Szerelem és líra - CLXXIX.

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

A költészet tehát sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja, egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.

A profán költészet művelője a státuszköltő. A társadalmi hierarchiában meggyökeresedett költő-státusz betöltője, a „hivatásos költő”, aki a státusz nyújtotta előnyöket élvezi, ezért cserében éppen olyan „költészetet” produkál, amelyet a státuszköltészet fenntartója, a nemzetközi pénzügyek és a piac fölött ténylegesen regnáló háttérhatalom tőle elvár. Leginkább olyat, ami a céljait követi, helyesli, reklámozza, népszerűsíti akkor is, ha ezek a státuszköltő közösségének érdekeivel ellentétesek.

Valamit tisztáznom kell: a státuszköltő nem nemzetáruló és nem hazaáruló. Ezt sürgősen felejtsük el.

A státuszköltő hazája a státusz-közösség, amely őt költőnek kinevezte. Ez pedig egyáltalán nem nemzetelvű, hanem egyértelműen kozmopolita. A nemzeti érdekekkel nincs tisztában, nem is akar, nem is érdeklik a nemzeti szempontok, mert ő ebben az értelemben nem tekinti magát a nemzet tagjának. Az őt eltartó nemzetközi infrastruktúra törekvései és szempontjai a számára sokkal relevánsabbak.

Természetesen lehetnek egyéni kivételek, lehetnek őszinte hazaszeretetet érző státuszköltők, de az ilyenek az infrastruktúrának a peremére szorulnak.

A többi bőszen bőgi a támogató médiával együtt a ma divatos státusz-szamárságokat, hogy a hazaszeretet voltaképpen:

v     Fasizmus

v     Etnicista populizmus

Et cetera, et cetera…

A riasztó példákat naponta látjuk.

A státuszköltő közönsége – amennyiben van – gyakran szintén olyan emberekből áll össze, akik a „globalizáló” kozmopolitizmus terjedésében érdekeltek, vagy akkor képzelik magukat „felvilágosultnak”, ha a kozmopolita propaganda közhelyeit szajkózzák.

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Egyáltalán nem. Az igazi költészethez tartozik:

v     Vers

v     Költő

v     Közönség

A vers születik meg a leghamarabb. Költészet azonban csak akkor jön létre, amikor a vers eljut a közönséghez.

Vers, költő és közönség összefüggésében sohasem a státuszköltő játszik szerepet. Költő az, akivel a versben találkozunk, a lírai én. Sohasem a magánember, aki a verset írta.

Jó verset elvben bárki írhat, gyerektől az aggastyánig. Mindenkiben megvan arra a lehetőség, hogy – akár életében egyszer – jó verset írjon. Abban a versben ő a költő. Lehet, hogy soha többé nem válik azzá, de abban az egy versben mindaddig az marad, amíg bárki olvassa vagy szavalja.

Az interjú adó, író-olvasó találkozót tartó, sajtóértekezleten poénkodó, nyilvánosan jópofizó, politikai ügyekben szót emelő, egyesületi gyűlésen szónokló, díjért acsarkodó stb. magánember – akárhány verset írt is egyébként – a felsorolt szituációkban nem költő. Költőnek lenni nem státusz, hanem jelenlét a versben, kommunikáció az olvasóval. A költő személyes jelenléte által lesz értéke a versnek.

A verseiben a költő mindig jelen van, a magánéletben soha.

Folytatása következik.

A Kezdetektől egész mostanáig

A Kezdetektől egész mostanáig

Itt élünk Európa közepén;

Múltunk véres,

Jövőnk bizonytalan,

Mint minden más népé

E földtekén.

Ezer függönyű homályban

A Kezdet;

Hogy jöttünk, vagy nem jöttünk valahonnan,

A história erről csak dadog,

De itt kell boldogulnunk,

Magyarok.

Itt még a szél is magyarul susog,

Itt lettünk önmagunkká,

Itt rejlik Múltunk,

Jövőnk,

Magyarok.

A Kezdetektől egész mostanáig

Él Nyelvünk,

Él lelkületünk vele

Nem hisszük, hogy változnunk kellene,

És folyvást változunk.

Egy részünk még kapaszkodik a Múltba,

A többi feledi,

És idegenbe megy

Hazát keresni.

A Jövőnk kéz a kézben jön elünk,

Vagy mással andalog?

Van még a Földön dolgunk,

Magyarok.

A Kezdetektől egész mostanáig

Magunkban hordjuk a Múlt sóhaját,

Anyáink féltését, apai áldást,

Régmúlt csaták félelmét kínjait,

Imát,

Jajongást,

Könnyet,

Örömet;

Lelkünkben szikrázik az akarat:

Népünk,

Hazánk

Bennünk is

Megmarad.

Ki tudja azt, hogy a kőkorszak óta

Hány nép vére kering az ereinkben,

Akik mind itt terveztek szép jövőt,

Szent békét,

Gazdagságot,

Szép szerelmet…

Ki volt gőgös,

Ki a béke barátja?

Őket bennünk

Egyedül Isten látja.

Állunk a Jelen tengerfenekén

Felettünk sok kilométernyi Múlttal;

Ez követel tőlünk Isten előtt

Békességet,

Tisztességes Jövőt.

A Kezdetektől egész mostanáig

A felelősség másokat nyomott.

Rajtunk a sor.

Se jobbak, se rosszabbak senkinél

Mi sem vagyunk,

Magyarok.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLVIII.

NEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

Itt egy pillanatra meg kell állnunk.

Nem árt, ha rögzítünk egy igen fontos tényt. Khadim Ali pasa most tárgyalt, 1556-os hadjárata pontosan modellezhetően megmutatja, mire képesek a magyarországi török haderők a szultáni hadak megjelenése nélkül.

A jelenlegi történetírásunk a kor harcait elemezve a szultán részvételével zajló, nagy török hadjáratokra összpontosít, ezt az esztendőt néhány szóval intézi el. Soha nem olvastam még náluk olyat, hogy Khadim Ali 1556-os hadjáratának sorsdöntő jelentősége lett volna.

Pedig az volt.

Itt talán még nagyobb dolgok forogtak kockán, mint Szulejmán hadjáratai idején.

A nagy szultáni hadjáratokat általában fél esztendeig tartó szervezőmunka előzte meg. Parancsok százait kellett elküldeni a birodalom minden tartományába, gondoskodni kellett csapatokról, fegyverzetről, lőszerről, élelemről. A hadjárat minden fázisában. Ez olyan mértékben hozta mozgásba az oszmán birodalom egész rendszerét, hogy óhatatlanul elterjedt a híre. Magyarországon az ilyenről akkor is időben értesültek, amikor nem volt megfelelően kiépített hírszerző rendszer. Kalmárok, foglyok, szökevények, menekülők beszéltek a hadjárat előkészületeiről.

Egyetlen olyan szultáni hadjárat sem volt, amelyről a magyarok időben ne értesültek volna. Az már más lapra tartozik, hogy fel tudták-e használni megfelelően az időelőnyt.

A szultán vezette hadjáratokra fel lehetett készülni. Tudni lehetett, hogy Magyarországot ezek legfeljebb július közepétől október közepéig érinthetik.

A szultáni hadjárat mindig nagy túlerőt hozott az országba, de ezzel elvileg nem a helyi magyar erőknek, hanem a királyi hadseregnek kellett (volna) megmérkőznie. Azaz a Habsburg-uralkodó főerőinek.

Tudjuk, hogy ezek minden esetben rendkívül passzívan viselkedtek. Összegyűltek Győr vagy Komárom térségében, és várakoztak. A létszámot tekintve ugyanabba a dimenzióba tartoztak, mint a török, de semmi aktivitást nem mutattak.

Ütközet a török főerők, illetve a Habsburg-főerők egyik kontingense között csak egyetlen esetben került sor, 1532-ben. Ez volt a már korábban említett leobersdorfi csata. Az ütközet, amely akár elméleti értékűvé is válhatott volna, de nem vált azzá, mert nem létezett olyan hadvezetés, amely le akarta volna vonni a belőle levonható tanulságokat, és az ott győzedelmeskedő kiváló német parancsnok eljárását általánosítva olyan harcászatot akart volna kialakítani, amely képes megragadni a német landsknechtekből álló gyalogság és a magyar könnyűlovasság együttműködésében rejlő lehetőségeket. Ennek továbbgondolása és következetes alkalmazása még a szultán személyes vezetése alatt érkező török főerő ellen is magában rejtette a siker lehetőségét.

Csakhogy…

A Habsburgok nem tekintették céljuknak a török legyőzését és az ország visszafoglalását. Amikor később a török rákényszerítette őket, abban sem volt sok köszönet.

Valaki azonban mégis levonta a leobersdorfi csata tanulságait.

Az ellenség.

Vajon miért nem tűnt fel történészeinknek, hogy 1532 után a török egyáltalán nem kereste a nyílt ütközet lehetőségét a császári főerőkkel,

Ez annál is különösebb, mert a török egyébként mindig és minden hadszíntéren kereste a nyílt döntő csata lehetőségét. Egész története során. Maga Szulejmán is. A hódító oszmánok mindenütt nagy csatákban semmisítették meg az elfoglalt államok hadait.

A Habsburg hadakkal szemben azonban nem. Hangzatos nyilatkozatai ellenére sem. Pedig nyilvánvalóan igen sokat nyerhetett volna azzal, ha Győr vagy Komárom térségében szétveri a Habsburgok fő erőit.

Szulejmán nem erőltette a csatát.

Mindez azt (is) jelenti, hogy a török főerők bizonyos értelemben respektálták az összevont Habsburg hadakat.

Ilyen forgatókönyv volt akkor, ha a szultáni főerők vonultak fel Magyarországon.

Még néhány gondolat a szultáni főerők hadjáratairól. Az oszmán uralkodóknak ilyenkor a következő problémákkal kellett szembenézniük.

v     A szultáni akció sohasem volt villámháború. A hadjáratról minden lehetséges ellenség idejében tudomást szerzett, és ezzel a töröknek is tisztában kellett lennie.

v     A hadjárat szervezése és lebonyolítása hatalmas energiákat igényelt és tetemes költséget emésztett fel.

v     Amikor a szultán serege elvonult valamelyik hadszíntérre, a többi hadszíntéren lévő ellenség tudta, hogy ebben az esztendőben ott nem fog megjelenni a szultán, ezért fokozhatta tevékenységét. Mi nem nagyon éltünk vele, ha a szultán éppen például a perzsa fronton volt lekötve, de a török többi ellensége igen. Ez sok problémát okozott Szulejmánnak.

v     Gyakran törtek ki lázadások olyan területeken, ahonnan a csapatok elvonultak. Legalább minden második-harmadik évre jutott ilyen esemény. A szultánnak erre is tekintettel kellett lennie.

Ilyen kockázatokat hordozott egy-egy szultáni hadjárat. A török birodalom voltaképpen rabló jellegű volt, ezért lényegében sohasem sikerült teljesen pacifikálnia a meghódított területek zömét. Még az iszlám lakosságú vidékeket sem.

Nem volt olcsó mulatság a török számára egy-egy ilyen hadjárat.

Mindig nehézségekkel járt, ha a szultán maga vezetett hadat.

1556-ban azonban nem így volt.

Most a helyi török erők kezdtek akcióba.

Ma már talán fel sem foghatjuk, miféle jelentősége volt ennek.

A török helyi erők utoljára a Buda eleste utáni zűrzavarban voltak képesek komoly hódításokat véghezvinni Magyarország rovására. Azóta minden jelentősebb területfoglalás a török főerők részvételével, vagy azok hathatós támogatásával történt.

Most először fordul Buda eleste óta elő, hogy a helyei oszmán erők a török fősereg támogatása nélkül, lényegében önállóan lépnek fel.

Ha sikerrel járnak – Magyarország végképp elveszett.

Minden elfoglalt területtel tovább csökken a védelem ereje. Ha a török helyi erők képesek felülkerekedni, az egész fronton állandósíthatják, és minden hódítással még tovább növelhetik a fölényüket.

Mivel a királyi hatalom fő erői passzívan viselkednek, a helyi erőkre várt a feladat, hogy ezt a támadást elhárítsák. Ha kudarcot vallanak, az országnak vége.

Ráadásul a török a legfontosabb várat szemelte ki, és Szigetvár csak a helyi magyar erők segítségére számíthat.

A Habsburg uralkodó birodalmi csapatai ide aligha fognak eljönni. Ők legfeljebb a Bécset közvetlenül fedező várak felmentését kísérelnék meg. a magyarok ezzel tisztában vannak. A hadjárat jelentőségével is.

Ennek tudatában figyeljük tovább az eseményeket.

Khadim Ali tisztában volt vele, hogy a vár elfoglalásához igen kiterjedt munkálatokra van szükség. Haladéktalanul meg is kezdte ezeket. Elhatározta, hogy fával és földdel tölteti fel a várost és a várat övező tavat.

A védők egy fogoly tiszt vallomásából értesültek erről:

: „Ha valaminő módon a kolubrinák (nagy ágyúk) a várnak nem árthatnak, azt (ti. a tavat) fával töltik fel.” 

Erős katonai fedezettel indult meg a fahordás az egész környékről. Több ezer ember dolgozott az ostromlóknak, részben a török sereggel együtt érkezett mindenféle népség, részben munkára kényszerített magyar jobbágyok.

A város keleti fala előtt húzódó vizesárok feltöltését kezdték meg elsőnek.

A várbeliek ezt nem tűrhették. Ha a török feltölti az őket védő tavat és árkokat, közelebb jöhetnek az ostromágyúk, és a tömeges rohamok indítását sem akadályozza semmi.

Gyúlékony eszközöket hajigáltak, és kétszer is sikerült felégetniük a faanyagot.

Khadim Ali nem volt tehetségtelen ember. Sőt, azt kell mondanom, nagyon is helyén volt az esze az ostrom vezetésében. Tudta, hogy az ostromló a helyzet ura, övé a kezdeményezés. Arra törekedett, hogy minél jobban megossza a védelem erőit. Ezért úgy döntött, hogy egyszerre több ponton indít nagy erejű támadást. A keleti fal lövetése mellett a Bagothai-bástyát szemelte ki támadás céljára. Rézsútos ágyútüzet zúdított rá, tudván, hogy a gyönge palánk ezt nem bírja ki.

Az ágyúzás sikert hozott a töröknek.

„város harmadik bástyáját is, mely kelet felől vagyon (Bagothai-bástya), ostromolták és teljesen a kapuval együtt lerombolták.” 

A védelem súlyos helyzetbe került.

Kő-vagy téglafalak esetén a védők az ókortól kezdve gyakran folyamodtak ahhoz, hogy ügyes kőműveseikkel a nappal lerombolt falszakaszokat éjszaka kijavították. Kőből vagy téglából épült falak esetén ez magától értetődik. De ha a palánkot lövik szét, nem lehet kijavítani. Különösen nem ágyútűzben.

Az ostrom tízedik napján, június tizenkilencedikén a helyzet válságossá vált.

Az ostromlók a következő eredményeket érték el eddig:

v     Lerombolták a város három bástyáját

v     Keleti kapuját

v     A keleti fal egy hosszú szakaszát felégették

A védők azonban továbbra is szívósan ellenálltak. Huszadikán felégették a romos Bagothai-bástyával szemben emelt töltést.

„a város szegletbástyája (északkeleten a Bagothai-bástya) eránt annyira teltették volna reánk– írta Horváth Márk –, hogy immáron szabadon jöhettek volna reánk, ezért Isten kegyelmes segítségétől tegnap esmég megégettük, kit ha nem égettük volna, minden kétség nélkül reánk jöttek volna.” 

A török nem csüggedt. Újra kezdte a munkát. A várba beszökött magyar parasztok szerint Khadim Ali eddig 12 ezer kocsirakomány fát használt fel az ostromhoz.

Felmentő seregnek ekkor még híre-hamva sem volt.

Folytatása következik.

Esős nyári napokon

Esős nyári napokon

Duzzog nyaraló rokon.

Felhőzuhany-vízlepel;

Kánikula szünetel.

Csordogál sok új patak,

A lombok sóhajtanak.

Esős nyári napokon

Fut a toll a papíron.

Frissesség, csöndes eső,

Igazi író-idő.

Csendes eső szemereg,

Kedv és remény enyeleg.

Esős nyári napokon

Lét zenéje monoton.

Botorkálnak vén szelek,

Az Idő is szendereg.

Múlt napok romjainál

Csendben hűsöl a halál.

Esős nyári napokon

Portyázik az unalom.

Ingerszegény lényeket

Keresgetve kéreget.

Élni-halni nem akar,

Akit csapdájába csal.

Esős nyári napokon

Semmit sem veszünk zokon.

Az Idő örök talány,

A Nyugalom: adomány.

Öröm, munka ős-okon

Esős nyári napokon.

Mise jobbra, mese balra!

Állítólag ez megtörtént, méghozzá 1947-ben, a választás előtt, Kecskeméten.

——

Mindszenty József és Rákosi Mátyás egyszerre látogattak Kecskemétre. Ráadásul választás előtt.

Mindszenty érsek hatalmas, szabadtéri misét celebrált. Rákosi politikai nagygyűlést tartott. Légvonalban egy kilométerre sem voltak egymástól.

Sokan érkeztek vonattal a városba Mindszenty miatt is, Rákosi kedvéért is. Úgy alakult, hogy aki kijütt az állomás érkezési oldalán, annak balra kellett indulnia, ha Rákosi nagygyűlését akarta meglátogatni, és jobbra, ha Mindszenty érsek miséjét akarta látni.

Erre a vasútnál is rájöttek. Kioktatták a személyzetet, segítsenek az utasoknak.

A dolgozók két bekezdésből álló szöveget kaptak, hogy az alapján tájékoztassák a közönséget. Az egyik jegypénztárban ülő Jani bácsi úgy vélte, rövidítésre szorul.

Ez lett a végeredmény:

- Hölgyeim és uraim! Kedves utasok! Aki misét akar hallgatni, jobbra menjen, aki mesét, az balra!

Nyár derekán

Nyár derekán

Fényesek az álmok;

Hívogat a Jövő,

Mint egy mosolygó zsarátnok.

Nyár derekán

A színek zenélnek;

Színesebb is, boldogabb is

Ilyenkor az Élet.

Nyár derekán

Zöldebbek a zöldek;

Hallhatjuk boldog sóhaját

A jó öreg Földnek.

Nyár derekán

Kékebbek a kékek;

A Hitek és a Remények

Fütyörészve élnek.

Nyár derekán

Sosem élünk félve;

Isten ilyenkor ad nekünk

Tartalékot

Télre.

A Nap ugyanúgy ragyog - XI.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

A legénység apám embereinek segítségével partra vontatta a Tengerasszonyt, és megkezdődött a hajó átalakítása. A Tengerasszonyt átfestették, megfosztották nagyszerű kényelmi berendezéseitől, kicserélték az evezőket, és kerítettek egy erősen használt vitorlát. A hajó új neve Vízisellő lett. A kormányos irányításával még egy sor változtatást vittek véghez a hajótesten és a fedélzeten. Mindnek ugyanaz volt a célja: a Vízisellő úgy fessen, mint a legközönségesebb kereskedőhajó – amilyenből tizenkettő egy tucat.

Apám azonban még mindig nem volt elégedett.

-         Ezzel nem tudod becsapni a kikötői biztosokat – morfondírozott. – Azoknak az lesz az első kérdésük, mi a rakomány. Ezzel téged máris nagyon nehéz helyzetbe hoznak. Utána megkérdik, honnan jött a hajó, és ki a gazdája. Mit felelsz?

Próbáljuk asztlanti hajóvá tenni a Vízisellőt? Őrültség! Az asztlantiak rendkívül pedáns emberek; lajstromuk van a hajóikról. Abban meg nem találják a mi hajónkat! Viszont azonnal tudni fogják, hogy tilosban járunk. Akkor pedig mindannyiunk számára a Tengeristen temploma a végállomás.

A Vízisellő tehát idegen kereskedőhajó. Akkor pedig okvetlenül szükség van valamilyen rakományra. Ez volt az újabb bökkenő. Asztlantba ugyanis általában asztlanti hajók vitték az árut – lévén ők a világ legnagyobb tengerjáró népe.

Mihez kezdjünk? Apám hívatta Takoatl úr követét.

-         Szoktak-e Asztlantba idegen hajók árut szállítani?

-         Nagyon ritkán, uram. Egy ilyen hajó érkezése mindig feltűnést kelt.

-         Mit szállítanak az ilyen hajók?

-         Általában rabszolgát, uram.

Nagyot sóhajtottam. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy az átalakított Tengerasszony rabszolgát szállítson. Apám is a fejét csóválta. De nem adta fel.

-         Van-e valami más áru, ami számításba jöhet?

Az asztlanti percekig gondolkodott a válaszon.

-         Egy dolog még lehet, uram – felelte végül.

-         Éspedig?

-         Az elefántcsont, uram. Az asztlantiak ezt a feketebőrűektől vásárolják. Tőlük viszont a Nagy Öböl némelyik hajósnépe is szívesen megveszi. Ők aztán néha Asztlantban is szerencsét próbálnak a portékával. Szerfelett pimasz kufárok azok, uram. Magasra tartják az árat, és képesek hetekig alkudozni. Végül mindig eladják az utolsó darabig.

Hitetlenkedve néztem rá.

-         Hogyan? Hiszen Asztlantban is van elefántcsont!

-         Már leginkább csak a híre, uram. De a mi elefántjaink egyébként sem érnek fel azokkal a pompás állatokkal, amelyek a feketebőrűek földjének hosszú füvű szavannáin legelésznek. A mi földünkön már csak gyatra elefántcsont terem, a nyomorult ormányosok nem képesek megnöveszteni az agyarukat, mert eszelős módon vadásznak rájuk.

-         Honnan a pokolból veszünk elefántcsontot? – kérdeztem dühösen.

Apám szeme felcsillant.

-         Ezzel ne törődj, Fénysugár!

Öt nap múlva hatalmas karaván érkezett, és telerakta a Vízisellő gyomrát elefántagyarral. Minden egyes darab káprázatosan szép volt. ilyen Pazar hajórakományt még nem látott a világ. Hogy honnan volt, csak apám tudta.

Csaknem húsz nap telt el a testvéreim távozása óta. Most már igyekeznünk kellett, ha a nyári napforduló előtt Asztlantba akartunk érni. Úgy véltük, amennyiben Napsárkány és Szélfarkas fogságba estek, nyilván őket is ugyanakkor akarják feláldozni az istenüknek, amikor Holdsarlót. Három hosszú emlékezetűt ölhetnek meg az átkozott oltárukon. Az ő számukra ez biztosan fényes ünnepségnek számít. Nagyon reméltem, hogy ehhez neke is lesz egy-két szavam.

A huszonegyedik nap hajnalán hajóztunk ki az öbölből Asztlant felé. A leterhelt, nehézkesnek tűnő, lomha, otromba felépítményű Vízisellőben nem lehetett az egykori Tengerasszonyra ráismerni. Siránkozott is a kormányos eleget, hogy úszó mosóteknővé változtattuk a hajóját.

Borzasztóan lassan haladtunk. A tengeri rablókra való tekintettel a partoktól távol hajóztunk. Körülöttünk a kékség vakító tágassága, és én nem tudtam elhessegetni a gondolatot: a Tengeri szellő vagy a Vihar árbocrúdjáról talán éppen ebben a percben látják Asztlant vörös és fehér szikláit feltűnni a láthatáron.

Az útról nincs sok mondanivalóm. Komoly viharba nem kerültünk, ami meg utolért bennünket, azzal a jól épített hajó és tapasztalt legénysége szépen megbirkózott. Tengeri rablók nem törtek ránk. Láttunk ugyan egy nagyon gyanús kis hajót, de talán túlságosan apró volt, vagy minket találhatott túl nagy falatnak – szépen elmaradt mellőlünk. Az is lehet, hogy kényelmes, lassú haladásunkat vélte fenyegető önbizalomnak.

Hat nappal a nyári napforduló előtt pillantottuk meg Asztlant partjait.

Tettem még néhány óvintézkedést. A kormányost egy evezőpadra ültettem, nehogy valaki felismerje. A hajó kormányzását a helyettese vette át. A legénységet egytől egyig felfegyvereztük. Egész úton gyakoroltuk a közelharcot és a hajó védelmét. Most parancsot adtam: rejtsék el a fegyvereket, de úgy, hogy bármikor gyorsan elő lehessen őket venni. Megtiltottam, hogy bárki is elhagyja a hajót. Ez alól csak a kormányos helyettese és négy evezős volt a kivétel, nekik kellett élelmet hozniuk a Vízisellőre.

Elég sokáig tartott, mire bejutottunk a kikötőbe. Minden lehetséges helyen megállítottak bennünket, amit hosszadalmas várakozás, meg mindenféle feleslegesen fontoskodó hercehurcák sorozata követett. Asztlant kikötői hivatalnokai szerettek packázni az idegen kereskedőkkel. Egyszer haditengerészek is jártak a fedélzetünkön, át is kutatták a hajót, de megkönnyebbülésükre csak amúgy tessék-lássék. Az asztlanti hadiflotta ezután nem mutatott irányunkban semmi érdeklődést.

Nem így a kikötői hivatalnokok. Nekik mindig volt valamilyen kifogásuk, és pedig kezdtem komolyan elkeseredni. Már csak négy nap volt hátra a nyári napfordulóig, mi pedig még mindig a kikötő előtt vesztegeltünk.

Később, amikor több tapasztalatot gyűjtöttem az emberek világában, rájöttem, hol hibáztam. Senkit sem akartam megkenni! Pedig ezek éppen arra vártak. Mesebeli szállítmányomat látva fejedelmi borravalóban reménykedtek. Miután nagyot csalódtak, és engem istentelen, fukar embernek kezdtek gondolni, minden lehetséges módon akadályozni akartak. Egyre kétségbeejtőbb lett a helyzetem.

Asztlant egyik leggazdagabb embere húzott ki a csávából. Egy Mixitla nevű kalmár, az egyik legnagyobb asztlanti kereskedőház feje. Ez az éles eszű és közmondásosan ravasz kufár, akinek szemei és fülei voltak minden létező hivatalban, neszét vette páratlanul értékes elefántcsont rakományomnak. Nyomban elhatározta, hogy versenytársait megelőzve lecsap rá. Azonnal intézkedett, mire tüstént zöld utat kaptunk a kikötő felé. Varázsütésre megszűnt minden fontoskodás.

A csatornákon való áthaladás közben egyik tengerészem felhívta a figyelmemet valamire. A jelzett irányba néztem, és elszorult a torkom. Az egyik kis hajójavító öbölben ott állt a Tengeri szellő. Fedélzetén asztlanti kikötőmunkások dolgoztak, tollkoronában pöffeszkedő tisztek irányításával. A Tengeri szellőt szemmel láthatóan most alakították át az asztlanti hadiflotta számára.

Folytatása következik.