Hatvanon túl, Styxen innen;
A Lét még javamra billen.
Szerelmem impozáns védfal,
Bírom még erővel, céllal.
Csupán Istennek tartozok,
Amíg enged, élni fogok.
Vörösen izzik a vérem;
Van munkám és küldetésem.
Még akad mit tovább vinnem;
Hatvanon túl,
Styxen innen.
Amíg Anikó hazavár,
Amíg közös kis Otthonunkra
Hull eső,
Vagy napsugár;
Míg együtt öregszünk,
Együtt létezünk -
Addig Isten velünk,
S míg minden percünk
Közös mederbe ágyazva suhan;
Az életemnek még
Értelme van.
Versben van a Jövő dala,
Akárki meg is hallhatja,
Aki Embert, Létet tisztel,
Rossz szemellenzőt nem visel,
Füle nem a lárma foglya,
S nem vezeti félre dogma.
Versben van a Jövő dala,
De nincs előre megírva,
A Jövő nem sínen halad,
Végzetből soha nem fakad.
Versben van a Jövő dala,
De egyedi a dallama.
Nem politika-operett
Ritmusa szerint született,
Nem is gazdaság-opera
Száraz lapjaira írva,
Nem álművészet-dobszóló,
Nem háború-gyászinduló,
Nem is horror-paródia,
Csak egyszerű melódia.
Versben van a Jövő dala
Az igaz lelkekbe írva.
Nem musical-komédia,
Csak egyszerű melódia.
Akadnak hamis dallamok,
Amiket hivatal gagyog.
Aki ezeket fütyüli,
Magát holtágba vezeti.
"Tudományos világképek"
Panoptikumába téved,
Bárgyú jóslat-kocsmanóta
Hívogatja szakadékba,
Másutt meg háborús mocsár,
És a köd a fejébe száll...
Versben van a Jövő dala,
Szép, egyszerű melódia.
Sosem követelni -
Adni;
Csak élni
És élni hagyni
Sosem kérni,
Előbb adni;
Egymást mindig élni hagyni.
Világboldogító elvek
Oktatnak vagy menetelnek,
Nem csiszolnak,
Csak reszelnek,
Hamis pénzzel üzletelnek.
Nem zsákutcába "haladni";
Csak élni
És élni hagyni.
Vízöntőnek nincs dogmája.
Mások főztjét nem fújkálja,
Tudja, a fazékban mi fő.
Nincs egyedül üdvözítő
Pörkölt az erkölcs gyomrának;
Egyedül az Isten várhat.
Vízöntőnek nincs dogmája.
Vezérnek senki sem várja,
S vezérekre ő sem hallgat.
Nem ítélkezik -
Latolgat.
Vízöntőnek nincs dogmája,
Sem hivatal-aurája.
A felelősségét másra
Vízöntő sosem ruházza,
Akkor sem, ha van kire.
Jövő-parton Idő-katedrális...
Kicsi, kopott, alacsony, ovális...
Fenn kuporog egy kiálló szirten,
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
A liturgia nagyon egyszerű;
Szent az őszinte humor, s a derű.
Jövő-parton Idő-katedrális
Nem konzervatív,
Nem liberális;
Dogma-varázsszózatot nem ismer,
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
A szentélyben nincs jelen, csak
Jövő;
Oda sosem visz rosszat az Idő.
Jövő-parton Idő-katedrális,
Tana mindörökre aktuális;
Tiszta erkölcsben és
Tiszta Hitben;
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
Itt magától mozdul meg a kilincs;
A hatalomnak itt oltára nincs.
Jövő-parton Idő-katedrális,
Az Igazság mindig populáris,
Tisztán lét és elentmondani is mer;
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
Ez itt a még nem létező Jövő;
Halott pénzből nem lesz élő erő.
Jövő-parton Idő-katedrális,
Nem anyag,
De nem is virtuális,
Jövőt mér és
Hitet nevel
Ingyen;
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
Kis templom,
Hittel és
Jövővel telve,
Az erkölcsi világrendnek szentelve...
Jövő-parton Idő-katedrális...
Kicsi, kopott, alacsony, ovális...
Fenn kuporog egy kiálló szirten,
Csak egyetlen papja van,
Az Isten.
Erkölcs,
Remény - mindig kardinális;
Jövő-parton Idő-katedrális.
Az ég sötétben kuporog,
Rajta fáradt Hold imbolyog.
Nyűgös téli szél kavarog,
Ásítanak a csillagok.
A végzet hiába morog,
Sötét-magányban andalog.
Jobb, ha gyorsan ágyba bújok,
Mert magam is fáradt vagyok.
Fagyra sár,,
Olvad már,
Locspocsos lett
Január.
Felhő jár,
Ködre vár,
Sárban tocsog
A madár.
Január,
Sár-kufár,
Egész nap nincs
Napsugár.
Csupa sár
Láthatár,
Megázik a
Gerlepár.
Január
Sár-betyár,
Esőre fagy,
Fagyra sár.
Csak a hülyék tudnak mindent.
Ítélkeznek is vadul,
Rajtuk kívül mindenki más
Végső percéig tanul.
Az élet problémáitól
Minden ember feje fő,
Bezzeg a hülyék világa
Egyszerű és érthető.
Egydimenziós a világ,
Zöld a fű és kék az ég,
Mindenkinél mindig mindent
Jobban tudnak a hülyék.
Téli esti
Csend;
Ami
Fent, úgy
Lent...
Kint csontig hatoló hideg,
Bent a lélek szárnya lebeg,
Lehull profán kényszer járma,
Körön kívül minden lárma,
Ami fent,
Úgy lent;
Téli esti
Csend.
Hideg téli napsütésben
A majdani Tavaszt érzem.
Bár rajtam a nagykabátom,
Aki csak Telet lát, szánom.
Bús-magyar tél-komplexusok
Örökké vert hada nyafog,
Bújjunk alkuvás-kabátba,
Nagyhatalmak árnyékába.
Hideg téli napsütésben
Hazám reményeit féltem.
Jövendő borotvaélen;
Hideg téli napsütésben.
Isten, áldd meg a magyart
Hittel és erővel,
Hogy ne kelljen küzdenie
Többé ellenséggel.
Örökös balsors helyett
Hozz ránk víg esztendőt,
Adj nekünk szép, tisztességes,
Élhető jövendőt.
Plántálj végre szerencsét
Kárpát szent bércére,
Békét a Kárpát-medence
Mindegyik népére.
Kunságunk szép mezein
Ért kalászt lengessél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtessél.
Plántáld a magyar zászlót
Igazság sáncára,
Hogy összedőljön a világ
Összes dogmagyára.
Bűneinkért ne gyúljon
Harag a kebledben,
Hit és bizalom maradjon
Büszke fellegedben.
Túlerő ellenére
Vagyunk a bizonyság;
Ne csonkuljon, ne pusztuljon
Többé ez az ország.
Add, hogy minden túlerő
Szilánkokra törjön,
Se vérözön, se lángtenger
Minket ne gyötörjön.
Hitünk igaz voltára
Nem kell újabb próba,
Láthatod, hogy hová akar
Jutni Európa...
Áldd meg, Isten a magyart
Hittel és erővel,
Add, hogy állhassunk Előtted
Mindig emelt fővel.
Örökös balsors helyett
Hozz ránk víg esztendőt,
Megbünhődte már e nép
A múltat, s jövendőt.
Rusnya, esős január,
Nagyon messze még a nyár.
Ködös, párás szemhatár,
Bús, ragacsos, lomha sár.
Viharfelhő lesbe áll,
Az öreg Hold szalutál,
Csupa lármát gyárt a gyár,
A Jövő meg csöndre vár...
Nagyon messze még a
Nyár;
Rusnya, esős január.
Valahol tiszta még az ég,
Valahol fényes gyertya ég;
Valahol
Békességre,
Alkotásra
Hív a messzeség.
Valahol Isten még felel,
Valahol semmi nem fut el,
Valahol
Szent Jövő
A Vágyainkra
Még most is figyel.
Valaki most is jót akar,
Valahol most is szól a dal,
A Ködön túl a tiszta lélek
Most is fiatal.
Holtfáradtan, de még élve;
Halkan szeretve és féltve,
Iszonyú kemény nap végén,
Téli Otthon kicsi mélyén,
Mikor a Béke kis patak;
Tudom, hogy látsz,
Vén Hallgatag.
Az Idő dereka sérves,
Minden profán bálvány vérmes,
Az értelmes jövő kétes,
A remény háromesélyes.
Állok kint az égre nézve;
Holtfáradtan,
De még élve.
Didergő téli napokon
Fenyeget a hó,
Csupa jég a parkolóban
A kis autó.
Didergő téli reggelen
Jegesek a fák,
Elmegyek. Búsan néznek rám
Bentről a kutyák.
Didergő téli délelőtt,
Csengő nyekereg,
Ül a padban a sok tiszta
Lelkű kisgyerek.
Didergő téli délután
Rossz, ónos eső,
Vénülő aggodalomnak
Jégszakálla nő.
Didergő téli estéken
Duruzsol a szél,
Isten csöndesen figyel, az
Idő mendegél.
Januári vasárnapon
Szépen, boldogan dolgozom.
Körülvesz a munka heve
És Anikóm
Szeretete.
Január mosolya rideg,
Vacog a dermesztő hideg,
De mégse hallik ide a
Pénz- meg fegyver-hisztéria.
Otthon,
Vasárnap,
Anikó...
Itt Béke van,
Itt
Élni jó.
Szépen, nyugodtan dolgozom
Januári vasárnapon.
Vágyainkban van a létünk,
Amíg maradt vágyunk,
Élünk.
Aki nem vágyik semmire,
Annak nem is kell élnie,
Az csupán lélegző sztoa,
Léte ideológia.
Vágyunk - maga az
Életünk;
Vágyaink mentén létezünk.
Januári péntek este
Csikorog a dér,
Csípős, jeges alkonyattal
Ünnepel a tél.
Januári péntek este
A föld didereg,
Fölénk tornyosul a lomha,
Dermesztő hideg.
Januári péntek este,
Kegyetlen sötét,
Elfáradtunk, bitang módon
Nehéz volt a hét.
Januári péntek este,
Csíp a levegő,
Szép jövőt teremteni még
Van elég erő.
Januári péntek este;
Féltem, aki fél,
Akármilyen bőszen tombol,
Elmúlik a tél.
Szürke lepelben jön januárnak éjjeli árnya;
S élesen festi ki a házak körvonalát.
Utcai lámpák fénye világol a tétova ködbe;
Száz kicsi fénykatona tartja magát makacsul.
Villog a szikraeső a kietlen, lomha sötétbe;
Holt köd elébe emel gátat az emberi kéz.
Túlhatalomban a köd, de hiába - a fény sose enged;
Bárhogyan is gomolyog, élnek a fény-szigetek.
Holt anyagok vén túlerejében reszket az élet;
Színleg gyönge talán, mégis örökre ragyog.
Hatalmas bronzkori várak
Romjai közt szél se járhat.
Titkokat rejtő vén falak
Nyugszanak mai sár alatt.
Valamikor egykor régen,
Itt a Kárpát-medencében
Szürke pannon egünk alatt
Trójánál nagyobb várakat
Láthatott az égi kocsis,
Vagy a turul - már akkor is.
Hatalmas bronzkori várak
Rejtélyek ködében állnak.
Elsüllyedtek, múltba fagytak,
Még legendákat sem hagytak.
Múltunk milyen mozaikja
Épülhetett falaikba?
Hatalmas bronzkori várak...
Bárcsak egyszer szólhatnának!
Fagyos januári éjjel;
Tele az ég szenvedéllyel.
Valahol a Remény fázik,
Valami mindig hiányzik.
Valami éppen elévül;
Valahol valami épül.
Valami talán feléled,
Valahol retteg az élet.
Valami jövőbe bújna,
Valami elindul újra.
Csillagbokor szerteszéjjel;
Fagyos januári éjjel.
Isten magyarnak teremtett,
Adott
Hazát,
Hitet,
Nyelvet.
Van
Múltam,
Jelenem,
Álmom;
Van mit őriznem,
Szolgálnom.
A múlt örök, élő emlék,
A jövő szent
Kötelesség.
Globális fölény idején
Nemzet-jövőben hiszek én,
Világpénz-uralom helyett
Békés, boldog
Nemzeteket
Álmodok ébren járkálva
Egy sokkal szebb, jobb világba.
Közben leng a csalafinta
Világ eszme-mérleghinta...
Van jelenem, hitem, álmom;
Létemmel
Hazám szolgálom.
A világ is bennem ragyog,
De része
Magyarként vagyok.
Magyar Hazám fia vagyok,
Míg élek, az is maradok.
Januári évkezdetben
Jövő-emlékezet rebben.
Jelenünk az időszekér,
Múlt és jövő itt összeér.
Rajtunk áll,
Ha sok,
Ha kevés;
Nincs eleve elrendelés.
Tükörképünk
Szóban,
Tettben;
Januári évkezdetben.
Izmus-zsákutcák világa,
Európa újkora;
Lelkes-robogva haladunk,
Mégse jutunk sehova.
Felvilágosodott főkre
Kacsingat a szürke ég,
Kicsinyes izmuskodásban
Kérődzik a bölcsesség.
Szegény csalódott valóság
Kuckóba húzódva sír,
Fontosabb lett nála, hogy ki
Kitől idéz, ki mit ír...
Izmus-zsákutcák világa,
Affektál a sok kacat;
Kizsákmányolt tömegekre
Doktrína-sereg kacag.
Mesterkélt teóriáktól
Pörkölt lesz a cibere,
Mindent eltakar a semmi
Összefüggés-rendszere.
Megizmusodott világban,
S a bölcsész arról locsog,
Hol kezdődnek, hol végződnek
Mindenféle izmusok.
Melyik meddig terpeszkedik,
Hová visz ága-boga,
Izmus-nyelven a valóság
Melyik pontja micsoda.
Izmus-zsákutcák világa,
Doktrína-vitákra fel,
Sok ezer oldalnyi szöveg
Dogma-susnyásba terel.
Világ-jobbító ideák
Vitatkoznak hangosan,
Amíg mellettük a világ
Bosszankodva elsuhan.
Sem megértés, sem szeretet,
Csak ideológia,
Nem lesz tőlük jobb a világ,
De lesz több teória.
Magyarország kellett volna...
Talán Isten nem akarta...
Európa - piros alma;
Német nemzet birodalma,
Mint Isten önjelölt karja,
Mind birtokolni akarja!
De ez az István mit képzel,
Hogy ellenállni merészel
A jogos hódításomnak?
Majd szorul emiatt holnap!
Európa ura vagyok,
Kegyelmet sohasem adok!
Vágy akar,
Valóság temet;
Szétverték a seregemet.
Tegnap:
Enyém Pannónia!
Most meg:
Sine militia...
Megvertek minket,
Bécs oda;
Gyász van,
Sine militia...
Nem lesz enyém Pannónia,
Nem lesz enyém
Soha,
Soha...
Nem lesz enyém Pannónia..
Vége.
Sine militia.
Egy új korszak felé tartunk,
Félig már benne is vagyunk.
Időnk már Titkokkal telve,
De még nincs megkeresztelve.
Az ócska globális ballaszt
Kínjában visszahúz, fullaszt.
Régi már omlik, új épül,
Vagy megcsúnyul,
Vagy megszépül...
Isten nem tervez előre,
Rajtunk áll, mi lesz belőle.
Isten nem ad bizonyságot
Profán értelemben,
Helyettünk sosem cselekszik,
Mert azt
Magunknak kell.
Nem hagy gránit útjelzőket
Számunkra az
Úton;
Mert
Magunknak kell
Átlátnunk hamison és rúton.
Nem taglalja, hogy a
Hitet,
Kik, mennyire mérték;
Nekünk kell
Éreznünk, hol van
Az igazi
Érték.
Nem a pontos idézetet,
Csak a
Lelket nézi;
A kicsinyes dogmagyártó
Mindig félreérti.
Profán elmék ateizmus
Nyílzáporát ontják,
Hiszen profán értelemben
Soha nincs bizonyság.
De akit az Isten
Hittel,
Alázattal áldott;
Az találhat önmagában
Elég bizonyságot.
Az Otthonunk, világunk közepe.
Életünk százszor szentelt
Temploma,
Érzéseink hona,
Szentély,
Ahová rajtunk kívül
Csak az
Istennek van bejárata.
Másoknak?
Kis ház, ahol mi lakunk,
Itt öregszünk,
Szeretünk,
Alkotunk,
Nem is sejtik,
Hogy másé nem lehet;
Nem birtokolhatja el senki más
Az érzelmeket.
A Boldogság, s az
Élet helye;
Az Otthonunk,
Világunk közepe.
Mások csak menekülnek
Önmaguk elől,
S az életük időnként romba dől,
Hajszolják magukat
Át szeszködön, drogon, téren,
Mi lelkileg
Itthon vagyunk
Szeretetben,
Békében.
Az ember sokfélét remél,
De sokféle külön dimenzióban él,
Ki lélekben,
Ki az uborkafán,
Önmagában a templom is profán,
Lehet benne több ezer tonna kincs,
Ha Isten lelke benne nincs,
Csak lélektelen süket
Épület.
A Boldogság, s az
Élet helye;
Az Otthonunk,
Világunk közepe.
Önmagában a templom is profán,
A piac-dimenzió csupa látszat,
Egy profán utópia öncsalása,
Nem Isten,
A pénzbálvány földi mása,
A lélektelen és
Elégedetlen,
Becsapott embertársak földi pokla,
Szent kapzsiság átkozott fügebokra,
Örök versengés,
Hajsza,
Siralom;
Hit helyett végzet-árnyék a falon,
Trágár, csupasz, üres szerelem-látszat,
Szemforgatássá aljasult alázat,
Ahol az ember örök siheder,
Világba vetett élő hamvveder,
Érzése vértelen,
Örök boldogításra képtelen,
Csak anyag-önbizalmát élteti,
S mindhalálig a semmit keresi...
Önmagában a templom is profán,
Lehet benne több ezer tonna kincs;
A legtöbb ember egész életében
Csak azt hajszolja, ami nincs...
Az Otthonunk, világunk közepe.
Életünk százszor szentelt
Temploma,
Érzéseink hona,
Szentély,
Ahová rajtunk kívül
Csak az
Istennek van bejárata.
Legyen jobb a tavalyinál!
Döcögjön, mint a vén batár,
De ne rázzon, ne inogjon,
Bozótosba ne boruljon.
Ne legyen tömérdek sok baj,
Mert abból volt elég tavaly.
Az év, ami most előáll,
Legyen jobb a tavalyinál!
Ne legyen drága, se álnok;
Boldog új évet kívánok!
