Szerelem és líra - CLXXVI.

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ez a jelen és a lehetséges jövőbeli költészet talán legfontosabb kérdése, a líra továbbélésének alapvető problémája. Ezért nem lehet eleget ismételni.

Lehet-e a költészet – profán?

A kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatok, ha legalább vázlatosan tisztázom, honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása.

A múlt század elején az avantgárd minden idők leglátványosabb lázadását indította a művészet és irodalom hagyományai, illetve intézményrendszere ellen. A lázadás az előző évtizedek alatt helyenként valóban dogmatikussá merevedett akadémista hagyományrendszert támadta elsősorban, igen széles arcvonalon. Az egyes irányzatok egymással is ellentmondásban voltak, helyenként igen zagyva kiáltványokat és manifesztumokat tettek közzé, egymással és a tradíciókkal vívott harcuk során a művészet és irodalom státusza mind zavarosabbá vált, és a mai napig az is maradt.

Az avantgárd története voltaképpen áttekinthetetlen. A legfontosabb irányzatokat ismerjük, de arra, hogy hány csoport, irányzat működött voltaképpen, csak hozzávetőleges választ lehet adni. Akadtak olyanok, amelyek csak egy kis területen, egy kisvárosban születtek, és csupán napokig vagy órákig léteztek.

Egyetértettek a tradíció elleni totális támadásban, de a hagyományok lerombolásán kívül képtelenek voltak perspektivikus, követhető célokat kitűzni.

Elsősorban rombolni akartak, nemcsak szabályokat, intézményeket, de helyenként az értelmet és az érzelmeket is. Szélsőségesen abszurd elgondolásaik zömét nem lehetett a gyakorlatba átültetni, mert azok alaptól alkalmatlanok voltak a művészi kommunikációra.

Itt és most kizárólag az avantgárd irodalmi és költészeti vonatkozásaival foglalkozom, a képzőművészet egészen más világ, és ebben a tanulmányban a lírára koncentrálok.

Nem véletlen, hogy az avantgárd egyetlen jelentős, világirodalmi érvényű alkotást sem volt képes létrehozni. Olyan művek születtek, és váltak világirodalmi értékké, amelyek többé-kevésbé magukon viselik az avantgárd hatásait, de ezen hatások nem tartoznak a művek világának legfontosabb tényezői közé. Olyan remekmű azonban egy sincs, amely teljesen az avantgárd elvei szerint íródott volna.

Az avantgárd a pusztítás jelszavait hangoztatta, és ebben minden értelmes határon túl is ment. Lerombolta egyebek között:

v     A hagyományos poétika elvrendszerét

v     A líra erkölcsi megalapozottságát.

Mindkettőért nagy kár. A poétika ismerete voltaképpen a költő mesterségbeli tudásának fokmérője. A XX. századig magától értetődő volt, hogy a nagy költők egyúttal a költői mesterség legjobb művelői is. olyan eddig fel sem merült, hogy a költőnek – nem kell tudnia verset írni…

A korszak jelentős költői különböző mértékben építették be életművükbe az avantgárd elemeit, és ezek segítségével, de a líra hagyományos értékeire támaszkodva tudtak szintézist alkotni. A magyar költészetben erre József Attila életműve a legjobb példa.

A vers olyan kötött szövegforma, amelynek az európai kultúrában több ezer éves története van. Természetesen létezik a világban az európai verstől eltérő verselési rendszer, nem is egy, de azoknak is megvan a maguk hagyománya.

A szabadvers nem azonos az avantgárd verseléssel, korábbi fejlemény, kialakítása még az amerikai költő, Walt Whitman nevéhez fűződik. Whitman műveire még nem jellemző a „modern szabadvers” riasztó túlírtsága, még nem olyan izzadságszagú rémségekkel terhelt, képzavaros szövegrengeteg, amivé emez napjainkban vált.

A szabadverset ma is igen sok verstan kárhoztatja – nem véletlenül. A líra alapvető értéke a formált tartalom. A formátlanság – ahogy a szabadverset a legtöbb művelője gyakorlatuk alapján értelmezi – a legtöbb esetben a tartalmat is felhígítja. Ennek példáit ma gyakorta láthatjuk.

Whitman verseiben mindig van valamiféle ritmus, valami szabályosság, ezeknek a műveknek van szerkezetük. Annyira, hogy nála a szabadvers voltaképpen a hagyományoktól eltérő, új verselési rendszernek is értelmezhető.

Az avantgárd nyomán elharapódzó szabadversek zöme azonban formátlansággal, káosszal pótolta – a formát. A verses forma, a kötött szöveg a maga szigorú szabályaival erőteljes tömörségre nevel. A költőnek meg kell a formával küzdenie, ami valójában forma, tartalom, nyelvi kifejező eszközök és versforma állandó harcát jelenti alkotás közben. Ebből fakadnak a jó versek eredeti képei, szokatlan kifejezései. A jó vers a benne foglalt üzenet koncentrációjához képest rendkívül tömör, ez adja erejét.

Az avantgárd által divatossá tett szabadvers „megmenti” a költőt a formával vívott közdelemtől. A végeredmény a leggyakrabban szánalmasan túlírt, nyúlós-nyálkás prózaszerű szöveg-egyveleg.

A forma tönkretételével együtt járt a líra erkölcsi talapzatának megsemmisítése. A kettő együtt lapjaiban támadta meg – és támadja ma is – a költészetet.

Az erkölcsi alapzat tönkretétele a szubjektivitás irányából érkezett. A versben élő szubjektum hatalmasra puffaszkodott, minden tekintettben túllépte önnön határait – és nem jutott sehová. A lírai én semmiféle felelősséggel sem tartozik, nem is hasonló viselni egy mákszemnyit sem, még saját szövegével szemben sem.

Az expresszionizmusból eredő „automatikus írás” – az irodalomtörténet legnagyobb tévedéseinek egyike – még tovább torzította a líra elveit (is). Hatása máig tart. Ma is él a központozatlanság nyegle „művészi” divatjában. Amikor látjuk, milyen komikusan küszködik némelyik kanonizált költő a saját központozatlan szóhalmazával, jusson eszünkbe, mikor esett irodalom és líra torkának ez az ostobaság.

Alkohol kábítószer „ihletet adó szerepéről” nem szólnék különösebben, a benne foglalt emeletes butaságot csak az nem veszi észre, aki nem akarja.

Az avantgárd a líra számára egyértelműen zsákutcának bizonyult. Különösen máig ívelő kihatásaiban. „Megdöntötte” a lírának szinte összes fontos alapelvét, létrehozott egy sajátos antiköltészetet, amely az irodalmi életben hatalomra jutva a mai napig akadályozza az igazi líra fejlődését.

Emellett viszont azt is el kell ismerni, hogy az avantgárd számos olyan újítást is hozott a lírába, amelyeket ma már lehetetlen nem tudomásul venni, és nem alkalmazni. A leendő magyar költészetnek integrálnia kell belőle mindent, ami hasznosítható, és ilyen nem kevés van. Nem egyszerűen a múlthoz akarunk visszatérni, hanem tartalom és forma összhangja és a közönséggel való kommunikáció visszaállítása mellett korszerűen újra kell fogalmaznunk mindent, ami fontos.

Például:

v     Szerelem

v     Szeretet

v     Család

v     Emberség

v     Hazafiság

Hogy csak a legfontosabbakat említsem.

A korábbi korszakok egyetlen költője vagy esztétája sem fogadhatná el a mai kanonizált líra „elveit”. Sok más nép mai költői és gondolkodói sem fogadják el. Ahol még tekintélye van a tradicionális nemzeti lírának, ott ezeket magától értetődően utasítják el. Lehet, hogy nálunk különösen szélsőséges kizárólagossággal kerültek uralomra az avantgárd elindította „eszmék”, számos európai országban is elhangzanak néha olyan vélemények, hogy a tőlünk érkező szövegek „nem alkalmasak a kommunikációra”, de a kanonizált költészet másutt is ugyanezen elvek alapján működik. Intézményrendszere kiterjed az egész világra, és nem nehéz felismerni, miféle politikai csoportokhoz áll a legközelebb.

A kanonizált líra intézményrendszere sajátos szövetséget alkot mindenféle más lírával, és a tradícióval szemben is.

Ennek magyarázatául nem elég az, hogy a jelenlegi kanonizált líra poétikáját és esztétikai elvrendszerét semmilyen korábbi korszak poétikájából és esztétikájából sem lehet levezetni. Ezen még túlteszik magukat a „fejlődéselv” hangoztatásával, ami gyakorlatilag – goebbelsi típusú propaganda „érv”. Ha összevetjük mai kanonizált líránk alkotásait bármely megelőző kor lírájának tisztes átlagával, nemigen hisszük, hogy előbbi az utóbbihoz képest „fejlődést” jelez, akkor sem, ha gyakran ismétlik. Ezt mára a kanonizált költészet mögött álló infrastruktúra is megértette, és az irodalomtörténet szinte teljes szétverésével válaszolt. Antiköltészethez anti-irodalomtörténetnek kell járulnia.

Mindez mára lett igazán világos.

Még a hetvenes években is azzal védekezett szinte minden kritika ellen a kánon, hogy „a költészet nem szállhat le, nem alacsonyodhat le a tömeg szintjére”. Mára már mindenki tudja, hogy ennek a lírának a „színvonala” csak képzelt magaslat, virtuális dombocska, és egyáltalán nem gránitból van. A kanonizált líra nem a Parnasszuson van, hanem a kommunikáció vakfoltjában. A Lótuszevők szigetén felejtette magát.

A neoavantgárd uralmát felváltó posztmodern talán ezért próbálkozik némelyik klasszikus versforma felújításával – a parttalan szubjektivitás azonban megmaradt.

A lényeg nem változott, hiszen a kanonizált líra egyfajta ellenköltészet, és csakis ehhez való eszközökkel őrizheti meg hivatali hegemóniáját.

Hivatali hegemónia?

A hagyományos líra alapja az emberi lényegben összpontosul, amelynek nincs kézzelfogható valósága. Belső emberi tartalmak, érzelmek, akarat, gondolatok, remények, félelmek. Az avantgárd parttalan szubjektivitásával széttörte ezt, és nem tudott mást a helyébe állítani, mint valami konkrétan „evilágit”. Ha a költészetnek nincs a világban küldetése, akkor nem is áll meg önmagában. Ha belső emberi támasza nincs, hatalmi támaszra van szüksége. „Lírai műalkotás az, amit a líra intézményrendszere annak nyilvánít.”

Az erkölcsi megalapozottság helyébe így jöhetett az intézményi-hivatali „elv” – mert nem jöhetett más. Így állhatott elő olyan helyzet, hogy „korszakos jelentőségűnek” lehet minősíteni olyan alkotókat, akiknek a műveit a nagyközönség zöme nemcsak egyöntetűen elutasítja, hanem igazából figyelemre se méltatja.

A hivatali költészet csak profán költészet lehet. Ennek természete pedig az önmagába zárkózás, önfelszámolás. A parttalan szubjektivitás elefántcsonttornya.

Ezért nagyon fontos a kérdés:

Lehet-e a költészet profán?

Folytatása következik.

Eső-hangulat

Eső hull szomorú nyárba;

A tiszta szó mindig árva.

Közömbös a korán kelő;

Halandzsánál a túlerő.

Sárrá foszlik a barázda;

Eső hull szomorú nyárba.

Eső esik komótosan,

Minden por sár felé rohan.

Múlt száll a Jelennel pörbe;

Idő hull a szomjas földre.

A délután fonnyadt, kába;

Múlt hull a jelen sarába.

Esik eső szemerkélve;

Mintha Isten sose félne.

Maga is csak ember lenne,

Ha eleve elrendelne.

Nem nyughatna az enyészet,

Ha létezne csupasz végzet.

Esik eső lapos földre,

Gömbvilágra, mély gödörbe.

Gazdasági száraz ágra,

Tespedt reklám-pusztaságra.

Agyalágyult hétköznapok

Tar fején esőcsepp kopog.

Hazug szabadságszólamok

Szőrös tarkóján lecsorog.

Hőbörödött ököl-körök

Csontos ormányára csöpög.

Esik eső földre, kőre,

Térre, szellemre, időre.

Bosszúra, bánatra, hegyre;

Közömbösen esik egyre.

A hazugság ócska lőre,

Kiszárad a világ csőre.

Az Idő, az öreg dőre

Károgva csörtet előre.

Az eső a nyarunkra ült,

Június őszbe merevült.

Jelen fülhallgató-szálak

Szürke pocsolyákat vájnak.

Dédelgeti lappadt sarát

A világbíró butaság.

Eső hull szomorú nyárba,

Beázik a kánon-csárda.

Rozsdás művészi-műanyag

Bűzölgő csomóvá tapad.

Szutykos, zavaros oldatok

Között lucskos kánon makog.

Hull az eső, szakad egyre,

Nem várunk császári kegyre.

Hull az eső, szakad egyre,

Mégis feljutunk a hegyre.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLV.

Kritikus pont rögtön az ostrom legelején. Nyugaton kisebb probléma miatt is adtak fel erődöt, Szigetvárnál erősebbet is.

Itt erről szó sem lehet.

Sokat írtak már arról, hogy a magyarországi várakat a rosszul felszerelt és még rosszabbul ellátott magyar végvári katonaság micsoda halálra szánt fanatizmussal védelmezte. Azt is gyakran leírták, hogy miért: a megcsonkított, darabokra szakított hazának egyetlen apró részét sem akarták az ellenség kezére engedni.

Ha nem így tesznek, ha nem védekeznek „fanatikusan”, az 1560-as évekre az egész ország könnyűszerrel oszmán kézre juthatott volna. A mai történészek erre szokott bölcsességükkel azt írnék, hogy „szükségszerűen” veszett el az ország.

Ha egyetlen magyar várat sem tudtunk volna megvédeni, a mai történettudomány azt hangoztatná, hogy nem is lehetett volna, hogy a török ellen egyetlen magyar erődnek sem volt esélye. Ezt hosszan indokolnák, hivatkoznának a túlerőre, a várak elégtelen ellátottságára, felszereltségére.

Mindenféle anyagias nézőpontból teljesen igazuk volna. Az összes magyarországi várostrom úgy kezdődött, hogy anyagi értelemben a magyar védelemnek szemernyi esélye sem volt. a most tárgyalt sem kivétel. Nincs az a számítógépprogram, ami esélyt adna Horváth Márk kapitánynak és katonáinak a török ellenében. Minden anyagi megfontolás ellenük szól.

Igen komoly ledorongolásban volna része annak, aki félénken meg merné jegyezni, hogy a háborút nemcsak a nyers erő teszi.

Nem véletlenül beszélek erről. A magyarországi várak védhetetlennek tűntek. Még a ma méltán híres várharcok is azzal kezdődtek, hogy „a józan emberek” a környékről is elmenekültek. Egyesek külhonig meg sem álltak, ahogy ma tennék a hasonló kvalitásúak.

Hogy még jobban kiélezzem a mondandómat, képzeljük el, ha török sikerrel záródnak az alábbi várostromok:

v     1532 Kőszeg

v     1552 Eger

Gárdonyi Géza akkor talán sohasem írja meg Egri csillagok című regényét, kevesebb mondánk születik, és Kőszegen nem tizenegykor harangoznak.

Vajon gondolna-e akkor bárki is arra, hogy ezek a várostromok esetleg magyar sikerrel is végződhettek volna?

A történészek nem szűnnek meg az orrunk alá dörgölni, hogy a „mi lett volna, ha” felvetés minden formája – tudománytalan. Az ő tudományuk szemlélete szerint valóban az is, de egyáltalán nem biztos, hogy valótlan.

A jelenlegi történetszemlélet hasonló filozófiai problémák tucatjait termeli ki, de most nem foglalkoznék ezzel tovább.

Van ugyanis a történetfilozófiánál konkrétabb és súlyosabb tanulsága is a magyar várvédelemnek.

A magyar végvári katonák egy-egy török ostrom alatt erejükön felül álltak helyet az oszmánnal szemben. Gyaníthatóan nemcsak a sikeres, hanem a legtöbb sikertelen védelem esetében is. A török történetírók nem győznek csodálkozni a „gonosz magyar gyaurok” elszántságán, találékonyságán és makacsságán, hogy még a legreménytelenebb helyzetekben is keményen küzdöttek, akkor is, amikor már semmi értelme sem volt, akkor is, amikor mindenki más már régen beszüntette volna helyükben a harcot.

A most tárgyalt ostrom egyik legfőbb tanulsága is ez: Szigetvár védői erőn felül álltak helyt.

A török nem szakszerűtlenül és nem erélytelenül fogott a vár ostromához. Az ostrom taktikai színvonala messze meghaladta a védelem lehetőségeit. Ha csak ezen múlna…

Nem csupán ezen múlt.

Ha ezen múlt volna, ma nem létezne Magyarország.

A török tervszerűen folytatja az ostromot, a vár lövetése nem szünetel, a földmunkák is jól haladnak.

Szerte a Dunántúlon harc folyik, portya portyát követ. A török marcaltői rajtaütését a magyarok egy Székesfehérvár elleni támadással torolják meg:

„Ez elmúlt vasárnap délkor időn ott voltunk; az török is kijött vala harcolni, voltanak mint harmadfélszáz lóval, és azután ugyan nyilván értettem, hogy annál többen voltanak; valamennyien voltak, mind kint voltanak; gyalogjuk is volt, de azoknak számát nem írhatom Kegyelmednek. Ami kevesen lőnek (ti. a törökök) igen emberkedének, harcoltunk velük azt hiszem négy óráig; elég kopjákat törének az uraim, fejeket vettenek, több mint felükben nem veszett: az szegény Krakkai Tamásnak vevék fejét egy szolgájával együtt. A többiek hála Istennek, mind egészségben jöttenek haza. Ezt is írhatom Kegyelmednek, hogy annyira harcoltunk velek, hogy az kapun be is vágtuk őket, az híd alá is egynéhány hullott bennek...”

Zajlik a szokásos kisháború. Ekkor úgy tűnt, Szigetvár magára maradt a túlerővel. Aggódik a várkapitány is. Június 17-én ezt írta:

”…már nagyon fáradtak vagyunk, mert mióta meg vagyunk szállva egy órányi nyugodalmunk nem volt.”

A mindenkori túlerő állandó eljárása. A saját csapatait felváltva alkalmazza, pihenteti, de a védőknek percnyi nyugodalmat sem enged, zaklatja őket éjjel-nappal. Kipihenten könnyű elszántnak lenni. Ha azonban fogy az erő és energia, ha nincs nyugalom, a legtöbb ember megtörik. Akkor a túlerő fölébük kerekedik, elfárasztja és semmivé teszi őket.

A fáradtságnak egyéb tünete is van. vita támad a védők között arról, kell-e tovább védeni a várost.

„mi lenne tanácsosabb: a várost odahagyva a várba vonulni, vagy azt amíg csak lehetséges védelmezni”

Horváth Márk kapitány és Újlaky Sebestyén hadnagy kitartottak amellett, hogy tovább kell védelmezni a várost.

Az ostrom kulcsfontosságú döntése volt, a későbbi siker talán legfontosabb mozzanata.

Folytatása következik.

Panelből jöttünk egykoron

Panelből jöttünk egykoron,

Talán ezer éve,

Színes virágokkal virít

Kertünkben a béke.

Csend terül az udvarunkra,

Mint egy puha párna,

Gyorsan elfeledtük, mi a

Lépcsőházi lárma.

Meghitt a ház, ha meg szabad

Levegőre vágyunk,

Vén körtefánk árnyékában

Enyhülést találunk.

Panelből jöttünk egykoron,

Vágytunk házra, kertre,

Anikóm mosolya, keze

Otthonná szentelte.

Remélem, a gyerekhez több köze van!

Riedl Frigyes egyszer valami budapesti társaságban nem térhetett ki egy bemutatás elől.

Előkelő, jó összeköttetésekkel rendelkező író vizitált előtte. Az illető arisztokrata körökben mozgott, de roppant gyenge író volt. Sőt. Plagizátornak ismerték. Éppen per folyt ellene szellemi érték eltulajdonítása miatt.

Ráadásul a legutóbb megjelent könyve sem volt eredeti. Valami csóró író kéziratát megvásárolta, és a saját nevén publikálta. Nyílt titok volt.

Riedl nem szívesen társalgott ezzel az emberrel, de valamiről beszélni kellett. Kiderült, hogy az író friss apa, két napja szült a felesége. Áradozni kezdett a gyerekről.

Riedl Frigyes itt csúnyán elszólta magát, később meg is bánta:

- Remélem, a gyerekhez több köze van, mint a könyvhöz!

Futni vagy maradni?

Tán a fogyasztás ad

“Jobb életet”?

Lehet,

Ha Isten nincs,

Az erkölcs egy faló,

S a gazdagság a legfőbb földi jó.

Csak azt találhat jót,

Egy jobb valót,

Aki körbefutja a földgolyót?

Ha földi létem kába,

Varrjam magam más országok nyakába?

Mi tisztességes,

Külhonba szaladni,

Vagy megpróbálni embernek maradni

Odahaza?

Miért nem futottak az Egriek,

Miért maradt meg a helyén Dobó,

Ha futni jó,

S a Becsület külföldre futható?

Itt élt, szenvedett

Apám, és

Anyám,

S én annyival sem tartozom nekik,

Hogy Lelküket őrzöm,

S tovább adom?

Van olyan hatalom,

Amely elűzhet innen szégyenszemre?

Azt hiszem,

Nagyon szégyellném,

Ha lenne…

Vándorbotot fogott a fél világ,

Döngeti a Fogyasztás kapuját,

Vajon ettől majd

Jobb lesz a világ?

Lehet-e a Múltat sorsára hagyni?

Mi tisztességes?

Futni,

Vagy maradni?

A gond-özön futva is megmarad,

De példakép lesz,

Aki nem szalad.

Könnybe lábad szeme a nagymamának…

Idegen nyelvű, nyegle unokákat

Láthat majd, hogyha egyszer gépre száll,

Utánuk közöny,

Magányos halál.

A futás-hisztéria mit takar?

Kevert sorstalanságot

Ki akar?

A szegénység riadtan kóborol,

És megy vele

A hazai pokol.

Ha Otthonról mindenki elszelel,

Az emberi Jövőnek

Lába kel.

Fogyasztást vagy nyomort ad a futás,

Helytállni nehezebb,

De jobb életet

Még Isten sem ad;

Csupán a bennünk élő lelki béke,

S hogy szem a láncban nem leszünk soha.

Tán nem a Hazát kell hátunkra venni;

Csak tisztességgel kéne

Érte

Tenni.

A Nap ugyanúgy ragyog - VIII.

NYOLCADIK RÉSZ

Szélfarkas felmutatta a varázsló jelét, mire az építmény forgása lassult, majd teljesen megállt. Még mindig változtatta alakját, de már nem volt a forma az emberi szem számára követhetetlen. Talapzata ijesztően hasonlított egy hatalmas, undorító, úszóhártyás madárlábra. Sóbálvánnyá merevedve álltam meg, de Szélfarkas megragadott és bevitt a baljóslatú építmény belsejébe.

Borzalmas túlvilági lények rohantak rám minden irányból. Szárnyas bikák, griffmadarak, gonosz szemű szirruszok, unikorniszok és ökörnagyságú varangyok acsarkodtak, rémesen undorító sárkányok csattogtatták agyaraikat, sosem látott hüllők lélekdermesztő külsejű fajtái fenyegettek elnyeléssel.

Nagyot sikoltottam, és el akartam szaladni, de Szélfarkas visszarántott.

-         Ne félj! – vigyorgott. – Közönséges káprázat. Házigazdánk nyegle bohóckodása. Ránk uszítja a fantomképeit szórakozásképpen.

Én azonban továbbra is féltem. Libabőrhullámok szaladgáltak a testemen.

A rémképek hirtelen tűntek el. Szolidan berendezett szobában találtuk magunkat egy-egy fotelben ülve. Szemben velünk, a bőrdíványon ismeretlen férfi feküdt. Koros volt és rémségesen csúf.

-         Segítsetek rajtam! – jajongta. – Éhezem! Adjatok ennem! Gazdagon megjutalmazlak benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló – mondta mély megvetéssel Szélfarkas. – de ha tudunk, segítünk.

-         Adjatok ennem!

Megláttam az asztalt és a tűzhelyet. Az asztalon elkészítésre váró ételek. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megfőztük a varázsló ebédjét. Amikor elkészült, feltálaltuk, és megvártuk, amíg házigazdánk jóllakik. Akkor helyet mutatott maga mellett, és elénk tolta a tálat. Mi azonban állva maradtunk, és nem nyúltunk a maradékhoz.

-         Jót tettetek velem. Cserébe teljesítem egy kívánságotokat.

-         Nem kívánunk semmit, varázsló – felelte mély megvetéssel Szélfarkas.

A varázsló egy pillanatig csodálkozva méregetett bennünket, aztán vállat vont.

-         Aludni szeretnék! Ágyazzatok meg nekem! Gazdagon megjutalmazlak érte benneteket!

-         Nem tartunk igényt a jutalmadra, varázsló, de segítünk.

Megláttam a hatalmas kerevetet, és mellette az ágyneműk halmát. Azt gondoltam, hogy korábban biztos nem vettem észre. Szélfarkassal nekiláttunk, és megvetettük a varázsló ágyát. Amikor elkészültünk, megvártuk, amíg házigazdánk elalszik. Akkor elmondtam a bátyámnak, mi nyomja a bögyömet. Hogy lehet, hogy korábban nem vettem észre sem az asztalt, sem a tűzhelyet, sem az ágyat?

-         Mert nem is volt ott addig egyik sem – felelte Szélfarkas. – Abban a pillanatban hozta létre őket a varázsló hatalma.

-         De hát miért?

-         A varázslók hosszú-hosszú ideig élnek önmagukban – magyarázta a bátyám. – teljesen elveszítik a céljaikat, meg a valósághoz való kötődésüket is. Már nem a földön járnak. Közben azonban sok ezerszer meg kell újítaniuk önmagukat. A szellem teremtő erejét ugyan végtelennek hiszik, pedig valahol nyilván megvannak a határai. Rettenetes csapda az, Fénysugár. Kifáradásuk egyik első jele, hogy elfeledkeznek a leghétköznapibb, legemberibb dolgokról. Annyiszor tették már magukat evés nélkül jóllakottá, alvás nélkül éberré, hogy egy idő múlva talán már nem is tudják, hogy ezek a dolgok mit jelentenek. Mi most nagy szolgálatot tettünk a házigazdánknak, valószínűleg évszázadokra felfrissítettük. Ezért volt hajlandó rá, hogy bármilyen kívánságunkat teljesítse. Képes volna rá, én-hatalma még teljes. Azzal is nagy hasznára lennénk, ha kívánnánk valamit, mert talán olyan dologra hívjuk fel a figyelmét, amit ő már régen elfelejtett. Még a puszta megjelenésünkkel is hallatlanul sokat segítettünk.

-         Miért?

-         Mert az ő szellemi energiáival felépített világába egy pillanatra bekerült a külső valóság egy eleme. Ez is frissíti őkelmét. Leggyakrabban azért omlik össze a varázslói én-hatalom, mert birtokosa beleőrül abba, hogy nem találja a határt az általa létező és a tőle független valóság között.

-         Hány varázsló él még az én-hatalommal?

-         Nekem fáradságomba telt, mire ezt az egyet felkutattam. A varázslóvilágnak ugyan vége, de rengeteg erdőségekben, megközelíthetetlen hegyek között, a föld alatt és a tenger mélyén nyilván bőven akadnak még ilyen szerencsétlenek.

-         Mi lesz, ha felébred?

-         Újabb kívánságokkal áll majd elő. Ki kell használnia, hogy itt vagyunk. Legjobb, ha elmegyünk.

Így is tettünk. Eleget láttam. Megtanultam még jobban tisztelni az apámat, aki ebből az állapotból tudott újra emberré válni.

-         No, öcsém, hogy tetszik az én-hatalom szép világa?

Egész úton magamba roskadva hallgattam. Szélfarkas hatalmának szárnyán, s szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.

Még mindig nem tudtam, hol keresem majd a harmóniát. Csak azt, hol nem.

Folytatása következik.