meg kuncogva szemléli…

„jó játék a laptopkábel.”

Strófáról strófára egyre lejjebb – az antiköltészet komor sötétségébe.

„Jó játék a lapát,”

Ugyanazon a rossz nyomon folytatódik. Más kérdés, hogy nem is nagyon tudna letérni róla. A „lapát” itt természetesen nem a terepen használatos munkaeszköz, hanem valami homokozó lapát, vagy afféle gyerekjáték lehet.

„azzal ütjük apát.”

Megérkeztünk a vers egyik mélypontjához – ha ugyan itt egyáltalán beszélhetünk ilyenről.

A jelenlegi kánon egyebek között arra neveli híveit, hogy az önirónia szinte minden körülmények között jól használható eszköz. Ez persze nem így van, egyetlen eszköz sem használható minden helyzetben, ahogy nem igaz a fordítottja sem; olyan sincs, ami minden körülmények között rossz lenne.

Ez itt micsoda?

A szerepzavar szülte álarcos vagy ál-önirónia. A skizofrén lírai Én gyermek-énje ál-természetességgel közli, hogy a lapáttal szokta püfölni apucit, apuka-énje meg „ön-ironikusan” kuncog rajta.

Legalább  logika nem hiányzik. A saját gyermekét a megfigyelő cinikus szemszögéből „tanulmányozó” szülő, és az apukát lapáttal csapkodó, rosszul nevelt gyermek ugyanazon dimenzióba tartoznak.

A logika nem hiányzik – csak a líra.

Nehogy azt képzeljük ám, hogy az ilyen gyönge versért egyedül a Költő a felelős. A mű kezébe került szerkesztőnek, korrektornak, kritikusnak. Melyik emelt ellene kifogást? Melyik mondta a Szerző szemébe, hogy ez a munkája még gyermeteg „alkotásnak” is kifogásolható, hogy zsengének sem fogadható el?

Ha semmiféle érdemi visszajelzés nincs, ugyan miből gondolná a Költő, hogy valamelyik verse silány? Nem jogosan képzeli azt, hogy tőle bármi jó, ő vers címén akármilyen szöveget előterjeszthet, hogy az ő tolla alól csak jó művek kerülnek ki, ha minden alkotását a kánon egyértelmű hozsannája fogadja?

Ha akad egy hozzáértő, türelmes és becsületes ember, aki megmondja a Költő szemébe, hogy ez a verse tökéletesen értéktelen kacat, hogy önmagát járatja le vele, vajon mit tesz a Költő? Feltehetően megsértődik, utána azonban nekiveselkedik, és jobbat ír.

Ez a kánon egyik legrosszabb tulajdonsága. Félreértés ne essék, akad ott azért kritika, de általában csak olyan szerzőről, „akit kritizálni lehet”. Akit a rendszer eléggé felfelé kanonizált, annak a verseiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Eredményét az ilyen versekben szemlélhetjük. A bürokratikus hierarchia csúcsán, vagy annak közelében lévő költők azt hihetik, bármit írhatnak, minden úgy jó, ahogy a kezük alól kikerül. Zsenialitásban lekörözik a régebbi magyar költészet bármely alkotóját. Ez a legveszélyesebb téveszme, úgy járnak, mint a sakkozó, aki azt képzeli, hogy bármit lép, úgyis nyer…

Az apját lapáttal ütlegelő poronty diszharmonikus képe uralja a verset. Nincs rendben a tartalom, nyegle a hangvétel, zavaros a művészi nézőpont.

„azzal ütjük apát.”

Talán a Költő úgy vélte, hogy a nyilvánvalóan rosszul alakuló versét némi humorral színesíti. Gyerekversben ez mindig nagyon hálás dolog.

„azzal ütjük apát.”

Nem sikerült. Ez nem humoros. Még csak nem is vicces. A humort hírből sem ismeri. Szánalmas.

„Orrot, fület lapít,”

Kár versben fokozni az ütlegelés hatását.

„Orrot, fület lapít,”

Ha lehet, még az eddigieknél is jobban eltéveszti a mértéket. Az orrot-fület lapító lapát (miért ne alliterálhatnék?) a gyermeki kézben is veszedelmes eszköz lehet. Itt azonban nem erről van szó. Az apa valószínűleg nem szenvedett súlyos sérüléseket. Szó sincs erről. Egészen másról van itt szó.

Miféle kép ez, és honnan érkezik?

Olyan dimenzióból, amely nemcsak támogatja a nyegle hangnemet, hanem kifejezetten ilyen közegben létezik; a valóságot képi értelemben elhagyó univerzumból, egy olyan kétdimenziós kvázi-világból, ahol nincs sem igazi szenvedés, sem igazi felelősség, és ahol a nyegle szóhasználat annyira a mindennapi létmód része, hogy a benne élők ezt érzik természetesnek. Ahol a szereplők időnként nemcsak agyonverik, hanem még le is darálják, autóval kivasalják, vagy sziklával péppé zúzzák egymást, hogy a következő pillanatban összeölelkezzenek, vagy acsarkodva újrakezdjék a „küzdelmet”. Olyan univerzumban, ahol nincs halál, nincs tragédia, nincs felelősség, ahol a húszszor agyonvert szereplő a végén elsétál, és a következő epizódban kutya baja sincs. Ahol látszólag minden „mese”, de ahol a mese legelemibb szabályai is hatályon kívül vannak helyezve.

A rajzfilmek világa.

 Olyan világban élünk, ahol a gyerekek igen jelentős részét a tévé neveli fel. Sok szülőnek se ideje, se kedve törődni a gyermekeivel, gyakran azzal küszöböli ki őket az életéből, hogy odacsapja ivadékait a televízió elé.

Pedig a tévé nagyon is veszedelmes. Emlékszem gyakorló kisgyermekes szülő koromból, hogy nagyon is vigyázni kell, igen gondosan kell megválogatni, miféle műsor elé engedem leülni a gyereket. Legkésőbb félóra elteltével mindig fel kellett onnan állítani, mert különben „beleesik a tévébe”. Ez nem mindig volt könnyű. Az sem volt ritkaság, hogy szinte reflexmozdulattal és gyorsan kellett elzárni a készüléket, és elvezényelni előle a kicsit. A tévé nemcsak a gyerek felett nem veheti át az uralmat, a szülő sem válhat a rabjává, mert akkor a gyereket sem akadályozhatja meg abban, hogy televízió-függő legyen.

Amikor még létezett a televízióban esti mese, a szerkesztők tökéletesen tisztában voltak vele, hogy mennyi ideig igényelhetik a gyermek figyelmét. A legfeljebb negyedórás esti mese bőségesen elég is volt a gyerekeknek. Sok családban valóságos szertartás volt az esti mesenézés, utána a nebuló tüstént aludni tért.

Ma más a helyzet. A gyerekek többsége otthon újra meg újra a tévé előtt köt ki, és naponta hosszú órákat tölt a képernyő előtt. Esetleg videózik, vagy számítógépes lövöldözős programokkal játszadozik – ami nem jobb. Sőt. Mindegyik az önkiszolgáló önbutítás egyik módja.

A szüleink is óvtak minket a televíziótól, de nekik még sokkal könnyebb dolguk volt. A mainál sokkal igényesebb műsorokat sugárzott a „képdoboz”, arról nem is beszélve, hogy nem lehetett fogni csak néhány csatornát.

A rajzfilmek tömege már a mi időnkben is veszedelmes volt, azóta pedig szinte folyamatosan csökken a nívójuk. A mesék szinte egyetlen szabályát sem tartják be. Nincs feloldás, nincs erkölcsi tartás, a legtöbb esetben már voltaképpen szerkezet sincs. Az egyes részek gyakorlatilag befejezetlenek, hogy a nézőt a következő epizódokra is a tévé elé ültessék. A nívó folyamatosan hanyatlik.

A felépítésükben is silány, sokszor összecsapott „alkotások” olyan kvázi-világban játszódnak, ahol nincs igazi szenvedés, nincs halál, és felelősség sincs, semmiféle értelemben. Minden mindig ideiglenes, a legdurvább szerencsétlenség is könnyedén jóvátehető. A nyegle hangnem ebből is adódik.

„Orrot, fület lapít,”

Ütheti a gyermek akár az apját is, hiszen baj úgysem történhet, egyszerű ráolvasással a legsúlyosabb probléma is megoldható.

„Orrot, fület lapít,”

Belopakodott tehát a versbe a rajzfilmek világa a maga felületességével, abszolút relativizmusával – a maga etikájával. Ez a líra világától elmondhatatlanul messze esik. Azt gyanítom, Szerzőnk maga sem vette észre, hová tévedt.

A vershelyzet azonban tisztázódott. A szobában laptoppal dolgozgató, fél szemmel a gyerekre, fél szemmel a rajzfilmre sandító apuka „szerepverset” ír, amelyben „játékosan” a rosszalkodó gyermek helyébe képzeli magát – amúgy fél- vagy inkább negyed gőzzel.

„jó játék a lapát.”

Beilleszkedik tehát ez is a vers felettébb együgyű struktúrájába.

„Jó játék a verseskötet,”

Talán megint valami egészen kezdetleges kísérlet az önirónia megvalósítására. A kánon szerint az ilyesminek mindenütt rangemelő szerepe van.

„van rajta egy teljes köpet.”

Az undorító szférájába érkeztünk. Megint egy olyan dimenzió, aminek gyermekversben nincs keresnivalója.

A gyermek leköpte a verseskötetet. Most mindegy, hogy az apja műveinek kötetéről van szó, vagy a máséról. Jól jelzi az atmoszférát.

„Átnyálaztam, még egy jöhet,”

A hangnem marad. Sőt, most már „szójátékkal” véli „színesíteni” a Szerző. Az „átnyálaztam” jelentéseire épülő fásult szóvicc nem fakaszt mosolyt, de erősíti a csömört, ami a vers olvastán támad az olvasóban.

„jó játék a verseskötet.”

Ez már itt egyáltalán nem „jó játék”, csak játszadozás. Az alantasabb fajtából. Szerzőnk itt konstatálhatja, hogy sikerült eljutnia nyegle hangnemével a közönytől a sivárságig. Egészen „bravúros” módon, úgy tudott végtelenül sivár helyzetet teremteni, hogy a lírai Énnek a téma iránti teljes közönye változatlan maradt. Nem akarom felemlegetni, hogy hol, mivel kapcsolatban, miféle tárgyak szakértői szoktak ilyesmiről írni.

„Jó játék a konektor,”

Tovább a sehová sem vezető virtuális „sínpáron”. Az, hogy a konnektor a záró strófában szerepel, talán valamiféle „fokozás” akarna lenni. Fokozni ugyan itt már nincs mit, és nem is nagyon lehet, de a közönyre éppenséggel még rá lehet erősíteni.

A konnektor a baba számára mindenkor veszélyforrás. Már építéskor eleve úgy helyezik el, olyan magasságban, hogy kisgyerek semmiképpen se férhessen hozzá. a leghitványabb panellakásban is így van. a gyerek csak akkor férhetne hozzá, ha ebben valaki „segíti”.

A vershelyzet itt nyilvánvalóan abszurd. Épeszű ember nem engedi meg, hogy a gyerek bármit a konnektorba dugdosson, ez ténylegesen lehetetlen is.

Mit gondoljunk erről az utolsó strófáról? Megértjük, ha ezt a versszakot egyben vizsgáljuk:

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Az utolsó strófa előtt a Szerző talán érzékelte, hogy a verse igen messze van a tökéletességtől. Még az elfogadhatótól is.

Sajnálta azonban a versre fordított időt és energiát, és úgy döntött, valami hatásos – vagy annak vét – trükkel mégiscsak használhatóvá teszi. Ezért talán úgy döntött, csapdát állít. Ezt:

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ha bárki gyanútlanul támadná a versét, azonnal meglesz a hivatkozási alap, mégpedig az utolsó strófa. Ami nyilvánvalóan abszurd vershelyzetről beszél. Hókuszpókusz, hirtelen „minden jóra fordul”, mert a záró versszak bizonyítja, hogy „a Költő mégsem gondolta komolyan”, ezt lehet a kifogásoló orra alá dörgölni, és a Szerző a vitából tüstént megdicsőülve kerül ki.

Hogy is van ez?

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ennek a strófának a terméketlen abszurditása állna jót az egész helyett? Ez hatástalanítaná a vers ellen felhozható érveket?

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Lehet, hogy jó ötletnek tűnik, de – egydimenziós. A szokásos kifogások ellen az első körben bizonyára megvédi a verset, erre alkalmasnak tűnik.

Taktikai győzelem.

Csakhogy…

A Szerzőnek aligha tűnt fel, milyen hálószaggató öngólt lő ezzel. Mert hiába tűnik taktikai győzelemnek – ez voltaképpen stratégiai vereség…

Az ilyesféle védekezés nagyon jellemző a kánonra. A Költő nem gondolta komolyan, tessék elolvasni a végét, miért háborog akárki, a Szerző ad absurdum viszi:

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ha a Szerző azt gondolja, hogy az ilyen provokációval „megmentheti” ezt a siralmasan gyönge verset, nagyon téved.

Nézzük, mire alapul ebben az esetben a védekezés:

v  A Költő nem gondolta komolyan a verset, csak játszadozott.

Amiből következik, hogy:

v  A Költő lírai alapállásának sarokköve a teljes felelőtlenség.

Teljes felelőtlenség mindenféle értelemben; leginkább az olvasóval, a világgal, és a verssel szembeni felelősség tökéletes hiánya. A kiábrándítóan nyegle hangnem ebből is következik.

„Jó játék a konektor,

én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.”

Ilyen szánalmas abszurditásba torkollik a vers. A Szerző szándéka, hogy „fokozást” alkalmazzon, még sivárabbá teszi a vershelyzetet, és még bántóbbá az amúgy is nyegle hangvételt.

„Jó játék a konektor,”

Éppen olyan sivár, mint az eddigiek, csak itt még az abszurd motívuma is megjelenik. A képtelenség itt nem „költői”, vagy „művészi” abszurd, hanem egyszerű, gyalogjáró közönséges hétköznapi képtelenség.

„én jöttem rá magamtól.”

Talán poénnak szánta, pedig csak a közönyre játszik rá – minden eddiginél erősebben.

„Beledugom, hol egy toll?”

Ad absurdum visz szinte mindent, ami rossz ebben a versben. A lírához – mármint a valódi lírához – semmi köze. Gyakorlatilag ezt nyilvánítja ki.

„Jó játék a konektor,”

Nem. Nem jó játék. Ez a vers sem jó játék. Csak felelőtlen játszadozás.

A líra lehet játék, sőt ez egyik legfőbb ismérve. Szent játék. Szent játék az alkotói felelősség jegyében. Ez a valódi líra ismertetőjegye. A nagy költészeté. Az igazi líra szent játék – de sohasem profán játszadozás. Annak semmi köze a lírához. Akkor se lesz belőle költészet, ha kanonizálják, és tudós tanulmányok ezrei próbálják ránk erőltetni.

Nem akarok igazságtalan lenni Varró Dániellel sem. Számos méltatást olvastam Róla, a vezérhang egyértelműen az, hogy ő a kánon egyik legtehetségesebb fiatal költője.

Verseit olvasgatva úgy gondolom, az értékelés nem túlzás. Olvastam ugyan nagyon sok összecsapott, egyenetlen alkotást, találtan meglepően gyönge részeket is, de közben az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a fentebb taglalt alkotása egyértelműen a legrosszabbak közé tartozik, és messze nem képviseli Varró Dániel lírájának ívóját.

Mert vannak jól felépített versei is, tele megkapóan szép képekkel, remekül alkalmazott eszközökkel, a fentinél sokkal komolyabb költői felelősséggel.

Több szerző tollából olvastam a Szerzőről olyan véleményt, hogy erősen Parti Nagy Lajos hatása alatt áll. Ezt magam is konstatálom, ám az a véleményem, hogy nem azok Varró legjobb munkái, ahol ez a hatás erőteljesen érvényesül. A hatások egyértelműen kártékonyak. Inkább fordított arányosságot figyeltem meg; legjobb verseiben Varró függetleníti magát Parti Nagy (és mindenki más) hatásától. Ezek a versek mintha véletlenül születnének, mintha Varró nem akarna „kilógni” a kánon vélt vagy valós elvárásaiból.

Sajnos a nyegle hangvétellel másutt is találkoztam. A felelősség hiányával is – de szerencsére ez nem mondható általános jellemzőnek. Néha mintha gondot okozna a Költőnek, miként teheti a lírai mű tárgyává a modern technika legfrissebb rekvizitumait. Valamiért nem érzi természetesnek a jelenlétüket, túllihegi, túlköhögi őket. Rájuk koncentrál, közben a vers félrecsúszik. Nem simulnak magától értetődően a Költő világába. Másutt meg végtelen nyugalommal válnak a részévé, mert a vers ilyenkor nem róluk akar szólni, hanem a világról, amelynek részei.

Másutt meg éppen a kánon-fontoskodás valamelyik alaphelyzete „nemesül lírává” nála. Sok az üres póz. Mesterkélt költő-póz, antiköltő-póz, álköltő-póz. Elbújik mögéjük.

A nyegleség eléggé aggasztó. Ez a napközis póz sikeresen fojtja el a valóságlátást. Néha kimondottan olyan színezete van, mintha Varró egyszerre lázadna a valóság és a kánon ellen is, de a tisztázás helyett a jópofizós nyegleségbe menekül.

A Varró verseiben beszélő lírai Én is meglehetősen sokféle – a túlkoros kamasztól a higgadt, alig észrevehető, csendesen okos Én-ig. egyelőre utóbbiból akad kevesebb, de az évek gyorsan növekvő száma uralomra juttathatja.

Varró versei tehát finoman szólva is igen vegyesek. A Költő tehetséges ember, aki azonban nem érzi minden pillanatban a felelősségét – mert nem erre van szocializálva. A kánon nem arra van, hogy a valódi tehetséget segítse. A kánon elkényeztetett üdvöskéjének szerepét Varró már kinőtte, csak még nem tud róla. Képes túllépni a státuszköltészeten, a kánon pozíció-líráját is képes meghaladni, de nem nagyon akarja. Helyette inkább elmerül a másodlagos problémákban, vagy – ha különösen tanácstalan – visszahúzódik a nyegleség túlkoros kamaszos sáncai mögé.

Tipikusan olyan szerző, akinek rendszeres, kemény kritikára volna szüksége. A kánon zsoldjában álló lelkendezések, illetve a magukat tanulmánynak tartó öntelt bikkfanyelvű halandzsák farkcsóváló tiszteletkörei semmit nem segítenek neki.

Varró Dánieltől nem idéznék másik hosszabb verset, csupán egy miniatűr remekművet – kommentár nélkül. Érdemes elolvasni:

OKTÓBER

Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték,
teli pöndörödő levelekkel a fák,
mintha kispriccelt volna a festék,
oly sokszínű lett ez az őszi világ.
És mintha a bőrön ecset kaparászna
arcunk kipirul, belekékül a szánk,
egy piktor az ősz, és nincs neki vászna,
színeket ken ezért maszatolva miránk.

Aki ilyet is tud, miért jelentet meg olyan vackot, mint a fentebb hosszasan taglalt vers?

A válasz a mai kánon természetében, hatásaiban rejlik…

Folytatása következik.

Az én kis autóm

DRL-759,
Szép kis autó,
Az én kocsim ez a pompás
Áfonyabogyó.

Jó ideje minden reggel
Velem indul el,
Akad nála flancosabb is,
De nem érdekel.

Halvány fények csillámlanak
Az út peremén,
Ahogy megyünk, téli estén
Ádvent idején.

Fradimeccs-rigmusok Nr. 9.

(Fradi-Mezőkövesd 3:2, 2018. december 8.)

Mezőkövesd jól muzsikál,
Már az ötödik helyen áll.

A játéka masszív foci,
És sosem szokta feladni.

Mi azonban otthon vagyunk,
És remélem, nyerni fogunk.

Első perc. Miénk a labda.
Lovrencsics Vargának adja.

Varga középre emeli,
Lanzafame bepöcköli.

Máris egy null! Hajrá Fradi!
Mindörökre hajrá Fradi!

Most villan be az agyamba:
Hátha gólfesztivál lesz ma.

Szeretem, ha sok gólt rúgunk,
És hozzá egyet sem kapunk.

Akad most néhány helyzetünk,
De sajnos több gólt nem szerzünk.

 Böde lefordul, rálövi,
De Szappanos kapus védi.

A Mezőkövesd beszorul,
De mégse jön a kettő null.

Új gól továbbra sem akad,
A félidő egy null marad.

Szünet után ott folytatjuk,
Ahol nemrég abbahagytuk.

Lovrencsics kapura lövi,
Szappanos bravúrral védi.

Rebrov mester most úgy véli,
Hogy Bödét le kell cserélni.

Leandro passza mesteri,
De Davidét lesen leli.

Most Sigér emel ki balra,
Fernando középre adja,

Lanzafame meg belövi!
Már kettő null!
Hajrá Fradi!

De négy perc múlva Lovrencsics
Mellett hanyatt esik Drazic

Ezért Andó Szabó mester
Büntetőt adni nem restell.

Tizenegyesből gólt rúgnak,
És máris vérszemet kapnak.

Újra meccsben van a Kövesd,
És lelkesen támadni kezd.

Bőle Lukácsot lerántják,
De ezt tüstént meg is bánják,

Ez is büntető - de ide.
Varga Roland most lövi be.

A Mezőkövesd még nyomna;
Jó lenne, ha vége volna.

Úgy tűnik, most ezt a meccset
Még agyonverni se lehet.

Egy lepattanót berúgnak,
És egy gólra felzárkóznak.

Fújja már le, bíró spori!
Vége!
Győztünk!
Hajrá Fradi!

Ádvent fenséges dallama

Ádvent fenséges dallama
Szól már,
Figyeljünk rá oda!

Kívül nehéz, sűrű napok,
Indulat-özön kavarog.

Belül csillagok a körön,
Közeledik a Szent Öröm.

Dallam idéz Jövőt,
Múltat;
Félelmet imává nyugtat.

Csitul profán zenebona;
Ádvent fenséges dallama.

Gender-világ bús terméke

Gender-világ bús terméke
A hamis, szájzáras béke.

Polkorrekt inkvízitorok
Szolgahada égre morog.

Isten globál-ködben fázik,
Sznob csőcselék fasisztázik.

Gender-világ bús terméke
Poshadt globál világvége...

Bugyirózsaszín mű-lován
Üget a meghibbant profán.

Művészet?
Rózsaszín paszta..
Szobrot kap a pederaszta.

Gender-világ bús terméke
Férfi és nő keveréke..

Se nem asszony, se nem férfi,
Már saját magát sem érti.

Lila masnival a hátán
Örvend a feltámadt sátán.

Gender-világ bús terméke;
Nagyon véres lesz a vége...

A vadkanra fogott gyilkosság - 41. Rész

41. Rész

Az ilyesféle gyanút pedig nem hirdetik az emberek, hanem éppen ellenkezóleg; leplezni próbálják. Ne feledjük el, Zrínyi meggyilkolása mindenekelőtt az udvari köröknek állt érdekükben. Épeszű ember ilyen gyanút nem hangoztat. Ezzel teljesen összhangban van, amit Széchy Zrínyi feleségéről mond:

„Felesége, aki eszén sem volt búvában, a végzetes napon úgy jelenti ugyan a hadi tanácsnak és általa a királynak Bécsbe, hogy urát vadászaton egy vaddisznó ölte meg: de később sógorával, Péter gróffal, a ki elborulva érkezett Csáktornyára, a vadkan szerepéről egészen hallgat.”

Teljesen logikus. A haditanácsnak azt jelenti, amit az várni akar, de a sógorával bizalmas. Talán a huszadik században nem pontosan ugyanígy cselekedtek az emberek?

„Az asszony Bonzinak, a velencei francia követnek csak ura váratlan haláláról ír; a gróf ismeretes körlevelében a pápának és szász választónak csak bátyja vaddisznó-vadászaton való elhunytáról beszél. Ami korántsem a véletlen kifejezés eredménye, hanem a belső meggyőződés visszaverése.”

Ez is teljesen logikus. Sajnos, közben itt Közép-Európában igen sokat tudtunk meg arról, hogyan is viselkednek hasonlóan nehéz helyzetben a családok.

„Az asszony Bonzinak, a velencei francia követnek csak ura váratlan haláláról ír”

Sapienti sat. Ha valamit nem írunk meg, azért nem tud felelősségre vonni, akinek a kezébe jut a levél. A címzett pedig úgyis érti…

Juthatott-e illetéktelen kezekbe a levél?

Fel kell tételeznünk, hogy igen. A család tagjai nyilván úgy gondolták, hogy megfigyelés alatt állnak, a gyilkosok megbízói éberen vigyázzák minden lépésüket. Kémek leselkednek rájuk. Vajon így volt? Vagy ez csak rémlátás? Esetleg „összeesküvés-elmélet? Ne feledjük el, hogy néhány év múlva a Wesselényi-féle összeesküvés több tagját is a saját háza népéhez tartozó emberek árulták el.

„a gróf ismeretes körlevelében a pápának és szász választónak csak bátyja vaddisznó-vadászaton való elhunytáról beszél.”

Ez az előbbivel együtt már perdöntő. Zrínyi Péter gróf néhány nappal a gyilkosság után érkezett Csáktornyára. Beszélhetett mindenkivel. Részletes beszámolót kaphatott a vadászat összes résztvevőjétől. Kihallgathatta Pakát. Talán nem csupán kihallgatta.

Külföldre küldött levél is kerülhet illetéktelen kezekbe. Ha Péter gróf valóban úgy tudja, hogy a fivérét vadkan ölte meg, akkor ezt írja. A becsület is ezt követelte volna, hiszen ebben az esetben nincs kit gyanúsítani.

Péter gróf azonban láthatóan nem hitt ebben.

„Ami korántsem a véletlen kifejezés eredménye, hanem a belső meggyőződés visszaverése.”

Ebben most kivételesen egyetértek Széchy Károllyal. Péter gróf belső meggyőződése volt, hogy a bátyját meggyilkolták, és a gyilkosok megbízói az udvarban keresendők.

A professzor úr „belső meggyőződését” nem ismerem. Ami tény: jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálja elhitetni olvasóival a vadkan meséjét. Leginkább keresettsége, kenetteljessége az, ami eleve zavar benne.

„Az övéi nem tudták elhinni, nem akartak belenyugodni, hogy aki annyiszor forgott a harcban pogánnyal és bujdokolt az erdőn vaddal küzdve, most ilyen tehetetlenül vérzett el;”

Ez a sertés-mítosz hirdetőinek rögeszméje. Hogy „a gyilkosság mendemondája” csupán amiatt alakult ki, mert Zrínyi hívei és tisztelői „nem tudták elhinni, nem akartak belenyugodni, hogy aki annyiszor forgott a harcban pogánnyal és bujdokolt az erdőn vaddal küzdve, most ilyen tehetetlenül vérzett el;”

Tehát Széchy professzor úr – és nyomában a sertés-mítosz összes szócsöve – azt állítja, hogy a magyarok zöme nem tudta elfogadni, hogy egy vadkan megölte Zrínyi Miklóst, ezért elkezdett alaptalanul fantáziálni mindenféle gyilkosságról, merényletről. Ez nézet a történettudományban napjainkra kanonizálódott.

Ez a gyakorlatban nem így működik. Mindannyiunk életében megtörténik, hogy elveszítünk valakit, aki nagyon fontos, és aki pótolhatatlan. (A gazdasági guruk ostoba véleménye ellenére mindenki pótolhatatlan.) Ha a sertés-mítosz védelmezői igazat állítanának, akkor állandóan gyilkosságra kellene gyanakodnunk, ha valakinek az elvesztését nem tudjuk elfogadni.

Nem. A gyilkosság nem az élet szerves része. Csak akkor merül fel bennünk, ha a gyanúnkat tények támogatják. Fentebb Bethlen Miklós Önéletírása nyomán láthattuk, hogy bőségesen akadnak olyan tények, amelyek Zrínyi Miklós meggyilkolására utalnak.

Péter gróf, az elhunyt testvéröccse sokkal több információval rendelkezett, mint mi, és mint a sertés-mítosz terjesztői. Beszélhetett a szemtanúkkal, talán az egyik gyilkost is kihallgatta. Azt is lehet, hogy mindkettőt. Utóbbi esetben a két fickó kínos halállal pusztulhatott el valahol Csáktornya környékén.

Gyilkosság gyanúja sohasem születik a levegőből. Nem alakul ki pusztán azért, mert valaki „nem halt az életművéhez méltó halált”. Az antik irodalom tele volt ilyen esetekkel, még ki is hangsúlyozták élet és halál különbségét, és a barokk idején sokan olvasták az antik szerzők műveit. A kor történetírói is használták az antik sablonokat. Ilyen esetekben hosszan sopánkodtak Isten akaratáról, vagy a szerencse forgandóságáról. Utóbbiak a kor legkedveltebb irodalmi toposzai közé tartoztak. Nem kiáltottak gyilkost mindennap.

Széchy egyébként időnként mintha ráhibázna a megoldásra:

„Nem magyarázza meg egyéb, mint a hátul, orozva való megrohanás és lábáról leütés.”

Így van. Pontosan ez történt. Zrínyit hátulról nyakon lőtték és az arcára esett.

„De lesbe állásról, emberei elszéledéséről vagy magára hagyásáról szó sem volt.”

Nem. Ilyesmiről Bethlen sem tud. Zrínyit Paka valamilyen ürüggyel az erdőbe csalta. Lest vetett neki.

Zrínyi halálát Széchy Károly egészen zagyva módon próbálja rekonstruálni:

„Bethlen, Zichy, Witnyédy és Gusich kapitány a szekérnél beszélgettek, a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána. S maga elől, Paka után, bement az állat vérin a sűrűbe. Háromszoros lövés sem hallszott, csak egy jajszó, a Paka szava. A hős még védtelen helyzetében sem kiáltott, bizonyára magához méltatlannak tartotta. Migliani rohant be legelébb: hát Paka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lőtt, mire az állat elfutott. De ez a lövés az arccal földön fekvőt szeme alatt nem találhatta, ha csak a föld alól nem jő vala. Más lövés pedig nem volt, mert amikor a fiatal Gusich és Angelo odaértek, már lőni sem kellett. Különben az a seb szeme alatt rút szakasztás volt, mely a bal fülön alól kezdődve az arcon a szem felé húzódott, minőt gömbölyű golyó nem üt.”

Nézzük, mit is mond itt.

„Bethlen, Zichy, Witnyédy és Gusich kapitány a szekérnél beszélgettek,”

Igen, a kiinduló helyzet. De kissé pontosítanom kell. Széchy szavaiból ugyanis úgy tűnik, mintha ezek négyen egy csoportban beszélgetnének. Bethlen utalásából nem ez derül ki:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

Bethlen szerint két külön csoportban ácsorogtak. Eredetileg a két arisztokrata, Zichy és Bethlen Zrínyi Miklós társaságában, a másik kettő kissé arrébb. Ez meg is felel a barokk társasági etikettjének. Ezért Zrínyi külön-külön szólítja meg őket. Előbb a két ifjú főnemest:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt;”

Majd a másik kettőt:

„Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök.”

A szituáció félreérthetetlen. Zrínyi a másik kettőt is a barátjának tekinti. Vitnyédiről így is nyilatkozik nem egyszer. A kapitányt pedig horvát nyelvű levélben „nagyságos úr” címen szólítja. Ennek ellenére mindketten betartják a társasági illemet. Guzics köznemes lehet, Vitnyédi pedig honorácior. Nem egyenrangúak az arisztokratákkal, de ebben semmi bántó nincs.

Ez – a beszélgető párok térbeli egybemosása - apró pontatlanságnak tűnik Széchy részéről, de nem az. Ha jól rekonstruáljuk a Paka megjelenése előtti szituációt, a vadkan-mítosz már az elején izmos kérdőjelet kap. Fentebb kifejtettem.

„a szárd lovag, Migliani, a Gusich öcscse, Angelo, az ő kedvenc olasz inasa és lovásza nyargaltak utána”

Naivitás vagy csúsztatás. Hajlok az utóbbira, mivel Széchy az eset rekonstruálásából eddig egyszerűen „kifelejtette” Paka megjelenését. Ez természetesen elfogadhatatlan. Paka majd csak a következő mondatban bukkan fel, mintegy mellékesen. Ez aligha véletlen, Széchy professzor úr úgy forgatja a Bethlen Miklóstól származó információit, hogy azok egyoldalúan a sertés-mítoszt „támasszák alá”.

Folytatása következik.

Ha a Mikulásban hiszünk...

Ha a Mikulásban hiszünk,
Isten teremt együtt - velünk.

Nem a valóság szül álmot;
Álom teremt - valóságot.

Hitben Jövő él valahol,
De minden tagadás - pokol.

Amit tudunk, battyog gyalog,
Hitben lehetünk boldogok.

A vadkanra fogott gyilkosság - 40. Rész

40. Rész

Széchy Károly Zrínyi haláláról

Miután ismerteti, hogy Bécsből a különféle idegen államok képviselői miféle jelentéseket küldtek haza Zrínyi haláláról, megjegyzi:

„Tudósításuk lényege teljesen egyezik, csak a színezésben, részletezésben tér el egymástól, ennélfogva a lényeg igaz volta kérdésbe nem jöhet; mert minden esetleges kétséget megcáfol és megdönt az a dolog, hogy érdemileg hasonlóképen írnak és szólnak azok is, közel és távol, kik az udvar körén és befolyásán kívül éltek.”

Széchy logikája szerint tehát az, hogy a külföldi követek mindegyike a sertés-mítosznak megfelelően tudósít, bizonyítja a vadkan legendájának igazát? Máris kibújt a szög a zsákból. A jelek szerint Széchy nagyon is szeretné igaznak látni a Zrínyi megölő vadkan történetét. Nézzük meg közelebbről ezt a tirádát:

„„Tudósításuk lényege teljesen egyezik, csak a színezésben, részletezésben tér el egymástól,”

Ezzel kezdi. Ezek szerint a különböző jelentések egymással teljesen összhangban vannak. Nézzük, így van-e. A részleteket Széchy könyvéből idézem:

Grémonville, francia követ levele:

„«Amint Zrínyi Miklós vadászik vala», «mondják neki, hogy egy nagy sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje, s csak egyetlen inas kiséretében megindul utána. Amint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll, s kezében puskával behatol a sűrűbe; a dühödt vad nekirohan, s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött, otthagyva a grófot, ki hét sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán aztán elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik: nem lesz semmi baj, de abban a percben lelkét kilehellte. Ime a vége ennek a nagy alaknak, ki akkora elismerést szerzett.»”

Molin, velencei követ:

„Zrínyi Miklós meghalt a legboldogtalanabb és legszerencsétlenebb halállal, mely történhetett. Szórakozásul néhány emberével kiment vaddisznóvadászatra. Lődöztek… A sűrűből 12 vadkan tört elő, az egyik, szörnyű nagy, legelől futott. Miklós gróf csak egy inasával és egy lovászával utána vetette magát, megparancsolta embereinek, hogy a többi 11-re essenek. Az a szörnyű nagy állat egy közeli sűrű bokorba rejtezett. A gróf leszállt lováról, karddal és pisztolylyal kezében a sűrűbe hatolt és lövéssel megsebesítette a kant. Az a golyótól dühödve a grófnak rohant, földre taszította, lábszárain, czombjain, mellén és fején megsebesítette. Inasa és lovásza fölemelte és hét sebtől vérezve egy fa alá vitte, hol mellét verve és bűneit emlegetve lehellte ki lelkét.”

Carafa nuncius a pápának:

„Oda Zrínyi Miklós, ki annyi vitéz tettével örökítette meg nevét. A mult héten, kedden, több barátjával vaddisznó-vadászatra ment. Egy szörnyű nagy vadkant követendő, mely az erdő sűrűjébe hátrált, leszállt lováról, szolgáit a sűrűn kívül hagyta, s egyedül megindult az állat ellen, mely golyótól sebzetten akkora dühvel rohant neki, hogy a földre ütötte, megsebezte a nyakán és fején, mintegy pillanat alatt megfosztotta életétől anélkül, hogy a saját szolgái segítségére futhattak volna, kik csak sokkal később érkeztek a lármára és oly időben, a mikor már alig szólhatott néhány szót. «Nem vagyok képes híven leírni azt a szomorúságot, a mit az udvar és az egész nép érez annak a nemes lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök ennek a szerencsétlen esetnek talán inkább örülnek, mint a reájok nézve oly előnyös békekötésnek.”

Ezekről mondja tehát nekünk a derék Széchy Károly, hogy

„Tudósításuk lényege teljesen egyezik, csak a színezésben, részletezésben tér el egymástól,”

Valóban? Szerintem mindegyik tipikus fantáziatermék. Valójában csak annyiban hasonlítanak egymásra, hogy Zrínyi halálának oka mind szerint vadkantámadás.

Nem fáradtam vele, hogy ellenőrizzem Széchy állításait. Vajon maga fordította őket? Vajon hányszor avatkozott bele ezekbe a szövegekbe? Ha azt vesszük mintának, ahogy Bethlen visszaemlékezésével bánt, minimum soronként háromszor.

Nekem mindegyik gyanús. Különösen Molin jelentése a tizenkét vadkan rohamáról. Mintha szándékos nagyotmondás volna, de a többiből is mintha irónia vigyorogna felénk… Carafa meg a vasvári békére céloz – érezhető éllel.

Mit bizonyítanak ezek a levelek? A diplomaták a hivatalos verziót jelentették haza. Minden csatornán? A velencei hírszolgálat híresen pontos és korrekt volt, a Serenissima a kor egyik legjobb kémszolgálatát tartotta fenn. Akkor miért küld olyan jelentést Molin, ami eleve azt sugallja, hogy így semmiképpen sem történhetett? Tizenkét kapitális vadkan nem intéz „lovassági attakot” a vadászok ellen. Ez merő képtelenség. Molin ne tudta volna? Vagy szándékosan tette, mert jelezni akart vele?

A diplomaták felettébb agyafúrt népek. Ezerféle kódot használnak. A Széchy idézte jelentések mindegyike tele van képtelenséggel. Hogy ebből mennyit idézett elő maga Széchy, nem tudom.

Ha egy diplomata vadászbalesetről tudósít, abban nincs semmi. De ha bő lére ereszti beszámolóját, és olyan történetet mesél el, ami eleve abszurdum, mit gondol a megbízó? Azt, hogy valami nem stimmel ezzel a vadászattal. A jelentés komolytalan, vagy látszólag az. Nem tudjuk, mit jelentett később szóban a követ.

Valamire emlékeztetnem kell.

A magyarok közül a külföldi hatalmak egyedül Zrínyi Miklóst vették komolyan. Halála után a magyar ügy számukra érdektelenné vált. Nekem ezek a jelentések – nem tudom, Széchynek mennyi „része” van bennük – azt sugallják, hogy a mindenütt hemzsegő besúgókra való tekintettel látszólag elhiszik az osztrák diplomácia hivatalos verzióját Zrínyi haláláról, de a maguk módján jelzik is, hogy mennyire kell azt komolyan venni.

A következő tudósítás is figyelmet érdemel. Ezt Wesselényi Ferenc nádor írta Rottal János (Johann von Rottal) grófnak, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet tudósította róla:

„Ez elmult kedden mint egy hete az az vitéz horvát Bán valami vadászitul berekesztetött erdei disznók vadászatira kimönvén, egyet meglőtt közölök s az mely legnagyobb disznó volt közölök, kiszaggatván az hálót előbb, ment az erdőbe; ő szegény egy puskával le szállván lovárul, az kopók czihára bement a kopók után, és így nagyvéletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta, ugyanazon marczongtató sebekben az nagy kemény vitéz úr talpra állván, szolgáit biztatta: Semmi sem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómat. Míg az hintóját elhozták, megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált holt és egy ilyen véletlen és képtelen halállal mult ki az az dicséretes vitéz, kinek lelke üdvözüljön, kivánom.”

Bevallom, mosoly környékez, amint ezt a levelet olvasom. Vajon miért nem fogott gyanút Széchy professzor úr? Talán nem is akart? Miért nem nézte meg, hogy ki írta kinek?

Wesselényi Ferenc felesége, Széchy Mária Zrínyi Miklós nagynénje volt. A két család rokoni kapcsolatban állt, bizalmas viszonyban voltak. Wesselényi Ferenc csaknem első kézből rendelkezhetett információval Zrínyi haláláról. Azok egyike lehetett, akik a leghamarabb értesültek róla. Akkor az ő elbeszélése miért különbözik ilyen jelentős mértékben a szemtanú, Bethlen Miklós tudósításától?

Egy sor képtelenség található a levélben. Vegyük ezeket szemügyre.

v  A vadkan szétszaggatta a hálót.

v  Zrínyi a kopók után, lóról szállva, kísérő nélkül rohant az erdőbe.

v  Zrínyi felállt, és a hintóját kérte.

Vajon miért van tele ennyi túlzással Wesselényi levele?

Különösen érdekes a címzett személye. Rottal János gróf jól beszélt magyarul, de nem volt magyar érzelmű, a magyarok nem bíztak benne. A későbbiek folyamán igen dicstelen szerepet játszott a magyar történelemben. Az udvari körök embere. Nem lehetetlen, hogy közel állt a gyilkosság megbízóihoz. Sőt, maga is tagja lehetett annak a körnek.

Wesselényi nyilván pontosan tudta, mi történt a kursaneci erdőben Ez elmult kedden mint egy hete. Ha úgy tudná, hogy Zrínyit vadkan ölte meg, a beszámolója legalább nagy vonalakban hasonlítana a szemtanú Bethlen elbeszélésére. Nem ez a helyzet. Vessük őket össze: köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Wesselényi helyében mit írnánk Rottal grófnak? Ha úgy tudnánk, hogy vadászbaleset, az igazat.

És ha nem?

Akkor valami ilyesmit. Túloznánk, hadd törje a fejét a fickó, hogy miféle bolondgombát termett a fáma, és mi lehet az, amit tudunk…

Olyan tények vannak ezekben a forrásokban, amelyek kizárják a gyilkosságot? Nemigen.

„ennélfogva a lényeg igaz volta kérdésbe nem jöhet”

Eléggé elhamarkodott következtetés.

„mert minden esetleges kétséget megcáfol és megdönt az a dolog, hogy érdemileg hasonlóképen írnak és szólnak azok is, közel és távol, kik az udvar körén és befolyásán kívül éltek.”

Vagy mérhetetlan naivitás, vagy – szándékos álnaivitás.

Ezután Széchy tanár úr összegereblyéz szinte minden olyan kortársi iratot, amelyben vadkanról van szó. Olyan ez, mintha valaki a Rajk-per utáni hetek forrásanyagában kutakodva azt akarná kimutatni, hogy a kortársak szerint hazaáruló volt-e Rajk László. Mert ha a kortársak zöme azt mondja…

„Mogosich Mátyás légrádi plébános a Bánffyak naplójába röviden szintén bejegyzi, hogy Zrínyi Miklós grófot a vadkan ölte meg. Ott, a szomszédságban, kétségtelenül valamely vadásztól vagy hajtótól hitelesen kellett hallania.”

Nevetséges következtetés. Boldog-boldogtalan bejegyezhette ezt a saját és a mások naplójába. Lehet, hogy hasonló helyzetben mi is így tennénk. Önvédelemből. Széchy Károly óta történt egy s más ebben az országban, ami megtanított bennünket arra, hogyan kell viszonyulnunk a hatalom követelte „igazsághoz”. Az pedig, hogy magunk mit gondolunk, bizalmasan mit mondunk, a mi dolgunk.

„Ki kételkedhetnék ennyi és ilyen egyhangú megegyezés után, hogy hősünket csakugyan a vadkan ölte meg.”

Színpadias és hatásos megjegyzés, de a pátosz hamis. Kételkedünk bizony, ahogy annak idején is kételkedtek.

„Mégis a kétség föltámadt és hagyomány gyanánt a mai emberöltőre szállt.”

Szomorú beismerése annak, hogy a gyilkosság hagyománya bizony létezett még Széchy korában is. Édeskés álpátosz próbálja kisebbíteni ennek súlyát. Széchy professzor úr talán maga sem vette észre, hogy a sertés-mítoszt elfogadtatni akaró verejtékes ügybuzgalmában keményen ellentmondott saját magának.

Rakjuk csak össze a két mondatot!

„Ki kételkedhetnék” kezdi szónokiasan, aztán meg „„Mégis a kétség föltámadt.

Hogy is van ez?

Széchy patetikusan folytatja:

„. S ott támadt föl először, a hol a veszteségbe a szív a legnehezebben nyugodhatott bele, a családnál.”

Ehhez hasonló kenetteljes indokokat szokott felsorakoztatni a sertés-mítosz irodalma a „mendemonda” keletkezésének okául. Szerintem merőben más okok miatt kezdődött a gyanú. Fentebb ki is fejtettem.

A család tagjai látták Zrínyi holttestét. A cselédség lemosdatta és felöltöztette a halottat. Közben lehetetlen volt nem számba venni Zrínyi sebeit. Itt indult a gyanú…

Széchy közlése azonban roppant fontos információt tartalmaz: a színpadias kérdés ellenére a gyanú már a családban gyökeret vert, méghozzá tüstént a gyilkosság után.

Folytatása következik.