Szerelem és líra - CLXXV.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

A polgári társadalom természetéből logikusan következik, hogy a szemlélet a kézzelfogható anyagi dolgok irányába tolódott el, és ezzel összefüggésben a szakrális a profán erősödésének hatására visszaszorult, helyenként még el is torzult.

Természetesen a világ minden részében nem tudott tökéletes egyeduralomra jutni a profán, de azon területekre is erős hatása van, ahol még tartja magát a szakrális.

A világgazdaságot uraló tőke alapvető profán szemlélete még olyan helyeken is erősen érezteti hatását, ahol a profán gondolkodásmód az emberek nagy tömegeitől merőben idegen. Elsősorban a tradicionális közösségek bomlásában és a szakrális eltorzulásában.

Hatalmas iszlám tömegek özönlötték el Európát, és a múlt század hetvenes éveitől egyre hangosabb azon mohamedán „próféták” szava, akik a kontinens eliszlámosodását jósolják. A jelen helyzetben ez korántsem lehetetlen.

Az agresszív vallási fundamentalizmus a szakrális torzulásának, szakrális és profán torz keveredésének eredménye. Az öngyilkos merénylők, a terroristák elvben foggal-körömmel ragaszkodnak saját kultúrájuk szakrális értékrendjéhez, de cselekvésükben már a profán logikáját követik, amikor fizikailag próbálják megsemmisíteni az ellenséget – itt a Földön. Kilépnek a transzcendensből, voltaképpen el is árulják azt, és közönséges háborút vívnak. Az öngyilkos merénylet egyáltalán nem a szakralitás, csak a profán fanatizmus eszköze, ahogy az minden gyilkosság és gyilkos önfeláldozás.

Az erőszak nem fér össze a szakralitás lényegével.

Ez akkor is igaz, ha az erőszak látszólag „szakrális” célokat követ. Nem tekintem szakrális cselekvésnek a következőket:

v     A dzsihád, a „szent háború”, vagy a keresztes háború minden megnyilvánulása.

v     Erőszakos hittérítés

v     Inkvizíció

v     Eretneküldözés

Sem ezeket, sem ezek bármely fajtáját.

Ezek egyike sem tekinthető a közösségért és az élet érdekében végzett felelősségteljes cselekvésnek, akkor sem, ha vallásos, sőt dogmatikus szentesítést kapnak. Valójában a hatalom megszerzésének vagy fenntartásának eszközei, céljaik profánok és – undorítóak.

Lehet-e a költészet – profán?

Folytatása következik.

Ti, Érettek...

Érettek vagytok
“Hivatalosan”;

Álltok még félig-érett-hamvasan,

Vágyaitok a Jövőt csipkedik,

S a bevégzett Múlt

Elpityeredik.

Felborzolja tollait az Idő,

Ígér hetet-havat, hogy higgyetek,

Hogy a felnőttkor gombnyomásra nyílik,

És Ti máris

Érettek lettetek.

A közös munka immár véget ért,

Lement a függöny,

Vigyorog a Nyár;

Vajon Rátok mi vár?

Csörgősipka?

Nemezkalap?

Talár?

Ti örökké bájos

Éretlenek,

Isten legyen örökké

Veletek!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár sotroma? - XLIV.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Öldöklő küzdelem vette kezdetét.

A török hozzáfogott a circumvallációs és kontravallációs vonalak felépítéséhez, ágyútelepeket hozott létre a falak lövetéséhez, és nekifogott, hogy földdel, gallyakkal feltöltse, esetenként pedig a gyalogsági támadás lehetővé tételéhez fahasábokkal hidalja át a várat körülvevő vízi akadályokat.

Ez természetesen nem volt irigylésre méltó munka. Részben a török hadat kísérő nem harcoló elemek, részben meg a magyar falvakból kényszermunkára hurcolt parasztemberek végezték.

A városfal déli részének lövetését a török már az ostrom harmadik napján, tizenkettedikén reggel hatkor megkezdte. A tüzérségi tűz egyfolytában délután ötig tartott. A várbeliek közben többször is kitörtek, veszteségeket okoztak az ostromlóknak, de nem tudták elérni az ágyúkat.

A helyzet határozottan súlyosra fordult.

Ágyútelepeket létesített Khadim Ali a város keleti előterében is. bár elsődleges célja a Késás-bástya megsemmisítése volt, a védelem lekötésének céljából magát a várat is lövetni kezdte. Közben az állandó tüzérségi tűz fedezete mellett a műszakiak hozzáfogtak a futóárkok építéséhez, hogy megközelíthessék a Késás-bástyát.

A tizenharmadikáról tizennegyedikére virradó éjszaka mindkét fél számára igen mozgalmasan telt. A török, arra számítva, hogy a védők éjjel pihennek, nagy erőkkel folytatta a futóárkok ásását, és újabb ágyútelepek létrehozásába fogott. A várvédők azonban éjszaka háromszor is kiütöttek a törökre.

Az egyik kitörés különösen jól sikerült. Az ostromlók közt pánik tört ki, de olyan, hogy „az basa is kifutamodott az sátorbúl, az patyolatot is kiejtötte volt fejéből”. Negyven sáncmunkára vezényelt magyar parasztember is csatlakozott ekkor a védőkhöz, és visszamentek velük a várba.

Másnap virradatkor a török lövegek azonnal gyilkos tüzet zúdítottak a Késás-bástyára. Válaszul ötven huszár annak a Radován vajdának a vezetésével, aki majd tíz év múlva is fontos tisztje lesz a várnak, és aki emiatt a Szigeti veszedelem énekeiben is feltűnik, ismét kitört, komoly veszteséget okozott a töröknek, de ők sem voltak képesek az ostromágyúk közelébe férkőzni.

Az ostrom emiatt már az ötödik napon kritikus helyzetbe hozta a védelmet.

Egy kémjelentés arról számolt be, hogy „az sáncokat annyira vitték az váras mellé, hogy az Késás-bástyánál az zászlók az árok hátán vannak. Az basa és mind az bégök rajta vannak önmagok is az sáncon. Nappal ugyan az sáncban visznek enni is, csak estére mennek ki”.

A török futóárkok ezek szerint legfeljebb harminc-negyven méternyire lehettek a délnyugati bástyától. A támadásra készülő török gyalogság ott volt már a fal tövében.

14 óra körül a helyzet tovább súlyosbodott.

Az ellenség valamelyik osztaga megközelítette és felgyújtotta a délkeleti, Henyei-bástyáról észak felé futó fal faanyagát. A baj jókora volt, Horváth Márk később azt írta, hogy a város fala és sövénye keletről a Henyei-bástya felett, a házakkal együtt 208 rőf hosszan leégett”.

A tűz még a távolban is pánikot keltett. Szenyér várából látták a hatalmas füstfelhőt, és attól tartottak, hogy Szigetvár már el is esett.

Szenyér légvonalban 58 kilométerre van Szigetvártól.

Szigetvár még nem esett el, de nehéz helyzetben volt. A török folyamatosan lőtte.

Folytatása következik.

Lombos, vén Jelen tövében

Lombos, vén Jelen tövében

Virraszt Élet apó régen.

Vénségesen ifjú marad,

Az Öröklét?

Csak pillanat.

Nincs vége, nem volt kezdete,

Bizonyság rá Isten neve.

Lombos, vén Idő tövében

Nincs “soha” és nem volt “régen”.

Múlt, Jövő – meddő ötletek;

Élni csak Jelenben lehet.

A Múlt? Holt divatkomorna,

De változik korról korra.

Lombos vén Jelen tövében

Múlt csillan vajas kenyéren.

Nem lezárt, nem élettelen;

A Múlt csak – másfajta Jelen.

Aki pesszimista – elvesz;

Amiben nem hiszünk – nem lesz.

Lombos vén Jelen tövében

Sosem lesz pokol, sem éden.

Isten alkotta a Rendet,

De Jövőt – ember teremthet.

Isten-tervet vált valóra

Hajlandóságunk a Jóra.

A lelkünk Isten ölében,

Lombos vén Jelen tövében.

Ha a saját anyja se ismeri...

Lenkeffy Ica kabarészínésznő édesanyja nagy izgalommal készült a lánya első fellépésére. Kinyomozta, hová ülnek a premieren a vezető kritikusok, és közéjük váltott jegyet. Azt gondolta, befolyásolhatja majd a véleményüket. Úgy vélte, őt senki sem ismeri, bátran játszhatja az előkelő idegen hölgyet. Beült hát az előadásra, roppant higgadtan és kimérten viselkedve - legalábbis ő így gondolta.

Amikor a lánya első jelenete következett, feszülten figyelt. Amikor az első olyan jelenet következett, ahol volt a lányának is néhány mondata, eljátszotta, hogy egyre jobban figyel, és egyre elragadtatottabb. Gondja volt rá, hogy a kritikusok is észrevegyék, miként változik az idegen hölgy hangulata. Meg volt győződve róla, hogy az urak őt szakértő idegen hölgynek tekintik. Elérkezettnek látta az időt, hogy végre tegyen valamit a lánya érdekében.

Amikor a lánya másodszor is a színpadra lépett, úgy tett, mint aki nagyon figyel, majd elragadtatottan kiáltott fel:

- Micsoda tehetség! Ki ez a hölgy?

A legöregebb kritikus összevonta a szemöldökét.

- Honnan tudjam, ha a saját anyja se ismeri.    

Zoe kutyám kísérget

Zoe kutyám kísérget

Rekkenő melegben,

Amikor még a szellő is

Ásítozva lebben.

Nem tágít, bár nyelve lóg,

Mindig a nyomomban,

Amint simogatom, érzem,

Hogy a szíve dobban.

Kis fekete labrador

Emeli a praclit,

Télen-nyáron hűségesen

Követi a gazdit.

Nem unja a kis Zoe

Egész nap követni,

Hogyha elborul a kedvem -

Ő tanít szeretni.

A Nap ugyanúgy ragyog - VII.

HETEDIK RÉSZ

Üres tér volt a város közepén, s a homokkupacok közt jókora gödör éktelenkedett. Mellette frissen égetett téglák nyersszínű halmai álltak.

A kicsinyke domb tetején kuporgó vályog palotácska felől szegényes ünnepi menet kanyargott. Az elöl lépkedő alakot kivéve mindenki csak ágyékkötőt viselt, emez azonban hófehér köntöst, díszes piros sarut, lábszárain réz karikákat, karjain súlyos könyökig érő sárgaréz kardíszeket. Káprázatos hajzuhataga bő hullámban ömlött kétoldalt a vállaira, hátul csat tartotta össze, homlokát tűzvörös hajpánt koronázta. Koromfekete volt, akárcsak villogó szemei. Táncoló asszonyt formázó réz fülönfüggői a vállait verték.

Ő volt a papnő, a fejedelemasszony, a holdistennő gyermeke. Tizenhárom mezítelen leány kísérte. Őket követte az ágyékkötős nők és férfiak sora.

Utcagyerekek csoportja szaladt a menet elé, mire tükörsimára borotvált fejű, hordómellű férfi lépett elő, és korbácsával végigvert a kölykökön. Azok rémülten szétrebbentek, az egyik kicsi ordítva rohant el. Hátacskáján vörös csíkot égetett a korbács.

A gödör szélén három ember várakozott dárdás őrök kíséretében: egy tízéves forma fiú, és egy hajlott hátú aggastyán. Egyformán mezítelenül, s egyformán kába, túlvilági tekintettel. Őreik izzadó tenyerében a baljós előérzet verejtékezett.

Úgy tűnt, tilos helyen ácsorgunk, mert a bőr kardíszes kopasz ránk támadt. Napsárkány kezével a varázsló jelét mutatta neki, mire a korbácsos ijedten odébbállt.

Két szolga hatalmas gyékényt terített a gödör szélére, arra lépett rá a papnő. A meztelen lányok körbeálltak a leendő templom leendő falai mentén, és elnyújtott hangon énekelni jobban mondva inkább gajdolni kezdtek.

-         Ó, Nagy Anya! Ó, Nagy Anya! Te teszed méhünket termékennyé! Te teszed méhünket termékennyé!

Közben három férfi tébolyultan verte a magukkal hozott dobokat.

Ne akarom a szertartás hosszas leírásával a szót szaporítani. Legyen elég annyi, hogy a Nagy Anya kegyéért fohászkodtak néhol érthető, néhol meg egészen különös és érthetetlen módon.

Ezeknek az embereknek a sorsa a termékenységtől függött; földjük és állataik termékenységétől éppúgy, mint asszonyaik termékenységétől. Az ifjan gyermeket szülő nő jótéteménynek számított, a szüzesség a meddőséggel tartozott egy sorba. Érthető hát, hogy kultuszaik és szertartásaik középpontjában mindig a termékenység állt.

A szertartás csúcspontján a papnő hirtelen felegyenesedett, és egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a köntöst. Elefántcsontfehér meztelensége ezüstösen csillámlott a sok napégette hát között. Sok gyönyört látott teste még mindig friss volt, rugalmas és kívánatos. Ülepének kislányosan gömbölyű hófehérsége furcsán hatott a fejedelmi hajkorona és a súlyos ékszerek között. Felemelt kézzel intette magához a három rab közül az ifjút. Az kábán-tétován botorkálva felé indult, mire a papnő megragadta, és egyetlen lendülettel odarántotta magához a gyékényre. Aztán pedig ledöntötte, megtiporta, ráhágott, izmos combjaival leszorította, és ott, az ünneplő népség szeme láttára ő, az örök nőstény, a perzselően diadalmas nőiség minden teketória nélkül megerőszakolta, magáévá tette – a férfit.

Nem szeretnék sokat mondani arról, ami ezután következett.

A papnő félrelökte a nyomorultat, újra magára öltötte hófehér köntösét, s kezdetét vette a véres áldozati ceremónia – amelyben az áldozati barom szerepét ama három ember játszotta. Nem tudtam végignézni, és nem akarom leírni sem. Sohasem tudtam annyira lealjasodni, hogy a véres iszonyat látványában szeressek tobzódni, hogy abban kedvemet leljem. Akkor se, ha a vér, a szenvedés, az iszonyat nem volt valódi. Az emberi kegyetlenség, aljasság és butaság sötét televényén gyakorta elburjánzott ez a bolondgomba.

A három szerencsétlent azért ölték le, hogy testüket az alapozásba fektessék, mert hitük szerint ez tette erőssé és hosszú életűvé a leendő templomot.

Hosszú ideig, ha emberi építményre néztem, nyomban feltolult bennem a kérdés: hány szerencsétlen alussza örök álmát a díszes falak tövében?

Az emberáldozat elmaradhatatlan része volt az építkezés aktusnak ekkor, és még sokkal később is.

Eleget láttam. Szóltam Napsárkánynak, hogy haza akarok menni.

-         No, öcsém, hogy tetszik a szép új világ?

Egész úton magamba roskadva hallgattam. Napsárkány hatalmának szárnyán és szamarak vonta kocsin három nap alatt hazaértünk.

Néhány napig viszonylagos nyugalom volt. akkor Szélfarkas bátyám feladta tartózkodását, és odajött hozzám.

-         Fénysugár öcsém! Apánk haldoklik, és nekem, az idősebb testvérnek kötelességem téged gyámolítani. Legelőbb is azt akarom, láss a tulajdon szemeddel, hogy megtanulj férfiként ítéletet mondani. Készülj az útra, azonnal indulunk!

Két napig utaztunk szamarak vonta szekéren, azon túl Szélfarkas hatalma repített bennünket. Mindig napnyugat felé. A palota, amit a harmadik napon megpillantottunk, tüneményes volt, végére érvén az útnak és a dicsőségnek. Legalább akkora volt, mint a Tengeristen temploma Asztlantban. Alakját állandóan változtatta, szinte pillanatonként valami új és különös formációt vett fel.

-         Itt lakik valaki, aki még nem adta fel az én-hatalmat – fordult hozzám Szélfarkas. – Gyere, nézd meg, milyen az, ha az ember mindenható!

Folytatása következik.