Szerelem és líra - CCLXXIV.

KÉTSZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ

A „kötelező légbőlkapottság” elve a rendszer alapvető tulajdonságaiból következik. Olyan tulajdonságokkal kell a kanonizált műveket felruházni, amiket „csak a vájtfülűek vesznek észre” rajtuk. Ennek fenntartása a rendszer elemi érdeke.

A kánon tagjai igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy a hétköznapi embereket felülmúló érzékük van ahhoz, hogy a látszólag semmiféle értéket sem, vagy igen kevés értéket hordozó művekben „felfedezzék” a remekművet. Erre szolgál a „kötelező légbőlkapottság” elve.

A „kötelező légbőlkapottság” elvét egészítik ki az olyan megfontolások, amelyek eleve értékké kanonizálnak valamiféle személyes szempontot, vagy szubkulturális közhelyet. Az ilyesmiből lesznek a hírhedt belső utalások.

Ilyen és ezekhez hasonló „irodalmi szempontok” alapján értékel a kánon. Ezek a valódí lírai értékkel köszönő viszonyban sincsenek.

Ha a kívülálló közönség előtt nyilvánvaló lesz az eljárás hamissága, a kánon okafogyottá válik.

Egy klasszikus versbe nem lehet „beleérteni” olyasmit, ami nincs benne. A klasszikus verset sokan olvassák, észreveszik, a megalapozatlan állítás nevetségessé válik.

A hagyományos művel ezt azért sem lehet megtenni, mert az – a költészet ősi hagyományaihoz hűen – mindent megtesz azért, hogy Olvasóját lírai élményközösséghez juttassa. Mindenki számára megközelíthető. Lehet, hogy „közérthető”, lehet, hogy nem teljesen az, de ugyanazon a nyelven szól, mint az olvasója.

Hát a kánon verse?

Folytatása következik.