Sápadt napfény,
Kemény szél;
Januárban
Szabadságra ment
A Tél.
-----
Méltóságos, szép hitek,
Talán mégsem lesz hideg.
-----
Hideg hajnal,
Fényes ég;
Fájdalmasan integet
A Messzeség.
------
Vén ködös felhő-zárvány,
Csapdában a szivárvány.
-------
A meleg sál
Kelendő;
Súlyos felleg fölöttünk
A Jövendő.
-----
Békét könnyez ránk az ég,
Ám a tavasz messze még.
-----
Nem tudjuk még,
Hogy mi vár;
Ezért hozott
Röpke tavaszt
Január.
-------
Sok jót talán nem várunk,
Ha elesünk, felállunk.
------
Esti felhő
Bozontos,
A világnak
Az életünk
Nem fontos.
------
Röpke téli Kikelet,
Isten szava szól veled.
-----
Tavaszias január,
Nem nyomasztja a lelkünket
Most se a hó
Se a sár.
------
A világ a fagyos telet rettegte,
Januári tavaszt kaptunk helyette.
-----
Ha félnénk most a világunk romlását;
Isten ritkán eszi forrón a kását.
2012. január 7., szombat
2012. január 6., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 144.
SZÁZNEGYVENNEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen felfigyelt. Letette a kezéből a poharat, közelebb jött, és leült Eddel szemben.
- Bizonyítékok? – értetlenkedett Helmut. – Miféle bizonyítékok?
- Igaz is, – tette hozzá a szőke nő. – arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy lehet az ilyesmit bizonyítani.
Ed Philips elmosolyodott.
- Voltaképpen véletlenül sikerült.
- Véletlenül? Mi az, hogy véletlenül?
Ed Philips kissé tudálékos arccal folytatta:
- Mint már említettem, felfigyeltek egyes olyan régészeti leletekre, amelyek egyértelműen az időutazást bizonyították. Szisztematikusan vadászni kezdtek rájuk, de évekig tartott, amíg összegyűjtötték őket. Nem volt könnyű.
- Évekig?
- Bizony évekig.
- Az hogy’ lehet? Talán nem ezek voltak minden idők legfontosabb régészeti emlékei?
Ed Philips úgy mosolyodott el, mint a sas, amikor a levegőből megpillantja a földön ugrándozó gyanútlan nyulat.
- Valószínűleg azok is voltak, ezt azonban senki se tudta. Legkevésbé a tudósok, akik elvben értenek hozzá. Vagy érteniük kellene. Hivatalból.
- A tudósok? – értetlenkedett tovább Helmut.
- Bizony ők! Miattuk kallódott el a leletek zöme. A régészek miatt.
- A régészek miatt? – visszhangozta nyomorult arckifejezéssel az ifjabbik Schellenberg.
Karen töltött magának egy italt. Helmut szerencsétlen arcát látva az ő kezébe is adott egy poharat.
Ed Philips elvigyorodott.
- A régészek miatt? – makogta újra Helmut Schellenberg.
- Hát persze, hogy miattuk, – mosolygott Ed. – Mivel csupa olyan leletről volt szó, amelyek bajt hoznak a felfedezőikre.
Karen kajánul elmosolyodott, Helmut azonban értetlenül nézett. Ed minden sietség nélkül a pulthoz ment, és italt töltött a poharába.
- Hogy’ hozhatna bajt egy régészeti lelet a régészre? – morfondírozott Helmut.
- Igazából nagyon sok olyan régészeti lelet van, ami bajt hoz a régészekre.
- Kérlek, – nyögte a másik. – magyarázd el nekem….
- A régész munkáját köti az elmélet – felelte vigyorogva Ed Philips. – Az elmélet, amely előírja a szakembernek, hogy milyen korú rétegben mit illik találnia. Vagy talán jobb, ha erősebben fogalmazok: hogy egyáltalán melyik rétegben mit van joga találni. Az ember származásáról és kialakulásáról szóló teóriák voltaképpen zsarnoki kényszerzubbonyok.
- Erről az előbb már beszéltél – figyelmeztette a szőke nő.
- Igen, de Helmut még nem érti – most az ifjabb Schellenbergre nézett, aki hálásan bólintott. – A teóriák szerint meghatározott korban csak a teória által kanonizált emberfajták létezhetnek. Ha valaki attól eltérőt merészel találni, kizárólag csaló lehet. Sok tudós karrierje tört derékba ilyesmi miatt. Ezért aztán a régészek nem verik nagydobra az apokrif leleteiket. Eltitkolják, megsemmisítik, igyekeznek megszabadulni tőlük.
- Az időutazás bizonyítékai pedig kizárólag ilyen apokrif leletek – tette hozzá a szőke nő.
- Úgy van. Egy öt vagy hatmillió éves rétegben semmiképpen sem bukkanhat elő egy nylvánvalóan a Homo sapienstől származó maradvány. A régészek megtalálják, tisztázzák a rétegtani viszonyokat, elvégzik, vagy elvégeztetik a kormeghatározást. Amikor rádöbbennek, mit is találtak, vagy meghamisítják az adatokat, vagy elhallgatják a felfedezést a saját jól felfogott érdekükben. Különben ízekre tépné őket az elmélethez körömszakadtáig ragaszkodó dogmatikus szkeptikusok tehetségtelen és fantáziátlan majomhordája. Ezért volt annyira nehéz összegyűjteni a leleteket. A legtöbb esetben pletykák és mendemondák alapján kellett nyomozni.
- Mi lett az eredmény? – kérdezte Karen.
- Egy csaknem komikus bejelentés.
- Komikus?
Ed Philips újra elvigyorodott.
- Komikusnak eléggé komikus. Egy szigorúan titkos konferencián kiállt a szószékre egy Carl Toll nevű alezredes, felmutatott valami nejlon fóliába csomagolt tárgyat, és különös bejelentést tett.
- Mi volt az a különös bejelentés?
- Szó szerint így hangzott: Hölgyeim és Uraim! a nevem Charles Toll, a légierő alezredese vagyok. Egy emberi állkapcsot tartok a kezemben, amelyről kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az enyém. A fogászati azonosítás eredménye több mint meggyőző. Hölgyeim és Uraim! A jelek szerint életemet vesztettem valahol a mai Florida térségében, négymillió esztendővel ezelőtt.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen felfigyelt. Letette a kezéből a poharat, közelebb jött, és leült Eddel szemben.
- Bizonyítékok? – értetlenkedett Helmut. – Miféle bizonyítékok?
- Igaz is, – tette hozzá a szőke nő. – arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy lehet az ilyesmit bizonyítani.
Ed Philips elmosolyodott.
- Voltaképpen véletlenül sikerült.
- Véletlenül? Mi az, hogy véletlenül?
Ed Philips kissé tudálékos arccal folytatta:
- Mint már említettem, felfigyeltek egyes olyan régészeti leletekre, amelyek egyértelműen az időutazást bizonyították. Szisztematikusan vadászni kezdtek rájuk, de évekig tartott, amíg összegyűjtötték őket. Nem volt könnyű.
- Évekig?
- Bizony évekig.
- Az hogy’ lehet? Talán nem ezek voltak minden idők legfontosabb régészeti emlékei?
Ed Philips úgy mosolyodott el, mint a sas, amikor a levegőből megpillantja a földön ugrándozó gyanútlan nyulat.
- Valószínűleg azok is voltak, ezt azonban senki se tudta. Legkevésbé a tudósok, akik elvben értenek hozzá. Vagy érteniük kellene. Hivatalból.
- A tudósok? – értetlenkedett tovább Helmut.
- Bizony ők! Miattuk kallódott el a leletek zöme. A régészek miatt.
- A régészek miatt? – visszhangozta nyomorult arckifejezéssel az ifjabbik Schellenberg.
Karen töltött magának egy italt. Helmut szerencsétlen arcát látva az ő kezébe is adott egy poharat.
Ed Philips elvigyorodott.
- A régészek miatt? – makogta újra Helmut Schellenberg.
- Hát persze, hogy miattuk, – mosolygott Ed. – Mivel csupa olyan leletről volt szó, amelyek bajt hoznak a felfedezőikre.
Karen kajánul elmosolyodott, Helmut azonban értetlenül nézett. Ed minden sietség nélkül a pulthoz ment, és italt töltött a poharába.
- Hogy’ hozhatna bajt egy régészeti lelet a régészre? – morfondírozott Helmut.
- Igazából nagyon sok olyan régészeti lelet van, ami bajt hoz a régészekre.
- Kérlek, – nyögte a másik. – magyarázd el nekem….
- A régész munkáját köti az elmélet – felelte vigyorogva Ed Philips. – Az elmélet, amely előírja a szakembernek, hogy milyen korú rétegben mit illik találnia. Vagy talán jobb, ha erősebben fogalmazok: hogy egyáltalán melyik rétegben mit van joga találni. Az ember származásáról és kialakulásáról szóló teóriák voltaképpen zsarnoki kényszerzubbonyok.
- Erről az előbb már beszéltél – figyelmeztette a szőke nő.
- Igen, de Helmut még nem érti – most az ifjabb Schellenbergre nézett, aki hálásan bólintott. – A teóriák szerint meghatározott korban csak a teória által kanonizált emberfajták létezhetnek. Ha valaki attól eltérőt merészel találni, kizárólag csaló lehet. Sok tudós karrierje tört derékba ilyesmi miatt. Ezért aztán a régészek nem verik nagydobra az apokrif leleteiket. Eltitkolják, megsemmisítik, igyekeznek megszabadulni tőlük.
- Az időutazás bizonyítékai pedig kizárólag ilyen apokrif leletek – tette hozzá a szőke nő.
- Úgy van. Egy öt vagy hatmillió éves rétegben semmiképpen sem bukkanhat elő egy nylvánvalóan a Homo sapienstől származó maradvány. A régészek megtalálják, tisztázzák a rétegtani viszonyokat, elvégzik, vagy elvégeztetik a kormeghatározást. Amikor rádöbbennek, mit is találtak, vagy meghamisítják az adatokat, vagy elhallgatják a felfedezést a saját jól felfogott érdekükben. Különben ízekre tépné őket az elmélethez körömszakadtáig ragaszkodó dogmatikus szkeptikusok tehetségtelen és fantáziátlan majomhordája. Ezért volt annyira nehéz összegyűjteni a leleteket. A legtöbb esetben pletykák és mendemondák alapján kellett nyomozni.
- Mi lett az eredmény? – kérdezte Karen.
- Egy csaknem komikus bejelentés.
- Komikus?
Ed Philips újra elvigyorodott.
- Komikusnak eléggé komikus. Egy szigorúan titkos konferencián kiállt a szószékre egy Carl Toll nevű alezredes, felmutatott valami nejlon fóliába csomagolt tárgyat, és különös bejelentést tett.
- Mi volt az a különös bejelentés?
- Szó szerint így hangzott: Hölgyeim és Uraim! a nevem Charles Toll, a légierő alezredese vagyok. Egy emberi állkapcsot tartok a kezemben, amelyről kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az enyém. A fogászati azonosítás eredménye több mint meggyőző. Hölgyeim és Uraim! A jelek szerint életemet vesztettem valahol a mai Florida térségében, négymillió esztendővel ezelőtt.
Folytatása következik.
2012. január 5., csütörtök
Szerelem és líra - VII.
Hetedik rész
A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.
Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?
A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.
De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.
Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.
Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.
A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.
Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).
Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.
A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.
A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.
A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.
Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.
Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.
A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.
A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.
Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.
A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.
Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.
Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.
A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.
A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.
A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.
A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra.
Folytatása következik.
A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.
Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?
A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.
De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.
Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.
Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.
A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.
Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).
Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.
A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.
A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.
A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.
Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.
Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.
A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.
A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.
Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.
A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.
Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.
Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.
A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.
A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.
A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.
A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra.
Folytatása következik.
2012. január 4., szerda
Rigmus hajszálnyira az ötventől
Egy vége a száz szónak:
Alig több, mint egy hónap.
——-
Pislog az ég; azt hiszem,
Kenyerem javát eszem.
——
Ködben halvány csillagok;
Ötven felé ballagok.
——
Úgy néz a vén Hold le rám,
Mint cinikus veterán.
——–
Gyertyám egyre égetem
Keresztül az éveken.
——
Ködben fáklya imbolyog,
Ne féljetek, még vagyok.
—–
Globalizáló rokon
Mereng csinált romokon.
—-
Protekciós egyedek
Glóriája nyekereg.
—-
Bakacsin ég szendereg,
Posztmodern nyelve mekeg
—-
Hervad vágott rózsaszál,
Rossz majom politizál.
—-
Idő gallérja sárga,
Emlék hull le a sárba.
—-
Üstökös farka pörög,
Ne féljetek, még jövök.
—-
Aki szeret, szeretem,
Aki nem, elengedem.
—-
Távoli csillag ragyog,
Maradok, aki vagyok.
—-
Fűrészpor arcú sorok
Ízén könnyem nem csorog.
—
Pénzen vett érem-özön
Láttán szemem nem köszön.
—-
Beleszületett zseni
Előttem nem isteni.
—-
Ritmus hangját ízlelem,
Csak a munkát tisztelem.
—-
Létet Idő gömbje föd,
Egyszer elnyel majd a köd.
—–
De míg rám nem hömpölyög.
Még ne féljetek.
Jövök.
Alig több, mint egy hónap.
——-
Pislog az ég; azt hiszem,
Kenyerem javát eszem.
——
Ködben halvány csillagok;
Ötven felé ballagok.
——
Úgy néz a vén Hold le rám,
Mint cinikus veterán.
——–
Gyertyám egyre égetem
Keresztül az éveken.
——
Ködben fáklya imbolyog,
Ne féljetek, még vagyok.
—–
Globalizáló rokon
Mereng csinált romokon.
—-
Protekciós egyedek
Glóriája nyekereg.
—-
Bakacsin ég szendereg,
Posztmodern nyelve mekeg
—-
Hervad vágott rózsaszál,
Rossz majom politizál.
—-
Idő gallérja sárga,
Emlék hull le a sárba.
—-
Üstökös farka pörög,
Ne féljetek, még jövök.
—-
Aki szeret, szeretem,
Aki nem, elengedem.
—-
Távoli csillag ragyog,
Maradok, aki vagyok.
—-
Fűrészpor arcú sorok
Ízén könnyem nem csorog.
—
Pénzen vett érem-özön
Láttán szemem nem köszön.
—-
Beleszületett zseni
Előttem nem isteni.
—-
Ritmus hangját ízlelem,
Csak a munkát tisztelem.
—-
Létet Idő gömbje föd,
Egyszer elnyel majd a köd.
—–
De míg rám nem hömpölyög.
Még ne féljetek.
Jövök.
2012. január 2., hétfő
Davis újabb levelének részlete - VI.
Witnyédi István, Gaudi András, Zrínyi Péter gróf és mások – bár talán már vacsoráztak – leültek mellénk, és szintén nem kérették magukat. A ház ura ugyan maga is egészséges, jó étvágyú férfiember, de az öccse ezen a téren messze túltesz rajta.
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.
- Úgy gondoltam, magam leszek a magam pixenmaisztere! – mondta nevetve.
Felajánlottam, hogy legyen a segítőtársam, és ő ezt nagy örömmel el is fogadta.
- Görögtüzet tud készíteni kegyelmed?
- Megtanítottak rá, de háborúban még nem kellett alkalmaznom soha. Most először. Kell hozzá salétrom, nafta, égetett mész, kén, szurok, gyanta.
- Mind van.
- Meg pirit.
- Pirit? – meresztette rám a szemét Péter gróf. – Az meg mi a rosseb?
- A bolondok aranya! – vágta rá a bátyja.
Ezen meg én csodálkoztam el, mert még sohasem hallottam volna, hogy a piritnek valahol ilyen nevet adjanak. De, ha belegondolok, teljesen logikus, hiszen a természetben található pirit közismerten hasonlít az aranyércre, és nyilván akadt már olyan boldogtalan ember, aki a kettőt egymással összetévesztette.
- Ágyúból kilőhető?
- A görögtűz folyékony halmazállapotú elegy, gróf úr.
- Valahol azt olvastam, hogy annak idején a bizánci görögök ezzel ágyúzták a mohamedán flottát, és így mentették meg a városukat.
- Valóban, gróf úr, de ágyúból lőtték ki. Egy Kallinikosz nevű akkori hadmérnök szerkesztett egy eszközt, mit szifónnak nevezett el. Ebből lőtte ki, voltaképpen nem magát a görögtüzet, hanem a görögtűz elegyével érintkező vizet az arab hajókra, felgyújtva és elpusztítva ezzel az ellenséges flottát.
- Gondolom, a nafta miatt folyékony, és az oltatlan mész miatt nem oltja el a víz.
- Úgy van, gróf úr. Szerintem azonban a lőpor sokkal hatásosabb.
- Lehetne ma olyan szifónt, vagy micsodát készíteni?
- A szifón állítólag meglehetősen nagyméretű szerkezet volt, legfontosabb két alkatrésze egy jókora víztartály és a belőle kivezető cső volt. A szerkezet a vákuum lehetetlenségének elvén működött, akár a görög vízóra, a klepszidra. Nem egészen világos, hogyan adagolták hozzá a görögtüzet, bár van erre elképzelésem. Nem véletlen azonban, hogy a szifónból sohasem lett szárazföldi kézifegyver, mint a puskából.
- A vákuum lehetetlenségének elve? Nemrég valami német Regensburgban kísérletezett ezzel.
- Igen, gróf úr, tíz évvel ezelőtt Otto Guericke, egyébként magdeburgi ember. Két félgömb közül kiszivattyúzta a levegőt, utána meg kétszer nyolc ló sem volt képes a félgömböket szétvontatni, viszont tüstént maguktól szétváltak, amikor újra levegőt eresztett közéjük.
- Ez boszorkányság volt?
- Egyáltalán nem, gróf úr.
- Ezen az elven alapult a görögtüzet vető gép is?
- Nagyjából ugyanezen, gróf úr, de túlságosan bonyolult és nehézkes lehetett a leírások alapján. Hajón tudták hatásosan alkalmazni. Sokkal egyszerűbben is célba juttathatjuk a görögtüzet.
- Hogyan?
- Zárt cserépedény belsejébe tesszük, kanócot helyezünk bele, azt meggyújtjuk, és az ellenségre hajítjuk, mint valami kézigránátot. Csendes is, hatásos is.
Zrínyi Péter gróf elemében volt, hogy mindenféle tüzes eszközökről beszélgethet. Kiváló történetei voltak, mindenkit megnevettetett velük.
- Tudja-e, kedves alezredes öcsémuram, – vizsgáztatott sokadjára. – kinek köszönhetjük a lőpor feltalálását?
- Úgy hallottam, hogy egy Scwartz Berthold nevű ferences barát találta fel Freiburgban 1380 körül.
- Azt felejtse el kegyelmed! – nevetett ránk Zrínyi Miklós. – Előbb kellett valakinek feltalálnia, mert Francesco Petrarca verseiben már szó esik puskaporról.
Erről nem tudtam, magam is meglepődtem rajta.
- A régi görögök és bizánciak különféle tűzfazekakat is használtak – tért vissza a témára Péter gróf.
- Azokat valamilyen salétromtartalmú keverékkel töltötték meg – feleltem. – Lényegében ez volt a szifón szárazföldi változata. Itáliában sokat írtak ilyesfélékről – mondta a bán. – A könyvtáramban sok hasonló mű van. Például Biringuccio Della pirotechnica-ja.
- Hallottam arról a műről, de sajnos még nem olvastam.
- Szívesen kölcsönadom öcsémuramnak.
- Hálásan köszönöm, gróf úr. Az én honfitársaim is sűrűn értekeztek a tüzes szerszámokról, amelyeket háborús vagy egyéb célokra lehet alkalmazni. A leghíresebb művet John Bate írta, a címe: The Mysteries of Nature Art.
Erről meg én nem hallottam még, öcsémuram. Ha véletlenül az iszákjában lenne, nem szégyellném kölcsönkérni.
Sajnos nem hoztam magammal, de otthonról elküldethetem, csak az időt igényel.
- Hátha egyszer lesz még rá idő – felelte mosolyogva Zrínyi bán. – Magunk is használtunk a török elleni harcban különféle tüzes robbanóeszközöket. Például a közönségesen petárdának nevezett robbanószerkezetet. Pálffy Miklós csaknem hetven éve egy ilyennek a segítségével foglalta vissza Győrt.
- De az már, úgy vélem, lőporral működött – feleltem, és Zrínyi bólintott. – Odahaza is sokat hallottam Magyarországról. Például azt, hogy a világon elsőként itt használták fel bányászatban a fekete lőport, méghozzá Weindl Gáspár bányamester egy Felsőbiber nevű bányában.
Meglepetten néztek rám.
- Komolyabb kérdésem van – szólalt meg aztán a bán.
- Parancsoljon nagyságod!
- Kegyelmed hazájában feltalálták az ágyúöntésnek egy olyan módját, amit sokáig titokban tartottak.
- Valóban, gróf úr. Még 1543-ban honfitársam, egy William Hogge nevű olvasztár olyan öntési módot talált fel, ami alkalmas ágyúk tömeges előállítására. Az eljárás hosszú ideig titokban maradt.
- Márpedig szerintem a svéd tábori és ostromtüzérség is éppen olyan kiváló ágyúkkal rendelkezik, – vetette közbe Gaudi András. Később megtudtam, hogy őt a néhai erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György valóban elküldte, hogy a svéd tüzérséget tanulmányozza. – és ők biztosan nem Angliából vásárolják a lövegeket, hanem maguk állítják őket elő.
- Az osztrák ágyúöntőknek bezzeg sejtelmük sincs ilyen módszerről – dörmögte Péter gróf.
- Mert két németalföldi hadmérnök 1620-ban megfejtette a mi otthoni ágyúöntési módszerünket – feleltem Gaudinak. – Már nem titok, de nem is terjedt még el mindenütt, mert a többinél nagyobb pontosságot és szakértelmet igényel.
- Kegyelmed be tudná vezetni nálunk? – nézett rám Miklós bán.
Nagyot sóhajtottam.
- Láttam ilyen ágyúöntödét, de nem vagyok a szakértője, gróf úr – feleltem nagyon rövid habozás után. – Viszont meg tudom szervezni, hogy néhány hozzáértő honfitársam idejöjjön, vagy valamelyik otthoni ágyúöntő műhely innen küldött tanulókat fogadjon. De ez még csak a dolog egyik fele volna, az ágyúöntő műhelyt és létre kellene hozni, és az nem olcsó, gróf úr.
- Van már ágyúöntő műhelyem.
- Ebben az esetben az angliai módszer alapján kellene átalakítani.
- Segít ebben?
- Örömmel, gróf úr. Vannak a barátaim között ágyúöntők. Mesterek is, segédek is.
- Segéd, igen, az kellene – kapott a szón Zrínyi. – Egy hozzáértő segéd, akinek még nincs saját műhelye, talán pénze sincs rá, de ha lenne, sokra vinné. Kerítsen nekem kegyelmed egy ilyen angolországi ágyúöntő segédet!
- Természetesen, gróf úr! Írok neki, és valamikor a tavasszal ideérkezhet.
- A szolgálatomba fogadom, és bőven lesz munkája. Megtalálja nálunk a számítását!
Erre még Gaudi is örömmel bólintott.
- Jobb ágyúink lesznek, mint a császárnak!
Nem tudtam megállni, felnevettem. Amikor Miklós gróf érdeklődött, emlékeztettem a Kanizsa alatt kapott lövegekre, mire ő is felkacagott, de kesernyésen, aztán emlékeztetett korábbi ígéretemre:
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.
- Úgy gondoltam, magam leszek a magam pixenmaisztere! – mondta nevetve.
Felajánlottam, hogy legyen a segítőtársam, és ő ezt nagy örömmel el is fogadta.
- Görögtüzet tud készíteni kegyelmed?
- Megtanítottak rá, de háborúban még nem kellett alkalmaznom soha. Most először. Kell hozzá salétrom, nafta, égetett mész, kén, szurok, gyanta.
- Mind van.
- Meg pirit.
- Pirit? – meresztette rám a szemét Péter gróf. – Az meg mi a rosseb?
- A bolondok aranya! – vágta rá a bátyja.
Ezen meg én csodálkoztam el, mert még sohasem hallottam volna, hogy a piritnek valahol ilyen nevet adjanak. De, ha belegondolok, teljesen logikus, hiszen a természetben található pirit közismerten hasonlít az aranyércre, és nyilván akadt már olyan boldogtalan ember, aki a kettőt egymással összetévesztette.
- Ágyúból kilőhető?
- A görögtűz folyékony halmazállapotú elegy, gróf úr.
- Valahol azt olvastam, hogy annak idején a bizánci görögök ezzel ágyúzták a mohamedán flottát, és így mentették meg a városukat.
- Valóban, gróf úr, de ágyúból lőtték ki. Egy Kallinikosz nevű akkori hadmérnök szerkesztett egy eszközt, mit szifónnak nevezett el. Ebből lőtte ki, voltaképpen nem magát a görögtüzet, hanem a görögtűz elegyével érintkező vizet az arab hajókra, felgyújtva és elpusztítva ezzel az ellenséges flottát.
- Gondolom, a nafta miatt folyékony, és az oltatlan mész miatt nem oltja el a víz.
- Úgy van, gróf úr. Szerintem azonban a lőpor sokkal hatásosabb.
- Lehetne ma olyan szifónt, vagy micsodát készíteni?
- A szifón állítólag meglehetősen nagyméretű szerkezet volt, legfontosabb két alkatrésze egy jókora víztartály és a belőle kivezető cső volt. A szerkezet a vákuum lehetetlenségének elvén működött, akár a görög vízóra, a klepszidra. Nem egészen világos, hogyan adagolták hozzá a görögtüzet, bár van erre elképzelésem. Nem véletlen azonban, hogy a szifónból sohasem lett szárazföldi kézifegyver, mint a puskából.
- A vákuum lehetetlenségének elve? Nemrég valami német Regensburgban kísérletezett ezzel.
- Igen, gróf úr, tíz évvel ezelőtt Otto Guericke, egyébként magdeburgi ember. Két félgömb közül kiszivattyúzta a levegőt, utána meg kétszer nyolc ló sem volt képes a félgömböket szétvontatni, viszont tüstént maguktól szétváltak, amikor újra levegőt eresztett közéjük.
- Ez boszorkányság volt?
- Egyáltalán nem, gróf úr.
- Ezen az elven alapult a görögtüzet vető gép is?
- Nagyjából ugyanezen, gróf úr, de túlságosan bonyolult és nehézkes lehetett a leírások alapján. Hajón tudták hatásosan alkalmazni. Sokkal egyszerűbben is célba juttathatjuk a görögtüzet.
- Hogyan?
- Zárt cserépedény belsejébe tesszük, kanócot helyezünk bele, azt meggyújtjuk, és az ellenségre hajítjuk, mint valami kézigránátot. Csendes is, hatásos is.
Zrínyi Péter gróf elemében volt, hogy mindenféle tüzes eszközökről beszélgethet. Kiváló történetei voltak, mindenkit megnevettetett velük.
- Tudja-e, kedves alezredes öcsémuram, – vizsgáztatott sokadjára. – kinek köszönhetjük a lőpor feltalálását?
- Úgy hallottam, hogy egy Scwartz Berthold nevű ferences barát találta fel Freiburgban 1380 körül.
- Azt felejtse el kegyelmed! – nevetett ránk Zrínyi Miklós. – Előbb kellett valakinek feltalálnia, mert Francesco Petrarca verseiben már szó esik puskaporról.
Erről nem tudtam, magam is meglepődtem rajta.
- A régi görögök és bizánciak különféle tűzfazekakat is használtak – tért vissza a témára Péter gróf.
- Azokat valamilyen salétromtartalmú keverékkel töltötték meg – feleltem. – Lényegében ez volt a szifón szárazföldi változata. Itáliában sokat írtak ilyesfélékről – mondta a bán. – A könyvtáramban sok hasonló mű van. Például Biringuccio Della pirotechnica-ja.
- Hallottam arról a műről, de sajnos még nem olvastam.
- Szívesen kölcsönadom öcsémuramnak.
- Hálásan köszönöm, gróf úr. Az én honfitársaim is sűrűn értekeztek a tüzes szerszámokról, amelyeket háborús vagy egyéb célokra lehet alkalmazni. A leghíresebb művet John Bate írta, a címe: The Mysteries of Nature Art.
Erről meg én nem hallottam még, öcsémuram. Ha véletlenül az iszákjában lenne, nem szégyellném kölcsönkérni.
Sajnos nem hoztam magammal, de otthonról elküldethetem, csak az időt igényel.
- Hátha egyszer lesz még rá idő – felelte mosolyogva Zrínyi bán. – Magunk is használtunk a török elleni harcban különféle tüzes robbanóeszközöket. Például a közönségesen petárdának nevezett robbanószerkezetet. Pálffy Miklós csaknem hetven éve egy ilyennek a segítségével foglalta vissza Győrt.
- De az már, úgy vélem, lőporral működött – feleltem, és Zrínyi bólintott. – Odahaza is sokat hallottam Magyarországról. Például azt, hogy a világon elsőként itt használták fel bányászatban a fekete lőport, méghozzá Weindl Gáspár bányamester egy Felsőbiber nevű bányában.
Meglepetten néztek rám.
- Komolyabb kérdésem van – szólalt meg aztán a bán.
- Parancsoljon nagyságod!
- Kegyelmed hazájában feltalálták az ágyúöntésnek egy olyan módját, amit sokáig titokban tartottak.
- Valóban, gróf úr. Még 1543-ban honfitársam, egy William Hogge nevű olvasztár olyan öntési módot talált fel, ami alkalmas ágyúk tömeges előállítására. Az eljárás hosszú ideig titokban maradt.
- Márpedig szerintem a svéd tábori és ostromtüzérség is éppen olyan kiváló ágyúkkal rendelkezik, – vetette közbe Gaudi András. Később megtudtam, hogy őt a néhai erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György valóban elküldte, hogy a svéd tüzérséget tanulmányozza. – és ők biztosan nem Angliából vásárolják a lövegeket, hanem maguk állítják őket elő.
- Az osztrák ágyúöntőknek bezzeg sejtelmük sincs ilyen módszerről – dörmögte Péter gróf.
- Mert két németalföldi hadmérnök 1620-ban megfejtette a mi otthoni ágyúöntési módszerünket – feleltem Gaudinak. – Már nem titok, de nem is terjedt még el mindenütt, mert a többinél nagyobb pontosságot és szakértelmet igényel.
- Kegyelmed be tudná vezetni nálunk? – nézett rám Miklós bán.
Nagyot sóhajtottam.
- Láttam ilyen ágyúöntödét, de nem vagyok a szakértője, gróf úr – feleltem nagyon rövid habozás után. – Viszont meg tudom szervezni, hogy néhány hozzáértő honfitársam idejöjjön, vagy valamelyik otthoni ágyúöntő műhely innen küldött tanulókat fogadjon. De ez még csak a dolog egyik fele volna, az ágyúöntő műhelyt és létre kellene hozni, és az nem olcsó, gróf úr.
- Van már ágyúöntő műhelyem.
- Ebben az esetben az angliai módszer alapján kellene átalakítani.
- Segít ebben?
- Örömmel, gróf úr. Vannak a barátaim között ágyúöntők. Mesterek is, segédek is.
- Segéd, igen, az kellene – kapott a szón Zrínyi. – Egy hozzáértő segéd, akinek még nincs saját műhelye, talán pénze sincs rá, de ha lenne, sokra vinné. Kerítsen nekem kegyelmed egy ilyen angolországi ágyúöntő segédet!
- Természetesen, gróf úr! Írok neki, és valamikor a tavasszal ideérkezhet.
- A szolgálatomba fogadom, és bőven lesz munkája. Megtalálja nálunk a számítását!
Erre még Gaudi is örömmel bólintott.
- Jobb ágyúink lesznek, mint a császárnak!
Nem tudtam megállni, felnevettem. Amikor Miklós gróf érdeklődött, emlékeztettem a Kanizsa alatt kapott lövegekre, mire ő is felkacagott, de kesernyésen, aztán emlékeztetett korábbi ígéretemre:
2012. január 1., vasárnap
Az Élet: helytállás
Meg nem szűnik soha
A gondok ostroma;
Ágyúznak sűrűn,
A fal mégis áll,
Míg alá nem ássa majd
A Halál.
——-
Egykori ifjúságunk
Semmivé lett,
De sebaj,
Hiszen
Helytállás az Élet…
——
Az évek sora száll,
Az idő meg nem áll,
A test, amíg csak bírja,
Jön velünk,
Ha elfárad,
Majd sötétben leszünk.
—–
A lelkesedés
Mindig
Újra éled,
Mert legfőképpen
Helytállás az Élet…
—–
Temérdek az érdek,
A vétek: csalétek;
Nem tisztaság,
Csupán mozgás a lényeg,
Entrópiába
Nem való a Lélek.
——–
A Lét magától sötétbe nem téved,
Mindenekelőtt
Helytállás az Élet…
——
Anyag liberális,
S a Lét: populáris.
A gólyaperspektíva tán: reális;
De csak füst ott, ahol beszél
A sár is.
——-
Isten kályhája
Szkepticizmust éget,
Ő mondja, hogy
Szép helytállás az Élet.
——–
A ritmus meg nem áll,
Talán nincs is halál,
A gőg nem kel korán,
Hűség?
Csak a hétköznapokban létezik
Talán…
—–
A Lét?
Sosem ér véget;
S a frontvonalban
Helytállás az Élet.
A gondok ostroma;
Ágyúznak sűrűn,
A fal mégis áll,
Míg alá nem ássa majd
A Halál.
——-
Egykori ifjúságunk
Semmivé lett,
De sebaj,
Hiszen
Helytállás az Élet…
——
Az évek sora száll,
Az idő meg nem áll,
A test, amíg csak bírja,
Jön velünk,
Ha elfárad,
Majd sötétben leszünk.
—–
A lelkesedés
Mindig
Újra éled,
Mert legfőképpen
Helytállás az Élet…
—–
Temérdek az érdek,
A vétek: csalétek;
Nem tisztaság,
Csupán mozgás a lényeg,
Entrópiába
Nem való a Lélek.
——–
A Lét magától sötétbe nem téved,
Mindenekelőtt
Helytállás az Élet…
——
Anyag liberális,
S a Lét: populáris.
A gólyaperspektíva tán: reális;
De csak füst ott, ahol beszél
A sár is.
——-
Isten kályhája
Szkepticizmust éget,
Ő mondja, hogy
Szép helytállás az Élet.
——–
A ritmus meg nem áll,
Talán nincs is halál,
A gőg nem kel korán,
Hűség?
Csak a hétköznapokban létezik
Talán…
—–
A Lét?
Sosem ér véget;
S a frontvonalban
Helytállás az Élet.
A művész rangja
Mátyás udvarában valami előkelő nemes egyszer megsértett és felpofozott egy festőművészt, mire az amúgy jó parasztosan elagyabugyálta a kékvérű sértegetőt. Nosza, még a nemesnek állt feljebb. Panaszra ment a királyhoz.
Jó fennen kezdte, hosszan sorolta volna nemesi felmenőit, de a király egy intéssel belé fojtotta a szót.
- A lényeget!
Mit volt mit tenni, az uraság bő lére eresztve ecsetelte, miféle galád, pimasz, akasztófáravaló a művész, aki képes volt visszaütni, amikor ő felképelte.
- Úgy – nézett rá a király – szóval visszaütött?
- Igen, felség. Pofátlanul visszaütött.
- Ezek szerint te ütöttél elsőnek?
- Igen, felség, de miért fontos ez?
- Nos, – felelte a király. – akkor okot adtál neki, hogy elverjen. Örülj, hogy nem tángált el még jobban.
A nemesúrnak minden vér kifutott az arcából.
- De felség! – méltatlankodott. – Magam előkelő ősök sorától származom, ő meg csak egy közönséges piktor! A saját két kezével dolgozik!
- Igen, – felelte Mátyás király. – és csodálatos alkotásokat hoz létre, veled ellentétben, akinek semmi hasznodat nem veszem.
Az uraságot erre majd’ szétvetette a düh.
- Felség, ha elém helyezel egy közönséges piktort, távoznom kell az udvarodból! – vágta oda. Fenyegetésnek szánta.
- Éppen javasolni akartam ezt – nézett rá gúnyos mosollyal a király. – Vonulj vissza a birtokodra, és ne lássalak többé az udvaromban.
A nemesúr egész testében remegett.
- Nemes vagyok, felség – próbálta összeszedni öntudatának romjait. – Ez meg csak egy közönséges festő.
- Én meg király vagyok, – zárta le a vitát Mátyás. – Ezer parasztból bármikor száz urat csinálhatok, de ahhoz nincs hatalmam, hogy ezer úrból csak egyet is művésszé tegyek.
Jó fennen kezdte, hosszan sorolta volna nemesi felmenőit, de a király egy intéssel belé fojtotta a szót.
- A lényeget!
Mit volt mit tenni, az uraság bő lére eresztve ecsetelte, miféle galád, pimasz, akasztófáravaló a művész, aki képes volt visszaütni, amikor ő felképelte.
- Úgy – nézett rá a király – szóval visszaütött?
- Igen, felség. Pofátlanul visszaütött.
- Ezek szerint te ütöttél elsőnek?
- Igen, felség, de miért fontos ez?
- Nos, – felelte a király. – akkor okot adtál neki, hogy elverjen. Örülj, hogy nem tángált el még jobban.
A nemesúrnak minden vér kifutott az arcából.
- De felség! – méltatlankodott. – Magam előkelő ősök sorától származom, ő meg csak egy közönséges piktor! A saját két kezével dolgozik!
- Igen, – felelte Mátyás király. – és csodálatos alkotásokat hoz létre, veled ellentétben, akinek semmi hasznodat nem veszem.
Az uraságot erre majd’ szétvetette a düh.
- Felség, ha elém helyezel egy közönséges piktort, távoznom kell az udvarodból! – vágta oda. Fenyegetésnek szánta.
- Éppen javasolni akartam ezt – nézett rá gúnyos mosollyal a király. – Vonulj vissza a birtokodra, és ne lássalak többé az udvaromban.
A nemesúr egész testében remegett.
- Nemes vagyok, felség – próbálta összeszedni öntudatának romjait. – Ez meg csak egy közönséges festő.
- Én meg király vagyok, – zárta le a vitát Mátyás. – Ezer parasztból bármikor száz urat csinálhatok, de ahhoz nincs hatalmam, hogy ezer úrból csak egyet is művésszé tegyek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
