KÉTSZÁZHETVENÖTÖDIK
RÉSZ
Itt érvényesül a „kötelező légbőlkapottság” elve. A kánon
versei nem törekednek lírai élményközösségre, még a kánonhoz tartozó
személyekkel sem, sajátos műnyelven íródtak, sem érzelmi, sem pedig értelmi
oldalról nem megközelíthetők.
Olvasni senki sem olvassa őket a „bennfenteseken” kívül.
Voltaképpen ezt nem is akarják. A kánon igyekszik minél teljesebben elzárkózni
a közönségtől. Fentebb szóltam arról, hogy akad már olyan, a kánonhoz tartozó
tollforgató, aki a verskedvelést is „dilettantizmusnak” minősítette.
Az oka érthető.
Ha a kanonizált verseket a kánon tagjain kívül senki más nem
olvasná, a megvédelmezésük sokkal kevesebb energiát igényelne. Akkor teljes
nyugalommal lehet áradozni a költészet elérhetetlen magasságokban szárnyaló
színvonaláról, a briliáns versekről, amit az ostoba közember képtelen
megérteni. A kánon számára voltaképpen ez volna az ideális helyzet.
Krokodilkönnyeket sírhatna az érdektelenség miatt, de magában örvendezne.
A gyakorlatban erre törekszik.
Ennek egyik eszköze a „kötelező légbőlkapottság” elve. Mivel
a kánon által favorizált művek támogatásra szorulnak, támogatni kell őket –
erre való a kánon infrastruktúrája. Remekművekké kell őket magyarázni. Ennek
nincs más technikája, mint a belemagyarázás. Olyan értékeket kell tulajdonítani
nekik, aminőkkel nem rendelkeznek. Ehhez az is kell, hogy olyan tartalmat
tulajdonítsunk nekik, ami nem található bennük. A légbőlkapottság tehát –
kötelező.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése