Hajsza-Nyárelő

A Nyárelő bajsza kajsza,
Vizsgahajsza,
Munkahajsza...

Rikácsol vén hajsza-szamár,
S - kihúzva alólunk a Nyár.

A pótolhatatlan percek
Fakó lángja égig serceg.

A Nyárelő szeme fakó,
Állandósult a riadó.

Szédelgő Nap őrült heve
Izzaszt napokat - semmibe.

Ahogy az ifjú Nyár épül,
Göthös tanév - ide vénül.

A Nyárelő bajsza konyul,
Múlik - állíthatatlanul.

A Nap ugyanúgy ragyog - LVIII.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Zúgott a fejem, és moccanni sem tudtam a megdöbbenéstől. Felfoghatatlannak tűnt Szélfarkas árulása. Kiadott, kiszolgáltatott, elárult, méghozzá az elképzelhető legnevetségesebb és legostobább módon; úgy, hogy önmagának ártott vele a legtöbbet. Közben pedig együgyű és lelkiismeretlen fecsegésével halálos veszedelembe sodort még két embert.

Hogyan lehet ennyire ijesztően buta baklövéseket elkövetni. Sajnos tudtam: Szélfarkas egyéniségében a magyarázat.

Szélfarkas leginkább önveszélyes tulajdonságai közé tartozott a megrendíthetetlen hit a mindenkori „hivatalos verziókban”, azokban a rózsaszín hazugságcsomagokban, amelyeket a mindenkori hatalom önmagáról állít. Lojális volt a végsőkig, és ha már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott az adott hatalom erkölcstelensége – ami nála rendszerint sokáig tartott – igen egyszerűnek érezte a megoldást: a „rossz” hatalom helyébe egy másikat, egy „jó” hatalmat kell állítani.

Most tehát egyszerűen magyarázatot kért a Nagyasszonytól, és elmesélte, hogy mit tud és kitől. Nagyasszony azt felelte, hogy az emberáldozat nem igaz, amit Szélfarkas minden további nélkül el is hitt neki. valószínűleg ugyanilyen báva birkaként ment volna a vesztőhelyre is – dacára annak, hogy mindent apróra elmondtam neki – hiszen a Nagyasszony nyilván akkor is azt mondja, hogy nem feláldozni viszik. Az meg sem fordult a fejében, hogy a Nagyasszony egyszerűen nem felelhet mást neki. akár igaz, akár nem, csak azt mondhatja: hazugság.

-         Menekülnöd kell, kedvesem! – nógatott Farkasasszony.

Bizony, menekülni! És utána? Mi lesz utána? Egyáltalán, hová meneküljek a kezdődő télben? Ezeken töprengtem sóbálványszerű arccal, mereven, hallgatagon.

-         Menekülnöd kell, kedvesem! – rivallt rám Farkasasszony egyre jobban kétségbe esve.

Elindultam mélán és tétován, erősen töprengve, közben – ki tudja, hányadik érzéktől vezettetve – erősen összpontosítottam. Hosszú idő óta először.

Még el sem jutottam az ajtóig, már éreztem, hogy ott vannak. Hárman. Ott vannak, és figyelnek. Megtorpantam. Vajon miattam leskelődnek itt? Aligha. Nekem ide tilos bejönnöm. Ha sejtenék, hogy itt vagyok, már kirángattak volna.

Ha pedig nem én érdeklem őket, akkor csakis Farkasasszony miatt lehetnek itt. Miért? Eszembe jutott Hiúzasszony, és máris tudtam: ő az áruló. Most mit tegyek?

Megfordultam, és visszamentem Farkasasszonyhoz.

-         Van másik kijárat? – kérdeztem, és ő mindent értett. Szép arcára fehér fátylat terített a jeges félelem.

-         Csak az! – mutatott felfelé, a tető rése felé, ahol a füst távozott.

Elhúztam a számat. Magas is, kicsi is. de ha még sikerülne is ott átbújnom, a tetőn lekecmeregni semmivel se jobb, mint az ajtón kilépni. Melyik a feltűnőbb? Ez még ráadásul nevetséges is.

Szökésem tehát korántsem tűnt kivitelezhetőnek. Valamit azonban mégiscsak tennem kellett, mert reggel mindenképpen eljön Farkasasszonyt meglátogatni valamelyik papnő, és engem nem találhat itt. A tetejébe az én hebehurgya Szélfarkas bátyám – Hiúzasszony kedves közreműködése révén – még a szerencsétlen Farkasasszonyt is bajba rántotta. Egy csónakban eveztünk hát újra egykori kedvesemmel.

Védekezési lehetőségünk nincs, szökni nem lehet. Egyetlen esélyünk maradt: a támadás. Tudtam, hogy ehhez megint kénytelen leszek élni a hatalmammal. Az eddigieknél könnyebb szívvel, hiszen amúgy sem akartam a faluban maradni.

-         Mit kívánsz jobban – kérdeztem Farkasasszonytól. – velem jönni, vagy itt maradni?

Nm értette meg a kérdést.

-         Van választásom? – nyögte tétován.

Hát persze! Szegény drága jó Farkasasszony! Honnan is tudhatnád, ki az a kótyagos ifjú ember, akivel szeszélyes sorsod összehozott?

-         Figyelj rám, kedvesem! – igyekeztem a leggyöngédebb lenni. – Nem akárki vagyok, és ez az ostobaságában mérhetetlenül felfuvalkodott Napférfi sem akárki. Sokkal, de sokkal több vagyok, mint Koszoskutya, a barátnőd fia. Ismerem ezt a Napférfit, ő is ismer engem; méghozzá régebbi időkből, mint a vízözön. Butaságában ugyan elárult engem, viszont sohasem hajítana a lángok közé. Meg kell őt mentenem, Farkasasszony! Elmondtam neki, mit akartok tenni vele, de nem hiszi. Én azonban megmenthetem őt, de megmenthetlek téged is. nem lesz könnyű, de bízom benne, hogy sikerül.

-         Ki vagy te? – nézett rám tágra nyílt döbbenettel.

-         Nehéz lenne elmondanom. Velem jössz, vagy itt maradsz? Ha itt maradsz, újra bűntelen leszel, de sohasem látsz többé engem. Ha azonban velem jössz, nem leszel többé papnő, csupán a feleségem. – nem tudom, melyiket akartam jobban; jöjjön-e, vagy maradjon. Minden egyszerűbb és könnyebb, ha nem hagyom itt, de magammal vinni nem igazán akartam. Azt hiszem, ezt ő is tudta. Vagy ha nem tudta, megérezte.

-         Szeretnék veled menni, de itt kell maradnom – válaszolta csendesen.

Tudtam, hogy igaza van, és örültem, hogy ő mondja ki.

-         Nagyon szeretnék veled menni, Koszoskutya – folytatta könnybe lábadt szemmel. – Mint papnőnek, maradnom kéne, mint szerelmes asszonynak, veled mennem. Úgy érzem, ezután sokkal inkább lennék szerelmes asszony, mint papnő. De anya is vagyok, és a lányaimat nem vihetem a bizonytalanba.

Erre nem volt mit válaszolni. Farkasasszony itt marad. Ez számomra azt jelentette, hogy ismét élnem kell a hatalmammal, méghozzá egy nem mindennapi mutatvány formájában.

Folytatása következik.

Nyár puttonya üresen áll

Nyár puttonya üresen áll,
Minden vágy vékony szalmaszál...

Nyarunk az Égig felérjen,
Minden vágyunk beleférjen.

Legyen tág nyáridő-redő,
Mindenre maradjon idő.

Nyár puttonya üresen áll,
A Pillanat döntésre vár.

Búslakodunk halál végett,
Vagy megújul még az Élet?

Vajon a szent nyár-pillanat
Velünk, vagy nélkülünk szalad?

Nyár puttonya üresen áll,
Még nyárelőt rejt a határ.

Lesz-e idő szép munkára,
Pihenésre, találkára?

Mennyi munka maradt árva,,,
Belefér-e mind a Nyárba?

Nyár puttonya meg még üres;
Isten bennünk - embert keres.

A Szépek Szépe

Constance ragyogó jelenség volt. Ha végigvonult a bulváron, kigúvadtak a férfiszemek. A hosszú combok selymesen villogó, férfikezek után kiabáló bőre, a szűk szoknyán áthullámzó, ingerlően domborodó fenék, a dekoltázsból csaknem kibuggyanó gyönyörű feszes mellek mindenütt felkorbácsolták a szenvedélyeket.

—–

Constance a távoli Vancouverből jött, korábban senki sem ismerte. Valami milliomos lánya lehetett - legalábbis ezt rebesgették róla. A gyönyörű lány Miami tomboló napsütésében kivirult, úgy mozgott, mintha mindig is itt élt volna.

Ő volt a Szépek Szépe.

———-

De a férfiak rendre kudarcot vallottak nála.

Frigid ez a nő? Szomorú volna, mert nagyon szép.

A Szépek Szépe.

—————

Marcel hat hónapig hajtott a nőre.  Októbertől márciusig.

Constance nehezen megközelíthető nő volt, meghódítása teljesen lekötötte a férfi energiáit. Hónapokig tartott, amíg sikerült elhívnia moziba, színházba.

Április végén a nő már úgy mutatta be valamelyik munkatársának Marcelt, hogy “A barátom.” A férfi majd kicsattant a büszkeségtől.
Közben folyamatosan résen kellett lennie, hogy elharapja a nő közeléből a vetélytársakat.

Májusban megcsókolhatta.

Utána hetekig ujjheggyel sem érhetett hozzá.

—————–

Szenvedélyévé vált a nő. Semmi egyébre sem tudott gondolni, csak arra: érinteni, birtokolni. Az egész testét. Azokat a csodálatos domborulatokat. Kell ez a nő! Nem lehet nélküle élni.

A Szépek Szépe!

———–

Constance-nak volt néhány különös szokása, amelyekkel Marcel nehezen birkózott meg. A nő negyven-ötven perceket töltött a mosdóban. Gyönyörű testével helyenként rettenetesen ügyetlenül mozgott.
Sebaj.

A Szépek Szépe.

———-

Constance amellett, mint személyiség, verejtékesen unalmas volt. Marcel ezt nagy nehezen vallotta be magának. Pocsékul érezte magát a nő társaságában.

Nem baj! Még ez sem baj! A csodálatos idomok mindenért kárpótolnak.

Ha a keze szabadon bejárhatja azokat az utolérhetetlenül kívánatos, lankás tájakat,  talán feloldhatja a Constance lelkének legmélyén rejtőző gátlásokat; és a lány nem marad ilyen reménytelenül ostoba.

Aki valóban szép, nem lehet buta.

Constance nagyon szép.

A Szépek Szépe.

———

Nem baj! Még ez sem baj! Semmi sem baj! A csodálatos idomok mindenért kárpótolnak.A Szépek Szépe!

-

Júniusban Constance magával vitte a fiút Vancouverbe.

- Bemutatlak apámnak!

——–
Nem baj! Még ez sem baj! A csodálatos idomok mindenért kárpótolnak.

A Szépek Szépe!

———
Constance édesapja fanyar mosolyú öregúr volt. Vastag keretes szemüveget viselt, ás olyan mélyen behúzódott a szoba sötét, árnyékos sarkába, hogy alig látszott belőle valami.

- Valóban feleségül akarja venni a lányomat?

- Valóban szereti?

- Valóban őt szereti?

——

Marcel a fejét vakargatta. Micsoda kérdések ezek? Amikor azonban az apósjelölt mesélni kezdett, még furábbá vált a szituáció:

- Tudja, az anyja valami különös és ritka betegségben szenvedett. Én meg genetikai alapon vagyok púpos. Attól olyan…

- Milyen?

———-

Constance édesapja valószínűleg elmebeteg.  Mi az, hogy olyan? Mi baja van ennek a gyönyörű teremtésnek? Hát nem látja az ütődött, púpos vénember, hogy az Isten is világszépének teremtette? Ugyan mi köze lenne ehhez egy púpos apa, meg egy Isten tudja, miféle betegségben szenvedő anya genetikai örökségéhez? Constance esetében Isten kiválogatta a megfelelő géneket.

Pokolba a szülőkkel.

Constance gyönyörű.

A Szépek Szépe.

——–

Alig várta a nászéjszakát. Az álmok végre valóra várnak! Annyira vágyott a csodás testre, hogy az már fájt. Ha csak elképzelte, mit fog vele művelni, szenvedélyre az elviselhetetlenségig korbácsolódott.

Constance

A Szépek Szépe.

———–

Eljött a pillanat. Marcel ráfordította a kulcsot. Végre kettesben. Nekieshet végre a gyönyörű testnek. Úgy érezte, hegyeket hordott el érte.

Constance az ágyon kuporgott.

- Még szűz vagyok… - suttogta tétován.

Marcel ebben biztos volt.

- Nagyon gyengéd leszek, kedves. - felelte sóvár hiúzmosollyal az arcán.

Na épp ideje.

Megtorpant. Valami furcsát látott. Constance lába mintha valahol boka felett egyszerűen megszűnt volna, és a csonkból valami vézna madárkarom, vagy lábkezdemény kandikált elő.

Mi van itt?
-Várj! - felelte fakó hangon a gyönyörű Constance, és kibújt a gyönyörű fejéből.

Lecsatolta, mint valami bukósisakot. Marcel döbbenten nézett. A remek fej alól ványadt, beesett, nyúlszájú arc bukkant elő.

- Bocsáss meg, drágám.  Testprotézis. Egy zseniális dél-koreai tudós találmánya. Meglehetősen drága. Még nem tökéletes, anyagcserére és  szexre még alkalmatlan. Majd a mi lányunk.

Közben fürgén lecsatolta a melleit, a hátát, a vállát.

Marcel konyulva-lelohadva, sóbálvánnyá merevedve nézte. Aztán hirtelen előrelendült. Az utolsó remény…

- A feneked! - üvöltötte kétségbe esve. - A feneked!  Nem adom a fenekedet!

-  Muszáj, drágám, nem férnél hozzám! - a csodaszép domborulatok puffanva hulltak a földre, hogy egy egy vézna-szögletes, csúf szederjés bőrű alsótest bukkanjon alóluk elő.

- Gyere, drágám! Tégy az asszonyoddá!

Marcel millió éves rémülettel szemlélte a ritka csúf jelensége.

Constance.

Az igazi Constance.

A felesége.

A Szépek Szépe.

Trianon-cserepek

Millennium színes csokra;
Egy ország tört -
Szilánkokra...

Se győztes, se vesztes nem ép,
Még ma is sebez a cserép.

Zötyög a vén idő-kerék,
Múlt gyertyája lassan leég.

Vén kárpáti eső csepeg;
Áznak Trianon-cserepek.

Ködbe foszlik mind, ami szép;
Ázik önbizalom-cserép.

Tehetség önzéssé vakul;
Szétszéledni - céltalanul...

Forog, nyikorog a kerék,
Kopog milliónyi cserép.

Csökött kisország-fóbiák...
Sóhajtanak útmenti fák...

Nemzetet bomlaszt a sanda
Globális pénz-propaganda.

Kisország-féltékenységek;
Vigyorgó idegen érdek...

Média pénz után koslat,
Feketét fehérre mosdat.

Megszálló idegen sereg
Tapossa a cserepeket.

Bennünk lakó trianonok
Rossz, vérengző gyomra korog.

Nemzetvesztő politikák
Törnek cserepeket tovább.

Minden cserép külön világ,
De közös - a rabszolgaság.

Bár isten megmutathatja,
Össze csak Ember rakhatja.

Vagy bízni, élni tanulunk,
Vagy cseréphalmaz maradunk.

Szerelem és líra - CCLIX.

KÉTSZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Szóljon tovább a vers:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

Így folytatódik.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Miért ábrándulunk ki újra tüstént?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Először is, kinek szól az egyes szám második személy? A hazának? A városnak?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

A megfogalmazás szembeötlően kapkodó, hevenyészett.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Hasonlatnak indul:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás”

Különleges jelzőhasználat – a Költő elmegy a képzavar határáig.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Igazából – ha a következő sort is számítjuk – előáll a képzavar:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek”

Úgy nézlek, mint a pislogás…

Ilyen szinten szokatlan hiba. Elfogyott talán a szufla? Elfáradt, kedvetlenné vált a Költő? Nem elképzelhetetlen…

„nézlek, higanygőz partidon,”

A vers egyik legzavarosabb sora…

„nézlek, higanygőz partidon,”

Nem először történik meg, hogy a versnek egy valóban remek etapja után ilyesmi következik. Vajon miért?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Miért ez a tanácstalanság?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek”

Hát ez?

„higanygőz partidon,”

A Költő itt valami nagyon erőteljest akart írni…

higanygőz partidon,”

Sokat akart a szarka…

higanygőz partidon,”

A „higanygőz” jelző akár nagyon erős is lehetne.

Csakhogy…

Mi előtt is áll ez a jelző?

„higanygőz partidon,”

Ez most mi?

v     Társasági összejöveteleden (partydon)?

v     Régiesen mondott partjaidon?

„higanygőz partidon,”

Mindkét esetben nagyon keresett, erőltetett és – mi tagadás – zagyva…

„higanygőz partidon,”

A folyó „higanygőz partjai” még úgy-ahogy, a másik eset azonban csak körmönfont magyarázattal (lenne) érthető. Utóbbi az alkoholizmus vagy a drogfogyasztás szokásai felé vinné a témát. Ezzel az volna a legfőbb baj, hogy eddig semmi sem utalt ilyesmire a versben.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Megint félrecsúszott a vers…

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Voltaképpen halandzsa. Miért kell a korábbi remek rész után ismét ilyennek jönnie?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Igazából ez a két sor nem nyeli el úgy a költői erőt, mint a hasonló korábbiak. Ez első olvasásra is feltűnik.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Innen nem hiányzik a költői erő. Ezek nem rossz sorok – csak tartalmilag nem illenek ebbe a versbe.

Esetleg valami más, félkész, elvetett vagy készülő verséből emelte ide ezt a két sort a Költő?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Nem tartom elképzelhetetlennek.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Van benne költői erő, de szemmel láthatóan más szövegkohézióba tartozik…

Hátha a következő sorral együtt:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',”

Így se lett jobb..

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',”

Azért elég érdekes ez a harmadik sor is…

„te százszor összejárt kamás',”

A „kamás” kifejezés a legfontosabb magyar szótárakban nem szerepel. Czuczor és Fogarasi művében sem. Az aposztróf és a szövegkörnyezet arra utal, hogy talán a „kamásli” változata lehet.

Ennek ellenére természetesen a „kamás” lehet tájnyelvi, esetleg szűkebb körben használt kifejezés. Nem is ez a baj vele.

„te százszor összejárt kamás',”

Egyéni nyelvi lelemény is lehet, azzal sincs különösebb baj.

„te százszor összejárt kamás',”

A kifejezés hangsúlyos helyzetben van. Ezért illene úgy felvezetni, hogy a jelentése magától értetődő legyen.

„te százszor összejárt kamás',”

Itt nem az.

„te százszor összejárt kamás',”

Ha esetleg – amire az aposztróf egyébként feljogosít bennünket – a „kamásli” rövidítésének fogjuk fel a szót, a sor jelentése nagyjából érthető.

„te százszor összejárt kamás',”

A sor igen, a nagyobb szerkezeti egység kevésbé.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',”

Így nem éppen világos az értelme.

Hát így?

„te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

Így se nagyon.

Hát együtt?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

A sor kilóg a versből így is, úgy is. a formába nagyszerűen illik, de zavarossá teszi a tartalmat. Hasonló probléma nem először fordul elő.

A közvetlen szövegkörnyezet miféle értelmezést kínál?

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',”

Hm… A százszor összejárt „kamás” higanygőz partjai…

Sehol sem olvastam olyat, hogy a kánon méltatói közül bárki is kifogásolta volna a „kamás” kifejezést. Szokásuk szerint úgy tesznek, mintha ismernék, mintha a számukra tökéletesen világos volna. Ha nem kanonizált versben fordulna elő, úgy vetnék rá magukat, mint héja a húscafatra, és azt mondanák, hogy a szerző magyarul se tud.

Inkább tovább haladok a versben.

Folytatása következik.

Mítoszhívő hitetlenség

Mítoszhívő hitetlenség
Száraz ágra koppan,
Istenben nem hisz, csupán a
Gyilkos vadkanokban.

A szkepticizmus a mítosz
Testén papírjelmez;
"Integrálódik" a vadkan -
A történelemhez.

"Kutatják" a vadkant;
Mi a "szükségszerű" benne,
Sose kelljen igazságra
Ébredni helyette...