Lelki Béke bársony Csöndje

Lelki Béke

Bársony Csöndje;

Nyugalom megszentelt gyöngye...

Belső Napkorongként lebeg

A tiszta

Lelkiismeret.

Üdvösség lármában nincsen;

Ahol

A Csönd,

Ott az Isten.

Nyugalom megszentelt

Gyöngye;

Lelki béke bársony

Csöndje.

Vers-álom a világ felett

Vers-álom a világ felett;

Ritmus a kép, rím a keret.

Fagyos ádventi égboltra

Fényét vidám strófa ontja.

Kívül hideg,

Belül Álom;

Univerzum - szalmaszálon.

Valóság adja a Létünk,

De az Álmainkban élünk.

Lesz Jövő, ha van

Szeretet;

Vers-álom a világ felett.

Atlantisz sosem adja fel

Atlantisz sosem adja fel,

Nem hal meg, és nem vezekel.

Hazug eszmébe nem réved,

Zsákutcába sose téved.

A Jövendőnket vigyázza,

Süllyedve mély mítosz-mázba.

Atlantisz sosem adja fel;

Pokol felé nem menetel.

Régmúlt talányos éneke,

Rossz utópiák végzete.

Tanúja, hogy 

Történelem

Nem állhat modern képleten,

Csillag közelről nem ragyog;

A Régmúltban a távlatok.

Bár lármása nem felesel,

Atlantisz sosem adja fel.

Ádvent első napjaiban

Ádvent első napjaiban

Állok,

De az idő rohan.

Ádvent az én menedékem,

Várom,

Várom

Minden évben.

Szeretném, ha hozzám érne,

Belebújnék a

Lelkébe...

S mire beleélem magam,

Faképnél hagy,

Múltba suhan...

Ádvent az Időn átoson,

S máris itt van a karácsony...

Ádvent most újra rám ragyog,

S az agresszív hétköznapok

Nem hagynak merülni benne,

Bárcsak több időm lehetne...

Ádvent első napjaiban

Mindig új

Reménység fogan:

Hangolódni

Jobbra,

Szebbre;

Felkészülni

Az Ünnepre... 

Szent Karácsonyt,

Ha betoppan,

Megélni szépen és

Hosszan...

Egy életre töltekezni,

És fenékig kiélvezni.

Az autómat vezetem,

S az út szélére képzelem

A szép ádventi fényeket.

Szél süvít. 

Az Idő pereg.

Ádvent meghitt csenddel éled,

Áll a Lélek.

Fut az Élet.

Mi a Líra küldetése?

Mi a Líra küldetése?

Miért létezik?

Talán a világpiacon

Díjra alkuszik?

Mostani "modern" korunkban

Nem is kell talán?

Van-e célja, küldetése

Még egyáltalán?

Csak múlt szökevénye lenne,

Puszta, régi stíl?

Nem is telhetne más tőle,

Mint könnyes idill?

Anakronizmus lett mára,

Holt költészet póza?

Rég megölte a nehézkes,

Nyúlós-nyálkás próza?

Mi a Líra küldetése,

Csupán puszta dísz?

Mint posztmodern épületen

Korinthoszi fríz?

Elmúlt a költészet kora,

Oda a hatás?

Túlléphetett régen rajta

Már a "haladás"?

Ma már semmi sem számít,

Csupán a gazdaság?

Csak pénzre meg kapzsiságra

Bomlott a világ?

Talán végleg levitézlett

A poétika,

S mindent tud már a jövőről

A politika?

Van a Versnek küldetése?

Azt mondom: igen,

Van küldetése, bizony,

De nem akármilyen!

Míg a Gyermek szava szólít

Apát és Anyát,

S tisztelettel említenek

Istent és Hazát,

Míg a Földön van egyetlen

Igazi Család,

Addig igényli az ember

A Líra szavát.

Míg az Emberi Lényegből

Ember szava szól,

Belső lelki tartalomra

Líra válaszol.

Míg a Lélek szférájában

Líra szava száll,

Minden emberi Lélekben

Visszhangra talál.

Amire nincs fogalom, és

Nem lesz soha tán,

Lúdbőrözve érezzük

Egy jó sor hallatán...

Mi a Líra küldetése?

Meg nem alkuvás,

Nem számít se hatalom, se

Fiktív haladás.

Mi a Líra küldetése?

Szabad Akarat;

Minden túlerővel szemben

Független marad.

Élő Múltunk halott ködben

Élő Múltunk halott ködben;

Tiszta égre madár röppen.

Kifelé, most már

Kifelé;

Végre az

Igazság felé.

Tudomány mesékbe révedt,

Nem létező útra tévedt.

Ágrajzos finnugor mocsár

Lassan a lomtárba talál.

Élő Múltunk halott ködben;

Kísérteties vén csöndben.

Parázs-lelkek fellobognak,

Rozsdás dogmák csikorognak,

Szétfoszlik műanyag kéreg,

Betör közibe 

Az Élet.

Élő Múltunk halott ködben;

Emlék mocorog a földben,

Besenyő futások helyett

Feléled az

Emlékezet.

Semmi sarkkör,

Semmi Urál...

A Múltunk végre talpra áll...

Isten tartott,

Isten hozott;

Magyar néppé itt alkotott.

Másképp, mint a tankönyvekben;

Élő Múltunk halott ködben...

Vízöntő az örök éjszakában

Változatlan égen

Örök sötétségben,

Ahol végtelenbe nyújtózik

A végzet,

Csüggedésről dudorászik

Az anyag-igézet,

Virul az enyészet,

S szobrot állít önmagának

A végső megalkuvás;

Vízöntő tudja egyedül,

Hogy áltörvénybe 

Sohasem lesz belenyugodás,

Hogy az Igazság

Valami más.

Az Igazság

Mindig

Valami

Más.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,

Nem örök,

Ami látszólag örökké pörög,

A cél nem puszta látszatok, idő-körök

Lélektelen futása,

Hanem Isten Létének

Földi,

Lelki

Mása.

De nem Isten szól,

Ha az ég dörög,

Isten nem égi túlerőként hömpölyög.

Kísértés honában,

Csillagok sodrában,

Kietlen végzet

Hátsó udvarában;

Vízöntő az örök éjszakában.

Vízöntő

Fenn az égen

Magányosan áll,

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Örök éjszakában,

Az anyag honában,

Múlt hamvában,

Jelen alatt,

Jövő árnyékában.

Áll,

Ahol nincs határ

Fordulatra vár.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem fog engedni soha.

Ellene károg az égi kánya,

Ellene szól

Az éjszaka szája,

Az anyag savanyú statisztikája,

Minden megszokott frázis,

A kiszáradt ág is,

A napok, percek, órák számtana,

A hétköznapok keringéstana,

Minden kiszámítható ciklus,

Minden materializmus,

Ellene csacsog a holt idill,

Az élő lövészárok-füst,

A harci drill,

Ellene zúg a megalkuvó,

Sodródó tömeg,

De Vízöntőt mégsem rendíti meg.

Korsót tart balja,

Füle a szférák zenéjét hallja,

Ki kell tartania,

Mindegy,

Akarja,

Vagy nem akarja.

Sosem tudta,

Ki állította

Őt

Oda,

Isten

Vagy önmaga;

Vízöntő nem  fog engedni soha.

Száguld a távolban

Néhány szupernova,

Ki tudja, hova...

Csillagpályák nem változnak,

Nem élnek, el sem kárhoznak,

Gomolyognak a csillagködök,

Látszólag az éjszaka örök.

Vízöntő mégsem inog;

A Változás

Csakhamar

Jönni fog.