A Hódoltság egy hídfőben végezte

 

(Az egykori zentai csata 1697. szeptember 11-én)

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

Zenta mellett,

Szeptemberi napon,

Szavojai Jenő herceg

Elagyabugyálta a szultánt

Akkor

Nagyon.

Moháccsal indult,

Zenta lett a vége,

Oly állapotban volt akkor 

Hazánk,

Hogy talán senki fel sem fogta akkor,

Hogy vége,

Hogy vége

Végre....

Mohácsnál minden odalett,

Az ország százötven hosszú évig

Fogyott és

Veszett...

A magyar állam a földre rogyott,

A nép pedig csak 

Fogyott,

Csak fogyott...

Sokáig beborult

Felettünk az ég,

Évi tízezer ember

Volt a veszteség,

Puszta az Alföld,

A Dunántúl erdő,

Kihalt tájakon varjúraj-kesergő,

Hullott a nép,

Fogyott az Élet,

S a végvárvonal

Más országot védett.

A magyar állam a földre rogyott,

A nép pedig csak 

Fogyott,

Csak fogyott...

A túlélő háromfelé adózik,

Rejtőzik.

Elfut

Bújik a mocsárba,

Ahol nem érte el 

Se kard,

Se dárda,

Titkolt vetését

Titokban aratja,

S mindennapos munkaeszköz lett

A szablya.

Lehetett hivatalosan

Háború vagy béke,

A portyának, harcnak

Nem lett soha vége.

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

Szeptemberben,

A Tisza mellett,

Nagyon véresen...

Janicsár, szpáhi halomban hever,

Karddal tört be,

Kard pusztította el.

Vad erőszakos hódító sereg,

Amerre járnak, 

Mindent romba döntenek,

Rablási láz a dzsiháddal vegyítve

A törököt

Európa torkának 

Repítette...

A gázik

Eljöttek

Izmirtől egészen

Budáig.

Másutt oszmánná lett a fél világ,

Volt keresztény azabok, besliák

Pusztítottak keresztény falvakat,

A magyar azonban

Mindig

Magyar maradt.

Népünk fogyott,

De magyar maradt;

Magyar és karakán -

Belénk törött az oszmán jatagán...

Látott a hazánk

Sok halált,

Meg vért,

De a hódítás

Nálunk

Véget ért.

Vért,

Gyermeket,

Adót és

Jövőt adtunk,

De makacs 

Magyarnak

Mindig

Megmaradtunk.

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

A Tisza partján,

Szeptember havában..

Zenta mellett szállt

Végleg a sírjába;

Szultán akkor járt

Nálunk

Utoljára.

Deák Pál huszárezrede

Elfogta Dzsafer pasát,

A török lovasság parancsnokát,

S vitte megsebesítve, de élve

Fülénél fogva

A fővezér elébe;

Szavojai Jenőnek estére

Készen lett a terve...

Másnap a török

Pozdorjává verve...

Látott a hazánk

Sok halált,

Meg vért,

De a hódítás

Nálunk

Véget ért.

Vért,

Gyermeket,

Adót és

Jövőt adtunk,

De makacs 

Magyarnak

Mindig

Megmaradtunk.

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

A Tisza partján,

Vérfürdő közepette;

Egy meghasonlott ország peremén...

Amikor már inkább

A szultánt támogatta volna

Sok szegénylegény...

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

Bár délebbre lett volna,

Sokkal korábban...

Zenta hídfő,

Zátony,

Nedves árok,

Elesett szpáhik,

Halott janicsárok...

Megsemmisített oszmán túlerő,

A győztes pedig

Szavojai Jenő.

Hídfő időben;

Korok, 

Fegyverek,

Előtte vagy utána volt-e nehezebb?

Súőlyos idő volt

Előtte,

Utána;

Csataterek fölött

Körözött a kánya...

Pusztasággá vált

Békés,

Csongrád,

Baranya, és

Tolna;

Mégis jobb, mintha a török

A nyakunkon maradt volna...

A Hódoltság egy hídfőben végezte,

Határozottan,

Véresen,

Keményen;

Nehogy itt megint hódítást reméljen...

Szavojai Jenő

Az oszmánt ripityára verte

Lovasszobrát

Ezerszer is

Kiérdemelte.