Sir Robert a taxiból felhívta egykori
kollégáját.
—Halló!
—Robert James Frazer! Te vagy az
Kenny?
—Sir Robert? Mi van veled, öreg
cimbora?
—Kenny, Rómából telefonálok. Utána
tudnál nézni a nyilvántartásban a „bolgár esernyős” ügynek?
—A bolgár esernyős ügy? Miért érdekel
az téged? Azt hittem, jól megérdemelt pihenésedet töltöd, és egész nap újságot
olvasol, vagy sütteted a hasad a napon valamelyik tengerparti fürdőhelyen!
—Kenny, az a gyanúm, hogy egy ahhoz
nagyon hasonló esetbe botlottam.
—Robert, a saját szakálladra nyomozol?
—Majd személyesen elmesélem!
Kenneth Murphy magas rangú londoni
rendőrtiszt néhány pillanatig gondolkodott a vonal túlsó végén.
—A bolgár esernyős ügyet nem lesz
könnyű körülszimatolni, mert a titkosszolgálatok foglalkoztak vele, de
meglátom, mit tehetek. Telefonon azonban semmit sem fogok róla mondani.
—Ahogy visszatérek, felkereslek.
—Két-három napra szükségem van,
Robert.
—Hamarabb úgyse jutok haza.
—Rendben van, vén lókötő, várlak!
Bő félóra múlva Sir Robert ismét ott
ült Vincenzo Ligi felügyelő irodájában. Kora este lévén a hely sokkal
csendesebb és diszkrétebb volt, Frazer bejövet alig néhány rendőrt látott.
—Körülszaglásztunk a postán, Robert! —
közölte az olasz rendőrtiszt.
—Az eredmény?
—A küldeményt Németországban adták
fel, Hamburgban, pontosan egy héttel ezelőtt. Kérésemre a német kollégák
megpróbálják kideríteni, ki volt a feladó.
—Remek! Nagyon szépen köszönöm, Enzo!
—Van már bizonyítékod?
—Az sajnos még nincs. Főleg olyan
nincs, amit a bíróság elfogadna. Viszont van egy újabb kérésem.
—Ki vele!
Sir Robert röviden elmesélte, mire
jött rá, aztán előadta a kérését. Vincenzo Ligi előbb meglepődött, aztán
annyira felvidult, hogy ezúttal kézzel kezdte sodorgatni a bajuszát.
—Azt mondod, lefényképezték a
gyilkosokat?
—Biztos vagyok benne! Ott állandóan
csattognak a fényképezőgépek, működnek a kamerák. Nem is beszélve a temérdek
mobiltelefonról. Nem telik el egy perc fényképezés nélkül. Valaki egészen
biztosan megörökítette a tettesek valamelyikét! Az sem lehetetlen, hogy mindet!
Csak nem tudja, mit fényképezett le!
—Ez nekem eszembe se jutott volna!
—Ott voltam, szétnéztem.
—Ez nagyszerű! — kiáltott fel az
olasz, de a lelkesedése egy pillanat alatt lelohadt, az ábrázata gondterheltté
vált. — Csakhogy honnan ássam elő a fényképeket? Meg honnan tudom, hogy
melyiken látható a gyilkos, és ki az?
—A legtöbb eszköz rögzíti a kép
készítésének időpontját.
—Na és? Mit kezdjek vele? Tudjuk
talán, hogy pontosan mikor történt? Három perccel előbb, vagy tíz perccel
később már egy másik hátizsákos férfi csellenghetett arra, akinek semmi köze a
gyilkossághoz. Vagy teljesen más szerelmespárok kóstolgatták egymást a szökőkút
lépcsőjén.
—Megvan az időpont!
—Micsoda?
—Tudjuk az időpontot. 14 óra 55 perc.
—Micsoda?
—Mondom: 14 óra 55 perc.
—Honnan tudod?
—A szemtanúmtól. Véletlenül éppen
akkor nézett az órájára.
Ligi felügyelő felugrott a székéről.
—Hiszen ez kolosszális! — kiáltotta
igazi olasz temperamentummal.
—Nekem mondod?
Ligi visszaült az asztalhoz.
—Még így sem lesz a dolog könnyű, —
morfondírozott. — de ezt már végre lehet hajtani. Csak meg kell szervezni a
dolgot. Van már támpont. Hétvégén, elutazás előtt rendezek még egy komoly
akciót. Még a rendőriskolásokat is bevonom. Minél ötletesebben dolgoznak, annál
jobb. Azt mondtad, rendkívül fondorlatos a gyilkosod?
—Azt.
—Mostantól nagy bajban van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése