21. Rész
Ami a nemzetközi kánon reprezentánsait
illeti, a hazai sznob közönség ájult hódolata – már amennyiben tudják, hogy
éppen egy-egy nemzetközi szinten kanonizált alkotóról van szó – mindenkor
irányítottnak tűnik. Csak akkor következik be, ha tudják, hogy a nemzetközi
kánon valamelyik üdvöskéjéről van szó. Ha nem közlik velük, nincs hódolat. A
nemzetközi kánon reprezentánsai a közönség soraiban nem aratnak osztatlan
sikert. A múlt század és a közelmúlt írói között általában éppen azok a
népszerűek nálunk is, akiket a saját hazájukban is szeret a közönség. A
mesterkéltség kevés olvasót nyer. Akadt már magyar író, aki keményen megbírálta
a nemzetközi kánon vadhajtásait.
"Amit én nem
értek, (irodalmi, művészeti alkotást), az azért és ettől még nem értelmetlen.
De amit megértek, és aztán találok
semmitmondónak, olvasásra nem érdemesítek és főképp banálisnak - ott már baj
van. Robbe-Grillet írásait pedig - miután megértem - roppant banális
közhelyekként ismerem fel, kevés fontosságú és emóciót nem keltő közhelyek.
Ezek a közhelyek mesterséges ködösítés által nehezen olvashatók."
Ennek ismeretében nagyon is
ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a
határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják
írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen,
de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például
a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának
folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi
kánonnal).
Hogy mit is jelent valójában a
nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia
filozófus Derrida Marx-könyvének
fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi
posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a
zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto
Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor
mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).
Marxról írott könyvében Derrida
meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a
plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány
elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.
Fukuyama korábban megjelent
sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek
harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális
piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a
globális liberális piaci Kánaán.
Derrida válaszában olyasmiket felelt, hogy ebben a győzelemben
nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia
fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása
győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális
paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli,
válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális
finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban
kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…
A nemzetközi kánon reprezentánsai
nem nagyon örültek Derrida művének.
Ilyen az, ha a kánon kegyeltje
mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon
fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt.
Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is.
Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként
próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (be- és kivándorlás,
nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb.), és kellőképpen messze
esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges
gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is
nagyon fontos az elkülönülés.
A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon
etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat
használ.
Az elkülönülés határozott
szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.
Az elszeparálódás csak úgy
tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét.
Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan
apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált
témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris
kultúrában keletkeznek.
Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr
költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.
A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel
elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre,
valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.
Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.
Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és
formáit, semmire sem megy vele, hiszen a
szerelem, és a szerelmi líra igénye, valamint általában véve a líra igénye
minden nemzedékkel újjászületik.
A szerelem az emberiség legfontosabb adománya. A szerelemmel
pedig – megújul a líra is. Mindig megújul populáris, szerethető formában. A
mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.
A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja
soha legyőzni.
A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum
alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a
politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem
szélsőséges is.
A
kanonizált líra úgy vált amorffá, vagy parttalanul szubjektívvé, ahogy a
mögötte álló ideológiák közönséges piaci retorikává szűkültek.
A kánon ma már egyre kevésbé irodalmi,
annál inkább politikai fogalom. A kanonizált líra csak úgy tudja elkerülni a
politika vonala mentén történő devalválódást, hogy – más irányokban
devalválódik. Nem hajlandó demokrácia-rigmussá lenni – helyette inkább
parttalanul szubjektív lesz. Vagy „felszámolja a nyelvet”.
Láthatjuk, a kánon haldoklik.
Intézményeit, infrastruktúráját birtokolja, velük együtt fog sírba szállni.
Most pedig ideje, hogy végre magam is kifejtsem, szerintem
milyen is a jó költészet, és mi a feladata. Erről szól a következő fejezet.
Legyen hozzá a mottó Santayana
egy fontos megjegyzése:
„Ahhoz, hogy a Jó bármilyen
formában létezzen, nem pusztán tudatra, hanem érzelmi tudatra van szükség.”
Mi a lírai minőség?
Elöljáróban el kell mondanom, hogy a költészetet illetően a
jelenlegi közvéleménynek téves elképzelései vannak. A jelenlegi generációk azt
hiszik, hogy a költészethez elsősorban kiadók, folyóiratok, intézmények, díjak
kellenek.
Tévedés.
A lírát nem az infrastruktúra és nem az intézményrendszer
teszi.
Sőt.
A lírának egyáltalán
nincs szüksége infrastruktúrára.
Folytatása
következik.
