Csak a normális emberek oldalán!

Nyári verejtékben úszik

A politika,

Jobbról csapkod,

Balról csapkod,

Jobbról hápog,

Balról hápog;

Mint egy úszni most tanuló

Kerge kiskacsa.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Egyik jobbról,

Másik balról

Nyögve fuldokol;

Összes ostobaságáért

Mindig mást okol.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Az egyik fegyvert ragadna,

Vagy kaszát-kapát,

A másik meg idehozná

A fél Afrikát…

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Lila ködök jobbról-balról,

Majom vigyorog a fán;

Sehol másutt

Nem lehet jó,

Csak a normális emberek oldalán.

A jövőben?

Vagy globális zagyva

Világ-massza tekereg;

Vagy világ,

Nemzetek,

Családok

És Emberek…

Szegény Föld!

Szegény világ!

Vagy a közösségek

Otthonukká

Érlelik;

Vagy globális

Atlantisszá,

Üzletesedik.

A Világ – globális;

A Haza – lokális;

Aki mindkettőt nem érti,

Nem lehet normális.

Hol lehet most tiszta szívvel

Felsorakozni talán?

Tiszta szívvel,

Becsülettel

Csak a normális emberek oldalán!

Akár a jobb,

Akár a bal -

Fél fülére egyik se hall;

Pártfegyelem,

Rossz műanyag pagoda -

Egyik se jut sehova.

Csodát felelősség tehet:

Egyéni lelkiismeret.

Se fegyveres acsarkodás,

Se rossz  gyáva megalkuvás.

Se faj-elvű ősi vadság,

Se címzetes pénz-szabadság.

Isten

Létet,

Erőt adott;

De nem koldul szavazatot.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - L.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Új helyzet állt elő. A kapitány látta, hogy a várost tovább nem tarthatja. Itt lévő ágyúit a várba küldte, és a katonáknak is parancsot adott, hogy fokozatosan húzódjanak oda vissza. A várost most már sorsára kellett hagynia.

A város lángokban állt. Így került sor az ötödik rohamra. A védők ezzel is felvették a harcot, és csak lassan, öldöklő küzdelemben vonultak vissza a vár felé.

Az ellenségnek komoly veszteségei voltak, de sikert ért el. Övé volt a város. Nekifogott a tűz eloltásának, és igyekezett berendezkedni az elfoglalt városban. Némileg el is aludt a török ébersége.

Hangosan örvendeztek a városban, és zászlókat tűztek ki a városra, éppen a várral szemben. Akkor is létezett már lélektani hadviselés.

Khadim Ali úgy vélte, újabb frontot nyithat. Négy löveget irányított az elfoglalt város északi részéhez, és haladéktalanul tűz alá vetette velük a várat. Nyilván nem a bástyát lövette onnan, hanem közvetlenül a kurtinát, ami mindig nagyon veszélyes a védelemre nézve. Úgy tűnik azonban, hogy a török főparancsnok sem volt elég körültekintő.

Katonái sem.

A védők ezt könyörtelenül kihasználták. Azonnal kitörtek egy váratlan ponton, ami nagy zavarba hozta az ellenséget.

„alig egyórai pihenő után, nem tudták megállni, hogy nagy erővel ki nem törjenek, s a sáncokról el ne űzzék az ellenséget”

Alaposan meglepték a törököt.

„Ujlaki Sebestyén és Radovan vezetése alatt egy titkos kapun át kinyomultak, s egyenesen a sáncokra támadtak. Miután az ellenségből igen sokat lekaszaboltak, néhány ágyúmestert is, a törököket az erődítményből nagy erővel kivetették. Már elfoglalták az ágyúkat is, s ezeket már kezdték helyükből kimozdítani, hogy közeli árokba taszítsák. A törökök nagy sokasága futott azonban oda, s oly ádáz és kegyetlen küzdelem támadt, amilyen még soha, mert  a törökök elszánták magukat, hogy minden erejükkel megvédelmezik az ágyúkat. Több mint négy óráig tartott a csata.”

Ádáz ütközet támadt, a kitörő várvédők szétrombolták az ágyúállást, kárt tettek a lövegekben, sok törököt megöltek, köztük tiszteket is.

A töröknek négy órába telt, mire úrrá lett a helyzeten. A megtámadott ütegállás rendbe hozatala még több időbe.

A védők fegyelmezetten vonultak vissza a várba. Foglyokat is hurcoltak magukkal, közöttük Veli janicsár aga volt a legmagasabb rangú. Emellett huszonkilenc levágott török fejet is bevittek, ezeket a támadók megfélemlítésére nyomban ki is tűzték a falakra.

Veli janicsár aga története némileg bizonytalan. Egy másik forrás ugyanis azt mondja, hogy a kitörő magyarok egy árnyékszékben lapulva találtak rá, a török tiszt könyörgött, „nagy summával” akarta életét megváltani, de a magyarok irgalmatlanul lecsapták a fejét.

A pillanatnyi siker ellenére azért a védők elszántságával is akadtak már problémák az ostromnak ebben az időszakában.

Árulási kísérlet történt.

Folytatása következik.

Mit ér az egyén?

Ugrándozik a nyár-kópé,

A vén Nap kacsint;

A világban

Nagy Testvérek

Egymást marják

Szokásuk szerint.

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Ezer bajra

Millió vigasz;

Sajnos tudjuk:

Egyik se igaz.

Jelen posványos tavából

Kéne Jövőt inni;

Könnyű lenne

Valamilyen hangos szónak

Hinni.

Magányosan,

A Lét peremén…

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

Hogy Kánaán lesz

Pénz-vezérelt kikötőben

A globál-világ;

S légicsapások védik

A jólétet,

A demokráciát?

Higgyük el,

Hogy minden úgy van,

Ahogy repedt média dalol?

Ahol sunyi végzet látszik,

Ott csupán a

Liberális Jövő

Abrakol?

Az ár közepén,

A Hatalom szavazástól korhadt peremén

Mit ér az egyén?

Higgyük el,

A Hazafiság

Régi rossz kabát?

Fogadjuk be országunkba

A fél Afrikát?

Higgyük el,

Hogy magától megszűnik majd

A Gond?

Hozzunk létre

Multikulturális

Trianont?

A Lét felszínén;

Mit ér az egyén?

Minek kell megváltoznia síkon és hegyen,

Hogy minden ember hazája

Élhető legyen?

A tükörből mindenkire visszanéz

Egy Én;

Mit ér az egyén?

Politika-kotyvalékban

Kontinensek főnek;

Zsugorodik a világ,

Csak a gondok nőnek.

Akárhol vagyok,

Bármit akarok,

A Földért,

Mint minden ember

Felelős vagyok.

Állam,

Hatalom,

Meg egyéb

Tömérdek lehet;

De egyszemélyes marad

A lelkiismeret.

Milliárdos,

Hajléktalan;

Koplal,

Égre száll;

A világ csak

Egyénekből áll.

Lehet áruló:

Folyékony,

Granulált tömeg;

Isten nem helyezett ide

Csak egyéneket.

A Föld kerekén

Nem felelős más

Csak az EGYÉN.

"Szerkesztői" kérés

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt. Kár volt érte – a szerkesztő keveset olvasott.

Egyszer feldühítette a sok tiszteletpéldány, és akkor a bölcs szerkesztő úr – rendkívül ostoba hirdetést tett közzé a pesti lapokban:

„Tisztelt Író Urak! Felhívatnak azok, akik nekem tiszteletpéldányt szoktak küldeni, hogy a dedikációnál ne írják oda a nevemet, hanem hagyják a helyet üresen, mert kétszer annyit fizet az olyan könyvért az antikvárius, ahol a címzett helyére a vevő nevét lehet beírni.”

Két vihar között

A Nap hőséggel kartácsol;

A Vihar?

Valahol távol…

A nyári ég visszahőköl,

Indulat lángol a hőtől.

Gondolatok tűkön ülnek,

Pattanásig megfeszülnek.

A Nap hőséggel kartácsol,

Sunyi homály poklot ácsol.

Sülve lapít az enyészet;

Strandon piheg tán a végzet.

Hőség vihog felhő mögül;

A fél világ már menekül.

A Nap hőséggel kartácsol,

Jövő hajója bukdácsol.

Vasbaglyai globál-szesznek

Globál mérget permeteznek.

Gyilkos fantazmagóriák

Műanyag foga Hitet rág.

A Nap hőséggel kartácsol,

Az Igazság?

Mindig máshol…

Apró helyek lokál hősét

Nyomja poshadt globál-hőség.

Pénz pénzebbé lenni akar;

A horizont mögött – vihar.

A Nap hőséggel kartácsol,

Helyt kell állnunk,

Legyünk bárhol.

Készül már a Vihar távol,

A Nap hőséggel kartácsol.

Nap ugyanúgy ragyog - XIII.

TIZENHARMADIK RÉSZ

Bevezettek a parancsnok szobájába, ahol két álmos tiszt ült. Látszott rajtuk, hogy most ugrottak ki az ágyból. Az orruk elé dugtam a parancsot, és várakozásteljesen megálltam. Láttam, amint összevillan a szemük.

-         Nem – csóválta fejét a borzasabb. – Ez valódi. Látod? Őfelsége kézjegye.

-         Kételkedni merészeltek őfelsége parancsában? – kérdeztem kihívó hangon, és a kardomhoz kaptam. A mögöttem álló Banaka úgyszintén.

-         Jaj, dehogy, uram! – mondta ijedten a borzas. – Csak tudod, a múlt éjszakai eset! Bizonyára hallottad, hogy valami gazemberek megpróbálták elszöktetni a várból a leányt egy hamis paranccsal. De azon nem volt semmiféle kézjegy, két bandita meghalt, de a főkolompos alighanem elszelelt.

A szemem se rebbent. Tudtam, hogy ebben Napsárkány keze van, de nem gondoltam tovább a dolgot. Ez hiba volt. nagyon súlyos hiba.

-         Megengeded, uram, - kérdezte bátortalanul a tiszt. – hogy idehívassam az írnokunkat, és felolvastassuk vele a parancsot? Tudod, uram, hogy így hivatalos.

Csaknem elnevettem magam. A tiszt urak nem tudták elsajátítani a betűvetés nehéz tudományát.

Ment minden, mint a karikacsapás. Az írnok elnyekeregte a parancsot, a foglyot elővezették, hogy Tlakalla kapitány napkelte után majd visszahozza. Szándékosan hátat fordítottam Szélfarkasnak. Csak akkor léptem elé, amikor már rég elhagytuk a börtön épületét, és én parancsot adtam egyik emberemnek, oldozza el a bátyám kezét.

Megrökönyödés ült az arcán. De nem hangzott el semmi „Köszönöm, testvér!”.

-         A lány akkor is az enyém lesz! – mondta megátalkodottan.

Többé rá se hederítettem. Magamhoz intettem a másodkormányost.

-         Banaka, hét emberrel vidd a bátyámat a hajóra! Hárman velem maradnak. Ha hajnalig nem térünk vissza, szedd fel a horgonyt, és hajózz haza! A napkeltét nem várhatod meg!

-         Úgy lesz, uram!

Ekkor ugrott elém Szélfarkas.

-         Nono, öcskös, a te szereped most véget ér! Mostantól én parancsolok!

Az egyik matróz fáklyájának fényénél keményen a szeme közé néztem.

-         Nem, Szélfarkas testvérem! Nem parancsolsz te senkinek, hanem teszed, amit mondok! Amíg apánk elé nem állítalak.

Ránéztem és visszaborzadtam. Soha semmikor, sem előtte, sem utána nem láttam egyetlen ember arcán sem ekkora gyűlöletet, mint ekkor Szélfarkasén. A testvéremén.

Következett a nehezebbik feladat. Holdsarló kiszabadítása. Életemben először élnem kellett a hatalmammal. Más mód nem volt.

A vár marcona kapuőrei riadtan rebbentek szét a királyi kézjegy láttán. Olvasni ők sem tudtak. Holdsarlót három katona őrizte. Két papnő is volt velük. Sorra elaltattam őket. Egyiket a másik után. Kézen fogva vezettem ki Holdsarlót Asztlant királyi várából. Már közel jártunk a kikötőhöz, amikor egy kockaköves útszakaszhoz értünk. A hegyoldalba vájták az útépítők. Jobbra száz öles szakadék tátongott.

Holdsarló szép volt, mint a tavaszi rügyfakadás, és friss, mint a hajnali harmat.

- Végre találkoztunk, Fénysugár! Ugye, többé nem hagysz el?

Éppen bólintottam, amikor vad üvöltés harsant.

- Átkozott asztlantiak!

Elképedve láttam, hogy vagy húsz vad alak támad ránk. Döbbenetemben a fegyveremről is elfeledkeztem. Láttam, hogy az enyéim kardot rántanak, és visszaűzik a csőcseléket, amikor valaki mellbe taszított. Hátratántorodtam, és egy ellobbanó fáklya fényében iszonyodva ismertem a rám acsarkodó szakállas ábrázatban – Napsárkány arcára.

Átbucskáztam a szakadék szélén, és zuhantam… zuhantam.. – egy teljesen új testbe.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLXXX.

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Most kell újra feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

A válasz egyértelmű: Nem.

Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk?

Nem árt tisztázni, hogy voltaképpen mit is jelent a „meg nem értett zseni”. Ebben a fogalomban két, egymástól merőben eltérő karakter mosódik egybe.

Nézzük:

1. Az olyan költő, akinek a versei életében nem tudnak eljutni a közönséghez, a publikum a művészetéről információt nem szerez, versei szűk körben maradnak. A halála után azonban a körülmények megváltoznak, a költő művészete széles körben ismertté válik, és életműve elnyeri a megérdemelt ismertséget és sikert.

Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen költő esetében életében a társadalom minden rétege elutasítóan viselkedett, hiszen a közöny is az elutasítás egy neme. Hogy ennek oka az információk hiánya, vagy valami más, az nem releváns. Az ilyen költő mindig „alulról” érkezik. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül szegény ember volna, akár arisztokrata lehet, az „alulról” itt a kor elismert költészetéhez viszonyítva értendő.

A költő halála után azonban a versei tovább harcolnak, és végül győznek. A költő – a magánember – erről természetesen sohasem értesül. Halála ellenére a költő eljut a közönséghez és a versek alkalmasnak bizonyulnak a lírai élményközösség megvalósítására.

Itt világlik ki, mennyire nem azonos a költő, mint magánember, és a költő, mint a vers szerzője. A magánember tragédiája, hogy nem éri meg versei sikerét, a költő azonban végső soron mégis győzelmet arat.

Az ilyen költőnek nincs rá módja és alkalma, hogy meg nem értett zseninek jelentse ki önmagát, ne is teszi. Mások meg főleg nem. Nem képes, nem tud a közönség elé állni. Hogy miért? Mindig az okok egyedi kombinációja miatt.

Az ilyen költő rászolgált a közönség megbecsülésére, és azt el is éri. Talán életében is elérte volna, ha a kommunikációs körülményei szerencsésebbek.

Ilyen költő bőven akad az irodalomtörténetben nálunk is, másutt is.

A másik – ezzel sajnálatosan összemosott – karakter azonban egészen más.

Gyakran olyan költőt titulálnak meg nem értett zseninek, akit éppenséggel a kánon szeretne a publikumra tukmálni. Ott bent kiváló pozícióba került, korszakos jelentőségűnek magasztalják, és a kánon mindent megtesz, hogy az olvasókra erőltesse. Az ilyen „meg nem értett zseninek” komoly infrastrukturális és anyagi támogatása van, de a kánon sznob holdudvarán kívül a közönség nem vesz róla tudomást, vagy kereken elutasítja.

Az ilyen költők általában se nem zsenik, se nem meg nem értettek. Megbuktak a közönség előtt. A kánon egy ideig még erőlködik velük, de aztán – legkésőbb nemzedékváltás idején – keres helyettük mást.

Van ennek a kanonizált költőtípusnak egy sajátságos változata, manapság különösen sok van belőle. Ez éppenséggel saját maga igyekszik meg nem értett zseninek feltüntetni önmagát, ügyesen vagy ügyetlenül; de nem a közönség irányában, hanem éppen a kánonon belül, így akarván növelni respektusát.

Ez a típus napjainkra eléggé nevetségessé is tette a „meg nem értett zseni” fogalmát. Már évtizedekkel ezelőtt is erősen kérdőjeles volt. nem véletlenül alkotott róla aforizmát Feleki László:

„Modern költő meg nem értésre vágyik.”

Ideje utoljára feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Most már teljesen egyértelmű a válasz:

Nem. Semeddig. A „meg nem értett zseni” a költészetben abszurdum. Különösen akkor, ha élő emberre mondják.

Folytatása következik.