Jövőt érlel minden Ősz

Jövőt érlel minden Ősz,
Túl kell élni a telet,
Őszi önbizalomból lesz
Márciusban - Kikelet.

Novemberbe lép az év,
Elapad a friss erő,
Téli kitartásból fogan
Majd az igazi Jövő.

Fagy földjén a halálvágyak
Élesek, akár a kés;
Lelki jégkorszakot teremt
Minden téli csüggedés.

A bajnok - meg a somogyi kanász

Hírhedett olasz vívómester terrorizálta a budapesti úri kaszinók törzsközönségét az 1880-as évek derekán.

Hiszen a higgadtabbakat nemigen, de az összes krakéler mágnás veszélyben volt; hiszen annak idején a halálos párbajhoz annyi is elegendő volt, ha valaki ennyicskét bakkantott:   Ez impertinencia!

Már nyolc-tíz halálos áldozatot hagyott maga után az olasz, köztük több k.u.k katonatisztet is, és nem akadt olyanra, aki megfékezte volna.

A Bajnok. Így hívatta magát.

És a bajnok egyre pökhendibb lett.
Toldi Miklós nem abban a korban élt, már a róla szóló trilógia szerzője is a sírban nyugodott.

Ez az olasz alighanem legyőzhetetlen. Vigyázni kell vele nagyon!

Valamelyik Festetics  gróf egyszer ezt találta mondani:

- Ugyan már! Ha a somogyi birtokaimról hozatnék egy kanászt, elbánna ezzel a taljánnal!

——-

Persze, akadt jóakaró,  akitől huszonnégy órán belül megtudta a bajnok. Néhányan már arra fogadtak, élve megússza-e Festetics.

- Állok elébe a kanászos párbajnak! - nyilatkoztatta ki az olasz.

—

Mit volt mit tenni, Festetics valóban hozatott a birtokairól egy somogyi kanászt.

A legnagyobb kaszinó vívótermét választották a nagy esemény színteréül. Festetics barátai közül csak ketten mertek eljönni, de az olasz valóságos szurkolótáborral, negyven-ötven főnyi kísérettel érkezett. Egy részük nemzetközi kalandor, ki tudja, honnét szalasztott félvilági ripők volt, hozzájuk csapódott egy csürhényi külföldimádó magyar.

——

Az olasz fehér féltő gonddal összehajtogatott selyemingére külön inas vigyázott, ő pedig elegáns vívótőrével harci állásba helyezkedett.

Vele szemben nagydarab csizmás legény állt alaposan megszeppenve, rojtos gatyában, fokossal a kezében.

- Figyelem! - vigyorgott az olasz. - Most megszúrom a bal fülét.

Előreszökkent, villant a tőre, és a legény füle vérbe borult.

A nagy mamlasz kanász csak állt bambán, a füléhez kapott, aztán csak tanácstalanul bámulta a kezén a tulajdon vérét.

- A vakapád! - motyogta zavartan.

Sose jó az urak mulatsága. Lesütötte a szemét, mert körben az urak harsányan hahotáztak. Rajta röhögtek.

——-

- Figyelem!  Most megszúrom a jobb fülét! - villámgyors és kecses mozdulattal újra előrenyúlt a kard olasz mestere, és a legény másik fülcimpájából is vérpatak csörgedezett elő.

- A kurvanyád! - motyogta maga elé a kanász, és nyomorult tekintettel bámulta a pástot.

Körülötte frenetikusan sikoltva tombolt az úri csőcselék. Rajta röhögtek.

—–

Festetics egyre csalódottabban ácsorgott. Nem gondolta volna, hogy a kanásza ilyen balfácán.

- Miért hagyod magad, Pista? - kiáltott rá ingerülten. - Miféle legény vagy te?

- Hát üthetem, nagyságos úr?

- Persze, hogy ütheted! Azért vagy itt!

- Juhhéjj! - rikkantotta a kanász.

Az olasz védekező állásba helyezkedett, és öntelt vigyor ömlött el a képén. Jöjjön az a kanász.

—–

Jött.

Ugrott jobbra, szökellt balra - ki gondolta volna, hogy a nagydarab málészájú legény ennyire ravasz és ennyire fürge…

A fokost előbb egy, majd két kézzel fogta, boszorkányos mozdulattal tette át egyikből a másikba.  Az egyik oldalra cselezett, a másikról érkezett.

A fokos hol az egyik kezében, hol a másikban. Aztán feldobta a levegőbe, elkapta, és…

Az olasz döbbenten nézett. Ezzel a buta paraszttal kell párbajoznia? Hiszen ez egy bohóc! Egyáltalán: hol van?

—

Jött a legény.

És ütött.

Egyszer.

Egyetlenegyszer.

Elnémult a harsány publikum. Fagyos csöndbe dermedt.

Az olaszt lepedőben vitték el.

Vén ősz-hajó fedélzetén

Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.

Recseg a vén bárka csontja;
A Jövő a Jelen gondja...

Száraz levél lóg a fán;
Minden laposság profán.

Vén Ősz-hajó fedélzetén
A Jelen sötét rejtekén...

Anyagtól csak anyag éled;
Csak általunk él az Élet.

Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.

Idő-mosta tankok

Idő-mosta tankok
Néma dübörgése
Háborgatja Múltunk fülét
Éppen hatvan éve.

Elmúlt évszázadunk,
Nyúzott, szakadt rosta,
Hatvan éve hazánk földjét
Orosz tank taposta.

Idő-mosta képek
Éledni akarnak,
Új vérfürdőt remélnek a
Gyülekező varjak.

Idő-mosta tankok
Árnyai zörögnek,
Hitehagyott kommunisták
Hitért könyörögnek.

A háború-pokol
Túlvilági tályog,
Nyüzsögnek ott régi szovjet
Lövészhadosztályok.

Rémes étvágya van
A bugyor-toroknak,
Rubel-bratyók, dollár-tesók
Ott együtt zokognak.

Idő-mosta tankok,
Kudarc-viselősek;
Elmossa az Idő őket,
Bármilyen erősek.

Szerelem és líra - CCLXXVII.

KÉTSZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

Ami azt jelenti, hogy Méltató szerint – ha igaz, amit a versről mondott – Parti Nagy verse minden hagyományos poétika értelmében igen silány vers.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Ez pontosan olyan, mintha egy nő szépségét azzal a megjegyzéssel „dicsérné”, hogy „túllépett a tisztaság és a jólápoltság elavult konvencióin”…

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Ha becsmérelni akarná, akkor sem tehetné ennél erősebben…

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Szerencsére Parti Nagy Lajos versére ez nem igaz. Éppenséggel nem nélkülözi a nagyszerű poétikai eszközöket, jobb részeiben számos ilyet vehettünk szemügyre.

Voltaképpen a küldetéstudat sem hiányzik. Megvan, de visszafogottan, félénken, önbizalom nélkül. Vagy „öncenzúra” csapásai alatt.

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

Nem veszi észre „eszméi közt az űrt”…

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

 Ellentmondás. A lírában, ha valami „alulstilizált”, az aligha lehet nagyszabású költői koncepció. Szándékosan nem mondtam „pozíciót”, hiszen a lírában nézetem szerint a művek minősége és a Költőnek a bennük foglalt emberi, érzelmi, erkölcsi koncepciója képviseli az értéket. A „pozíció” – most nem a Költőnek a valóságban elfoglalt helyzetére gondolok – ugyanaz, mint más művészetben a „színpadi jelenlét” ereje vagy gyengesége; hitelét egyedül a versből, annak líraiságából, gondolatiságából merítheti.

Parti Nagy versében a lírai Én „pozíciója” egyáltalán nem megállapodott. Néhol a kocsmai bohóc szintjére húzódik vissza, hogy onnan újra és újra előretörjön. Nagyszabásúnak semmiképpen sem nagyszabású.

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

Tanulságos, hogy voltaképpen most is becsmérli a verset.

Az is jellemző, mi a versnek az egyetlen olyan momentuma, amit fenntartás nélkül dicsér:

„zseniális nyelvművészet”

Ezzel elemzés közben eleget foglalkoztam, most már nem térnék ki rá. A Méltató esztétikai felfogására sem.

Folytatása következik.

Az őszi esték ösztönös poétikája

Őszi este simogat
Őszi magány-fák alatt,
Hömpölyög az őszi
Emlék-áradat.

A gyermekkor melege,
A fiatalkor heve;
Minden emlék sejtelmesen
Fekete.

Őszi este illata,
Minden emlék tétova;
Elmúlt évek derengő
Ködpárlata.

Őszi est költészete:
Bús, nosztalgikus zene,
Ritmusra ver
Emlékeink hűlt szíve.

Őszi este - révülő,
Makacs reménykergető;
Minden Lírában egyesül
Minden Múlt,
Jelen,
Jövő...

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXI.

HETVENEGYEDIK RÉSZ

-         Ezt a nőt megvásároltam az apjától, idegen – mondta görögül. – Ha kifizeted a vételárát, a tied lehet.

Nem ismert volna fel? Ez aligha volt hihető, de Szélfarkas erre is képes. Erős megarai akcentussal válaszoltam. Ez nem állt messze az ő tükörsima attikai beszédétől, de azért különbözött is tőle.

-         Ezt a nőt nem lehet adni-venni, Arisztonikosz. Ő szabad asszony, és maga választja meg a társát.

Szélfarkas egészen elképedt ezen az ügyetlen válaszon. Elképedt, de láthatóan nem ismert rám. Mindannyiunk közül ő volt a legrosszabb megfigyelő.

-         A világban szabadok és rabszolgák élnek, idegen. A nő szabadnak született, de az apja eladta nekem, így hát a rabszolgám. Ez a világ rendje. Követelem vissza a rabszolgámat, idegen!

Ezt Holdsarló nem hagyhatta válasz nélkül.

-         A törvényes hitvesed vagyok.

-         Nem egészen, kedvesem – nevetett a szemünkbe ádáz vigyorral Szélfarkas. – Te barbár nő vagy, akit puszta szeszélyemből a hitvesemmé tettem, de aki valójában a rabszolgám. Enyém vagy a világ minden törvénye szerint!

Erre kibújtam Polüperkhón bőréből, és egykori nyelvünkön vetettem oda:

-         Szélfarkas testvérem, te jól tudod, hogy a világ törvényei valójában nagy rakás légypiszkot se érnek! Nincsenek rabszolgák, Szélfarkas! Holdsarló lelke nem a tied, és nem is lesz az soha!

Szélfarkas hosszú percekig állt egykedvűen. Egyikünk sem mozdult, csak a szél borzolta a hajunkat, és a varjak károgtak vészhozóan a fejünk felett. Szélfarkas szórakozottan rugdosott néhány göröngyöt.

-         Rendben van – mondta aztán. – Holdsarló lelke a tied. Nem tartok rá igényt.

Nagyot sóhajtottam, de nem mertem örülni. Volt a bátyám tekintetében valami félelmetes.

Szélfarkas visszaindult az embereihez, én pedig gyanakodva figyeltem őket. Mit tervez? Miféle gonoszban sántikál? Sorra végignéztem az embereit. Pokolian sokan voltak már, legalább ötvenen, és őrjítő volt a tudat, hogy nem tudom valamennyit szemmel tartani. Ádáz tekintettel álltam, készen rá, hogy röptében kapom el a veszélyt. Mégsem vettem észre.

Rossz sejtelmektől gyötört éberséggel vigyáztam őket, szemem ide-oda járt az ácsorgó emberek kisebb-nagyobb csoportjai között, és egyszerre a kutyákra tévedt a tekintetem.

Ekkor történt. Valami váratlan gyorsasággal elsüvített a fülem mellett.

Rémülten fordítottam Holdsarló felé a fejem, de már késő volt. a lány keblébe tollas végű, brutális, vaskos nyílvessző fúródott.

-         Ezen a világon én döntöm el, mi legyen azzal, ami az enyém! – üvöltötte az aljas bosszú artikulátlanságával Szélfarkas.

Én meg ott álltam halott kedvesemmel a karjaimban…

Folytatása következik.