Télutóban mendegélve

Télutóban mendegélve,
Élet-közből halál-szélre...

Idő fogy, növekszik a kor,
A Múlt egyre nagyobb bokor.

Fut az idő, az út szalad,
Vált az egyén, a Köz - marad.

Élet-közből halál-szélre,
Télutóban mendegélve...

Szent játék vagy profán játszadozás - 40. Rész

40. rész

4. „A rókatárgy egy frakkzakó, 
nehéz étrend a mellén, 
a rókatárgy faggyas, fakó 
felhők egy őszi kelmén.”

Következzék a jelenlegi kánon fejedelme. Ebben a témában nem kerülhetem meg Parti Nagy Lajos költészetét.

Ő a jelenlegi hivatalos magyarországi költészeti kánon koronázatlan királya. Hatalmas díjgyűjteménnyel rendelkezik. Minden jelentős irodalmi kitüntetést megkapott, ami csak létezik. Furcsa lenne, ha egy is hiányozna a kollekcióból.

Nem hiányzik A Szocialista Kultúráért díj sem, amit 1983-ban kapott meg.

Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai kánon az egykori posztkommunista irodalmi kánon egyenes folytatása, abból táplálkozik. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a kánon egész jelenségkomplexuma érthetetlen lenne.

A posztkommunista időkben az akkori „másként gondolkodók” egy része a nyolcvanas évek közepétől szép lassan átvette a hatalmat a hazai irodalom felett. Pozíciókba kerültek, díjakat kaptak, az évtized végére már ők lettek a kánon legfontosabb formálói. Kacérkodtak a nyugati liberalizmussal, de nem hajoltak el a hazai kiváltságok elől sem. Az ebből fakadó morál ma is jellemző a kánon tagjaira. A kánon értékrendjének alapját ma is a posztkommunista időkben kialakult poétika képezi, filozófiáját pedig az itthon dogmatikussá merevedett liberalizmus.

A liberalizmus ma már nem a szabadelvű polgárok gondolkodásmódja, hanem a nemzetközi finánctőke ideológiája – ahogyan arra már Jacques Derrida is felhívta a figyelmet. Mára „egyedül üdvözítő” világnézetté vált, szövetségese a nemzetközi média, a vele egyet nem értőket mindenféle –ista, -ita és –fób végződésű szitokszavakkal rágalmazza, és azt képzeli, hogy az ilyen módon felcímkézettek véleményét már nem is kell figyelembe venni.

Idehaza a liberalizmus politikai vallás, a kanonizált irodalom pedig ennek a szentírása. Ebből fakad kizárólagossága; a kánonban ma is irodalmi egypártrendszer működik.

Elsőre talán különösnek tűnik, de ez a kizárólagosság is a liberalizmusból ered. A liberalizmus Közép-Európában a marxizmus helyébe lépett, a marxista utódpártok liberális alapon állnak, és az egykori kommunista közép- vagy ifjúsági vezetők zöme is liberálissá vedlett át.

A gyakorlatban ezeknek több közük van egymáshoz, mint amennyit elismernek.

A marxizmus éppen úgy Isten nélküli politikai vallás, amilyenné napjainkban a liberalizmus degenerálódott. Mindkettő elitista, kimondva-kimondatlanul szükséges hozzá a „tömeg” fölé rendelt „elit”, aki lényegében egyeduralkodó, hiszen a „tömeg” által semmiféle módon nem számoltatható el, nem vonható felelősségre.

A posztkommunista politikai vezetők a rendszerváltás időszakában rugalmasan elszakadtak a kommunista ideológiától. A szocialisták meglepő természetességgel váltak a legvadabb és legarcátlanabb kapitalizmus híveivé. Ez világjelenség volt – ahogy Fredric Jameson is megjegyezte.[1]

Az irodalmi kánon a liberalizmus mellett tette le a voksát, és ehhez azóta is ragaszkodik. A kanonizált költők zöme – bár nem mindenki és nem mindig – szintén leginkább ezzel kacérkodik. A kanonizált szerzők és holdudvaruk politikai kötődése magától értetődően mutat ide, hiszen a kozmopolitizmus jelenleg nem társulhat semmiféle gyakorlati filozófiához a liberalizmuson kívül.

A liberalizmus azonban nagyon is megfelel neki.

Miért?

Erre egy végtelenül leegyszerűsített modellel felelnék:

A liberálisok viszonya az egyszerű emberekhez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi kell nektek, azt is, hogy milyen jövőt szeretnétek.

v  Ellenvetés nélkül kell követnetek, amit a számotokra előírunk.

v  Aki nem akarja követni, vagy aki ellene beszél, az nem lehet egyéb, mint fasiszta, rasszista, xenofób – ezek mindegyike abszolút elítélendő.

v  A fasiszta, rasszista, vagy xenofób minősítés életre szól, ellene apelláta nincs.

v  Akire már egyszer rásütöttük, hogy fasiszta, rasszista, vagy xenofób, az bármit mondhat és tehet, nem számít sem ő, sem a véleménye.

v  Ezért sohasem kell válaszolni a fasiszta, rasszista, vagy xenofób véleményére.

A kánon viszonya a közönséghez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi a költészet, mi a jó vers, egyebet nem tehettek, mint elfogadjátok.

v  Ellenvetés nélkül kell értéknek elfogadnotok, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Költő az, akit mi annak nyilvánítunk.

v  Jó vers az, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Aki másféle verset ír, vagy aki másféle esztétikai nézeteket vall, az dilettáns.

v  Aki dilettáns, annak a véleménye nem számít.

Az analógiák egyértelműek.

A kánon legfontosabb tagjairól csak kalaplevéve lehet beszélni. Aki nem csatlakozik a lelkendező kórushoz – dilettáns.

Ha én most Parti Nagy Lajos művészetéről lelkendezéstől mentesen fogok szólni, alighanem magam is „dilettáns” leszek – esetleg ilyenista, olyanfób, meg ördög tudja, micsoda.

Nem érdekel.

Olvasom Parti Nagy műveit, és úgy gondolom, nemigen fogok lelkendezni tőlük. Sőt. Minél többet olvasok el közülük, annál kevésbé találok bármilyen lelkendeznivalót.

Parti Nagy lírája szinte mindennel ellentétes, amit a jó költészetről itt kifejtettem. Parti Nagy a kánon költőfejedelme, azé a kánoné, amit teljes mértékben haszontalannak, a valódi költészet akadályának tartok. Ha a magyar kultúra és a magyar nép jövője nem a dekadens önfelszámolásban keresendő, ez a kánon teljes mértékben kártékony és alkalmatlan.

Folytatása következik.

---

[1] Vö: 71. Lábjegyzet

Európa vaksötétben

Európa vaksötétben,
Mégis naiv,
Mégis tétlen...

Dogmagépezet zakatol,
Hajdani kerteket tarol.

Cél lett az euró-talmi...
Mintha meg akarna halni...

Európa vaksötétben,
Pénz-mákony varázsködében.

Eszeveszett őrültségek
A piedesztálra lépnek,

Kéjeleg a perverz máris,
Szélsőség lesz a normális.

Európa vaksötétben,
Hamis, virtuális szélben.

Feltámad rossz, ősi vénség,
Sűrűsödik a sötétség.

Recseg-ropog a vén kürtő,
Érlelődik a vérfürdő.

Európa vaksötétben,
Csillagtalan, hideg éjben.

Saját rossz ál-humánuma
Hurkában szorul a nyaka.

Kenetteljes hazugságok
Hoznának rá örök álmot.

Profán földön,
Profán égen...
Európa - vaksötétben.

A vadkanra fogott gyilkosság - 48. Rész

48. Rész

Olyan is akadt, hogy olvasatlanul vágta rá a „szaktekintély” a sertés-mítosz valamelyik ellenfelének írására azt, hogy „semmi újat sem tartalmaz az előzőekhez képest”, és „azokat már mind megcáfoltuk”.

„Száz szónak is egy a vége: harcoljunk történetszemléletünk torzulásai ellen, de a tényeket fogadjuk el tényeknek!”

Így is van. De hol vannak a sertés-mítoszban a tények?

„Ne akarjuk nemzeti önismeret helyett azt sugallni, hogy a magyar történelem minden baját a Habsburgok okozták, akik gyilokkal és méreggel ki oltották legjobbjaink életét.”

Benda cikkének méltó befejezése. Álpátosz és semmitmondás.

Ideje, hogy a sokkal komolyabb ellenvéleményekkel is foglalkozzak. A következőkben megvizsgálom a sertés-mítosz legigényesebb védelmezőinek könyvét.


Bene Sándor és Borián Gellért könyve

A két szerző Zrínyi és a vadkan című műve 1988-ban, a Helikon gondozásában jelent meg. Szándéka nyilvánvaló: lerohanni a sertés-mítosz ellenfeleit, „tisztázni” Zrínyi halálának körülményeit. Ezzel nem is volna semmi baj.

Csakhogy…

A két tudós szerző nyilvánvalóan azzal a szándékkal ült le könyvet írni, hogy „végérvényesen bebizonyítja” a vadkan meséjét. A prekoncepció az első oldaltól érzékelhető. Már a mű Bevezetésében is. Hamar Bethlen Miklósra terelik a szót:

„Az út folytatása a Csáktornyán töltött néhány nap, a szerencsétlen vadászat és Zrínyi rejtélyes halála főbb vonalaiban elég ismert ahhoz, hogy ne kelljen bevezetésként újra elbeszélnünk. Maga Bethlen Miklós, a tragikus események szemtanúja számol be róla, élete végén, a Habsburg császár börtönében papírra vetett Önéletírásában, s máig övé a leghitelesebb tudósítás 1664. november 18-ról.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Rejtélyes halál? Hogyan? Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta: hol itt a rejtély?”

Így kezdeni olyan könyvet, ami egy vitatott, a közvéleményben elég élénken élő haláleset tisztázásának feladatát tűzi maga elé, bőven kimeríti a prekoncepció fogalmát. A nyomozók úgy látnak a nyomozáshoz, hogy előre tudják, ki a gyilkos.

„Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta:”

Valóban?

Előttünk a forrás, és némi szemlét is tartottunk már róla, miféle módon „tisztázta” Zrínyi halálát a történettudomány.

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

Mintha Zrínyi halála valóban annyira tiszta és világos volna, hogy kár lenne róla többet beszélni. Pontosan ez jellemzi a történettudomány hozzáállását.

A szemlélet filozófiai értelemben sem fogadható el:

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

Éppen az ellenkezőjét mondhatjuk. Ha „mégis felmerül némi kétely” a történésznek nemcsak joga, kötelessége is tisztázni. Úgynevezett „eldőlt vita” ritkán létezik, szinte mindennel kapcsolatban felmerülhetnek új teóriák, új adatok, új szempontok. „Semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt.” Az a szemlélet, amely nem hajlandó foglalkozni egy vitás kérdéssel, mert elődei már véleményt mondtak róla, dogmatikus.

„A Zrínyi vadkan vagy golyó általi haláláról szóló értekezéseket csak abban az esetben tartjuk megírásra, illetve cáfolatra méltóknak, ha az adott baleset- vagy gyilkosságteória bizonyítása szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”

Elképesztő cinizmus a hagyományos magasröptű akadémiai semmitmondással vegyítve. Mi az, hogy csak akkor foglalkoznak egy elmélettel, ha az „szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”?

Vajon mit ért a két szerző „koncepciózus történetszemlélet” alatt? Netán valamelyik kanonizált elméletet?

Zrínyi halála talán önmagában nem fontos annyira, hogy mindenképpen méltó a vizsgálatra? Talán nem a XVII. századi magyar történelem kulcsfontosságú eseménye?

Itt kell elmondanom, mit is gondolok a fentebbi idézetben megnyilvánuló szemléletről.

Ha Zrínyi halálát vadkan okozta, az vis maior, előre nem látott szerencsétlenség, amelyről senki sem tehet. Ha így lenne, az valóban felmenthetné a történészeket a vizsgálódás alól.
Valóban így van? Bethlen Önéletírása valóban bizonyítja, hogy Zrínyi halálát vadkan okozta?

Nemigen. A szerzők a könyv későbbi részében maguk kénytelenek elismerni, hogy a „mendemondák” voltaképpen Bethlen Miklóstól indultak ki. Akkor vajon mi az, ami „bizonyítja”, hogy Zrínyi vadkan áldozata lett? Mitől „eldőlt” ez a kérdés a történészi renyheségen kívül? Mi az a „koncepció”, ami akadályozza, hogy a kérdést komolyan vegyék?

Ha azonban Zrínyi Miklós halálát nem vadkan okozta, hanem merénylet, akkor nagyon is komoly feladatai lennének a történettudománynak. Tisztáznia kellene, ki volt, vagy kik voltak a megbízók, tudott-e róla a császár, és a gyilkosság hogyan illeszkedik az osztrák udvari körök Magyarországgal kapcsolatos politikájába.

Ettől ódzkodnak? Inkább a jó öreg vadkan?

A Habsburg korszakkal kapcsolatban a történettudományban szerecsenmosdatás folyik, ezt minden kívülálló könnyen észreveheti. Egyrészt mismásolják az osztrák bürokrácia tényleges magyarországi céljait, másrészt igyekeznek irántuk valami fura és érthetetlen „megértést” tanúsítani. Márpedig egyes udvari körök birodalmi törekvései nem érdemelnek megértést.

Miért udvari körökről beszélek, miért nem az uralkodókról? Mert a kirívóan és aljasul magyarellenes intézkedések sorozata mindig akkor kulminált, amikor különösen tehetségtelen, a gyengeelméjűség határán álló, vagy roppant nemtörődöm uralkodó került a bécsi trónra; mint az előző évszázadban Rudolf, vagy a tárgyalt korszakunkban Lipót. A könnyen befolyásolható császárokon keresztül nyilvánult meg előttünk a kapzsi osztrák bürokrácia igazi akarata. Olyan volt, mint egy suhogó hóhérpallos.

A magyar történettudomány a mai napig fedezi ezt. Az osztrák propaganda írja a történelmünket. Mindig elfogadjuk a hátrányos intézkedések osztrák indokait. Előfordul, hogy felcserélődnek az okok és az okozatok.

Csak egyetlen példát említenék:

Buda későbbi visszavétele után az osztrákok nem engedték meg, hogy magyarok költözzenek az egykori fővárosba. Magyarnak tilos volt Budán letelepednie, még azokat is elüldözték, akik a török alatti magyar lakosságból megmaradtak. Az intézkedést a „megbízhatatlan, rebellis” magyarok elleni megtorlással indokolták.

A történettudományunk ezt az indoklást általában vita nélkül fogadja el. A Habsburg-ellenes mozgalmak miatt a császári kormányzat nem bízott már a magyarokban.

Csakhogy ez nem igaz.

Amikor az előző évszázad hosszú háborújában egy időre visszafoglalták az oszmántól Székesfehérvárt, az osztrák vezetők már akkor arra törekedtek, hogy magyarokat letelepedni ne engedjenek a városban, helyettük németeket akartak költöztetni, és ezt nemcsak a magyarok megbízhatatlanságával, hanem leplezetlen birodalmi törekvésekkel indokolták.

Ok és okozat felcserélődött. Az osztrák bürokraták birodalmi elképzeléseit eleve zavarta a magyarság jelenléte, a Habsburg-ellenes mozgalmak a kirívóan hátrányos politika miatt robbantak ki, nem „indokolták”, hanem követték ezen intézkedéseket. A magyar föld kellett, a magyar – nem.

Folytatása következik.

Szabad sajtó mostanában?

"Szabad sajtó"?
Mostanában?
Legfeljebb Meseországban...

Világszerte médiumok
Hatalmas serege csacsog.

Mindegyiknek van gazdája,
Ahogy az fütyül, úgy járja.

Ahol még számít a lélek,
Szabadok a vélemények,

Másutt meg polkorrekt sereg
Száraz dogma-nyelven mekeg...

Az igazság -
Temetetlen;
S a túlerő - nem "független"...

Szabad sajtó mostanában?
Naiv emberek álmában...

Január, profán lét ura

Január, profán lét ura;
Hófehér fagy-harmónia.

Az ég alatt minden fehér,
Öröklétre vágyik a Tél.

Csillogó globál pénz-erő,
Hófehér, hideg jövendő...

Január, profán lét ura,
Fagyos orrát fennen hordja.

Néha némi kegyet kreál,
S akkor a hóesés eláll.

Máskor zordon képe mutat,
S máris szél hordja a havat.

Január, profán lét ura,
Nem játszik, csak egy kapura.

Egyenlőn mér minden kinek,
Eszményképe:
A nagy hideg.

Ritkán hajlandó alkura
Január, profán lét ura.

Téli élet-poétika

A halál?
Fehér végtelen...
Az Élet?
Kis pont a Hegyen...

Semmi nem lesz önmagától;
Isten is havat lapátol...

Világból épp annyi akad,
Ahány teremtő Gondolat.

A halál?
A semmi csöndje...
Az Élet?
Állandó zene...

Élet halálból nem fakad,
De ha már él,
Élet marad.

A halál?
Fehér végtelen...
Az Élet?
Kis pont a Hegyen...