Igen, vannak korok,
Amikor az értelem csikorog,
A józan ész nyugdíjba sompolyog,
S az Istent elhagyni akaró ember
Az infernó felé
Támolyog.
De akkor se feledjük el,
Hogy egyszer majd újra
Élni kell,
A futó jelent elborítja majd
A múlt doha,
Az Érték
Nem lesz relatív
Soha.
Az ember látszólag előre megy,
De szintet szinte
Sose lép;
Sosem lesz fogalom rá,
Mi
A Szép.
Igen, vannak korok,
Amikor
Törlődik minden értelmes szabály,
Minden igazság a fejére áll,
Templomromon bálványoltár zörög,
S a butaság utcákon hőbörög.
Az esztétika
Valami más;
Minden hatásra jön
Ellenhatás.
Nem a Lét,
Csak az Élet
Véges, de
Fenséges.
Igen, vannak korok,
Amikor talán
A Föld sem forog,
Amikor az érzelem beteg,
Lövészárkokért őrjöng
A szellem-sereg,
S háborút követel részeg tömeg.
Olyankor is őrizzük a
Szépet,
Mogorván, hallgatagon,
Mint fáradt medve a sarki fagyon,
Míg igazság a lelkünkbe köt,
Mert egyszer úgyis
Eloszlik a köd.
Az esztétika magányos hajó,
Örök hullámok közömbös, néma hátán,
Hegynek fel,
Völgybe le,
A rejtélyes Szépet
Óvja,
Vigyázza,
A magyarázhatatlant
Magyarázza,
Botorkál a gondolat-halmokon,
Jól tudván,
Hogy amit mondana,
Arra sosem lesz pontos fogalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése