TIZENNEGYEDIK RÉSZ
Nézzük tehát, miben áll, hogyan
folyik a török várostrom.
Az első lépés mindig az ostrom alá vont vár körülzárása,
kapcsolatainak megszakítása.
Ezt minden esetben a lovasság
végezte, amely sokszor napokkal előbb megérkezett a helyszínre, mint az ostrom
fő harci terheit viselő gyalogság.
A lovasság módszeresen körülzárta
a várat, minden lehetséges utat felderített és megszállt. A védők számára nem
maradt egyéb, mint a sok mondában szereplő alagutak. Megjegyezném azonban, hogy
a valóságban sokkal kevesebb ilyen létezett, mint ahányat a legendák említenek.
A fő erők beérkezése után aztán a
török sereg tervszerűen körülzárta a várat vagy várost. Ekkorra már a vezérek
is az ostromlott erősség alatt voltak.
A következő pont volt a vár szemrevételezése.
Számos forrásban esik szó ilyen
szemrevételezésről. Valamelyik tekintélyes török parancsnok a kíséretével
akkurátusan körbelovagolja a várat. Néha az ostrom folyamán több ilyen szemle
is történt.
Közben a gyalogság nekifogott a vár körülsáncolásának. Ezzel
elsősorban a védők kitörései ellen védekezett. A szakirodalomban ennek kontravalláció a neve. Az esetleges
felmentő sereggel szembeni védelmi létesítmény, a cirkumvalláció megépítését azonban a török gyakran elmulasztotta,
ilyesmiről alig-alig hallunk.
Az ostromlott magyar várakat a
császár közvetlen parancsnoksága alatt álló hadsereg soha nem mentette fel, az
összefogó magyar urak ezt nem egyszer megtették. Ilyen esetekben nemigen
hallunk cirkumvallációról. Az ilyen ostromokat azonban sohasem a török főerő,
hanem valamelyik pasa vagy bég eszközölte, az ostrom szervezése mindig sokkal
kezdetlegesebb volt annál, amit a főerőt irányító vezérkartól láthattunk.
De az sem biztos, hogy a főerők
törődtek a cirkumvallációval. Lehet, hogy elhanyagolták, hiszen magyarországi várat ostromló török főerőket
ostrom közben Magyarországon komoly támadás sohasem ért.
Igazából még 1683-ban, Bécs alatt
sem építette ki ezt teljesen a török. Akkor Lotharingiai Károly és Sobieski
János akkor megsemmisítő vereséget mértek az oszmánra.
A sáncokat a gyalogság építette,
a lovasság gyakran azokon kívül maradt. Sőt, a lovasságot a parancsnokok
gyakran a környék kirablására küldték. Ennek nemcsak a megfélemlítés, meg a
csapatok zsákmányhoz juttatása volt a célja, hanem a felderítés, az esetleges
császári vagy magyar akciók megakadályozás vagy előrejelzése is.
A kontravalláció építése közben
következett az ostromlövegek helyének
meghatározása.
Ez nagyrészt a szemrevételezés
eredményeképpen történt. A török eldöntötte, hogy a vár adottságaira, illetve a
helyi terepviszonyokra való tekintettel honnan érdemes tüzérségi támadást
intéznie az erősség ellen.
A magyar várak között nem is egy
olyan akadt, amelynek környékén a török a várat veszélyeztető, uralgó
magaslatot talált. Ilyen volt például Esztergom és Eger esetében is. A török
sohasem mulasztotta el, hogy az ilyen helyekre lövegeket telepítsen.
Nagyon kevés olyan hazai várunk
volt, amely annyira uralgó magaslatot foglalt el, a megközelítése annyira nehéz
volt, hogy a szabályos ostrom kilátástalannak tűnt ellene, hogy az ostromló úgy
ítélte meg, hogy a vár elfoglalása nem éri meg a vele járó áldozatokat. Fontos
váraink közül ilyen volt Munkács vára.
A török az ilyenek elfoglalásával
is megpróbálkozott, rendszerint kudarcot vallott. Később a császáriak az ilyen
erősségeket rendszerint ostromzár alá vették, és hosszas körülzárolással
kiéheztették. Némelyik ostrom több évig tartott.
Az ilyen váraink azonban
többnyire messze estek a legfontosabb útvonalaktól, és rendszerint csekély volt
a jelentőségük.
Folytatom a török ostrom
menetének ismertetését. A szemrevételezés megtörtént.
A gyalogság kijelölt egységei, a
kísérő tömeg egy része, illetve a környékről begyűjtött és a vár alá hajtott
magyar parasztok tömegei ekkor már javában dolgoztak. Egyrészt a kontravalláció
sáncrendszerét építették, másrészt az ágyúknak építettek ütegsáncokat. Ez
utóbbi állt egy mély árokból és a mögé húzott magas földsáncból. Az volt a
célja, hogy a tüzérség a várbeli ütegek tüzétől lehetőleg védve legyen.
Az ütegsáncok építése a
várostromok legveszélyesebb földmunkái közé tartozott. A védők elemi érdeküknél
fogva mindent elkövettek, hogy az ostrom munkálatait akadályozzák.
Értelemszerűen az ágyúk elhelyezését főleg gátolniuk kellett, hiszen a falakra
az ostromtüzérség jelentette a legnagyobb veszélyt.
Az ütegsáncok építése a védők
állandó tüzelése közepette folyt, és mindig sok áldozatot szedett. Rengeteg
környékbeli magyar parasztember lelte halálát a védelmi tűzben.
A támadó mozsarak számára
úgynevezett mozsárteknőket kellett építeni, ami ugyancsak nem csekély földmunkával
járt.
Ekkoriban adta ki a parancsot az
ostrom műszaki irányítója a várárkok
feltöltésére, a víz elvezetésére.
A magyar várak zömét vizesárkok védték, ezek gyakran egy-egy (vagy
több) folyó vagy patak vizét vezették körbe az erőd körül, utóbbit néha fel
is duzzasztották. A magyar várak zöme lényegében szigeten helyezkedett el. Nem
mindegyik volt tényleges sziget, mint a rendkívül nehezen megközelíthető Szigetvár, vagy Ecsed, de szinte mindet víz vette körül.
A vizesárok lényegében passzív külső védmű volt, az volt a feladata, hogy az
ellenség lehetőleg minél később jusson a várfalak közelébe.
Aktív külső védmű a magyar várakban ritkán fordul elő. Pedig a
várháborúk kezdetén a magyarországi hivatásos katonaság láthatóan tisztában van
ennek jelentőségével. Külső védelmi harcot folytatott a már említett százötven
magyar muskétás, vagy Temesvár ostroma idején a védők gyalogságának egy része.
Akadt olyan magyarországi vár,
amelyet kiterjedt mocsárvidék vett körül. Ilyen esetekben a mocsarat is passzív
külső védműnek kell tekintenünk. Ez azonban kétélű fegyver volt. Ha az ostromló
következetesen folytatta földmunkáit a falak valamely szakasza ellen, a mocsár
megléte kezdeti előnyből gyorsan hátránnyá válhatott. A vár őrsége ilyenkor
döbbent rá, hogy az oltalmazójuknak tartott ingovány akadályozza meg a
létfontosságú kitöréseket.
A szárazárok a magyar várakban csaknem ismeretlen fogalom. Majd a
következő évszázadban Zrínyi-Újvár védelmi
rendszerében kap szerepet. Zrínyi dédunokájának, a költő és hadvezér Zrínyi
Miklósnak a Mura és Dráva összefolyásánál épített vára a legkorszerűbb
magyarországi erődök közé tartozott. A köztudatban még mindig az erősséget
gyalázatosan elvesztegető parókás generális, Montecuccoli minősítése él, aki
hitványnak és gyengének nevezte. A jelenleg is zajló régészeti feltárások nem
igazolják Montecuccolit. A kiválóan megválasztott helyen álló, remek
tűzrendszerrel rendelkező várat a németalföldi hadmérnök, Wasenhofen tervezte, kétszázhatvan fős őrsége 1663-ban több török
támadást vert vissza. Montecuccoli nem volt képes megvédelmezni, sőt a hatékony
védelmet még akadályozta is.
A szárazárok a vizesárokkal ellentétben aktív külső védmű. Az erődből
ide könnyű ágyúkkal ellátott puskás gyalogságot telepítettek, akik ágyú-és
puskatűzzel tartották távol a falaktól az ellenséget. A várral a kapcsolatot
fedett árkok és alagutak segítségével tartották. Az volt a cél, hogy minél
tovább védekezzenek kívül, és csak akkor vonuljanak vissza a várba, ha a külső
védmű tovább nem tartható.
Temesvár ostrománál a gyalogság egy része így küzdött. Lényegében
addig volt védhető a vár, amíg a külső állásokat nem kellett feladni. Ahogy a
török a voltaképpeni falak közelébe jutott, Temesvár gyorsan védhetetlenné
vált, mivel súlyos tervezési problémája – hogy mindhárom védelmi rendszernek
része volt az egyik torony – lehetővé tette az ostromló számára, hogy hamar
döntésre vigye a dolgot.
Arra, hogy maga a parancsnok is az erődön kívül vezesse a harcot, hazánkban alig
akadt példa. (Olyan előfordult, hogy a várkapitány kívül rekedt.) Talán az
egyetlen ilyen parancsnok II. Rákóczi György kiváló skót származású
tüzértisztje, Gaudi András volt.
Gaudi sikerrel védelmezte Váradot
a tatárral és a törökkel szemben. Kerekekre szerelt, mozgékony ágyúival és
válogatott csapataival nem húzódott be a várba, hanem a városban maradt, és
annak utcáin ide-oda cikázva irtotta az ellenséget. A védelmet a tüzérségre
alapozta. Hol itt, hol ott bukkant fel, közvetlen közelről tüzelt az ágyúival,
és csírájában fojtott el minden szervezett ostromtevékenységet. Taktikailag
lényegében ugyanazt művelte, amit később Napóleon lovagló gárdatüzérsége.
Gaudinak nem akadt követője. Az
ellenség ugyan eltakarodott, de Gaudit máshová szólította a parancs. Várad
hamarosan elesett.
A külső védművek általában nagyon megnehezítették Magyarországon a
török várostromot. Az oszmán hadmérnökök arra kényszerültek, hogy
nagyszabású földmunkákat szervezzenek a leküzdésükre.
Versenyfutás volt ez az idővel,
hiszen az időtényezőnek támadó és védő szempontjából is igen nagy volt a
jelentősége.
A magyar várak parancsnokai
tisztában voltak vele, hogy a török hadszervezet speciális adottságaiból fakad,
hogy az oszmán főerőknek legkésőbb
október végén félbe kell szakítaniuk a harci tevékenységet, és el kell indulniuk
haza. Kászim Gürü napjára a szpáhiknak otthon kellett lenniük. Az iszlám
naptárban ez mozgó ünnep, mint nálunk a húsvét, körülbelül október 20- és
november 20. közé esik. A magyar váraknak ősz derekáig kellett kitartaniuk.
Az időtényezőnek egyéb jelentősége
is van, később még szólnom kell róla.
A vár külső védműveinek
felszámolása a török ostrom leghosszabb része, hetekig tarthat. El kell vezetni
a vizet, fel kell tölteni a várárkot, esetleg különféle egyéb földmunkákat is
kell végezni ebben a szakaszban az ostromot irányító főtiszt elgondolása
alapján.
A védők szempontjából a helyzet
egyre veszélyesebb. Meg kell próbálniuk aktívan védekezni, akadályozni a
földmunkákat, vagy legalább késleltetni, lassítani azokat. Ha képesek
elpusztítani, esetleg felrobbantani a készülő török létesítményeket,
kilátástalanná tehetik az ostrom folytatását. Akadt olyan magyar vár, amely így
menekült meg.
A legrosszabb, amit ilyenkor a védők tehetnek, a passzív várakozás. Nem
volt célszerű kényelmesen és tétlenül figyelni, mert ha a török képes
zavartalanul befejezni a hosszadalmas földmunkákat, utána a vár számára gyorsan
eljön a vég. Ha sorra vesszük, melyik magyar vár, mikor, hogyan esett el, azt
kell látnunk, hogy a többségük a török földmunkák befejezése után négy-öt napig
sem tudta tartani magát.
Közben befejeződött az ütegek
helyének kiépítése. Az ütegsánc tetejére sánckosarak kerültek. Utóbbiak
fűzfavesszőből font, körülbelül két méter magas földdel töltött hengerek
voltak. Ezekből és rőzsekötegekből készült el az ágyúk mellvédje. Ágyúnként hat-nyolcméternyi
helyet számítottak. A mellvéden az egyes lövegek számára lőréseket hagytak. A
lőport a lövegek mögött, védett helyen tárolták.
Amikor a lövegsánc teljesen
elkészült, tüzelőállásba vontatták a lövegeket. Másutt még javában folyik az
árok feltöltése, a folyó vagy patak elvezetése.
A földmunkákkal párhuzamosan
elkezdődik valami nagyon fontos: a vár
lövetése. A török a szemrevételezés után felállította az ostromlövegeit, és
módszeresen lőni kezdte a várat.
Egy-egy ágyú kiszolgálásához 4-6
tapasztalt tüzérre volt szükség. Ügyességtől, tapasztalattól a löveg típusától,
egyedi tulajdonságaitól függött, hányan kezelték. A XVII. század végére az
európai államok tüzérségében már mindenütt négy ember kell egy ostromlöveg
kezeléséhez, és kialakulnak az egyéni feladatkörök is.
Utóbbiakról ekkor még nem
beszélhetünk. Említettem, hogy a török tüzérek, a topcsik jelentős része
európai zsoldos volt, a tisztek csaknem mindig, de gyakran ezek is több
különböző rendet követtek.
Az ágyúkat a török ekkor még
hatalmas csoportokban állította fel, az összes ágyút két, legfeljebb három nagy
ágyútelepbe rendezte. Mások is így cselekedtek ekkor. Majd csak a következő
században fogja a híres francia hadmérnök, Vauban
marsall kisebb csoportokba, ütegekre tagolni őket.
A mozsarakat a török még nem úgy
használta, mint később, amikor a meredek röppályájú lövegekkel közvetlenül a
falak mögé, illetve felülről a falakra tüzeltek. Ekkor még az ostromlott
városokat bombázták velük. Maga a „bombázás” kifejezés is a mozsarak tüzelési
módjából ered, és a mozsár lövedékét hívták bombának.
Szigetvár ostroma idején az ágyúk naponta 20-25, a mozsarak 15-20 lövést
tudtak leadni. A török löveganyag nem volt rosszabb a nyugat-európainál.
1543-ban már egy William Hogge nevű angol
olvasztár olyan öntési módot talált fel, ami alkalmas volt az eddiginél sokkal
hatékonyabb ágyúk tömeges előállítására. Az eljárás azonban hosszú ideig
titokban maradt. Magyarországon ekkor még nem harcoltak ilyen lövegek.
Az angolok elég hosszú ideig
titkolták a módszerüket. Csak 1620-ban tudta két németalföldi hadmérnök
megfejteni, utána pedig viharos gyorsasággal terjedt el Európában. Ennek
köszönhető, hogy Gusztáv Adolf svéd király létrehozta a modern tábori
tüzérséget. Jellemző, hogy a Habsburg uralkodó hadseregében majd csak a török
hódoltságot felszámoló nagy háború idején honosodott meg a XVII. század végén.
A töröknél még később.
Korunkban a török tüzérség
löveganyaga semmiben sem marad az európai mögött. A tüzérek közt sok a nyugat-
és dél-európai zsoldos.
Az ütegek tüzelőállásba vontatása
után kezdetét vette a vár intenzív lövetése. Minden attól függött, hogy az
ostromot vezető oszmán főtiszt jól választotta-e meg, hogy a falak melyik
részét lövesse.
Ha nem koncentrálta kellőképpen a
török a tűzerőt, ha túlságosan szétforgácsolta az ágyúk tüzét, magyar várat nem
tudott bevenni. Akkor sem, ha nem megfelelő szögben tüzeltek a lövegei. Eger
híres ostroma idején, 1552-ben például derékszögben lőtte a palánkfalat, amivel
nem törte, hanem erősítette azt.
A lövegek egy része a falakon
igyekezett réseket törni, a másik részük pedig a védők ágyútüzét fogta le. A tűzpárbaj döntő fontosságú volt az
ostrom kimenetele szempontjából. Ha a védőknek kerekedtek felül, a török előbb
vagy utóbb az ostrom feladására kényszerült. Ha a védők telitalálatokkal
szétzúzták, esetleg kirohanásokkal elpusztították az ostromtüzérséget, nyert
ügyük volt.
Különösen a kirohanások okoztak igen sok bajt a török tüzérségnek. Ezekkel
szemben mindvégig sebezhető maradt. Pedig igyekezett védekezni, elsáncolta az
ágyúit, akadályokat épített, őrséget állított, csapataitól állandó készenlétet
követelt, de így is sokszor bizonyult tehetetlennek a védők – különösen a
magyarok – helyismeretre támaszkodó váratlan, elszánt, viharos kitöréseivel
szemben. Voltaképpen minden sikeres magyar várvédelem során történt sikeres
kitörés.
Olyan is megesett, hogy török
ostromlöveget foglaltak és, a várba vitték sikeresen használták fel a
védelemben.
Ha azonban az ostromlók némították
el a vár lövegeit, a védelem kilátástalan helyzetbe jutott. az ostromlottak nem
tudták többé hatékonyan akadályozni az ostrommunkálatokat. Az ilyen várak mind
elestek.
Közben az ostrom rendületlenül
haladt tovább. A kontravalláció és az ütegsáncok elkészülte után a török
elkezdte a közelítőárkok építését.
A következő évszázad francia
hadmérnökei elismerték, hogy a módszert a töröktől tanulták.
Következnek az ostrom
látványosabb részei.
Folytatása következik.
