Család, Munka, Szerelem

Család,
Munka, Szerelem;
Ez a három kell nekem!

Az Idő bárhogy suhan,
Életemnek célja van.

Szerelem,
Munka,
Család;
Erre épül a világ.

Család,
Munka,
Szerelem;
Ez adja az életem.

Hogy mi lesz a világunkban...

Hogy mi lesz a világunkban,
Háború, vagy
Béke?
Nem Isten, hanem mi vagyunk
Felelősek érte.

Hogy lehet-e majd valaha
Emberibb jövendő,
Szabad akaratunkon áll,
Miénk a teendő...

Megtaláljuk-e vajon a
Jövő útját máris?
Vagy zsarnokságba húz minket
Globál-liberális?

Isten által vagyunk
Itt van
Bennünk
És Felettünk;
De amit nekünk kell tennük,
Nem teszi helyettünk.

Arany János és a nyelvi játék

Arany János a magyar nyelv virtuóz ismerője és használója volt. Csípős humorát akkor sokan ismerték, ma már csak feljegyzésekből tudunk róla.

Az 1850-es években a nagykőrösi református gimnázium tanára volt. Tanítványainak zöme sose feledte el.

Amikor egyszer – már idős korában – Arany valamiért Nagykőrösön járt, összefutott egy volt tanítvánnyal. A fickó finoman szólva sem tartozott a kedvencei közé. Szerencsére más osztályba járt, Arany professzor ott csak helyettesítőként tartott időnként órát. A fiú akkor is kellemetlen alak volt. Tüntetően császárhű családból való, aki rendszeresen tett a szabadságharc hőseire gyalázkodó megjegyzéseket.

Amikor hosszú évek múlva találkoztak, Arany kedvetlenül fogadta a fickó jelentkezését. Nem tudott megszabadulni tőle, kénytelen volt társalogni.

De a volt diák aligha sejtette, mi vár rá.

-         Mi lett magából?

A fickó kihúzta magát:

- Ügyvéd.

Arany vállat vont:

- És van ügye?

A fickó a fejét vakarta.

- Nincs.

- Akkor ügyetlen.

A fickó ijedten tiltakozott.

- Volt már egy!

- Akkor együgyű.
- Azt is csakhamar másra bízták.
- Akkor most ügyefogyott.

A félelmek láthatára

A félelmek láthatárát
Felhő övezi,
Gyülekeznek jövendő Tél
Előőrsei.

Vén közömbös fagyseregek,
Nyegle viharok,
Várják, hogy a teremtőjük
Majd értük kopog.

Létroppantó katasztrófák
Végtelen sora;
Vagy jönnek, vagy nem is kelnek
Életre soha.

A félelmek láthatárán
Sunyi tél-bohóc,
Pillantására vár számos
Jövő-martalóc

Rettenetes téli napok
Sora toporog,
Rossz, buta, szadista végzet
Foga csikorog.

Sok mogorva virtuális
Légitámadás;
Háborúkról ábrándozik
A vén lópatás.

A félelmek láthatára
Csak képzelt porond;
Nélkülünk nem lesz egyéb, mint
Csalfa horizont.

Helytállás a profán létben

Helytállás a profán létben;
Sosem kolompol az Érdem.

Profán hősök - ünnep-lények;
Hétköznapokban a lényeg.

Lét falára faggyút kentek
A fordított értékrendek.

Helytállás a profán létben;
Félig Földön,
Félig Égben...

Szerelem és líra - CCLXXVI.

KÉTSZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ezt előre bocsátva nézem tovább Méltató ájuldozásait:

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Tipikus esete a kötelező légbőlkapottságnak.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Ezt a zengzetes retorikával megvert tirádát a versnek szinte egyetlen sora sem támogatja.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Nemrég tekintettem végig a versen.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Ennek fényében ez a hozsanna – elképesztő.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Mi bizonyítja?

A vers melyik részével érvel?

Hol vannak a mű azon részei, amelyek ezt az „értékelést” támogatják?

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Pedig a méltató valahol azért érzi, hogy nem olyan szép a menyasszony…

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Nézzük csak, mit is mond:

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Min is lépett túl méltató szerint a Költő? Minek a görcsein?

Ø      a befeszült küldetés,

Ø      a zengzetes retorika

Mit akar ez jelenteni?

Mi az a „befeszült küldetés”?

Mi az a „a zengzetes retorika”?

Hogyan lehetne a küldetés „befeszült”?

Miről áradozik itt Méltató?

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Tévedés elkerülésére, ez nem szitok. Méltatás.

Mert mit is mond itt?

Nagyjából azt, hogy Parti Nagy verse nem tükröz költői küldetéstudatot, és nem tartalmaz valamirevaló retorikai – értsd poétikai – eszköztárat…

Folytatása következik.

Októberünk vénülőben

Októberünk vénülőben,
Hull az Idő könnye bőven...

Ködösre hűltek a falak,
Levélszőnyeg a fák alatt.

A Nyár gazos sírja felett
Csörömpölnek a levelek.

Októberünk vénülőben,
Jelenünk meg vén erdőben...

Az Abszurd partjai felé

Fújnak a Cohn Bendit-szelek,
A vén hajó remeg,
S a láthatáron trónol -
A Rettenet...

Jogok meg kötelességek
Rossz dogmákká fagynak,
Profán agymenések
Szentelvizet kapnak,
Közönséges erőszaknak
"Jogvédői" vannak...

Európa,
Európa...
Rossz doktrínáid szemétdombra vetnek,
Felsejlenek távoli partjai
Valami abszurd,
Gonosz rettenetnek...

Októberi hulló falevél

Októberi hulló falevél..
Minden Jövő
Előbb
A Múltban
Él.

A vastag, friss avarszőnyeg kopog,
Félénk,
Rossz álmú
Jövő
Nyomorog.

Belepi lábnyomainkat az Ősz;
Emlékeink:
Megannyi
Fürge
Őz...

Októberi hulló falevél...
Az ember sose
Önmagának
Él...

Ha az Idő érne...

Ha az Idő érne,
Az ember nem félne;
Végzet-szabta történelem
Elkotródna félre.

Ha Jövő kerülne,
Elibénk terülne,
A Múltat is elhívhatnánk
Gyönyörködni benne.

Szelíd jelen lenne,
Tenyerünkből enne,
Betölthetné lelkünket az
Öröklét szerelme.

Hogyan újul meg a Líra?

Hogyan újul meg a Líra?
Mint elvarázsolt kabát?
Esetleg "modern szellemben"
Felszámolja - önmagát?

Nem hiszem...
A Líra nem öngyilkosjelölt
Rímfaragók
Rossz, posztmodern
Disznóölő kése,
A Líra az Emberiség
Örök szívverése...

Álköltészet van
Címért,
Díjakért
A Líra - felelős az Emberért.

Hogyan újul meg a Líra?
Tán doktrínák nyomán?
A jó, engedelmes papír
Fut a nyomda után?

Nem hiszem...
A Líra nem hivatal függvénye,
Nem hatalom kénye;
Nem titulus ragyog benne,
Hanem
Lélek fénye.

Magyarázhatja ám a kuvikot
Saskeselyűnek akárhány torok,
Szegény madár továbbra is
Huhog.

Hogyan újul meg a Líra?
"Felülről" talán?
Új dohos ránc húzódik
A kánon hajlatán?

Nem hiszem...
Közönséges profán okoskodás,
Mint kiszáradt fán tavalyi dió,
Merőben eltérő dimenzió...

Míg Élet van,
Míg emberszív dobog,
Lesznek
Szerelmek,
Vágyak,
Ritmusok.

A Lírában zendül
A Lélek húrja,
Míg Élet van,
Újul a Líra,
Mindig,
Mindig
Újra..

Margit körút, Corvin köz, Magyarország

Margit körút..

Corvin köz…

Magyarország…

Idegen hangzású, furcsa nevek

Sorát önti elő a rádió,

Áradnak, mint zabolátlan folyó,

Bennünk egy messzi kis ország vonaglik,

Míg Európa borotválkozik.

Emitt béke, üzlet, hétköznapok,

Demokratikus jólét, nap ragyog,

Felriadva csak hála jár az égnek;

Valahol messze, túl a kerítésen

Sztálin-szobor dől, orosz tankok égnek…

Egy ország Európa közepén,

Ahol a végzet reszketni tanul…

Margit körút..

Corvin köz…

Magyarország…

A „nagy orosz” hatalom meginog,

És túlerővel néznek szembe most is,

Mint évszázadok óta annyiszor:

A Magyarok..

Megint a Magyarok…

Varjúsereg, pufajka, halál-nóta;

Páholyból nézi, mint egy futballmeccset

A vén, totyakos, rémült Európa…

Egy ország Európa peremén,

Ahol gyilkolt orosz, török, tatár,

De egyik sem jutott tovább, nyugatra.

Lyukas zászlók,

Bátor fiatalok…

A tépett túlerő legyűrte őket,

S gyorsan felejt a tespedt Európa…

Felemelő volt,

Igaz, szent – halálos.

Idő hullámán tűnt el szem elől,

S a vénülő esztendők széjjelhordták.

Margit körút,

Corvin köz,

Magyarország…

Szerelem és líra - CCLXXV.

KÉTSZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

Itt érvényesül a „kötelező légbőlkapottság” elve. A kánon versei nem törekednek lírai élményközösségre, még a kánonhoz tartozó személyekkel sem, sajátos műnyelven íródtak, sem érzelmi, sem pedig értelmi oldalról nem megközelíthetők.

Olvasni senki sem olvassa őket a „bennfenteseken” kívül. Voltaképpen ezt nem is akarják. A kánon igyekszik minél teljesebben elzárkózni a közönségtől. Fentebb szóltam arról, hogy akad már olyan, a kánonhoz tartozó tollforgató, aki a verskedvelést is „dilettantizmusnak” minősítette.

Az oka érthető.

Ha a kanonizált verseket a kánon tagjain kívül senki más nem olvasná, a megvédelmezésük sokkal kevesebb energiát igényelne. Akkor teljes nyugalommal lehet áradozni a költészet elérhetetlen magasságokban szárnyaló színvonaláról, a briliáns versekről, amit az ostoba közember képtelen megérteni. A kánon számára voltaképpen ez volna az ideális helyzet. Krokodilkönnyeket sírhatna az érdektelenség miatt, de magában örvendezne.

A gyakorlatban erre törekszik.

Ennek egyik eszköze a „kötelező légbőlkapottság” elve. Mivel a kánon által favorizált művek támogatásra szorulnak, támogatni kell őket – erre való a kánon infrastruktúrája. Remekművekké kell őket magyarázni. Ennek nincs más technikája, mint a belemagyarázás. Olyan értékeket kell tulajdonítani nekik, aminőkkel nem rendelkeznek. Ehhez az is kell, hogy olyan tartalmat tulajdonítsunk nekik, ami nem található bennük. A légbőlkapottság tehát – kötelező.

Folytatása következik.

Fantomok az őszi csendben

Fantomok az őszi csendben,
Varjak kárognak rekedten.

Fondor alkonyat betakar,
Árulást zörög az avar.

Alpok felől fordul a szél,
Alattomos nótát regél.

Fantomok az őszi csendben,
Komor, ínséges menetben.

Elárult jó Babilonok
Felszámolt világa morog...

Feledtetett Atlantiszok
Szellemfogsora csikorog.

Fantomok avarba zárva,
Önfeladásunkra várva...

Késő este - egy hosszú nap után

Késő este - egy hosszú nap után;
Bólogat a közelmúlt
Az öreg körtefán...

Ősz meg a gond - két vénülő iker;
Semmibe csábít az anyag.
Mégis élni kell.

Tétova buszra száll fel az Idő;
Régi menyasszony a Remény,
Még sincs esküvő.

Késő este - egy hosszú nap után;
Etikásdit játszik a pénz
Az uborkafán.

Hallgat a Szent és harsog a profán,
Egyre vastagabb a pára
Isten ablakán.

Hüppög az árva, vézna kis Jövő;
A valódi Életre már
Nem marad erő.

Késő este - egy hosszú nap után;
Sajtó-demokrácia ül
Rozsdás lópatán.

Késő este - egy hosszú nap után;
Világháború készül a
Régi kaptafán.

Késő este - egy hosszú nap után;
Nem mérce sem a siker,
Sem a pénz
Ezután.

Mégis,
Mégis...
Most kell a nevetés;
Tudjuk már, hogy a világban
Nincs elrendelés.

Valahol mindig...

Valahol mindig szól a Dal,
Valaki mindig Jót akar.

Valahol elcsitul a szél,
Valaki mindig szépen él.

A Szerelem
Valahol mindig éget,
Valahol mindig tovább tart az Élet.

Valahol mindig szép a Szép,
Valaki most előre lép.

Valahol mindig jó a Jó,
Valahol mindig szép a Szó.

Valahol kushad a végzet,
Valahol mindig élni tud az Élet.

Októberi sár

Októberi sár...
A tévelygő Történelem
Majd hazatalál...
A vén Idő
Jövőre,
Vagy újdonatúj Atlantiszra vár..
Októberi sár...

Októberi sár...
Októberi sár...

Októberi sár..
Latyakos belenyugvásban
Úszik a határ...
Véres barantára készül
A dollár-tatár.

Októberi sár...
Októberi sár...

Októberi sár...
Isten és a világ esze
Nem egy srófra jár.
Nem piac az emberiség,
Nem is szó-bazár.

Októberi sár...
Októberi sár...

Októberi sár,
Az Idő vén batár,
Sose nézi, hogy az első kanyarban
Mi vár.

Októberi sár...
Októberi sár...
A tévelygő Történelem
Majd hazatalál...

Boldog leltár

Életemnek van értelme;
Enyém Anikóm szerelme.

Két gyönyörű felnőtt Lányom;
Örömöm Bennük találom.

Van gyönyörű Magyarhonom,
Meghitt, csendes kis Otthonom.

Hogy mégis minek van híja?
Nekrológom majd megírja.

Este van..

Este van,
Este van,
Péntek este van...
Az egész hét bajkészlete
Semmibe suhan.

Lassan és
Tétován
Száll le a sötét,
Fél még az Ősz birtokolni
A Nyár örökét.

Őszies
Illatok,
Telihold ragyog;
Szépen kell az Őszt fogadni,
Drága Magyarok.

Szerelem és líra - CCLXXIV.

KÉTSZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ

A „kötelező légbőlkapottság” elve a rendszer alapvető tulajdonságaiból következik. Olyan tulajdonságokkal kell a kanonizált műveket felruházni, amiket „csak a vájtfülűek vesznek észre” rajtuk. Ennek fenntartása a rendszer elemi érdeke.

A kánon tagjai igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy a hétköznapi embereket felülmúló érzékük van ahhoz, hogy a látszólag semmiféle értéket sem, vagy igen kevés értéket hordozó művekben „felfedezzék” a remekművet. Erre szolgál a „kötelező légbőlkapottság” elve.

A „kötelező légbőlkapottság” elvét egészítik ki az olyan megfontolások, amelyek eleve értékké kanonizálnak valamiféle személyes szempontot, vagy szubkulturális közhelyet. Az ilyesmiből lesznek a hírhedt belső utalások.

Ilyen és ezekhez hasonló „irodalmi szempontok” alapján értékel a kánon. Ezek a valódí lírai értékkel köszönő viszonyban sincsenek.

Ha a kívülálló közönség előtt nyilvánvaló lesz az eljárás hamissága, a kánon okafogyottá válik.

Egy klasszikus versbe nem lehet „beleérteni” olyasmit, ami nincs benne. A klasszikus verset sokan olvassák, észreveszik, a megalapozatlan állítás nevetségessé válik.

A hagyományos művel ezt azért sem lehet megtenni, mert az – a költészet ősi hagyományaihoz hűen – mindent megtesz azért, hogy Olvasóját lírai élményközösséghez juttassa. Mindenki számára megközelíthető. Lehet, hogy „közérthető”, lehet, hogy nem teljesen az, de ugyanazon a nyelven szól, mint az olvasója.

Hát a kánon verse?

Folytatása következik.

Az eső rojtosra áztat

Az eső rojtosra áztat
Elveket,
Meg terveket;
Sohasem Isten az, aki
Jobb jövővel hiteget.

Egyre hull a híg latyakba
Doktrínákkal vert jövő,
Nem caplathat át a sáron
Más,
Csupán a friss erő.

Októberi szürke égből
Egyre hull az áradat,
Pesszimizmussal töltené
A reménység-kádakat.

Az eső rojtosra áztat
Pomádés nemhiteket;
Vén szenilis szkepsziseket
Naponta sárba temet.

Pacallá ázik az ördög,
A vén zsákmányra leső,
Nem hiszi el, hogy valaha
Még elállhat az eső.

Őszi este éneke

Őszi este éneke;
Vén homályos ó rege.

Sajog a Múlt valahol;
Legendákban Ősz dalol.

Minden fájdalmas titok
Mélyében Ősz kavarog.

Őszi este éneke;
Nem regény - nem is mese.

Amit csak az ész feled,
Veszendőbe nem mehet.

Isten sohasem henyél;
Atlantisz - az Őszben él.

Őszi este éneke;
El nem oszlik - sohase.

Október közepén

Kert végében Ősz kapirgál,
Rövidül a nappal,
Hosszabb lesz a nosztalgia
Minden pillanattal.

Deresedő vén Október
A Múlttól lesz részeg,
Megbűvölik Idő-rések,
Idő-áttűnések 

Csípős októberi éjben
Múltak kavarognak,
Szava-lelke itt bolyong
Hajdan tegnapoknak.

Október közepén..
Az Ősz örök peremén..
Miközben valahol
Távol
Ádvent jön felénk.

Lassan múlik a vasárnap...

Lassan múlik a vasárnap,
Újabb nehéz napok várnak...

Sötétedik a láthatár,
A temető halottra vár.

Külön világ minden bokor,
A szél fellegeket sodor.

Lassan múlik a vasárnap,
Nagyapja por a sárnak.

Nő a Múlt, fogy a Jövendő,
A Remény csak piros kendő.

Jó tervek maradnak félbe,
Ballagunk tovább - a Télbe.

Lassan múlik a vasárnap,
Hétfő szelei grasszálnak.

Lelkünket csendben átjárja
Az Ősz lanyha muzsikája.

Ősz-fantomok halkan járnak,
Lassan múlik a vasárnap.

Októberbe ért az Élet

Októberbe ért az Élet,
Bágyadtabbak a Remények.

Az arany csak fényes bádog,
Életszerűbbek az Álmok.

Szent hétköznapi Jók, Szépek;
Októberben szép az Élet.

Októberbe ért az Élet,
Leginkább - Miattad élek...

Egyedül a Lét leteper,
Párosan meg - édes teher.

Férfinek nő - nőnek férfi;
Szeretni, nemzeni, élni...

Októberbe ért az Élet,
Mind rövidebb napra ébred.

A félelem időt metél;
Egyre közelebb jön a Tél.

Nemlét csábít néma csöndbe,
Isten - itt fogna örökre.

Októberbe ért az Élet,
Isten tud
Kezdetet,
Véget.

Színezüst Ősz

Kesernyés, vén alkonyatban
Égre száll a füst,
A Nyár Élet-zöldet hordott,
Az Ősz - színezüst.

Visszanyeri a hatalmát
Felettünk a szél,
Elfeledett Kezdetekről
Bús nótát mesél.

Színezüst Ősz,
Színezüst Ősz,
Sok kis öröm
Nagy bánatot legyőz.

Felleg borul a világra,
Mint egy öreg üst,
Szürke napok, szürke álmok,
Minden színezüst.

Sáros pocsolyákban úszva
Vénül a határ,
Öregszik a föld, az ég, a szó,
A napsugár.

Színezüst ősz,
Színezüst ősz,
Múlt-banya
Káposztát főz.

Nap nap után

Nap nap után
Telik az Ősz,
Sután...

Még sok levél
Gubbaszt fenn
A fán.

Szunyog zümmög
Dollár-ló
Farán...

Vén ördög battyog
Média után
Lópatán...

Nap nap után
Ballag az Ősz
A Múlt nyomán...

Vén Remény kopog
Isten ablakán...

Október, vén bonviván

Október, vén bonviván,
Lohol a Remény után.

Rikácsolnak ősz-dobok,
Sunyi felleg gomolyog.

Fonnyad sok kerti virág,
Háborúval játszadozik
A világ.

Október, vén bonviván,
Fáradt, ősz és - karakán.

Sosem a halál erős,
Csak a világ eszelős.

Csökönyös a talpbetét,
Úgy tűnik, hogy Európa megunta
Az életét.

Október, vén bonviván,
Fejét csóválja talán.

Zörögnek, akár a mák,
Az ügyetlen doktrínák,

Európa vén szamár,
Szenilis naivitása
Világtalan és
Sivár.

Nemhiteknek alkonyán
Október,
Vén bonviván.

A Nap túloldalán...

Aranytányér
A Nap túloldalán...
Isten könnye
Abban gyűlik talán...

Talán,
Talán...
A Nap túloldalán...

Remény haldoklik
Őszi éjszakán,
Majd feltámad
A Nap túloldalán...

Majd feltámad
A Nap túloldalán...

Ködtócsa Európa alkonyán...
Majd eloszlik
A Nap túloldalán...

Majd eloszlik
A Nap túloldalán...

Békés Jövő
A Nap túloldalán..
Egy szép napon majd
Ideér talán...

Talán,
Talán...
A Nap túloldalán...

A Múlt feje
Egy horgas kopjafán...
Majd visszanő
A Nap túloldalán...

Majd visszanő
A Nap túloldalán...

Aranytányér
A Nap túloldalán...
Isten könnye
Abban gyűlik talán...

Talán,
Talán...
A Nap túloldalán...

Nyírkos eső szemereg...

Nyirkos eső szemereg,
A világ poshadt-kerek,
Csüggedt tócsák gödreiben
Cinizmusok fürdenek.

Október - esők hona,
Recseg az ősz-harsona,
Nyár-tagadók árkaiban
Szürke köd a vacsora.

Szegény ember - ingyen fél,
Az igazság halkan él,
Kertek alatt gyülekezik,
Készül már a Tél.

Nyirkos eső szemereg,
A világ poshadt-kerek,
Csüggedt tócsák gödreiben
Cinizmusok fürdenek.

Tegnap házasodtam - hiszek a Jövőben

Tegnap házasodtam - hiszek a Jövőben,
Sírig tartó házasságban,
Dolgos öregségben.

Egy negyedszázadnyi boldog házasságot
Derék papja által
Isten is megáldott...

Gyönyörű Családdal,
Munkában,
Erőben;
Boldog ember vagyok - hiszek a Jövőben.

Tegnap házasodtam - hiszek a Jövőben,
Munkában,
Szent Boldogságban,
Teremtő erőben.

Dollárvégzet-horda a profitját várja,
Azt hiszi, hogy a Jövendő a farkát csóválja...

Hiszek a Jövőben,
Hiszek a Hazában,
Hiszek Magyarország integritásában.

Tegnap házasodtam - hiszek a Jövőben,
Sírig tartó házasságban,
Dolgos öregségben.

Templomi esküvőnk napján

Csendes dallamot búg az ősz-fagott;
Negyedszázada várjuk e napot.

Október,
Napfény,
Színes levelek;
Kortalan Létünk felettünk lebeg.

Finom színpompás októberi fák;
Talán mindig szent marad a világ...

Minden mosolyban Isten lakozik,
Megáldja, ami összetartozik.

Az Ősz a meghitt emlékek hona;
Vár minket Sarkad kicsiny temploma...