A Nap ugyanúgy ragyog - X.

TIZEDIK RÉSZ

Szélfarkast reggel óta sehol sem láttuk, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, mert az utóbbi időben gyakran nyoma veszett. Apám délelőtt Yarim doktor kíséretében kijött a parkba egy rövid sétára. Hosszú idő óta először.

Ekkor érkezett meg a Tengerasszony kormányosa. A derék ember az emlékezetes asztlanti út óta mindenkinél jobban tisztelte apámat, és soha, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kimutassa.

-         Engedelmeddel, uram – fordult apámhoz. – azért jöttem, hogy megjelentsek neked valamit, és megkérdezzelek felőle téged. Ha feleslegesen jöttem hozzád, kérlek, bocsásd meg a tolakodásomat.

Nem jött feleslegesen! Ezt azonnal tudtuk mindannyian. Apám is, én is, de még Napsárkány is, aki nyomban előkerült.

-         A középső fiad – kezdte a tengerész. – a Szélfarkas nevű reggel lejött a kikötőbe, és fűt-fát ígért minden hajósnak, aki vele tart Asztlantba. A többség rögtön föl is szedte a horgonyt. A fiad pedig kibérelte magának a Tengeri szellő nevű hajót, amely a nagy gályák közül a leggyorsabb, és elhajózott. A kikötőben nem maradt, csak a Tengerasszony, meg az a kisebb hajó, amit a tengeri rablóktól vettünk el az elmúlt őszön.

Így álltunk. Szélfarkas elindult, hogy megszerezze magának Holdsarlót, számunkra pedig igyekezett lehetetlenné tenni, hogy kövessük. Napsárkány majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. Apám nyugodt maradt.

-         Meg tudnád előzni a fiamat? – fordult a kormányoshoz.

-         Nem, uram. A Tengerasszony pompás gálya, de akad néhány hajó, amelyekkel nem versenyezhet. A Tengeri szellő ezek közé tartozik.

-         A másik hajó? – kérdezte sötét arccal Napsárkány.

-         A kis kalózhajó? Az esetleg utolérheti őket, uram. Csakhogy az nem annyira hajó, mint inkább lélekvesztő. Könnyű merülésű. Emiatt igen ügyesen cikázik a parti zátonyok között. Gyors, akár a villám.

-         Elutazom vele – mondta Napsárkány.

-         Az nem finom embernek való hajó, uram! Tengeri rablók menekültek vele a hadigályák elől. Nincs rajta kajüt az előkelők számára. Az utast nap perzseli, eső veri. Az arcodba permeteznek a hullámok, és tengeribetegséget kapsz már a második napon. Baljós a hajó neve is: Viharnak hívják.

-         Elutazom vele – döntött Napsárkány.

-         Rendben van, uram. Unokaöcsém a kormányos. A hajó reggel óta indulásra készen várakozik.

Mindannyian a kikötőbe siettünk. A Vihar pengevékony, karcsú kis hajó volt, feleakkora, mint egy igazi tengerjáró. Rövid alku után Napsárkány hajóra szállt. Felvonták az egyetlen vitorlát, felhúzták a horgonyt, és a Vihar maga előtt hullámfodrokat görgetve, tatjával élesen a habokat hasítva kifutott a nyílt tengerre. Pompás tempóban haladt, csakhamar eltűnt a messzeségben.

-         Talán így kellett történnie – sóhajtott apám. – Legalább itt nyugalom lesz egy rövid időre.

Szegény apám! Sohasem tévedett nagyobbat! A java csak ezután következett.

Alkonyattájt rongyos idegen vetődött hozzánk. Csak nagy nehezen ismertük fel benne Takoatl úrnak, apám asztlanti barátjának egyik bizalmas emberét.

-         Takoatl úr küldött hozzád, ura. Sürgősen a segítségedet kéri. Az egyetlen megmaradt hajóján menesztett engem ide. Két napja hajótörést szenvedtünk., odalett a legénység is, a hajó is. egyedül én értem el a partot. Azóta keresem a házadat, uram.

Apám megtántorodott. Tőrpenge módjára hasított belé a hirtelen jött rossz előérzet.

-         Mi történt? Miért küldött Takoatl úr? Mihez kéri a segítségemet? Mi az, hogy az utolsó megmaradt hajója? Takoatl barátom apósa révén ismert kereskedő. Nyolc hajója járja a tengereket!

-         Takoatl úr börtönben volt, uram – felelte komor arccal az asztlanti. – Akkor hurcolták oda, amikor a mi hajónk megszökött a kikötőből. – Azóta már biztosan feláldozták a Tengeristen oltárán. Ilkesz úrnő ugyanígy járt. Nem is róluk van szó, hanem a leányukról, Holdsarló kisasszonyról. Őt kell megmenteni, uram.

Apám levegő után kapott. ha nem ugrom oda, elesik és összezúzza magát. Karjaimban cipeltem be, és egy székbe ültettem. Görcsösen kapaszkodott a karfába.

-         A fiaim… - suttogta alig hallhatóan. – A fiaim… - aztán lassan összeszedte magát. – Beszélj! – intett a hírnöknek. – Mondj el mindent!

-         Három hónapja hosszú betegeskedés után meghalt a királyunk – kezdte amaz. – Utódja azonban nem az ifjú trónörökös lett, hanem a nagybátyja, aki különös módon éppen akkor érkezett haza a Kettős Kontinensről, számos hajó élén. A fegyveresei azonnal megszállták a várost és a kikötőt. Másnap már ő volt a király. Senki sem merészelt ellene szegülni, mert a Tengeristen papjai is őt támogatták. Nem utolsósorban azért, mert régóta hirdette, hogy a varázslók és hosszú emlékezetűek istentelen, gonosz emberek, akiket fel kell áldozni a Tengeristennek, vagyonuk pedig a Tengeristen templomát illeti. A Tengeristen főpapja Asztlant nagykirályává kente föl a bitorlót. Citaltan tengernagyot, a palotaőrség tisztjeit és az elhunyt király hadvezéreit nyomban feláldozták a Tengeristennek. Takoatl urat és Ilkesz úrnőt tömlöcbe hurcolták. Tlaszkó úr megpróbált harcolva kitörni, de a hajóját elsüllyesztették, és ő a legénységével együtt odaveszett. Holdsarló kisasszonyt a nyári napforduló tiszteletére akarják feláldozni a Tengeristen oltárán. Addig még van idő, uram. Ha tudsz, kérlek, tégy valamit!

-         Kerítsétek elő a Tengerasszony kormányosát! – nyögte apám.

A kormányos azonban már a családjánál tartózkodott, jó félnapi járóföldre, a legénység pedig szétszéledt. Két napba telt, mire egybegyűjtöttük őket. a hajó felszerelésére ráment egy újabb nap. Pedig mindent kapkodva csináltunk, és aludni sem tudtunk a türelmetlenségtől. A nyári napforduló miatt még nem kellett volna olyannyira sietni, csakhogy két testvérem rohant Asztlant felé – egyenesen az oroszlán kitátott torkába.

A kormányos világosan megmondta: semmi reményünk sem lehet rá, hogy akár a Tengeri szellőt, akár a Vihart utolérjük. Valami más tervet kellett találnunk. De mit?

-         Magam utazom – mondta apám.

-         Szó sem lehet róla! – vágta rá Yarim doktor. – Tengeri utazásra sokáig még gondolnod sem szabad, uram.

-         Mennem kell! A fiaimról van szó!

-         Mit használ az a fiaidnak, ha az utazás harmadik, vagy legkésőbb a negyedik napján tengeri temetést rendeznek a számodra, és testedet a cápák, meg a tenger egyéb szörnyetegei falják fel? Ez történik veled, ha most hajóra szállsz, uram!

Szegény apám! Felfoghatatlanul öregnek tűnt ebben a pillanatban.

-         Mit tegyek? – motyogta maga elé.

-         Bízd Fénysugár úrra az utazást, uram – tanácsolta Yarim. – Ő erőtől duzzadó ifjú, zsenge kora dacára bölcs ítéletű, igen eszes ember. Meglásd, siker koronázza az útját!

-         Megölik a fiaimat!

-         Apám, ők igazából nem halhatnak meg! – vetettem ellen.

Könnyen beszéltem, s ezzel eldöntöttem a sorsom.

Apám beleegyezett. Töviről hegyire megbeszéltünk mindent, hogy mivel próbálkozom majd. Hej, Szélfarkas! Ha nem hagysz itt bennünket oly felelőtlenül, most lenne egy tucatnyi hajónk!

Legjobban a Vihar elvesztését fájlaltuk. A kis hajó nagyon hasonlít a könnyű asztlanti halászbárkákra, mindenhol elfér, bárhová besurranhat, sehol sem kelt gyanút. Egyetlen gálya sem éri utol. Kár érte!

Arról szó sem lehetett, hogy a Tengerasszony fedélzetén befussak a szigetország bármelyik kikötőjébe. A tengerek egyik legismertebb hajójára Asztlant legfeledékenyebb kikötői hivatalnoka vagy hadihajó-parancsnoka is azonnal felfigyelne. A hajó mindig apámat vitte, a sziget új urai számára pedig apám most már ellenség. A Tengerasszonnyal odamenni öngyilkosság. Fájó szívvel egyeztünk bele az újabb késedelembe.

Folytatása következik.

Lusta felhők jönnek-mennek

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Néha mégis azt gondolom:

A világ halad.

Egyszer mindig eltűnnek a

Komor fellegek,

Akármennyi van belőlük;

Élni még lehet.

Egyszer elfagy, másszor megint

Virágzik az ág,

Lassan cammog előre a

Tohonya világ.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Rossz anyagi haszonelvből

Hit sosem fakad.

Piacok rózsaszín egén

Feltámad a szél;

Tőke kacag, Isten pedig

Csendben mendegél.

Bújócskát játszik a felhők

Közt a hatalom,

Azt hiszi, hogy az árnyékban

Nem is láthatom.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad,

Minden sunyi ál-szabadság

Végül elszalad.

Nem teremthet jobb világot

Száraz elmeél;

Lakatlan utópiákban

Tekereg a szél.

Minden törvény, meg hivatal

Fonnyad, kimerül;

A személyes felelősség

Örök egyedül.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad.

Nem attól lesz jobb, ha csak a

Technika halad.

Ha globálisan bukik a

Jövendő pere,

Megtudjuk, mi a kőbalta

Polkorrekt neve.

Ficamodott értékrendek,

Felhős alkonyok,

Nem a pénz teszi, hogy Földünk

Még mindig forog.

Fuvalkodott hatalomnak

Pénz-agya forog,

Nem sejti, hogy céljai is

Haszontalanok.

Tán nem leszünk összekevert,

Puha szolgahad;

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLVI.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

v     Túlságosan nagy területet kell a csekély számú védőnek oltalmaznia, ami az erők és eszközök szétforgácsolásával jár.

v     Az elégtelen számú fegyverzet nagyobb területen oszlik szét, ami csökkentheti a hatékonyságukat

v     Aránytalanul nagy veszteségekkel járhat, ha a nehezen és rosszul védhető várost nem adják fel idejében

v     A nagy távolságok miatt mindenféle utánpótlási vonal hosszú, akár a lőszerszállítás, akár az élelmezés, akár a sebesültek biztonságba juttatása szempontjából

v     A nagy távolság a védelem irányítását is megnehezíti.

v     A török számos betörési pontot alakíthat ki. Ha túlerővel betör, megnehezül, vagy eleve lehetetlenné válik a várba való visszavonulás.

Akadt a történelem során olyan várkapitány, nem is kevés, aki ilyen megfontolásokból azonnal feladta volna Szigetvár városát. Gyanítom, a többség így cselekedett volna. Vagy talán már a kezdet kezdetén kiüríti a várost.

A nyugat-európai hadtudomány legtöbb képviselője nem javasolta volna Horváth Márk kapitánynak a város védelmét – nagyjából a fentiekre hivatkozva. A nyugati teoretikusok hideg fejjel számoltak, és szinte teljesen számszaki módon értelmezték a várvédelem és az ostrom művészetét.

A maguk szempontjából igazuk is volt.

A reneszánsz nyugat-európai történelemben viszonylag kevés várvédelem tett szert igazán nagy hírnévre. Hatalmas erődök szenvedtek el számos ostromot, hol az egyik uralkodó kezére kerültek, hol a másikéra. Az ostromokat általában szakszerűen vezették, bár ebben a korban még nem alakult ki a várostrom tudományának az a nagyon hatékony módja, amit majd a francia marsall, Vauban neve fémjelez. Majd a következő évszázadban.

Állandó hadserege többé-kevésbé a mai értelemben véve ekkor talán csak a töröknek volt. Nyugat-Európában azt tekintették állandó hadseregnek, ha ugyanazok a kontingensek hosszabb ideig maradtak ugyanannak az uralkodónak a szolgálatában. Talán egyedül a spanyol katonaság képezett kivételt ez alól, őket tekintették a kor legjobb katonáinak, harcmodorukat sokan utánozták. Megfordultak az akkori világ minden lehetséges hadszínterén Európától a Fülöp-szigetekig.

A zsoldos alakulatok fegyverben tartása rendkívül költséges volt, ez minden államnak problémát okozott. Nagyobb létszámú kontingenseket csak egy-egy hadjáratra toboroztak, annak végeztével a hadsereg zömét tüstént fel is oszlatták. A nagy szakértelemmel épített várak egyik feladata éppen az volt, hogy enyhítsenek a költségeken. A remekül megválasztott helyre épített, jól megerősített várak feltartóztathatták az ellenséget mindaddig, amíg felmentő sereget állítottak fel, és megakadályozták abban, hogy a védő országának értékes belső területeit fosztogassa.

Az esetek zömében mindig kiállított a védő egy felmentő sereget, amelynek megjelenésére a támadók általában visszavonultak. Nagy, döntő ütközetre ritkán került sor. A háborúk rövid ideig tartottak, és kevés hasznot hoztak. V. Károly császár többször is legyőzte a franciákat, mégsem tudta megakadályozni, hogy Franciaország hosszabb távon is a spanyol és a német-római állam vetélytársa maradjon.

Ha felmentő sereg nem érkezett, a várak általában megadták magukat. A védők gyakran a győztes ostromló szolgálatába álltak.

A védők nem akarnak hősi halált halni, keresni akarnak a háborún ők is ugyanúgy, mint a támadók. A védhetetlennek ítélt erősségeket nem védelmezik tovább, inkább tárgyalásba bocsátkoznak.

Sok nyugati zsoldos kontingens katonái Magyarországon is pontosan ezt tették. Nem voltak ők rosszabbak, vagy gyávábbak többi zsoldos kortársuknál, egyszerűen követték a zsoldosok testületi morálját. Tisztességesen védték a várat addig, amíg védhetőnek ítélték, és amikor már nem tartották annak, azonnal a megadásra gondoltak.

A háborúk csak a hátország nyomorult lakói számára voltak véresek, őket rabolták ki és gyilkolták halomra a nekivadult zsoldos csürhét. A katonaság kilengései gyakran csak a tatár pusztításokkal állíthatók párhuzamba.

Egymással azonban általában udvariasak voltak ezek a seregek. Az összecsapásokban viszonylag kevés volt a halott és a sebesült. A háborúkból merőben hiányzott a magyarországi végek vad fanatizmusa.

Csakhogy…

Nyugat-Európában nem két világ állt egymással szemben. Itt magyarok és törökök körömszakadtáig verekedtek, valóságos őserővel karcoltak egymással. Ennek a küzdelemnek az intenzitása messze meghaladta a nyugat-európai kabinetháborúkét.

Szigetvár városának további védelme olyan kérdés, amely különös élességgel mutat rá a nyugati és a magyarországi várharcok közötti különbségekre.

Nyugat-Európában a város védelmét felesleges erőpazarlásnak tartották volna. Már az ostrom előtt földig rombolják a házakat, a romokat elegyengetik, a gödröket betemetik, és behúzódnak a várba.

Ezek után nézzük, mi szólt Magyarországon a város védelme mellett:

v     A vár és a város egyetlen rendszert alkot, bármelyik elemének eleste könnyíti az ostromlók dolgát.

v     Amíg a török a város ostromára pazarolja az idejét, nem kerül a védelem magvának, a várnak a közelébe. Ez mindaddig sértetlen marad, amíg a város áll.

v     Minél tovább tart az ostrom, annál valószínűbb a török kudarca. Lassan közeleg az ősz, és az ellenségnek előbb-utóbb távoznia kell.

Hát a felmentő sereg?

Királyi felmentő seregben nem bízott Horváth Márk. Ilyet nem is várt. Az hiú remény lett volna.

Számított azonban Zrínyi Miklós és a magyar urak segítségére.

Ebben nem is csalatkozott.

Folytatása következik.

Isten mustrája a Nyár

Isten mustrája a Nyár,

Szépség-seregszemle;

Teremthet-e szebb jövendőt

Az Ember szerelme?

Kék nótát dalol az Ég,

A Jelen esendő;

Fontos dolgokról fog-e majd

Szólni a Jövendő?

Szabadság és Igazság

Perdül majd az élre?

Nem futnak-e a dolgok a

Jövőben is félre?

Isten mustrája a Nyár,

A Jövendő érik,

Vannak, akik szabotálják,

Vannak, akik élik.

Zöld muzsikát zeng a föld,

Virágillat éled,

Minden Nyáron szűz leányként

Újul meg az Élet.

Nem a pénz mindenható,

S az áruló bendő,

Nem a túlerő kertjében

Virul a Jövendő.

József Attila kollokviuma

Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.

Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni. Mindenkinek “Horváth úr” vagy “tanár úr” volt. Ennek jelentőségét ma már nemigen értjük, akkor feltűnést keltett.

József Attila egyszer bekopogott Horváth János tanári szobájába.

- Mit óhajt?

- Szeretném, ha aláírná az indexemet, tanár úr!

Horváth János a fejét csóválta.

- Hogyan írhatnám alá, hiszen ön még nem kollokvált nálam?

József Attila bajban volt. Mindenképpen alá kellett íratnia az indexét, de nem készült kollokviumra.

Merész ötlete támadt. Horváthra mosolygott.

- Verset elfogad kollokvium helyett?

Horváth János a magyar költészet elkötelezett híve volt. Jó magyar vers? Azért mindent! De - jó vers legyen!

- Igen, elfogadom, ha jó. Kaphat egy elégségest.

A költő a belső zsebébe nyúlt, és átadott a profeszornak egy verset.

Horváth János olvasni kezdett, a költő pedig várta az elégségest.

Akkoriban még senki sem tudta, kicsoda József Attila. Majd csak a ahlála után fedezik fel, akkor állítják méltó helyére, a magyar líra fő vonulatába.

Most ismeretlen fiatalamber áll a professzor előtt.

Horváth János azonban értett a magyar vershez, mint rajta kívül kevesen. Elolvasta a verset, aztán fogta az indexet, beírta a jegyet, és aláírta:

Jeles – Horváth János

Névnapi számvetés

Meghitt, napos névünnepen

Éltem könyvét előveszem.

Volt már ötvenhárom telem;

A kenyerem javát eszem.

Jutott daróc,

Puha kelme -

Éltet Anikóm Szerelme.

Minket a Lét együtt ringat;

Felneveltük Lányainkat.

Tömérdek munka, alázat

Adott nekünk kicsi házat.

Meghitt, napos névnapomon

Éltem könyvét lapozgatom.

Műanyag, hamis kánonok

Szavaira mit sem adok.

Vers a világ anyanyelve,

De nem kisütve, felszelve,

Nem salátává foltozva,

Halandzsává trancsírozva.

Ellenköltészet nem éltet,

S a jó vers? Maga az Élet!

Meghitt, napos névünnepen

Múltam, jövőm nézegetem.

Jönnek évek, jönnek napok,

Aki voltam, az maradok.

A Nap ugyanúgy ragyog - IX.

KILENCEDIK RÉSZ

Képzeld el, hogy bújócskát játszol két, nem egészen jóindulatú partnerrel a tömegben. Játszótársaid éppúgy lehetnek csecsemők, mint aggastyánok; bármilyen kort, alakot, bőrszínt magukra vehetnek, s rendszerint meg is teszik. Mindig a legváratlanabb pillanatokban toppannak eléd. Ráadásul ez a társasjáték évezredekig tart. Körülöttetek a statisztéria állandóan változik. Nagyjából így voltam én Napsárkánnyal és Szélfarkassal.

Egy szempontból határozottan előnyben voltam velük szemben. Mindkettőjüket csalhatatlan biztonsággal tudtam felismerni, akármilyen álarc mögé bújtak. Mindig előbb észleltem őket, mint ők engem. Ennek ők nem látták kárát, hiszen sohasem akartam rosszat nekik, mégis mind a kettő szentül meg volt győződve róla, hogy forralok ellene valamit. Ennek talán az volt az oka, hogy az idők folyamán egymást alaposan megismerték, a másik hatalmát pontosan feltérképezték. Én azonban sötét ló voltam ebben a hármas élethalál-játékban. Soha egyikük sem értette meg igazán az én hatalmam mibenlétét. Mindketten rettegve várták a tőlem érkező csapást, s mivel ez sohasem következett be, csak annál fenyegetőbbnek tűntem a jövőre nézve. Velem szemben nem volt tiszta a lelkiismeretük.

Tudták, hogy minden helyzetben azonnal felismerem őket. Ennek az én lépéselőnyömnek ugyancsak egyszerű titka volt: nagyon kiismerhetőek voltak mind a ketten. Néhány apróságon kívül, amelyekről sohasem voltak képesek leszokni, volt számos ismertetőjegyük. Ezeken nem változtathattak. Akárha letörölhetetlen bélyeget sütöttek volna rájuk.

De ez még mind kevés lett volna, de ott voltak az ő állandó, változatlan törekvéseik, amelyek örök időkre eldöntötték, milyen helyzetben és miféle emberek között bukkanhatok rájuk.

Napsárkány alakját mindig misztika lengte körül, titkos és titokzatos tanok áporodott levegőjét árasztotta magából, baljós félhomály járt a nyomában, ott tanyázott az árnyékban, az értelem vakfoltjain; megjelenésére bizton lehetett számítani mindenütt, ahol kénes füst szállt föl a múltnak torkából, lett légyen az királyi palota, félreeső ház az utca sötét oldalán, vagy akár piszkos lebuj a város szélén.

A falvakat általában elkerülte, vonzódott a nagyvároshoz, mint molylepke a lámpa fényköréhez, hiszen mindig ott voltak legszennyesebb bugyrai a legfeneketlenebb sötétségnek. Néha hatalmas úr volt, gyakrabban ködsüveges ismeretlen; egyszer fent, másszor lent. Az ő spirálvonala azonban lefelé mutatott: jelmezei közt szaporodtak a mind szánalmasabbak. A földi értékeket megvetette. Általában árnyékba húzódott, túlságosan lefoglalták szokott mesterkedései. Időnként azonban támadásba lendült, és ilyenkor pokolian veszélyes tudott lenni. Ha kedvező körülményeket talált, hatalmát időlegesen növelni tudta, néha egészen váratlanul is. ezért szívósan dolgozott, besurrant a legapróbb résen is, s ha egyszer tanyát vert valahol, minden irányban terjeszkedni kezdett.

A legparányibb esélyt is azonnal megérezte, és kihasználta. Ő volt közöttünk a leggyorsabb és legmozgékonyabb. Az én-hatalmat mégsem tudta megvalósítani. Soha, semmikor.

Szélfarkas mindig a látványos, kézzelfogható erő oldaláról érkezett. képtelen volt a rejtőzködésre. Mániákusan kergette a hatalmat, de nyilvánvalóan rossz oldalra sohasem állt. Mindig a lehető legnagyobb nyilvánosság kellett neki, életeleme volt a dicsőség. Teli szájjal habzsolta a harsonás-görögtüzes győzelmet, legapróbb sikerét is a legmagasabb templomtoronyból próbálta kihirdetni. Rendkívül hiú volt. gyakran ítélt látszat alapján. Nagyon szerette fenékig kiélvezni az életet, ebben gyakorta túlzásokra ragadtatta magát. Így aztán mindig kábán tántorgott el az igazi szépség mellett. Sokat markolt, keveset fogott. Soha semmilyen hatalom csúcsára sem sikerült felkapaszkodnia, megmaradt állandó másodhegedűsnek, minden szereposztásban ő lett végül a főhős legjobb barátja. Vagy az egyik legjobb.

Ilyenek voltak az én testvéreim. Az egyik faltörő kosokkal dörömbölt nyitott kapukon, a másik észrevétlenül szivárgott be a legelzártabb zugba is.

Szélfarkas hol vadul gyűlölte, hol meg kutyába se vette Napsárkányt, az pedig csendesen, de állandóan és konok kitartással utálta őt. Napsárkány a maga alattomos és kiszámíthatatlan módján örökké packázott Szélfarkassal, körmönfont csapdákat állított, és ördögien ravasz terveket főzött ki ellene. Ezek gyakran sikerrel jártak, néha felmérhetetlen kárt okoztak Szélfarkasnak. Az pedig haragra gerjedt, és dühödten tört a bosszúra, amit csak ritkán sikerült betöltenie. Napsárkány csöndesen félt, Szélfarkas pedig halálosan rettegett.

Jómagam kettejük bűvös körén kívül álltam. Birtokában voltam a legnagyobb titoknak: Szélfarkas nem válasza Napsárkánynak, és ha Szélfarkas a kérdés, nem Napsárkány a felelet. Nem jut a másikhoz, aki az egyiktől elindult. Számukra is ennek ellenkezője tűnt egyértelműnek és igaznak.

Napsárkány néha megpróbált megnyerni szövetségesének, Szélfarkas viszont soha semmiben nem tekintett egyenrangúnak. Ártani gyakran ártottak, de sohasem segítettek.

Gyakran maradtam számukra láthatatlan. Mindig a szegények, elesettek, elnyomottak, a szenvedők között éltem, ahol elmosódnak az arcok, az egyik éppen olyan, mint a másik; ahol tompa morajjá olvad össze a jajongás, ahol csak kórus van, és soha nincsen szólóénekes. Tanítója voltam a tömegnek, reszketeg kezek gyakori támasza, minden idők lelkiismerete. Az én mimikrim volt a legtökéletesebb.

Ezek voltunk mi hárman; kis öccsei a hatalmas történelemnek.

Csakhogy volt ennek a különös helyzetnek egy olyan tényezője, amely pillanatok alatt képes volt mindent a feje tetejére állítani. Holdsarló személyesen.

*

Apám már csak ritkán hagyta el a szobáját; reggelijét, ebédjét is oda kérte. Vacsorát sohasem fogyasztott.

Engem gyakran behívott magához egy-egy beszélgetésre. Testvéreimet már csak egyszer kérette, mégpedig külön-külön. Mindkét beszélgetést kihallgattam.

Napsárkány és Szélfarkas akkoriban már egyáltalán nem álltak egymással szóba. A közös ebédek megszűntek, mindkettő az anyjával étkezett. A két rusnya vénségnek már régen a sírban lett volna a helye, de éppen ezekben az utolsó időkben mutatták a legbámulatosabb aktivitást és életerőt. Mapsárkány és Szélfarkas izgatott arccal, hallgatagon járt-kelt, hol egyik, hol másik tűnt el, néha napokra is, egymást pedig úgy méregették, mint felbőszített fenevadak az arénában. Mikor húzzák már fel végre a sorompót, mikor ronthatnak egymásnak?

Közben tébolyult gyorsasággal rohantak a hónapok. Elmúlt a rövid, enyhe tél, káprázatos virágpompába öltözött a park. Az idegen orvos ekkortájt érkezett egy virágillatú tavaszi alkonyon. Sötét bőrű volt, magas és mosolygós. Vakítóan fénylő szeme fehérje szinte önálló életet élt a barna arcban. Sohasem tudtam meghálálni a szolgálatait, pedig megmentette az apámat újabb huszonöt esztendőre.

Apám hívatta Napsárkányt. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Szélfarkassal!

-         Szélfarkas megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Szélfarkassal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy Asztlantba utazz, és vedd feleségül a lányt, akit neked szántam. Holdsarló a neve.

-         Megteszem, apám.

-         Utána maradj is ott!

-         Nem, apám. Nekem Asztlant nem hazám. Visszatérek ide, hogy az én-hatalom érdekében munkálkodjak. Meg azért, nehogy szem elől tévesszem drágalátos testvéremet, Szélfarkast.

-         Többé nem találkozhattok!

-         De igen, apám! – mondta Napsárkány és kiment a szobából

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap apám hívatta Szélfarkast. A szomszéd szobából minden szavukat hallottam.

-         Ülj le, fiam!

-         Örülök, hogy javult az egészséged, apám.

-         Azt akarom, hogy békülj ki Napsárkánnyal!

-         Napsárkány megbántott engem, apám. Túl messzire ment dölyfös gonoszságában. Többé nem lehetséges a kibékülés.

Hallgatás.

-         Meg kell ígérned, hogy nem törsz ellene sem fegyverrel, sem fortéllyal, sem hatalommal.

-         Nem ígérek semmit, apám. Elszámolnivalóm van Napsárkánnyal.

Újabb hallgatás.

-         Azt akarom, hogy napkeletre utazz, és ott telepedj le.

-         Nem, apám. Asztlantba utazom, hogy elragadjam Napsárkány elől a Holdsarló nevű lányt. Utána pedig visszatérek ide, nehogy szem elől tévesszem drága testvéremet, Napsárkányt.

-         Nem teheted!

-         De igen, apám! – vágta rá Szélfarkas, és elhagyta a szobát.

Nem hallgatóztam tovább.

Másnap bolondos-szeles tavaszi idő volt. bohókás szellőgyerekek ugrándoztak a parkban, madarak trilláztak, fűszálak hajladoztak, és a fák zsenge levelei között bújócskát játszott a napsugár. A három testvér útja aznap ágazott háromfelé.

Folytatása következik.