Beleszerettünk Egymásba

Beleszerettünk 
Egymásba
Valaha,

Első látásra.

Amilyennek megláttalak,

Ma is épp olyannak látlak,

S Te is olyannak látsz engem,

Mint amikor szembeültem

Veled

Ott, az étkezdében,

Csak tegnap volt,

Milyen régen...

Valaha

Első látásra

Szerettünk bele

Egymásba.

Hálát adok az Istennek

Hálát adok az

Istennek,
Hogy szeretek és

Szeretnek.

Hogy udvaromon

Nap ragyog,

Hogy élek és

Dolgozhatok.

Hogy van még mit

Megköszönnöm,

Hogy van Kihez

Hazajönnöm.

Szerethetek,

Szerethetnek.

Hálát adok

Az Istennek.

Hun és avar szólni készül

Hun és avar szólni készül

A hazug szó meg nem térül.

A Múltnak új medret nem ás

Másfél százados rombolás.

Krónikák csendben figyelnek,

Ha jól kérdezünk,

Felelnek.

Felnézünk a pannon

Égre;

Az Urálból

Vissza,

Végre.

Tagadott Múlt újra épül;

Hun és avar szólni készül.

Homérosz az Öröklétben

Homérosz
Az Öröklétben,

Tán büszkén, de nem kevélyen

Trónol túlvilági hegyen,

Ő a

Titokfejedelem,

Ül szép csendesen merengve,

S derűsen néz

A Jelenre.

Élete már örök ködben,

Művei tartják életben.

Írásaiból tanulunk,

S az Emberről

Mit sem tudunk.

Alacsony volt?

Magas?

Izmos?

Tán vak volt,

De az se biztos.

A tudomány erősködne,

Kérődzve és erőlködve

Próbál a nyomára jutni,

Mégse lehet semmit tudni,

Hogy hol élt, hogyan és mikor.

Na, de a tudomány frivol,

S ha a múlt keményen néma,

Tudás helyett lesz - doktrína,

S Homéroszt a tények helyett -

Megszállták az elméletek.

Volt olyan, hogy letagadták,

Azt később  nagyon megbánták.

Megkettőzték, darabolták,

Műveit másokra fogták,

S ha egy dogma semmivé lett,

Találtak más rögeszméket.

Homérosz csöndben mosolygott,

De néha közéjük csapott,

S újabb ostoba doktrína

Szállt örökre a pokolba.

Ködalakját némán nézzük,

Szeretjük,

De ma sem értjük.

Trónol túlvilági hegyen,

Ő a

Titokfejedelem,

Ül szép csendesen merengve,

S derűsen néz

A Jelenre.

Büszkén

De sosem kevélyen

Homérosz

Az öröklétben.

Hatvanötödik évemben

Hatvanötödik évemben

Nem hiszem, hogy van véletlen.

Hogy holt anyag titkot kevert,

S véletlenül életre kelt.

De hiszem: bennünk

A Lélek;

S a Lét törvénye

Az Élet.

Nem hiszek a hivatalban,

Süket kánon-hatalomban,

Individuális gőgben,

Világ-felelőtlenségben,

De hiszek 

Identitásban,

Hit

Szabad Akaratában,

Becsületben,

Tisztességben,

Hogy jóra való

Az Ember.

Nem hiszek a túlerőben,

Világprofit-keltetőben,

Hazug demagógiában,

Globális világkarámban,

Ahol összekevert népek

Lebutított nyája béget.

De hiszem:

Nemzetek, Népek

Egyszer majd felnőtté érnek,

S Múltat-Jövőt kézbe véve,

Lesz majd Jelen,

Lesz majd

Béke.

Nyári napon,

Békességben;

Hatvanötödik évemben.

Két világháború után

Két világháború után

Néz az Ember nagyon bután.

Áll a jövő kapujában,

De csalódott önmagában,

Ezért még nem mer belépni,

Még fél hinni,

Fél nem félni.

Ha hitét elveszítette,

Tán önmagát engesztelje?

Álpátosz és hamis gesztus

Után mindig új konfliktus.

Nem bocsánatot kell kérni,

Csak tisztességesen élni.

Hatalom, profit - bálványok;

Fölöttük vén varjú károg,

Hív újabb zsákutcák felé,

Újabb versengések elé,

Hogy a jövő megint legyen

Kölcsönösen előnytelen.

Most sem vagyunk jobbak, szebbek,

Most sem vagyunk "fejlettebbek".

Nem számsorok, statisztikák,

Nem fegyveres ármádiák,

Nem üres kánon-kultúra

Készít fel az igaz útra,

Nem is nagyképű tudomány

Hanem csak az 

Érzés...

Talán.

Csak a bennünk lakó

Isten,

Tiszte, hogy tovább segítsen.

Néz az Ember nagyon bután

Két világháború után.

Fiatalabb driász - Nagy temető a régmúltban

Nagy temető a régmúltban,

Időtől össze nem roppan.

Mélyében nyugszik nagyon rég

Egy Előző Emberiség.

Sírján sok évezred szipog;

Titka - ezerszeres titok.

Egy sokat tűrt régi világ

Szenvedte a tragédiát,

S az amnéziás jelen

Szemén dogmahályog terem,

Feltámadni sose hagyja,

Emlékét is letagadja.

Ha feljönne a múlton át,

Elsüllyednének a dogmák.

Lenne helyettük jobb Jelen,

Meg valódi

Történelem.

Tetszhalálban,

Nyugalomban;

Nagy temető a régnúltban.