2015. június 11., csütörtök

Szerelem és líra - CLXXIV.


SZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ

A profán látszólag mindenben a szakrális pontos ellentéte, de ez így helytelen megfogalmazás, hiszen a két fogalom egyáltalán nincs ugyanabban a dimenzióban.

A profán alapja a közöny. Ha valamit profánnak tekintek, azzal szemben teljesen közömbös vagyok, iránta sem kötelességet, sem felelősséget nem érzek. Nem számít, hogy létezik-e, vagy sem.

A profán maga a parttalan értékcsökkenés. Ami profán, az megunható, elhajítható, lecserélhető. Jellemző rá az érzelmi viszony teljes hiánya.

Természetesen nem lehetséges, hogy egy társadalomban minden kapcsolat szakrális legyen, az meg főleg nem, hogy mindig minden tárgyat és dolgot szentnek tekintsünk. A többi emberrel való kapcsolatunk sem lehet mindig szakrális jellegű. A társadalom mindig szent és profán valamiféle egyensúlya mentén képes működni, ennek megbomlása súlyos zavarokkal jár. Ha az egyensúly a tárgykultúra terén a szent javára tolódik el, a társadalom esetleg bálványimádóvá lesz, vagy a hétköznapi élet válik lehetetlenné a mindent megbéklyózó, az élet összes területére kiterjedő szakrális kötöttségek és a velük járó örökös szertartások tömkelegében.

A mai európai és észak-amerikai társadalmak zömében az egyensúly egyértelműen a profán javára tolódott el.

A profán szemlélet mögött megbújó közöny számos társadalmi probléma okai közé tartozik. Ilyenek például:

            Alkoholizmus
            Kábítószer
            Öngyilkosság
            Válások elszaporodása
            Elmagányosodás
            Emberi kapcsolatok kiüresedése

Az önmagunkkal és másokkal szembeni közöny eleve lehetetlenné tesz mindenféle tartalmas közösségi életet. Az ember ilyenkor kapcsolataiban degenerálódik. A profán létmód – erkölcsé és érzelmi értelemben véve vegetatív, primitív létmód.

A túlságosan sok szertartás béklyózza az embert, a rítusok teljes megszűnése azonban tartalmatlanná, céltalanná teszi az életet.

A profán ember nem képes többé sem igazi örömre, sem ünnepre. Voltaképpen nincsenek is ünnepei; születésnap, karácsony, nemzeti ünnep mind ugyanazt jelenti a számára: alkoholvedelést. Az ivászaton kívül semmi egyéb módon „ünnepelni” nem képes.

„Úgy berúgok, hogy…”

Halljuk gyakran valami ünnep közeledtével az ilyen nyomorultaktól. Az ünnep csak ürügy a számukra ahhoz, hogy a közöny legalpáribb válfajába meneküljenek. A közöny a profán élet minden szegletét megszállja, a távlatokat nemcsak tagadja, pusztítja is.

Mit nyújt a közöny világa a profán módon létezőknek?

 A profán létmódban az emberi életnek semmi más célja nincs, mint a fogyasztás.

Folytatása következik.


2015. június 10., szerda

Líra-inflációs korban

Líra-inflációs korban
A vén Pegazus megtorpan.

Gőzzel hajtott mű-paripák
Raja mű Parnasszusra hág.

Mű-sors keresi mű-okát;
Drog-ihlet halandzsát okád.

Líra-infációs korban
Rossz vers tombol hosszú sorban.

Szépet rabol, reményt zabál,
Fosztogat, akár a tatár.

Az igazi líra tiszta,
Soha semmit nem vesz vissza.

Líra-inflációs korban
Meghal a Szép egy szatyorban.

Jobb és bal – két ellen-akol,
A Költészet – nincsen sehol.

Líra-inflációs korban
Éden hűlt helyén pokol van.

Csatornában csúszik a dal,
Fennen szárnyal – a hivatal.

A szó a nyelv lelkét eszi,
S a bölcset a szakáll teszi.

Líra-inflációs korban
Tartalom fekszik a porban.

Lét helyett gügye nyelv-torna,
S alkalomhoz herélt forma.

Erkölcs combja szétterpesztve,
Eszme helyett csak – rögeszme.

Líra-inflációs korban
Lét falára halál koppan.

Jövendő ködfátyla rebben;
Nem sírhatunk ennél szebben.

Látunk mi még túlsó partot;
Isten teremt,
Ember – alkot.

Líra-inflációs korban
Kánon vihog híg humorban.

Intézményi líra-álca;
Pózoljon, aki pojáca.

Csak zörögjön, ami profán,
Ripacskodjon uborkafán.

Minden port elver az eső;
Csak külsőség a túlerő.



2015. június 9., kedd

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLIII.

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

A kezdet viharos volt. a budai pasa magához vonta a szentlőrinci táborban tartózkodó csapatokat is, és Szigetvár alá vonult. A várbeliek a török had érkezésére kitörtek, és egészen napnyugtáig kemény harcot folytattak a támadókkal. Naplemente után fegyelmezetten visszatértek a várba és a városba. Horváth Márk szűkszavú jelentése szerint:

 „pogánokban sokan földre hullának”.

A pasa ennek ellenére igen nagy önbizalommal nyilatkozott. Kifejtette, hogy a támadása nem áll meg Szigetvár bevételénél, folytatja a hadjáratot, és több más vár elfoglalása mellett, még Kanizsát is török kézre akarja keríteni.

Ehhez azonban előbb el kellett (volna) foglalnia a várat.

Június tizenegyedikén – miközben folyt a vár körülsáncolása, a pasa szemrevételezte a várat, hogy gyenge pontot találhasson rajta.

Portyázó akindzsi és egyéb csürhéje ekkor már a környéket pusztította és fosztogatta. A korabeli beszámolók szerint ennek következtében körülbelül ötven kilométeres körzetben néptelenedtek el a falvak.

Khadim Ali pasa alighanem valamikor ezen a napon, tizenegyedikén délelőtt érthette meg, hogy egyáltalán nem lesz könnyű dolga Szigetvárral.

A vár eddigi erősítése korántsem volt hiábavaló. A város körülbelül négyszáz méter hosszan nyúlt el észak-déli irányban, mocsár és tó övezte. Megközelíteni csak a déli, illetve a keleti oldal felől lehetett. Itt a várat nem övezte kiterjedt mocsár, csupán a hagyományos vizesárok védte, amelybe az Almás-patak vizét vezették.

Magát a várat a város elfoglalása nélkül egyáltalán nem lehetett megközelíteni.

A védelem fegyvereiről már szóltam. A létszám nemigen lehetett ezer főnél nagyobb, ezek egy része is felfegyverzett városi ember, vagy menekült volt. Horváth Márk mindenkit besorolt a védőseregébe, aki valamelyest tudott bánni a fegyverrel.

Khadim Ali pasa a vár szemrevételezése során az egyetlen lehetséges következtetést vonta le: először a város déli falát kell megtámadnia. Ez kettőszázhúsz méter hosszú volt, a sarkain egy-egy bástyával – Henyei-bástya és Késás-bástya. A két védmű elvileg fedezhette volna egymást, egyéb bástyák azonban nem voltak, hogy ezeket oldalról védelmezzék.

A pasa azonnal átlátta, hogy ez a fal Szigetvár védelmének a leggyengébb pontja. Azt természetesen nem tudta, hogy a várbeli ágyúpark még ahhoz sem elegendő, hogy ez a két bástya egymást korrekt módon tudja védelmezni roham idején, arra meg végképp kevés, hogy a siker reményében vívjon tűzpárbajt az ostromlók tüzérségével.

Khadim Ali úgy döntött, elsőnek a délnyugati védművet, a Késás-bástyát semmisíti meg.

A török főtisztnek a maga szempontjából teljesen igaza volt, jó döntést hozott. Minden esélye megvolt rá, hogy az ostromterve sikerrel jár.

Miután a támadó megtalálta a helyes tervet, Szigetvár védői mindenféle anyagelvű számítgatás szerint teljesen esélytelenek.

Nézzük meg ezt aprólékosan!

Szigetvár vára és városa nagy kiterjedésű erődrendszert alkotnak, amelynek sikeres védelméhez a korban legalább négy-ötezer főnyi, tapasztalt katonákból álló, jól felszerelt őrségre és több száz új, jó minőségű lövegből álló ágyúparkra lett volna szükség.

Mi van ehelyett?

v     Körülbelül ezer fegyveres
v     Ezeknek legfeljebb a kétharmada tapasztalt katona
v     Gyenge ellátás
v     Elégtelen tüzérség

Hát a támadók?

A várat körülzáró török kontingens létszáma minimum tízezer fő, ennek legalább a fele élvonalbeli katona. Különösen azok, akik Konstantinápolyból érkeztek az új pasával.

A török tábor azonban népesebb ennél, bár a létszámot felduzzasztó tömeg zöme nem tekinthető katonának.

Csakhogy…

A vár sikeres ostromához ebben a periódusban leginkább műszaki munkálatokra van szükség. Valamilyen módon lehetővé kell tenni, hogy a gyalogság megtámadhassa a falakat; a vizet el kell vezetni, vagy több ponton át kell hidalni. Erre viszont a török tábor nem harcoló tömegei is teljes mértékben alkalmasak, munkáskezet jelentenek. Az ostromnak ebben a periódusában ők is részét képezik a török túlerőnek.

A korabeli katonai szakirodalom szerint egy jól védett vár elfoglalásához körülbelül ötszörös túlerőre van szükség.

Ez itt bőven megvan.

Felmentő sereg??

Mindkét fél tisztában van vele, hogy királyi felmentő seregre Szigetvár nem számíthat, a környező magyar várőrségek és nagyúri magánhadseregek pedig együttvéve is gyengébbek, mint a pasa serege.

Mit lehet tenni ilyen helyzetben?

Egy nyugati zsoldos parancsnok néhány napi, a katonai becsület megtartását szolgáló látszat ellenállás után tárgyalásba bocsátkozna Khadim Ali pasával, és szabad elvonulás fejében feladná a várat.

Ezt diktálná minden anyagelvű megfontolás.

Csakhogy…

Ha a történelmet a nyers anyagelvű megfontolások irányítanák, mi magyarok már régen nem léteznénk.

Folytatása következik.



2015. június 8., hétfő

Idő-parti faluvége

Idő-parti faluvége;
Valami új álom kéne.

Fellegek az esti égen;
Volt jövő, de – nagyon régen.

Rezignált lombok susognak
Gyászmisét régi daloknak.

Idő-parti faluvége;
Öreg fák néznek az égre.

Vén sejtelem szárnya rebben
Ködös, sötét esti csendben.

Bozót mélyén holdfény kutat,
Árnyék lepi el az utat.

Idő-parti faluvége;
Illúzió, remény, béke.

Tetovált műanyag ágon
Gubbaszt károgva a kánon.

Nem hiszi a liberális,
Hogy romvárossá lesz Párizs.

A pöfeteg profán közöny
Már csak önmagának köszön.

Idő-parti faluvége;
Szebb, igazabb álom kéne.

Eget-földet látni végre;
Idő-parti faluvége.


2015. június 7., vasárnap

Szájaskodni vagy engedelmeskedni?

Több súlyos vereség után Rómában diktátorrá választották Fabius Maximust, aki utóbb a “Késedelmeskedő”, azaz a “Cunctator” állandó jelzőt kapta a hadtörténetben.
Fabius valójában nem azért kerülte a csatát, mert félt a harctól, hanem azért, mert rájött, hogy a római hadsereg egyelőre taktikailag alkalmatlan arra, hogy Hannibál ellen döntő ütközetet vívjon.
Ezért Fabius voltaképpen kisháborút folytatott. A nagy csatákat kerülte, de ott kellemetlenkedett az ellenségnek, ahol csak tudott. Rajtaütött a portyázóin, tőrbe csalta hírnökeit, zaklatta őket minden lehetséges módon. Felőrlő harcot folytatott.
De nagy csata nem volt, és a közvélemény elégedetlenkedett. Azt beszélték, Fabius fecsérli a rómaiak idejét és erejét.
Fabius néhány tisztjének is ez volt a véleménye.
Fabius Cunctator maga szófukar ember volt, és semmit sem adott a fecsegésre. Úgy vélte, Hannibálnak az adott pillanatban az ő módszere árt a legtöbbet.
A seregében azonban feltétlen engedelmességet követelt. Tudott jutalmazni, de a hanyagabb tisztek nagyon féltek tőle.
Egy alkalommal Fabius éppen akkor lépett valamelyik tábortűz mellé, amikor a fiatal tisztek őt szapulták. Éppen az egyik leghangosabb fickó vitte a szót.
- Vajon hová vezet bennünket ez a vénember? – fontoskodott. – Az égbe vagy a földre? Győzelemre biztosan nem! Mi a hadvezér dolga? Nem az, hogy megütközzön az ellenséggel?
A többiek felpattantak, felismerték Fabiust. A nagyhangú fickó azonban nem vette észre a parancsnokot, tovább handabandázott.
- Mi a hadvezér dolga? Szerintem az, hogy…
Most ismerte meg az öreg diktátort. Beléfagyott a szó.
- Te katona vagy, fiam?
Zavart makogás volt a válasz.
- Mit keresel itt? A csapatodnál volna a helyed!
A fickó igyekezett nagyon kicsire összehúzni magát.
- Mi a katona dolga? Szájaskodni vagy engedelmeskedni? Takarodj a szemem elől!



2015. június 6., szombat

A Nap ugyanúgy ragyog - VI.

HATODIK RÉSZ

-         Na és? – kérdezett vissza meglehetősen gügye ábrázattal Napsárkány. – Mi van, ha szűzházasságban élek? Talán nem az én dolgom?

Szélfarkas már acsarkodott volna, de apám leintette. Maga vette át a szót.

-         A lány, akit a számodra kiválasztottam, ugyancsak hosszú emlékezetű. Rajta kívül több ilyet nem ismerek. Az édesapja már a sír szélén áll, akárcsak én. Beszélgettem vele rólatok, fiam. Ő sem akarja a lányát támasz nélkül hagyni. Hamarosan megismerkedtek. Ha kölcsönös rokonszenv alakul, azt akarom, éljetek együtt. A többit meghozza az idő.

Napsárkány megértette. Mindörökre hálás vagyok ezért neki. Ott, abban a szent pillanatban el tudott szakadni szent szüzességtől és fogadalmaktól, meg a varázstudománytól. El tudott szakadni az én-hatalomtól. El tudott szakadni anélkül, hogy alakoskodnia kellett volna. Megértette, hogy egy öregember nyugodtan akar meghalni.

-         Rendben van, apám – felelte. – Elfogadom a döntésedet. Talán szűzházasság lesz. Talán igazi. Ahogy az idő akarja. Bármit hozzon a sors, elfogadom. Makacsságból nem fordulok szembe a valódi vágyaimmal, ha a nő más belátásra térít. Azonban egyet tudnod kell, apám: ha a nő valaki mást szeretne, és mást akar a társául választani. Nem állok az útjába. Ha így lesz, igaz barátsággal engedem el.

Erre még én is nagyot sóhajtottam. Apám egyenes derékkal dőlt hátra, és hálatelt pillantást vetett elsőszülött fiára. Semmit sem válaszolt, csak a szeme mondta: „Köszönöm!”

Napsárkány önmagán emelkedett túl. Elment, ameddig elmehetett. Pedig apámmal szemben neki lehetett a legtöbb oka a sértődöttségre, hiszen sokszor és állhatatosan ismételt kérelmei ellenére sem avatta be őt a varázsló-lét igazi titkaiba. Mégis megérezte, hogy apámnak most szüksége van rá. Először és utoljára. Napsárkány megérezte a kimondatlan kérést, meghallotta a szót. Mondta, amit mondania kellett. Nem így Szélfarkas.

Éppen akkor, amikor apám lelkéről mázsás kőkoloncok bucskáztak tova, és az arcán újra mosolyt pillantottunk meg – nem torz kis fintort, hanem igazi, örömteli mosolyt, amit már nagyon régen nem láttunk – Szélfarkas indulatosan pattant fel a helyéről.

-         Tiltakozom! – rikácsolta szenvedélyesen. – Szüzességre ítéltek egy ifjú nőt ennek a félnótás szellemidomárnak a kedvéért! Foglalkozz te csak a sanda hókuszpókuszaiddal, bátyám, kergesd csak a rég köddé vált én-hatalmat, mint sánta kutya a felhők árnyékát, játssz bújócskát az esthajnalcsillaggal, de azt nem tűröm, hogy magad mellé köss egy fiatal lányt! A nőnek férfira van szüksége! Igazi férfira! Nem a varázstudomány avítt szemétdombján gyászszegélyes körmökkel vájkáló önkéntes kappanra!

Napsárkánynak a szeme se rebbent.

-         Tartom magam ahhoz, amit mondtam – felelte nyugodtan.
-         Tudod mit? – rikkantotta Szélfarkas. – Nekem kell az a nő! Én akarom feleségül venni! – beleborzongtam. Szegény Holdsarló! – Azt akarom, hogy az én feleségem legyen!
-         Csak ha ő is téged választana – mondta Napsárkány.
-         Én már őt választottam! – Szélfarkas belelovallta magát. – Az én asszonyom lesz!

Most már Napsárkányt is elhagyta a béketűrés.

-         Sohasem lesz az! – mondta halk, fegyelmezett hangon, de valami olyan jegesen fenyegető tekintettel, hogy attól magam is megijedtem.

De Szélfarkas nem. Szélfarkasnak nem volt szeme az emberi arc rejtelmeire. Túlságosan elfoglalta becsvágya, meg saját vélt nagyságának fanatikus imádata.

-         Elveszem tőled, te félig-varázsló, félig-férfi! – sziszegte Napsárkány felé. – Elveszem akár fegyverrel is!

A hadüzenet elhangzott. Napsárkány imponáló nyugalommal fogadta.

-         Meglátjuk, kedves öcsém – mosolygott villogó fogakkal, akár a zsákmányra leső tigris.

Szélfarkas ekkor hevesen gesztikulálva újból felugrott, de apám most már megelégelte. Hangja halkam, de ellentmondást nem tűrően csengett:

-         Megfeledkeztél magadról, fiam!

Szélfarkas motyogott valamit, és visszaült a helyére. Egyre Napsárkányt bámulta, aki derűs gőggel nézett vissza rá.

Most már valóban én következtem.

-         Harmóniára vágyom, apám. Nem akarok sem én-hatalmat, sem technikai mindenhatóságot, mint a testvéreim. A természetet leigázni botorság, mert nem tudunk jobb világot létrehozni helyette. Olyan világban szeretnék élni, ahol minden ember alkot, és mindenki része a természetnek. Hirdetett álságos szabadság helyett igazi testvériségre vágyom. Olyan világra, ahol igaz, ami örök, és örök, ami igaz. Még magam sem tudom, hogy az milyen, de amíg létezem, keresni fogom.
-         Ábrándozó! – legyintett Napsárkány.
-         Ostoba fajankó! – rikácsolta Szélfarkas.

Apám most újra elmosolyodott. Galambősz haja fehér dicsőségkoszorúként övezte szelíd vonásait.

-         A céljaid talán elérhetetlenek, - mondta nekem végtelenül nagy, szinte tapintható, érzékelhető szeretettel. – de a lelkedben béke van, fiam. Bocsásd meg nekem, az öregembernek, ha valahol, valamikor akaratom ellenére vétettem ellened.

Hogy mire gondolt, nem tudta más, csak mi ketten. Ő és én. Belém látott az apám. Belém látott mélyen és igazán.

*

Együtt maradtunk, de már semmi sem volt a régi. Évek óta mélyben lappangó, elfojtott feszültségek kerültek a felszínre, vagy annak közelébe. Még közös volt a házunk, de már nem volt közös az utunk. Elválásunk megkezdődött.

Napsárkány és Szélfarkas között az ellentét immár megoldhatatlanná vált, a két banya pedig még tovább tüzelte őket egymás ellen. Szélfarkas részéről a viszony egyre inkább a nyílt ellenségeskedés köntösét öltötte, amire Napsárkány rideg leereszkedéssel válaszolt. Engem mindketten hol a mérleg nyelvének tekintettek, hol meg levegőnek néztek – ahogy a kedvük tartotta.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Napsárkány Szélfarkast sem vette igazán komolyan – vagy nem mutatta. Hónapokig előkelő közönnyel bánt vele, míg Szélfarkas parlagi hangoskodása ki nem hozta a sodrából.

Akkor Napsárkány leereszkedett hozzám. Kihívott a parkba, a mirtuszok közé, ahol kellemesen hűsítette arcunkat a langy alkonyi szellő. A közeli fákon madarak énekeltek, s Napsárkány elszánt arca éles ellentétben állt az este virágzó békéjével.

-         Fénysugár! – kezdte fojtott hangon. – elegem van drága testvérünkből, Szélfarkasból! Gyűlölködésével, nagyszájú, fenekedő hetvenkedésével megmérgezi apánk utolsó napjait. Azt javaslom, mi ketten fogjuk meg, adjuk el rabszolgának valami távoli országba, hadd tanulja meg, mit is jelent az a kétkezi munka, amelyről annyit papol. Akkor végre emberséget tanulna! Segítened kell, Fénysugár! Apánknak majd azt mondjuk, Szélfarkas testvérünk Asztlantba utazott. Ha velem tartasz, apánk nem fog gyanút.

Reménykedve leste szavai hatását, de én felháborodva fordultam el, és undorral vetettem oda:

-         Napsárkány bátyám, tisztellek, de Szélfarkas is a testvérem- nem teszek gonoszat ellene!

Megvető pillantást vetett rám, és faképnél hagyott.

Néhány napig viszonylagos csendesség volt. Aztán Napsárkány taktikát változtatott. A hangoskodásra alattomos támadásokkal felelt. Szélfarkast egyre több kisebb-nagyobb kellemetlenség érte. Ezek ellen képtelen volt védekezni. Amikor aztán Napsárkány sugallatára ismeretlenek alaposan elagyabugyálták, elfutotta a pulykaméreg.

Akkor Szélfarkas leereszkedett hozzám. Kihívott a parkba, a mirtuszok közé, ahol kellemesen hűsítette arcunkat a langy alkonyi szellő. A közeli fákon madarak énekeltek, s Szélfarkas feldúlt arca éles ellentétben állt az este virágzó békéjével.

-         Fénysugár! – kezdte fojtott hangon. – Elegem van drága testvérünkből, Napsárkányból! Én-hatalmi ábrándjaival és sunyi gonoszságával megmérgezi apánk utolsó napjait. Azt javaslom, mi ketten öljük meg, hadd költözzön idő előtt új testbe, hadd tanulja meg, mit is jelent egyedül, támasz nélkül küzdeni a varázstudományért. Akkor végre emberséget tanulna! Segítened kell, Fénysugár! Apánknak majd azt mondjuk, Napsárkány testvérünk Asztlantba utazott. Ha velem tartasz, apánk nem fog gyanút!


Reménykedve leste szavai hatását, de én felháborodva fordultam el, és undorral vetettem oda:

-         Szélfarkas bátyám, tisztellek, de Napsárkány is a testvérem. Nem teszek gonoszat ellene!

Gyűlölködő pillantást vetett rám és faképnél hagyott.

Néhány napig viszonylagos csendesség volt. akkor Napsárkány bátyám feladta tartózkodását, és odajött hozzám.

-         Fénysugár öcsém! Apánk haldoklik, és nekem, az idősebb testvérnek kötelességem téged gyámolítani. Legelőbb is azt akarom, láss a tulajdon szemeddel, hogy megtanulj férfiként ítéletet mondani. Készülj az útra, azonnal indulunk!

Két napig utaztunk szamarak vonta szekéren, azon túl Napsárkány hatalma repített bennünket. Mindig napkelet felé. A város, amit a harmadik napon megpillantottunk, szegényes volt, kezdetén az útnak és a dicsőségnek. Az egész nem volt nagyobb, mint a Tengeristen temploma Asztlantban. Az emberek izmosak voltak, bőrüket barnára cserzette a forrón tűző nap. Aprócska ágyékkötőn s varratlan ingen kívül egyebet nem viseltek.

-         Ma teszik le a toronytemplom alapkövét – fordult hozzám Napsárkány. – Gyere, nézd meg, milyen az, ha az ember épít!

Folytatása következik.


Vitorlát bontott a Nyár

Vitorlát bontott a Nyár,
Lombosak az esték,
Napsugárban ragyog újra
A Szent Végtelenség.

Üde a Nyár mosolya,
Sok virággal ékes,
Politikus legyen, aki
Panaszkodni képes.

Istennel örül, aki
Megváltódni érett;
A Nyár virágpompájából
Ragyog ránk az Élet.