A vadkanra fogott gyilkosság. 29. Rész

29. Rész

A tankönyvek és a sablonos történeti művek arról szeretnének meggyőzni bennünket, hogy ez csak a mi érdekünk volt, senki másnak nem volt rá pénze, és voltaképpen az ausztriai császár még szívességet is tett nekünk azzal, hogy úgy-ahogy fenntartotta a magyarországi védelmi vonalat. A forrás egyértelmű: pontosan ezt ismételgették a korban a bécsi udvari adminisztráció tagjai.

A kortársak? Az értelmesebbek nem nagyon hitték. Nemcsak a magyar rendek, a német birodalmi rendek sem fogadták el. Gyakran volt téma a magyarországi védelem helyzete. Az osztrákok itt is elsütötték a varázsmondatot:

Ø  A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezik a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A német birodalmi rendeket nem hatotta meg. Roppant praktikus kérdést tettek fel:

Hát a német államok fizette birodalmi segély? A török adó? Az se elég?

Érdekes módon a hazai történetírás ezt a pénzt futólag is csak ritkán említi, pedig a német történetírás sűrűn hivatkozik rá. A németek másfél évszázadig fizették a török adót, amely talán teljes egészében ritkán jutott el a bécsi kincstárba, részben azonban szinte mindig. Ez volt Németország hozzájárulása a török elleni védelemhez.

Azt vajon mire költötték?

A birodalmi gyűlés időről időre számon kérte ezt a pénzt a császár követein. Azok a leggyakrabban ötöltek-hatoltak. Kezdetben előálltak a varázsmondattal, de arra csak felzúdulás lett a válasz.

Olaj volt a tűzre, amikor Magyarországot megjárt németek a birodalmi gyűlés előtt számoltak be arról, hogyan is néz ki a gyakorlatban a magyarországi végvári rendszer. Rájuk sohasem volt jellemző az a bigott magyarellenesség, ami az osztrák bürokraták alaptulajdonságai közé tartozott. Őszintén és részletesen számoltak be a magyarországi állapotokról. Elmondták, hogy a védelem fő terhét a magyar végvári katonák viselik, akik lényegében koldulásból és zsákmányolásból élnek. A birodalmi rendek körében az ilyen hírek mérhetetlen felháborodást okoztak. Kínos kérdéseket kaptak a bécsi követek. Ugyan hová folyik el a török adó, ha nem jut el azokhoz a katonákhoz, akik valóban harcolnak, akik béke idején is megakadályozzák a török portyázást? Lehetett erre bármit is felelni?

Becsülettel nemigen.

Valamit azonban mindig feleltek.

Most jön a másik varázsmondat. Ezt már sokkal ritkábban említi meg hazai történetírásunk. Ezt ugyanis az osztrák bürokrácia kifelé alkalmazta:

Mindenről a magyarok tehetnek.

Ez volt a másik varázsmondat. Korrektnek nem korrekt, de jól jellemzi az ausztriai bürokrácia hozzáállását. Elég gyenge hatásfokkal alkalmazták, a németországi közvélemény ritkán adott neki hitelt. A legkevésbé talán éppen 1664-ben volt sikeres. A németek nem hittek benne, viszont az osztrák adminisztrációt hazugnak, korruptnak és alattomosnak tartották. Nem alaptalanul.

Érdekes, hogy ezt a második varázsmondatot Montecuccoli is elsütötte. A rendek hosszan követelték, hogy a Királyi Magyarország nyújtson segítséget az élethalálharcát vívó Erdélynek. A legsürgősebb pillanatban ez nem történt meg. Később azonban, amikor kiderült, hogy Montecuccoli vezet hadat Kemény János fejedelem (II. Rákóczi György ekkor már halott volt) megsegítésére, azt javasolták, hogy a hadvezetés inkább alkalmazzon diverziót, támadja meg valamelyik jelentős török várat.

A diverzió a török elleni védekezés legeredményesebb módszerei közé tartozott. Magyarországi parancsnokok, zömmel magyarok alkalmazták. Sok vár elestét akadályozták meg így. Ha nem voltak képesek akkora felmentő sereget toborozni, amelynek esélye lett volna a török ostromhad ellen, helyette megtámadtak egy másik török várat. Az oszmán parancsnokok ilyenkor nehéz helyzetbe kerültek. Vágytak ugyan a hódításra, de egy fontos török vár eleste a számukra katasztrófával ért fel, mert ilyenkor összeomlott az oszmánok elveszítette vár alá tartozó terület adózási és közigazgatási rendszere. A kárvallottak panaszra mentek, a felelősre halál várt. Ilyen esetben inkább abbahagyták az ostromot, lemondtak a szerzésről, hogy a másik várat megvédelmezzék.

Így mentették fel a török ostrom alól például Szigetvár várát 1556-ban, tíz évvel a Szigeti veszedelem megénekelte események előtt.

A rendek nem bíztak Montecuccoli segítségében, helyette a diverziót ajánlották.
Tudhattak valamit…

Montecuccoli kétbalkezes hadvezetése semmi haszonnal sem járt, de mérhetetlen károkat okozott. Csaknem végig saját területen haladt, de képtelen volt megszervezni nemcsak a felderítést, csapatai ellátását is. Az utakat sem ismerte, a magyar vármegyei segítséget elhárította. Serege ellenségként fosztogatta a magyar vármegyéket, portyázóit vasvillára, baltára kapó magyar parasztok irtották, a teljesen lerongyolódott had még erkölcsi segítségnek sem volt tekinthető. A török jövetelének hírére Montecuccoli tüstént faképnél hagyta Kemény János fejedelmet, és iszkolt haza. Ugyanúgy fosztogatva, bár ellenséggel most sem találkozott. Mire megérkezett, a fejedelmet már legyőzte és megölte a török.

Ez roppant szégyenletes volt.

Montecuccoli lelkiismerete nem lehetett tiszta. Rá nagyon jellemző módon kiadott egy agresszív és ostoba röpiratot, amely nem volt más, mint a második varázsmondat bő lére eresztett taglalása.

Mindenről a magyarok tehetnek.

A röpiratra Zrínyi válaszolt, nevetségessé téve a koca hadvezért.

A téma annyiban érdekes, hogy lássuk, mennyire megszokott sablonválasz volt már akkoriban szinte mindenre a két varázsmondat. Az ilyen tartalmatlan közhelyek pedig mindig fedeznek valamit.

Újra felteszem a kérdést:

Kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Talán a magyaroknak? Nemigen. Magyarországnak nem volt érdeke, hogy az ország hadszíntér maradjon. Magyarország érdeke az volt, hogy a törököt minél hamarabb kikergessék az országból.

Akkor mégis kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Annak, aki érdekében állónak tartotta, hogy az ország továbbra is katonai ütközőállam maradjon.

Az eddigiekből már jól láthatjuk, micsoda szennyes játék húzódik a háttérben.

Hogy’ is állunk most az első varázsmondattal?

Ø  A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A történeti irodalmunk által unos-untalan szajkózott mondat tartalmi értéke finoman szólva is kétes. Annak idején ez volt az osztrák bürokrácia állandó válasza, ha bárki is kifogásolta a magyarországi osztrák politikát.

Igazságtartalma?

Nehezen ellenőrizhető. Ne feledjük, a magyarországi királyi jövedelmekről és azok felhasználásáról szóló adatok ugyanattól az osztrák bürokráciától származnak, amely valószínűleg érdekének tekintette, hogy hazánkat továbbra is hadszíntérnek tartsa meg.
A szentgotthárdi csata csaknem kihúzta a talpuk alól a talajt. Törekvésük abszurditása nyilvánvalóvá vált.

Feltették a koronát. Meggyilkoltatták Zrínyi Miklóst.

Folytatása következik.