HATODIK RÉSZ
-
Na és? – kérdezett vissza meglehetősen gügye ábrázattal
Napsárkány. – Mi van, ha szűzházasságban élek? Talán nem az én dolgom?
Szélfarkas már acsarkodott volna, de apám leintette. Maga
vette át a szót.
-
A lány, akit a számodra kiválasztottam, ugyancsak
hosszú emlékezetű. Rajta kívül több ilyet nem ismerek. Az édesapja már a sír
szélén áll, akárcsak én. Beszélgettem vele rólatok, fiam. Ő sem akarja a lányát
támasz nélkül hagyni. Hamarosan megismerkedtek. Ha kölcsönös rokonszenv alakul,
azt akarom, éljetek együtt. A többit meghozza az idő.
Napsárkány megértette. Mindörökre hálás vagyok ezért neki.
Ott, abban a szent pillanatban el tudott szakadni szent szüzességtől és
fogadalmaktól, meg a varázstudománytól. El tudott szakadni az én-hatalomtól. El
tudott szakadni anélkül, hogy alakoskodnia kellett volna. Megértette, hogy egy
öregember nyugodtan akar meghalni.
-
Rendben van, apám – felelte. – Elfogadom a döntésedet.
Talán szűzházasság lesz. Talán igazi. Ahogy az idő akarja. Bármit hozzon a
sors, elfogadom. Makacsságból nem fordulok szembe a valódi vágyaimmal, ha a nő
más belátásra térít. Azonban egyet tudnod kell, apám: ha a nő valaki mást
szeretne, és mást akar a társául választani. Nem állok az útjába. Ha így lesz,
igaz barátsággal engedem el.
Erre még én is nagyot sóhajtottam. Apám egyenes derékkal
dőlt hátra, és hálatelt pillantást vetett elsőszülött fiára. Semmit sem
válaszolt, csak a szeme mondta: „Köszönöm!”
Napsárkány önmagán emelkedett túl. Elment, ameddig
elmehetett. Pedig apámmal szemben neki lehetett a legtöbb oka a sértődöttségre,
hiszen sokszor és állhatatosan ismételt kérelmei ellenére sem avatta be őt a
varázsló-lét igazi titkaiba. Mégis megérezte, hogy apámnak most szüksége van
rá. Először és utoljára. Napsárkány megérezte a kimondatlan kérést, meghallotta
a szót. Mondta, amit mondania kellett. Nem így Szélfarkas.
Éppen akkor, amikor apám lelkéről mázsás kőkoloncok
bucskáztak tova, és az arcán újra mosolyt pillantottunk meg – nem torz kis
fintort, hanem igazi, örömteli mosolyt, amit már nagyon régen nem láttunk –
Szélfarkas indulatosan pattant fel a helyéről.
-
Tiltakozom! – rikácsolta szenvedélyesen. – Szüzességre
ítéltek egy ifjú nőt ennek a félnótás szellemidomárnak a kedvéért! Foglalkozz
te csak a sanda hókuszpókuszaiddal, bátyám, kergesd csak a rég köddé vált
én-hatalmat, mint sánta kutya a felhők árnyékát, játssz bújócskát az
esthajnalcsillaggal, de azt nem tűröm, hogy magad mellé köss egy fiatal lányt! A
nőnek férfira van szüksége! Igazi férfira! Nem a varázstudomány avítt
szemétdombján gyászszegélyes körmökkel vájkáló önkéntes kappanra!
Napsárkánynak a szeme se rebbent.
-
Tartom magam ahhoz, amit mondtam – felelte nyugodtan.
-
Tudod mit? – rikkantotta Szélfarkas. – Nekem kell az a
nő! Én akarom feleségül venni! – beleborzongtam. Szegény Holdsarló! – Azt
akarom, hogy az én feleségem legyen!
-
Csak ha ő is téged választana – mondta Napsárkány.
-
Én már őt választottam! – Szélfarkas belelovallta
magát. – Az én asszonyom lesz!
Most már Napsárkányt is elhagyta a béketűrés.
-
Sohasem lesz az! – mondta halk, fegyelmezett hangon, de
valami olyan jegesen fenyegető tekintettel, hogy attól magam is megijedtem.
De Szélfarkas nem. Szélfarkasnak nem volt szeme az emberi
arc rejtelmeire. Túlságosan elfoglalta becsvágya, meg saját vélt nagyságának
fanatikus imádata.
-
Elveszem tőled, te félig-varázsló, félig-férfi! –
sziszegte Napsárkány felé. – Elveszem akár fegyverrel is!
A hadüzenet elhangzott. Napsárkány imponáló nyugalommal
fogadta.
-
Meglátjuk, kedves öcsém – mosolygott villogó fogakkal,
akár a zsákmányra leső tigris.
Szélfarkas ekkor hevesen gesztikulálva újból felugrott, de
apám most már megelégelte. Hangja halkam, de ellentmondást nem tűrően csengett:
-
Megfeledkeztél magadról, fiam!
Szélfarkas motyogott valamit, és visszaült a helyére. Egyre
Napsárkányt bámulta, aki derűs gőggel nézett vissza rá.
Most már valóban én következtem.
-
Harmóniára vágyom, apám. Nem akarok sem én-hatalmat,
sem technikai mindenhatóságot, mint a testvéreim. A természetet leigázni
botorság, mert nem tudunk jobb világot létrehozni helyette. Olyan világban
szeretnék élni, ahol minden ember alkot, és mindenki része a természetnek.
Hirdetett álságos szabadság helyett igazi testvériségre vágyom. Olyan világra,
ahol igaz, ami örök, és örök, ami igaz. Még magam sem tudom, hogy az milyen, de
amíg létezem, keresni fogom.
-
Ábrándozó! – legyintett Napsárkány.
-
Ostoba fajankó! – rikácsolta Szélfarkas.
Apám most újra elmosolyodott. Galambősz haja fehér
dicsőségkoszorúként övezte szelíd vonásait.
-
A céljaid talán elérhetetlenek, - mondta nekem
végtelenül nagy, szinte tapintható, érzékelhető szeretettel. – de a lelkedben
béke van, fiam. Bocsásd meg nekem, az öregembernek, ha valahol, valamikor
akaratom ellenére vétettem ellened.
Hogy mire gondolt, nem tudta más, csak mi ketten. Ő és én.
Belém látott az apám. Belém látott mélyen és igazán.
*
Együtt maradtunk, de már semmi sem volt a régi. Évek óta
mélyben lappangó, elfojtott feszültségek kerültek a felszínre, vagy annak
közelébe. Még közös volt a házunk, de már nem volt közös az utunk. Elválásunk
megkezdődött.
Napsárkány és Szélfarkas között az ellentét immár
megoldhatatlanná vált, a két banya pedig még tovább tüzelte őket egymás ellen.
Szélfarkas részéről a viszony egyre inkább a nyílt ellenségeskedés köntösét
öltötte, amire Napsárkány rideg leereszkedéssel válaszolt. Engem mindketten hol
a mérleg nyelvének tekintettek, hol meg levegőnek néztek – ahogy a kedvük
tartotta.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Napsárkány
Szélfarkast sem vette igazán komolyan – vagy nem mutatta. Hónapokig előkelő
közönnyel bánt vele, míg Szélfarkas parlagi hangoskodása ki nem hozta a
sodrából.
Akkor Napsárkány leereszkedett hozzám. Kihívott a parkba, a
mirtuszok közé, ahol kellemesen hűsítette arcunkat a langy alkonyi szellő. A
közeli fákon madarak énekeltek, s Napsárkány elszánt arca éles ellentétben állt
az este virágzó békéjével.
-
Fénysugár! – kezdte fojtott hangon. – elegem van drága
testvérünkből, Szélfarkasból! Gyűlölködésével, nagyszájú, fenekedő
hetvenkedésével megmérgezi apánk utolsó napjait. Azt javaslom, mi ketten fogjuk
meg, adjuk el rabszolgának valami távoli országba, hadd tanulja meg, mit is
jelent az a kétkezi munka, amelyről annyit papol. Akkor végre emberséget
tanulna! Segítened kell, Fénysugár! Apánknak majd azt mondjuk, Szélfarkas
testvérünk Asztlantba utazott. Ha velem tartasz, apánk nem fog gyanút.
Reménykedve leste szavai hatását, de én felháborodva
fordultam el, és undorral vetettem oda:
-
Napsárkány bátyám, tisztellek, de Szélfarkas is a
testvérem- nem teszek gonoszat ellene!
Megvető pillantást vetett rám, és faképnél hagyott.
Néhány napig viszonylagos csendesség volt. Aztán Napsárkány
taktikát változtatott. A hangoskodásra alattomos támadásokkal felelt.
Szélfarkast egyre több kisebb-nagyobb kellemetlenség érte. Ezek ellen képtelen
volt védekezni. Amikor aztán Napsárkány sugallatára ismeretlenek alaposan
elagyabugyálták, elfutotta a pulykaméreg.
Akkor Szélfarkas leereszkedett hozzám. Kihívott a parkba, a
mirtuszok közé, ahol kellemesen hűsítette arcunkat a langy alkonyi szellő. A
közeli fákon madarak énekeltek, s Szélfarkas feldúlt arca éles ellentétben állt
az este virágzó békéjével.
-
Fénysugár! – kezdte fojtott hangon. – Elegem van drága
testvérünkből, Napsárkányból! Én-hatalmi ábrándjaival és sunyi gonoszságával
megmérgezi apánk utolsó napjait. Azt javaslom, mi ketten öljük meg, hadd
költözzön idő előtt új testbe, hadd tanulja meg, mit is jelent egyedül, támasz
nélkül küzdeni a varázstudományért. Akkor végre emberséget tanulna! Segítened
kell, Fénysugár! Apánknak majd azt mondjuk, Napsárkány testvérünk Asztlantba
utazott. Ha velem tartasz, apánk nem fog gyanút!
Reménykedve leste szavai hatását, de én felháborodva
fordultam el, és undorral vetettem oda:
-
Szélfarkas bátyám, tisztellek, de Napsárkány is a
testvérem. Nem teszek gonoszat ellene!
Gyűlölködő pillantást vetett rám
és faképnél hagyott.
Néhány napig viszonylagos csendesség volt. akkor Napsárkány
bátyám feladta tartózkodását, és odajött hozzám.
-
Fénysugár öcsém! Apánk haldoklik, és nekem, az idősebb
testvérnek kötelességem téged gyámolítani. Legelőbb is azt akarom, láss a
tulajdon szemeddel, hogy megtanulj férfiként ítéletet mondani. Készülj az útra,
azonnal indulunk!
Két napig utaztunk szamarak vonta szekéren, azon túl
Napsárkány hatalma repített bennünket. Mindig napkelet felé. A város, amit a
harmadik napon megpillantottunk, szegényes volt, kezdetén az útnak és a
dicsőségnek. Az egész nem volt nagyobb, mint a Tengeristen temploma
Asztlantban. Az emberek izmosak voltak, bőrüket barnára cserzette a forrón tűző
nap. Aprócska ágyékkötőn s varratlan ingen kívül egyebet nem viseltek.
-
Ma teszik le a toronytemplom alapkövét – fordult hozzám
Napsárkány. – Gyere, nézd meg, milyen az, ha az ember épít!
Folytatása következik.
