Szerelem és líra - CXXIV.

SZÁZHUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Ezzel nemcsak azért kell foglalkoznom, mert a magyar nyelvi közösség hagyományainál sokkal tágabb körű, hanem azért is, merta történelmi hatóköre, mozgósítási ereje is sokkal nagyobb.Nem utolsósorban azért (is), mert ez a tradíció volt a kárpát-medencei idegen nagyhatalmi hódítások legfőbb akadálya, ez mozgósított a haza védelmére török és tatár ellen, igazából ez vitte a tömegeket Hunyadi harcaiba, de talán még 1848-49 csatáiba is. Meggyőződésem, hogy a trianoni diktátum kifundálóinak hátsó gondolata ezen hagyományok szétverése volt, ezért hoztak a magyarsággal szemben indokolhatatlan és képtelenül abszurd területi döntéseket; viszont az utódállamok mindegyikének célja volt ennek a hagyománynak a kisajátítása, saját érdekükben való felhasználása. Egyik sem merte és nem is próbálta ezt a hagyományt integrálni teljes egészében és mélységében, hiszen akkor az egykori Magyar Királyság vezető utódállamává kellett volna nyilvánítania önmagát. Helyette a területrablás következtében a határaik mögé sodródott magyar (és egyéb) nyelvű tömegek beolvasztására törekedve olyan abszurd nemzetállami ideológia mentén igyekeztek önmagukat megfogalmazni, amely már a kezdet kezdetén előre vetítette a kudarcukat. Részben jelenleg is ugyanez a helyzet; a harsogó nemzetállami ideológia mellett időnként a területrabló rossz lelkiismeret sugallta agresszív lépéseket tesznek a kisebbségek ellen nyelvtörvényektől kezdve a mindennapi gyakorlatnak a beolvasztást nyíltan vagy burkoltan szolgáló felülről vezérelt megnyilvánulásaiig.

A hungarus a Kárpát-medencét egyesítő Magyar Királyság védelmét, fenntartását, az ahhoz való hűséget jelenti. A Magyar Királyság kezdeti századaiban a hivatalos ügyintézés nyelve a latin volt. Ezt használták a királyi kancelláriák, latin nyelven misézett a római katolikus egyház.

Amikor a magyarországi rendiség kifejlődött, szinte belenőtt a hungarus szemléletbe, és olyan sikerrel integrálta azt, ami a mapi napig a hagyományok zavarainak egyik legfőbb forrása. A magyarországi rendiség szemléleti alapja az, hogy a rendek önmagukat azonosították a magyarországi politikai nemzettel.

Ennek iszonyatos veszélyeit ismerte fel egyebek között Ady Endre:

„Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevõi szegény népnek:
Iskolában így tanitják.”

Ady nem a magyar kultúra, hanem a rendi szemlélet fejlődést gátló, tehetségeket gúzsba kötő, hamis tudatot kialakító maradványai és az ezekre támaszkodó intézményrendszer ellene emelte fel a szavát. Helyette sokkal tisztább, a történelmi múltat okosabban és korszerűbben birtokba vevő tradíciókat ápolt.

„Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?”

Ady leginkább azt kifogásolta, hogy a rendi-nemesi nemzetfelfogás a magyar politikai nemzet (azaz a hungarus tradíciók) birtokosai közül kiszorított mindenkit, aki rendi kiváltságokkal nem rendelkezett.

(Szándékosan mellőzöm itt a „kirekesztés” kifejezést, ami a jelenkor politikai és ideológiai manipulációi miatt alaposan beszennyeződött.)

A szomszédos országok ellenünk irányuló propagandájában a magyarországi rendi-nemesi nemzetfelfogásból magyar nyelvi, társadalmi, gazdasági és politikai elnyomás lett, és erre támaszkodva igyekeznek kialakítani egy alapjában hamis történettudatot még jelenleg is.

A valóságban magyar nyelvi elnyomás a reformkor előtt sohasem létezett. Politikai elnyomásról sem beszélhetünk. Ami a társadalmi elnyomást illeti, csak egyféle nemesség létezett, az ország minden nemese a hungarus nemesség testületének volt a tagja.

Itt kivétel természetesen Horvátország, amely sohasem volt a Magyar Királyság része, hanem a Szent Korona társországa. Rendelkezett saját nemességgel, országgyűléssel, stb.

A nemessé lett szerbek, horvátok, románok, szlovákok azonnal integrálódtak a magyar nemességhez, átvették annak öltözködését, szokásait, életmódját. Magyarul gyakran csak az ilyen családok második vagy harmadik nemesi nemzedéke tanult meg.

A hungarus tradíciók életképessége példátlan, és ez a történelem nehéz pillanataiban gyakran segített a Magyar Királyságon. Még a kárpát-medencét kitöltő állam trianoni szétverése után is. A felvidéki és erdélyi németek magyar érzelmeiről már sok szó esett. Ez nem fakadhatott hagyományos értelemben vett, romantikus felfogás szerinti nyelvi összetartozáson alapuló magyar hagyománytiszteletből, hiszen magyarul sokuk egyáltalán nem is beszélt. Ez csak a hungarus tradíciók továbbéléséből származhat.

Ha az ország nem magyar anyanyelvű lakói közéleti karrierre vágytak, a XIX. századig nem feltétlenül volt rá szükségük hogy magyarul tanuljanak. A romantika beköszöntével ez elengedhetetlenné vált. Így lett például magyar íróvá a Versecen született, eredetileg német anyanyelvű Herczeg Ferenc.

A rendi szemlélet teljesen kisajátította magának a hungarus hagyományokat. Ennek kártékonysága még ma is kimeríthetetlen.

Egy pillanatra meg kell állnom. A rendiség ugyanis nem csupán szűk látókörű és önveszélyes tradíciókat hagyományozott ránk. A magyarországi rendiség a demokratikus fejlődés számos lehetőségét fogalmazta meg és gyakorolt olyan törvényhozási és közigazgatási eljárásokat, amelyek a demokratikus fejlődés irányába mutathatnak, és amelyek modern újjászületésére a jelenlegi magyarországi kulisszademokráciában nagyon is komoly szükség volna.

A rendi országgyűlésen résztvevő képviselők – a követek – visszahívhatók voltak, és következetesen képviselniük kellett a megyegyűlési többség véleményét. Ezt írásban is kézhez kapták, a követi utasítás formájában. Ettől nem térhettek el.Ebben a rendszerben ezért nem létezhettek állandó pártok. Valódi képviseleti rendszer volt, sokkal inkább az, mint a jelenlegi magyarországi szisztéma. 

A rendi hagyományok egy részét sem kell gondolkodás nélkül elvetnünk, de a rendi nemzetfelfogást mindenképpen, az a múltban katasztrófákat okozott, helyenként a jelent is mételyezi.

Az ember azt gondolná, a rendi szemlélet már mindenestül a múlté. Nem így van. ma is sűrűn találkozunk olyan véleményekkel, amelyek a rendi nemzetfelfogásra vezethetők vissza, vagy azok valamely elemének torzulásai.

Az utódállamok magyarellenes rendelkezéseinek kétharmada a magyar rendi nemzetfelfogás valamely elemének torzulásaira vezethető vissza. Még a hamis történeti tudat felépítésére kitalált fiktív történelmük is a magyar rendi-nemesi mitológia egy-egy eleméből származik, a hasonlóság félreérthetetlen. Romantikus fantazmagóriáik alapja, a „mi voltunk itt előbb” fikció is az Anonymus és Kézai által képviselt rendi magyar történetszemlélet megfordítása; ha a magyar történelem a honfoglalással kezdődik, és a magyarok „akkor jöttek valahonnan”, akkor „mi” előbb itt voltunk, ezzel gyártunk magunknak előzetes jogalapot a huszadik századi területrabláshoz.

Korántsem biztos, hogy a magyar történelem a honfoglalással kezdődik. Már az sem, hogy „nem mi voltunk itt előbb”. Akadt már kutató, aki arra az álláspontra jutott, hogy nem jöttünk sehonnan, őslakosok vagyunk. A jelenleg uralgó nézetek ugyan mást állítanak, de nem vennék rá mérget, hogy nem szenvednek döntő vereséget a közeljövőben. A rendi alapú történetírás valamiért a honfoglalásra koncentrált, eddig ezt nem éreztük rejtélynek.

A sumér-magyar nyelvrokonítást évtizedekig eszelős ostobaságnak éreztem, mert a hivatalos történettudomány ezt sugallta. Később döbbenten fedeztem fel, hogy nem kisebb tudós, mint Germanus Gyula több írásában is határozottan finnugornak nevezte a sumérok nyelvét…

Ma a rendi nemzetfelfogás bizonyos körökben reneszánszát éli. Naponta találkozni vele úton-útfélen, lelkesen hirdetik, hogykirálynak és országgyűlésnek együtt kell kormányoznia.Érdekes kérdés, jelenleg itt nem áll módomban foglalkozni vele, hogy ennek a rendi nemzetfelfogásnak van-e, lehet-e valamiféle aktualitása, van-e, lehet-e mondanivalója a jövőre nézve.

Sokkal izgalmasabb kérdés, van-e máig ható aktualitása a kárpát-medencei népek közös tradíciójának, a hungarus tudatnak?

Van bizony!

Folytatása következik.