Az Ősz napsütéssel vénül...

Az Ősz napsütéssel vénül,
Mint valami büszke,
Régi nő;
Isten bajszán vén morzsaként billeg
Az Idő.

A néhai forró Nyarunk
Alig néhány hét alatt
A Múlt kútjába hullt,
Azóta már emléke is
Rojtosra
Fakult.

Az Ősz napsütéssel vénül,
Mint valami büszke,
Régi nő;
Isten bajszán vén morzsaként billeg
Az Idő.

Szerelem és líra - CCLXXIII.

KÉTSZÁZHETVENHARMADIK RÉSZ

Fentebb már láttuk, miféle művek születnek a kánonban. Ennek ellenére a kérdés érvényes.

Születhetnek-e egy ilyen rendszerben valódi remekművek?

Természetesen születhetnek, hiszen remekmű minden helyzetben létrejöhet.

Csakhogy…

A rendszer nem támogatja a remekművek létrejöttét. A kánon maga az intézményesített kontraszelekció.

Ennek jele, hogy igen sok olyan művet kanonizál, amely a klasszikus esztétikai ideálnak nem felel meg, a klasszikus szemlélet értelmében lírai értéket nem hordoz.

A kánon rendszerének nem érdeke, hogy remekművek szülessenek. Remekművek esetén ugyanis

Ø      A művek közkinccsé válnak

Ø      Magyarázatukhoz nincs szükség külön, zárt apparátusra.

Ø      A rendszer átjárhatóvá válik.

A kánon sajátos zárt szubkultúra. Elsősorban önmaga fenntartása az érdeke. Hogy zárt szubkultúra maradhasson, és kiváltságai felett rendelkezhessen. Nincs szüksége remekművekre. Helyette olyan versekre van szüksége, amelyeket remekművekké magyarázhat.

Folytatása következik.

"Fennkölt elvek"

"Fennkölt elvek"
Kényes-fényes serege;
Zsarnokságba,
Pusztulásba vihet minket
Ízibe'.

Papírszáraz,
Élhetetlen mandalák;
Csörögére szárad majd ki
Miattuk
A nagyvilág.

Mindig újabb
Kenetteljes változat;
De - boldogsághoz nem vezet
Soha
Emberáldozat.

(Óc,
Póc,
Kenderkóc,
Mérges végzet-góc,
Ha nem fogad szót a Haza,
Elmegy a bohóc!)

A Nap ugyanúgy ragyog - LXX.

HETVENEDIK RÉSZ

Vérszomjasan rontottak elő a bokrok közül, hátracsapott fülekkel, hörögve, morogva, kaffogva, vicsorítva, mint vérre ácsingózó alvilági kutyadémonok. Rettenetesen megtermett, ocsmány ábrázatú, nagy randa dög valamennyi.

Dühödten megálltam, és gyilkolásra készen feszítettem meg minden hatalmamat. Kétségbeesetten idéztem tanúnak minden korok létező és nem létező, már letűnt és még ezután eljövendő istenségeit. Miért én legyek jó, amikor minden ki gonoszságra tör? Miért én legyek becsületes, amikor a becsület folyvást a gonoszság peremvidékén balekoskodik? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, hiszen ez már Szélfarkas korszaka volt. ez a világ olyan perceket csiholt ki magából, amikor még a legszeretőbb szemet is gyakran homályosította el a gyűlölet.

Összeszorított fogakkal néztem a felém rohanó dühödt ebeket. Nyomukban már az első emberek is kibukkantak a bokrok mögül. Kétségbeesetten engedtem el Holdsarló kezét.

-         Fuss, ahogy a lábad bírja! – ordítottam rá, és talán még taszítottam is egyet rajta. Annyira kívántam, hogy ne kerülhessen a kezeik közé…

Holdsarló futásnak eredt, én pedig gyilkoló elszántsággal fordultam szembe az üldözőkkel. Ezt látván Holdsarló is megtorpant. Az én kedvesemtől nagyon távol állt, hogy életet vásároljon a más szenvedésén. Beletörődtem. Úgysem volt már idő semmire.

Az élen csörtető molosszus csaknem kőhajításnyira megelőzte társait, és máris utolért bennünket. Eredetileg rám rontott volna, de a tekintetem nem sok jót ígért, ezért az eb fékezett, nagy ívben kikerült, és máris Holdsarló felé vetette magát. A könnyebbik áldozatot kereste.

A kutya ugrott, én pedig összpontosítottam. Az állat szép ívű ugrása megtört, feje hátrabicsaklott, és a kutya törött nyakkal zuhant Holdsarló lábai elé.

Vörös ködöt vont szemem elé a gyilkolás tébolya. Nem tudtam abbahagyni. A második ebet rohanás közben pusztítottam el, a harmadik a torkomnak ugrott volna, és rám lehelte ki páráját. A többi ösztönös, állati rémülettel torpant meg.

Szűkölve hátráltak, farkukat behúzták, sunyi pillantásokat vetettek felénk, de eszük ágában sem volt már támadni. Tudtam: nincs olyan hatalom, amely ezeket az ebeket újra támadásra tudná bírni.

A kutyák fedezékében földbe gyökerezett lábbal álltak az emberek is. A megtermett Drákónt felismertem, és örömmel nyugtáztam, hogy együgyű ábrázatára bárgyú mosolyban ül ki a buta emberek habozó tanácstalansága. Megkönnyebbültem.

Ekkor láttam meg Szélfarkast. Arisztonikosz gőgös maszkjában ballagott elő két-három ember kíséretében. Arcán inkább bosszúság, mint gyűlölet. Nyugodtan felénk indult, mire Holdsarló belém kapaszkodott. A bátyám emberei nem mozdultak. Szélfarkas nyolc-tízlépésnyire tőlünk megállt.

Folytatása következik.

Szabad ésszel, kevés pénzzel...

Szabad ésszel, kevés pénzzel
A Remény sohase vész el.

Legyen - akár több, kevesebb -,
Olyan, amilyet szeretek.

Ha több a "kell", mint a "lehet",
Úriasan mondok - nemet.

Szabad ésszel, kevés pénzzel
Az ember sokat merészel.

Fogy a haj, pereg az idő,
Mégis mindig akad erő.

Letesszük a Lét poharát,
Ha jön az Utolsó Barát.

Szabad ésszel, kevés pénzzel
Az ember sokat átvészel.

Nem a szegénység, vagy bőség,
Hanem csak a felelősség...

Legyen akár "nem", vagy "igen",
Támasza Lélekben legyen.

Jó Lélekkel,
Tiszta kézzel;
Szabad ésszel, kevés pénzzel...

Szeptemberi halvány fények

Szeptemberi halvány fények;
Nem a lármában a lényeg.

Még makacsul zöld levelek;
A világ örökké kerek.

Keserves, csípős hajnalok;
Nem az Élet, ami balog...

Szeptemberi halvány fények;
Gonosz ellenében élek.

Posvány hiába hőbörög,
Csak az Igaz - ami örök.

Isten nem robottervező;
Nem releváns a túlerő.

Mindig a Lélek a lényeg;
Szeptemberi halvány fények...

Még életben van a Béke

Még életben van a Béke,
Bágyadt Ősz a menedéke.

A halál gyomra már korog.
S még élnek az áldozatok...

Ráncos dollár-gnóm kavargat
Pénz-katlanban - borzalmakat.

Még életben van a Béke,
Most, amíg él,
Óvni kéne!

Óvni kéne,
Óvni kéne...

Hagymázas őrült terveket
Az Idő semmibe temet.

Olyanért ne folyjon több vér,
Ami száraz füttyöt se ér.

Még életben van a Béke,
Van értelme tenni érte.