Élt egyszer régen, még Harun-al-Rasid kalifa előtt valamelyik Bagdadhoz közeli városban egy fazekasmester. Volt három fia.
Ellenség tört az országra, a férfiakat fegyverbe szólította az uralkodó. Az apa a két kisebb fiával harcba vonult.
A legidősebb fiúnak azonban nem fűlött a foga a harchoz.
- Mit kapok én ezért? – mondogatta magában.
Talált rá ürügyet, hogy otthon maradjon.
A háború nagy bajt hozott a fazekas családjára. A vérengző pusztai lovasok elleni vad küzdelemben mindkét fiú elesett, és az apa is megnyomorodott. Az édesanyát csaknem sírba vitte a két fiú elvesztése, hosszú ideig betegeskedett, utána is csak bottal tudott járni.
Rászorultak volna egyetlen életben maradt fiuk segítségére.
A fiú azonban nem sokat segített.
- Mit kapok én ezért? – kérdezte állandóan.
Alig lehetett odahaza látni, folyton csellengett és szórakozni járt. Ami pénzt csak talált otthon, mind elverte, de maga sohasem adott haza egy petákot sem.
A szülők nyomorba jutottak. Az apa már alig tudott dolgozni a fazekasműhelyben, a bevétel gyéren csordogált. Arra, hogy segítenie kellene a fiú vállat vont:
- Mit kapok én ezért?
A ház is mindinkább tönkrement. A padlás beszakadással fenyegetett, sürgősen meg kellett volna javítani. Az öreg fazekas már nem bírt vele. A szomszédok szóvá tették a fiúnak.
- Mit kapok én ezért? – volt a válasz.
A konyhahertet felverte a gaz, a család földjeit szintén. Az apa és anya nem tudta már művelni őket. Megkérték a fiút, segítsen.
- Mit kapok én ezért? – mondta, és elment szórakozni.
Az állatok? Alig esznek, soványak. Gondozni kellene őket.
- Mit kapok én ezért?
A szülei szinte folyamatosan éheztek. A szomszédok csak akkor mertek segíteni egy-két falat étellel, amikor a fiú nem volt otthon. Ha valakit a szüleinél talált, elkergette.
Valamelyik hajnalban a temető mellett sétált haza a fiú. Elnézegette a sírboltokat.
“Anyámék hamarosan ide kerülnek. Nem olcsó mulatság. Ki fogja őket idehozni, ki fogja őket eltemetni? Miből?”
Megrázta a fejét.
- Mit kapok én ezért?
Valami szöget ütött a fejébe. Gyakran járt a kikötő környékén. Mi lenne, ha valami távoli országban próbálna szerencsét?
Talán maradjon odahaza? Ápolja a magatehetetlen szüleit? Minek? Mit kap érte?
Odahaza összeszedett minden értéket, amit talált. Főleg a pénzt. Kell útiköltségre.
- Többet nem láttok! – vetette oda az öregeknek.
A kikötőből kifelé haladva még utoljára megnézte a szülővárosát.
- Itt maradnék, ha volna miért – mondta magában.
Az öreg szülők nagyon nehéz helyzetbe jutottak. Már az uzsorások sem adtak nekik kölcsön.
- Hol a fiatok?
Egy napon azonban beállított hozzájuk Ali, aki évekkel korábban egyszer-egyszer segédkezett a fazekasműhelyben. Inas azonban nem lehetett, mert nemtudta a díjat kifizetni, ugyanis árva fiú volt, a városi közfürdő egyik kis kamrájában lakott, cserében takarított.
Ali azóta daliás fiatalemberré serdült.
Nosza, az apa beállította Alit a műhelybe. A fiúnak égett a keze alatt a munka, a vevők visszatértek, és az öreg mester is erőre kapott. Készített maga is néhány igazán szép edényt, mint régen.
Ali hozzájuk költözött, felásta, bevetette a kertet. A földeket is a gondjaiba vette. Végre volt, aki ellássa az állatokat, és takarmány is lett elég.
Ali kijavította a háztetőt. A szomszédok mind nagyobb tisztelettel néztek a fiúra, a fazekas fiának tekintették.
- A fiammá fogadom – mondta a fazekas a feleségének.
A kádi bólogatott.
- Reméltem már, hogy így teszel, barátom!
Ali így lett a fazekas törvényes fia. Kellett is a segítsége, mert nehéz esztendő jött. Az öntözőcsatornák rendszere tönkrement, és a környék egy részét víz árasztotta el. A városi temető mocsárrá vált, néhány lakost el kellett költöztetni, de a város megúszta. Ali is ott dolgozott vállvetve a többiekkel a csatornákon és a gátakon. A házuktól ötvenlépésnyire sikerült a vizet megállítani.
Esztendőre Ali asszonyt hozott a házba, újabb egy év múlva unokának örvendett a fazekas. Nagyon szerette a kis családot a nagypapa is, a nagymama is.
A következő évben ismét háború volt. Az ellenséget visszaverték. Ali vitézül harcolt, és épségben tért haza.
Az öreg fazekas és felesége még tizenkét évet éltek békében és nyugalomban. A hűséges feleség három hét múlva követte férjét a sírba. Ali az új temetőben helyezte őket nyugalomra.
Ekkor már Harun-al-Rasid kalifa uralkodott.
Egy év múlva baljós ábrázatú idegen érkezett a városba. Láthatólag gazdag volt, veszedelmes fegyveres léhűtők kísérték.
Egyenesen a kádihoz ment. Már nem az volt a bíró, aki Ali örökbe fogadásánál segédkezett, az öreg meghalt, utódja Bagdadból jött, és unalmasnak találta az itteni életet.
- A szüleim házát akarom! – mondta az idegen. – Kereskedni akarok, és itt a helyi polgárok illetékmentesen tehetik ezt. Nem fizet sem adót, sem illetéket, akinek háza van a városban. Nekem van. Itteni illetőségű vagyok, fazekas volt az apám.
A kádi utánanézett.
- Atyád már nem él, uram.
Az idegen legyintett. Vén marha volt, nem kár érte.
- Akkor elfoglalom a házát.
- Attól tartok, nem teheted, uram. Atyád örökbe fogadott valakit, az lakik most ott a családjával.
A férfi gyűlölködve gondolt az apjára. A vén marha!
A zsebébe nyúlt.
- Száz arany elég lesz a költségeidre, kádi?
A bíró elvigyorodott.
- Elég lesz, uram!
Még aznap este kidobták a házból Alit és a családját. Az új kádi kihirdette, hogy az örökbe fogadásnál formai hiba történt, érvénytelen, ők mehetnek Allah hírével, ahová akarnak, de a házba többé nem tehetik be a lábukat.
A csatornaparton éjszakáztak.
De – gonosz tervez, Allah végez…
Az új kádi helyettese az ifjú szultán játszópajtása volt évekkel korábban, és nem nagyon tetszettek neki a főnöke mesterkedései. Felháborodott a kádi eljárásán, és gyorsfutárt menesztett Bagdadba, Harun-al-Rasidhoz.
Másnap délután kétszáz katona kíséretében megérkezett az ifjú szultán.
Előbb a volt játszótársával beszélt, majd megkerestette Alit. Hosszan elbeszélgetett vele, aztán a jövevényért küldött.
A fazekas fia meglepődött. A szultán? Mit akar tőle a szultán? Miért nem marad Bagdadban, talán nincs elég háremhölgye? Fene a koronás marháját!
Felöltözött, és szertartásosan megjelent a szultán színe előtt. Vajon kit kellene itt megvesztegetni. Talén magát a szultánt? Azt nem merte. Akkor kit? Ezeket a mord ábrázatú lovasokat? Sokat forgott fegyverek között, volt rabló is, kalóz is, azonnal látta, hogy ezek nem műkedvelő díszkatonák, hanem nagyon is veszedelmes fickók, jobb nem bosszantani őket.
- Törvényes fia vagyok apámnak, felség, a háza engem illet.
- Igaz fia voltál-e apádnak?
- Az voltam, felség!
- Hajlandó vagy erre esküt tenni?
- Igen, felség!
- Apád sírjánál?
- Igen, felség!
- Vezess oda bennünket!
A fickó gyanútlanul megindult a szultáni kíséret előtt, és – eljutott a mocsárvidékig. Nem tudta, hogy a régi temetőt elöntötte a víz.
- Nem tudod, hol nyugszik atyád, akinek a támasza voltál?
Ali mutatta meg, hol nyugszik az öreg fazekas.
- Akkor tégy esküt a házatok padlásán!
A fickó csaknem rábólintott, de eszébe jutott, hogy rossz a padlás. Még a nyakát töri egy ostoba eskü miatt!
- Nem felség, mert a padlás elkorhadt. Majd kijavíttatom.
- Valóban?
Ali megmutatta. A padlás rendben volt.
- Nem tudod, milyen állapotban van a ház, aminek a gondját viselted? Nem bánom, esküdj a kertedben vagy a földjeiden, és nevezd meg, hová mit vetettél!
A jövevény megpróbálta, de mindent elhibázott. Ali magyarázta el, hová mit vetett.
- Nem tudod, hol mit terem a föld, ami atyádat táplálta?
- Idegenben voltam, felség! – magyarázta a férfi. – Nem tudtam idehaza megélni.
- A szüleidet milyen állapotban hagytad itthon?
A férfi lehajtotta a fejét. Baj van. Nem lesz övé a ház, se a polgárjog. Se az adómentesség.
- Vér szerinti gyermeke vagyok apámnak, felség! – kiáltott fel.
A szultán Alira mutatott:
- Nem ő volt-e apád igazi gyermeke? Nem ő volt-e, aki apádat és anyádat betegségében ápolta, elesettségükben a támaszuk volt, öregségükban kenyeret adott a kezükbe?
A férfi hallgatott.
- Kötelességeink vannak a szüleinkkel és a hazánkkal szemben is. Te egyiket sem teljesítetted. Semmirekellő, hitvány ember vagy. Nincs itt keresnivalód. A ház Alit illeti. Fizess neki száz arany kártérítést, amiért meghurcoltad! Ő legyen a város megbecsült polgára, szabadon rendelkezzék mindazzal, ami apátokról rá maradt.
A szultánnak itt haragosan megvillatn a szeme:
- Takarodj oda, ahol eddig voltál! Ha még egyszer idetolod a képed, veszítsd el a fejed!
A férfi megszégyenülten kullogott el, többé a színét se látták. Ali és családja boldogan éltek tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése