Atlantiszban réges régen

Atlantiszban
Réges régen,

Egy csillag se volt az égen.

Vad éjszaka leple alatt

Közeledtek a vízfalak.

Volt egyvalaki

Régesrég,

Mások még nézni se merték,

Volt egy ember, aki látta,

Tán gyökeret vert a lába,

Mások talán menekültek,

Ő nézte a veszedelmet.

Nézte a vad, gonosz csodát,

Pontosan tudta, hogy mit lát,

Hogy hiába menekülnek,

Nincs haszna a rémületnek,

Már kár a kétségbeesés...

Lesz-e majd

Újjászületés.

Összecsaptak a vízfalak,

Minden kérdés

Kérdés marad.

Sötét tömeg

Sötét égen,

Atlantiszban

Réges régen.

Atlantisz szellemisége

Atlantisz szellemisége

Már elsüllyedt nagyon mélyre,

Vagy már belénk van verődve?

Mit örököltünk belőle?

Van köztünk szellemi árok?

Ők mennyire voltak mások?

Mért érzem, hogy 

Tudnunk kéne?

Mért érzem, hogy

Sokat érne?

Tán a 

Jövő Tisztessége

Atlantisz szellemisége?

Poétikusan elmélyült szeptember végi napok

Poétikusan elmélyült
Szeptember végi napok;
Álmodozó vén Nap fénye
Hol izzik,

Hol tántorog.

Hulló levelek zörögnek,

Nosztalgiát búg a szél;

Félénk, rongyos kis jövőnek

Talán mégis lesz fedél.

Nagy halmokba temetkeznek

Az elsárgult levelek;

Az aggódó Tudatokban

Már kemény tél fenyeget.

Összehúzza ködfalát a

Komor Idő-rengeteg;

Csak akkor lesz szép jövő, ha

Vannak boldog emberek.

A Remény, a 

Megbocsátás

Továbbra is

Istené;

De a Hit,

A Felelősség

Örökre

Az Emberé.

Igazi küldetéstudat

Nem a kánonban ragyog;

Poétikusan elmélyült

Szeptember végi napok.

Csúcsra jár az ostobaság

Csúcsra jár az ostobaság;

Ezt igényli most a világ,

Buta agyak bóvlit falnak;

Ez kell minden hivatalnak.

Szalmából nőnek a boglyák;

Az észt majd üldözni fogják.

Nagy tömeg túlkoros gyermek,

Önsorsrontást ünnepelnek.

Pénz vigyorog sztrátosz hátán,

Üzletet bővít a sátán.

Bárgyú globális kedvencek

Hada gyűlölettel henceg.

Az ál-bölcsesség gittet rág;

Csúcsra jár az ostobaság.

Vén bronzkori Történelem

Vén bronzkori 
Történelem

Várja, hogy levegőt vegyen

Valahol a lábunk alatt.

Hallgatunk.

Az Idő szalad.

Indogermán álságokat

Ezer hivatal támogat,

S elaggott mítosz-iparág

Alatt nyugszik

Az Igazság.

Másképpen volt nagyon régen;

Minden másképpen volt

Régen.

Vén bronzkori

Történelem;

Egyszer majd

Előttünk terem.

Vajon az Idő hányféle?

Vajon az Idő
Hányféle?

Úgy véljük, sosem lesz vége,

De mi van, ha egyszer

Mégis?

Van millió hipotézis,

De csak egyféle valóság.

Minden kozmológia tág,

De az összes mégis szűkös.

A filozófia nyűgös,

Fogalmat, tényeket akar,

De sokkal többet eltakar,

Mint amennyit mutatni tud.

Az ember Isten után fut,

De sohasem éri utol.

Vagy mégis

Egyszer?

Valahol?

Mi az Okozat?

Mi az Ok,

A tudomány semmit se fog,

De profán rendszerigénye

Mindenre valamiféle

Magyarázatot követel,

Amit igazságnak ad el,

Hogy letegye a garasát,

És fenntarthassa önmagát.

Az ostobák mindent tudnak,

Viszont semmit fel nem fognak,

Hogy anyag,

Rezgés,

Látomás

Minden?

Vagy tán valami más?

Vajon az Idő hányféle?

Még azt se tudjuk,

Hogy

Él-e...

Szeptember idusa után

Szeptember idusa után

Megrövidül a délután.

Ébred a panasz, a kétség,

Ereszkedik a sötétség.

Minden hétköznap vízzel főz,

Végső percről töpreng az Ősz.

Sommá savanyul az ánizs,

Végül kell majd a kabát is.

Szűnhet derű,

Törhet cserép,

Csak a Lélek

Maradjon ép.

A vén Nap támolyog sután

Szeptember idusa után.