Az Otthonunk, világunk közepe

Az Otthonunk, világunk közepe.

Életünk százszor szentelt

Temploma,

Érzéseink hona,

Szentély,

Ahová rajtunk kívül

Csak az

Istennek van bejárata.

Másoknak?

Kis ház, ahol mi lakunk,

Itt öregszünk, 

Szeretünk,

Alkotunk,

Nem is sejtik,

Hogy másé nem lehet;

Nem birtokolhatja el senki más

Az érzelmeket.

A Boldogság, s az

Élet helye;

Az Otthonunk,

Világunk közepe. 

Mások csak menekülnek

Önmaguk elől,

S az életük időnként romba dől,

Hajszolják magukat

Át szeszködön, drogon, téren,

Mi lelkileg 

Itthon vagyunk

Szeretetben,

Békében.

Az ember sokfélét remél,

De sokféle külön dimenzióban él,

Ki lélekben,

Ki az uborkafán,

Önmagában a templom is profán,

Lehet benne több ezer tonna kincs,

Ha Isten lelke benne nincs,

Csak lélektelen süket

Épület.

A Boldogság, s az

Élet helye;

Az Otthonunk,

Világunk közepe. 

Önmagában a templom is profán,

A piac-dimenzió csupa látszat,

Egy profán utópia öncsalása,

Nem Isten,

A pénzbálvány földi mása,

A lélektelen és 

Elégedetlen,

Becsapott embertársak földi pokla,

Szent kapzsiság átkozott fügebokra,

Örök versengés,

Hajsza,

Siralom;

Hit helyett végzet-árnyék a falon,

Trágár, csupasz, üres szerelem-látszat,

Szemforgatássá aljasult alázat,

Ahol az ember örök siheder,

Világba vetett élő hamvveder,

Érzése vértelen,

Örök boldogításra képtelen,

Csak anyag-önbizalmát élteti,

S mindhalálig a semmit keresi...

Önmagában a templom is profán,

Lehet benne több ezer tonna kincs;

A legtöbb ember egész életében

Csak azt hajszolja, ami nincs...

Az Otthonunk, világunk közepe.

Életünk százszor szentelt

Temploma,

Érzéseink hona,

Szentély,

Ahová rajtunk kívül

Csak az

Istennek van bejárata.