2017. április 13., csütörtök

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIV.



HETVENNEGYEDIK RÉSZ

Nagyot csalódtam, midőn először láttam Rómát. Ez a rusnya porfészek volna a rettegett légiók hazája? No hiszen! Hol van ez a sivár viskóhalmaz Alexandria, Athén, Karthágó, Antiochia, Szürakuszai, Pergamón, Babilon, vagy akár Korinthosz és Szardeisz fényes fenségéhez? Hogy a régebbi, már idő emésztette nagyvárosokról ne is beszéljek!

Így fitymálgattam eme keménykötésű földművesek hét dombocskára épült települését, de még aznap meg kellett értenem valamit. A város lakói közt korántsem volt mindenben egyetértés, de szabad emberek büszke fegyelme fűzte őket hazájukhoz, meg valami elképesztően szívós öntudat. Ezt sugározták a viharedzett arcok, az összevont szemek. Ilyesmi pedig nem volt már sem Alexandriában, sem Athénban, sem Antiochiában, sem Szürakuszaiban, sem Pergamónban, sem Babilonban, de nem volt egyebütt sem. A régi városokban sem, beleértve a régi Urt, vagy Asztlant tengerbe süllyedt fővárosát. Amikor ezt megértettem, már nem is voltam annyira csalódott. Róma kezdetén járt az útnak és a dicsőségnek.

Aztán lerombolták bennem ezt a meggyőződést az egymásra torlódó évszázadok, ahogy időközben lebontották az agyagkunyhókat, hogy márványpalotákat, meg nyomorúságos bérkaszárnyákat építsenek a helyükbe. A régi Róma lelkét kacagva hordta szerte a szél, hódításainak gyümölcseit egy kósza nemzedék örökölte.

Akkortájt Claudius volt a császár. A légiók Britanniát hódították, és egy fél világ kincsei özönlöttek a Városba. Szélfarkas római előkelő volt. gyakorta láttam, és őrizkedtem tőle. A többiekről semmit sem tudtam. Holdsarlót évszázadok óta nem láttam, és Napsárkányt is jó ideje elnyelte Parthia.

Egy kereskedőhajónak voltam a kapitánya, nehézkes és lomha jószágnak, amilyen az igazi tengerre talán nem is való. Ostiában kötöttünk ki egyiptomi gabonával megrakodva. Partra tettük a rakományt, jó hasznot hoztunk a tulajdonosnak. Ő kifizetett bennünket, és közölte, hogy ezúttal napnyugatra kell majd kihajóznunk, méghozzá Britanniába. Árut viszünk a katonák számára, legfőképpen jó falernumi bort, visszafelé meg rabszolgát hozunk, merthogy annál kelendőbb portéka nincs. Egy keveset még várnunk kell, de négy nap múlva Ostiában lesz a rakomány. Az indulásig volt hát négy napom.

Rómába mentem, Vettius vendéglőjébe, és kivettem ott a megszokott szobám. A gazda küldött fel harapnivalót. Italként csak vizet, mert borissza én még Rómában se lettem. A mindig az ivóban sündörgő ribancok se méltattak figyelemre, jól tudván, hogy semmire tartom a pénzen vásárolt szerelmet.

Napsütötte és feltűnően tiszta szoba volt egyetlen poloska nélkül, ami nagy ritkaság. Vettius jól tudta, hogy rendszeres és megbízhatóan fizető vendég vagyok, aki ráadásul minden útjáról hoz ezt vagy amazt. Most is így történt. A gazda gondot fordított a szobámra.

Könyveim egy részét itt tartottam, a többit a hajómon. Hébe-hóba nőt is hoztam magammal, de sohasem szajhát. Régebben gyakorta előkelő hölgyeket. Később azoktól a cemendéktől megcsömörlöttem. Maradtak az egyszerű városi lányok. Meg leginkább a férjes asszonyok.

Harminchét éves voltam. Napszítta bőrű, sűrű szakállú, az átlagosnál kissé magasabb. Publius Crispinusnak hívtak.

Végigdőltem az ágyon, és eltöprengtem a sorsomom. Ötször voltam rabszolga, most legalább már római vagyok. Római, szabad és tengerész. Már amennyire római lehetek, meg amennyire szabad, meg amennyire tengerész. Győzködtem magam, hogy voltaképpen jól megy a sorom, ráadásul végre ismét kimerészkedhetek a Hercules Oszlopai mögött elterülő valódi óceánra. Mindig felvillanyoz, ha az igazi határtalanság ege alatt hajózhatok. Elmondtam magamnak ezerszer is, mégse lettem vidámabb. Előre gyűlöltem, hogy rabszolgákat kell majd szállítanom.

Késő délelőtt volt, izzani kezdett már a levegő. Feleslegesen emésztettem magam, és rajtam ütött a pogány hőség. Okosabb volt fürdőbe mennem, mielőtt felforrnék.

Az utcán persze alig volt már teremtett lélek. A fürdőben kellemesen felfrissítettem magam. Akadt néhány ismerős is, akikkel közömbös dolgokról, az unalmat félig elűzvén jól eldiskuráltam. Az összes római pletykát végighallgattam, bár nem nagyon figyeltem oda. Leginkább gladiátorokról, állatviadalokról, meg előkelő hölgyek szerelmi botrányairól esett szó. Claudius császárról mindenki csak módjával beszélt. Jómagam ehhez remek partner voltam hallgatagon, figyelmes arcot vágva. Mindenki úgy vélte, jól elbeszélget velem. Közben elengedtem magam és csöndesen pihentem. Mindaddig, amíg egy mondat meg nem ütötte a fülem.

-         Láttátok azt az indiai mágust?

Nyomban kinyitottam a szemem, és a beszélőre néztem. Köpcös fickó volt, ápolt kezéről ítélve bizonnyal nem szolga.

-         Amelyik képet rajzol a levegőbe, és régi korokat mutat velük? – kérdezte egy másik, beszédéről ítélve picenumi származék.
-         Barátaim, az az ember maga a csoda! – hörrent közbe mély torokhangon egy kövér kufár. – olyat még Egyiptomban se láttam! Kifeszít két cövek közé egy fehér vásznat, és arra képeket ír az ujjával.
-         Azok a képek megelevenednek! – vágott közbe az iménti köpcös. – Ablakot nyit, és mi azon át betekinthetünk a múltba! megkéri az árát, de remek szórakozás!

Egyre többen gyűltek körénk.

-         Herculesre mondom, nem hiszem! – dörmögte egy szakállas ismeretlen, valami katonaféle.
-         Akkor gyere velem, cimbora! – bőgte a kufár. – Gyere el, és tátsd a szád! Majd meglátod!
-         Bizony, betekinthetünk a múltba! – lelkendezett a köpcös, aki egyre inkább afféle felhajtóembernek tűnt. Figyeltem. Korábban a fürdő más részein is kisebb-nagyobb feltűnést keltett. – Nem olcsó mulatság, de fejedelmi szórakozás.
-         Herculesre mondom, ilyesmi nincs! – hitetlenkedett a katona.
-         Majd meglátod, hogy van! – ágált a köpcös.

Az első pillanattól fogva tudtam, hogy ebben Napsárkány keze van. ilyesmit csak ő tud létrehozni. Tudtam, de nem értettem. Miért tékozolja a hatalmát a bátyám? Vagy nem is ő, hanem valaki más? Esetleg egy csaló? Csepűrágó annyi volt, mint réten a fűszál, de ez efféle produkció hitelességéhez Napsárkány kellett. Tudtam, hogy ő áll az események mögött, de mégsem hittem. Nem vallott rá.

Amikor feloszlott a csődület, sikerült nyakon csípnem a köpcöst.

-         Hogy néz ki az a mágus, cimbora? – egy aranyat csúsztattam a markába.

A fürdőépület előtt ácsorogtunk, itt értem utol az emberemet. Még volt nálam néhány arany. Elhatároztam: rászánom.

-         Hát ahogy egy ilyen indiai mágus szokott – szepegte feleletképpen.

Ez a válasz semmiképpen sem elégíthetett ki. Felkínáltam egy újabb aranyat. Habozni látszott az emberem, mire még egy pénzdarabot vettem elő. A köpcös nagyot sóhajtott.

-         Nem akarlak becsapni, uram – mondta szabadkozva. – Azt hiszem, csalódni fogsz – fürkésző tekintettel nézett a szemembe.
-         Mondd hát! – intettem türelmetlenül.
-         Az az indiai mágus egy szegény ördög, uram. Ariminumba való, a sógorom földije. Néhány garasért bohóckodik. Maga se érti, mi történik körülötte. Tanácstalan és fél.

Úgy éreztem, kezdem érteni.

-         Ki a megbízója?
-         Azt nem tudom, uram, és nem tudja ő sem. Csak egy szolgával érintkezik.

Megtudtam, amit akartam. Így már másképp állt a dolog. Egészen másképp. Napsárkány testvérem, nem vesz részt a mutatványban. Legalábbis nem a nyílt színen. A komédiát azonban mégiscsak ő rendezi. Vajon miért? Miért állított maga helyett valakit céltáblának? Tudja-e a nyomorult fickó, mibe rántotta őt Napsárkány? Valami szolgával érintkezik? Még egy ember a bátyám szolgálatában? Valószínűleg nem, hiszen Napsárkány különb átváltozásokra képes, mint akármelyik színész. A szolga és a megbízó egy és ugyanaz. Csupán az ariminumi balek szegődött segédnek napsárkány mellé. Jelmezes pojácaként hajlong a színen, amíg a bátyám valahonnét végrehajtja a tényleges produkciót. Mire jó ez a ripacskodás? Napsárkány cél nélkül aligha művelne ilyesmit.

Mi a célja vele?

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése