Szerelem és líra - XXLII.

KÉTSZÁZÖTVENKETTEDIK RÉSZ

A következő etap:

„A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.”

Kissé körülményes módon folytatja versét a Költő, de ahány ember, annyiféle felfogása a hazának.

„A rím kedvéért: bandukoltam,”

Kevésbé sikerült sor.

„A rím kedvéért: bandukoltam,”

A „rím kedvéért” ebben a versben már előfordult. Egy extravagáns gesztus elsőre új, érdekes, izgató lehet. a hasonló önleleplező kiszólás is.

Másodikra már kezd unalmassá válni.

„A rím kedvéért: bandukoltam,”

Az ismétlésnek az lehet a valódi funkciója, hogy elterelje a figyelmet arról, micsoda minőségi váltás van a lírai Én helyváltoztatásában a korábbi etaphoz képest.

v     Mentem

v     Bandukoltam

A kevésbé célirányos mozgás így kissé háttérbe szorul, a figyelmet az extravagancia vonja magára.

„A rím kedvéért: bandukoltam,”

A „rím kedvéért” másodjára már kissé pókhálós. Ezt a funkciót szinte bármi betölthette volna.

„mögöttem már a Jászai,”

Helymeghatározás, a színhely Budapest, Jászai Mari tér. A Költő nyilván olyan úton vezeti lírai hősét, ahol gyakran megfordul. Éppen elhagyta a Jászai teret.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

Váratlanul áttolódik a vers egy teljesen más síkba.

„és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,”

A kép mindenképpen látomásszerű. Értelmezése azon fordul meg, kik azok, akik „holtan” jönnek szembe a lírai Énnel.

Folytatása következik.

Anikómmal - jóban-rosszban

Anikómmal - jóban-rosszban,
Egyre szebben,
Egyre jobban...

Egymás számára Sors lettünk;
Rohan az Idő felettünk.

Amíg létem Téged éltet
És Te engem -
Tart az Élet...

Anikómmal - jóban-rosszban;
Idő szíve velünk dobban.

Padlógázzal zúgó évek
Megpihenni be-betérnek.

Öregedő Szerelemben
Istenhez közel az ember.

Egyre szebben,
Egyre jobban;
Anikómmal - jóban-rosszban.

A Nap ugyanúgy ragyog - XLIX.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Ő is beállt azoknak a nőknek és férfiaknak végeláthatatlan sorába, akik az egészséges gondolkodást kerülőútra kényszerítő megcsontosodott, begyepesedett szellemi dudvakupacok talmi fénnyel derengő látszatigazságainak kerge lidérctánca kedvéért hagyták magukat a boldogságtól és az igazitól megfosztani.

Eljátszottam tehát létezésem legripacsabb mutatványát. Eljátszottam, amint eltávozik belőlem a „gonosz lélek”. Eljátszottam, azután bamba vigyor torz kritikáját vetettem a szerencsétlen Farkasasszonyra. De ő se látott, se hallott, annyira lefoglalta saját papnői mivoltának és ásatag varázsigéjének megszokott tévedhetetlensége.

Ebben a pillanatban ért véget az iránta érzett szerelmem. Véget ért örökre. Farkasasszony üdvözült papnő-mosolyának bárgyú átszellemültséggel villogó sátánfogai az utolsó húst, az utolsó lefittyedő cafatot is letépték róla, nem maradt egyéb az érzelem árva gyűlöletcsonkjánál. A szerelem eltűnt, ellibbent, elment; távozott végérvényesen és visszahozhatatlanul.

Utána szeretkeztünk, Farkasasszony önfeledten, én pedig hányingerrel küszködve. Csókja büdös volt, érintése kellemetlen, örömének nedve nyálkás, ágyéka undorító, sikolya visszataszító. Émelyedtem az izzadságszagától, viszolyogtam a bőrétől, undorodtam az orgazmusától. Eksztázisban fürdő arca látványától aprócska jégdémonok futkároztak a hátamon, tűzforró testétől a szívemig kúszott a hideg.

Bármeddig vele maradhattam volna, de kibúvót kerestem.

-         Későre jár, Farkasasszony – hazudtam álnok sajnálkozással. – Hiúzasszony húgom, házam úrnője még ma látni kíván.

Farkasasszony bosszankodott, én pedig menekültem. A tőle való szabadulás érdekében ekkor hajlandó lettem volna még akár Hiúzasszonnyal is szeretkezni, szerencsére a húgom nem értette meg a helyzetemet. Viszont minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Farkasasszonnyal ne találkozhassak. Mérhetetlen hálát éreztem ezért, és igyekeztem a kezére járni.

A két nőszemély tökéletes patthelyzetet teremtett: Hiúzasszony biztos volt benne, hogy Farkasasszony gonosz praktikái akadályozzák, hogy a kedvére tegyek, Farkasasszony pedig arról volt teljesen meggyőződve, hogy továbbra is őt szeretem, csupán Hiúzasszony álnoksága gátol meg abban, hogy vele találkozhassak.

Így hát ettől kezdve szeretkeztem fűvel-fával, csak éppen Farkasasszonnyal nem. Beszélni is csupán egyszer beszéltem vele. Feltettem neki egy vakmerő kérdést.

-         Miért kell meghalnia a Napférfinek? – készületlenül érte, csodálkozva tátotta el a száját. Nem is válaszolt azonnal.

-         Így akarja a Mindenség Édesanyja? – kérdeztem metsző gúnnyal.

-         Te ezt nem tudhatod! – kiáltotta dühösen.

-         Nem ezt kérdeztem! – csaptam rá nyersen.

Nehezen jutott levegőhöz.

-         Koszoskutya, drága Koszoskutya! – esengett panaszos hangon. – Ezt nem mondhatom el neked! Meg kell értened!

Kurtán bólintottam.

-         Rendben van, drágám! – húztam el a számat. – Kérlek, ne haragudj, sietnem kell. Hiúzasszony a lelkemre kötötte, hogy hamarosan látni kíván. Ő a házam úrnője.

Elkapta a karomat.

-         Hazaviszlek magammal! – sikította. – Akarod?

-         Újra elhúztam a számat.

-         Nem vagyok biztos benne, hogy Hiúzasszony ehhez hozzájárulna. Mint mondottam, ő a házam úrnője!

-         Gyere velem!

-         Kérlek, ne tarts fel engem, asszonyom!

Erre a megaláztatásra zokogni kezdett, de a karomat nem engedte el.

-         Velem kell jönnöd!

-         Válaszolsz a kérdésemre?

Csupán néhány pillanatig gondolkodott.

-         Hallgass rám, szerelmem – hadarta aztán. – A Napférfi sorsa az örök ifjúság. Igazából azért hal meg, hogy a következő Napférfi alakjában újjászülethessen. Örökké fiatal marad, de minden évben meg kell halnia, hogy örökifjú maradhasson. Meg kell halnia, hogy a nap a következő évben is ragyogjon, hogy a mag szárba szökkenjen, virágot hozzon, és termést adjon. Meg kell halnia, mert ez az élet örök törvénye. Meg kell halnia, ahogy a Mindenek Édesanyja is újjászületik és meghal minden egyes esztendőben. Érted már, szerelmem? Haragvó Tekintetűnek lenni a legnagyobb megtiszteltetés, ami csak egy férfira várhat.

-         Te mégsem akartad, hogy az legyek.

Lehajtotta a fejét.

-         Nem, mert önző vagyok, Koszoskutya drágám, végtelenül önző. Nem akartalak elveszíteni, mert nem tudhattam, miféle férfialakban látlak majd viszont. És amellett – sóhajtott egyet. – és amellett féltettelek a szenvedéstől, ami az áldozattal jár.

Elhallgatott, és kérőn nézett rám.

-         Olyasmihez ragaszkodsz – mondtam szomorúan. – amiben igazából magad sem hiszel. Boldogságunk helyett a mérhetetlen ürességet választottad.

Magára hagytam. Többé nem gyűlöltem, és nem undorodtam tőle. Nem éreztem iránta egyebet mélységes szánalomnál. Az efféle szánalom az, amely sohasem tud a szerelemnek táptalaja lenni.

Apránként összeállt a képem az emberáldozatról.

Folytatása következik.

Zakatol a vén Idő

Mint kortalan vicinális,
Zakatol a vén Idő,
Ma délelőtt temetés volt,
Jövőre keresztelő.

Ifjú kortól a halálig
Utazunk a vonaton,
Ütött-kopott esztendőkön
Zötyögünk - monotonon.

Indultunk Múltak síkjáról,
Itt a Jelen kavarog,
S közelednek a távolban
Már a Jövő-viharok.

Zakatol az Idő-vonat,
Jövő-alagutat ás,
Minden évvel közeledik
Az utolsó állomás.

A rendőrrobot éjfélkor érkezik

2075. március 11.

Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.

A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.

Az ukrán jólesően beleszívott a Marlborójába, és megnézte a mobilját. Egy perc múlva éjfél. A világ reményteljes, szép, kedélyes és nyugodalmas. Legalábbis itt, Kecskeméten. Mindig akkor érezte magát a legjobban, ha – évente legfeljebb kétszer-háromszor – néhány napot ebben a házában tölthetett.

Ezután minden másképpen lesz. Nem érdekes, hogy sok pénzébe került. Végre lesz egy legális cége, és az igazgatótanács elnökeként a budapesti társaság elitjébe is bejáratos lesz. Sokba került az alku, de megérte: öntudatos, becsületes polgárként járhat-kelhet mostantól egész életében. Mennyire más érzés! Sohasem hitte volna!

Nagyot sóhajtott. Sokkal többet ért el, mint az édesapja, aki egész életében arra vágyott, hogy egyszer legyen egy háza és egy tehene. Szegény öreg! Se háza, se tehene nem lett soha, de a fia itt, idegen földön végre valaki lett. Nem, apám, nem kell már szégyenkezned, Jakov fiad negyvenkét évesen már nem csirkefogó, már nem tolvaj és nem rabló. Igazgatótanácsi elnök. Büszke lehetsz. Nyugodj békében!

Halkan elmormolt egy imát.

Csak egy dolgot szégyellt. Már alig ért ukránul. Magyarul vagy angolul sokkal jobban kifejezi magát. Valamit valamiért.

Hirtelen összerezzent. Mi ez a lárma? Már mozdult volna, de nyugalmat erőltetett magára. Nem. Nem érte jönnek. Nem üldözik. Őt már senki sem üldözi. Soha többé.

Mégis hátrahőkölt, amikor a rendőrrobotot megpillantotta. Csak kevésen múlt, hogy futásnak nem eredt. Igazság szerint azért nem mozdult, mert nem nagyon lett volna hová elfutnia, a saját kertjében állt, a saját tornáca mögötte a háza.

Lassan megnyugodott. A rendőrrobot neki nem ellensége. Az a bűnözőket vadássza, ő pedig nem bűnöző. A rendőrrobot a becsületes emberek álmára vigyáz, akik közé ő is tartozik. A rendőrrobot érte is van.

Az utcán megfontolt lassúsággal dübörgött kerekein a roppant, kék-fehérre festett masina. Érzékelői finoman végigpásztázták az utcát, benéztek az udvarokba, a kertekbe. Onyiscsenko tudta, hogy a rendőrrobot belát a falak mögé. Még a házastársi veszekedéseket, a családi perpatvarokat is érzékeli, és minden esetben mérlegel, szükséges-e beavatkoznia. Ha bűncselekményt lát, haladéktalanul közbelép; könyörtelen magabiztossággal, hatékonyan. Csápjai kinyúlnak a négy méter magas testből, behatolnak az udvarokba, kinyitnak ajtót, ablakot; ha szükséges, szondákat vagy kisebb robotegységeket bocsát ki magából, bekeríti a menekülőket, és a gonosztevők nem menekülhetnek.

Onyiscsenko most már vidáman nézegette a lassan tovaguruló gépezetet. A legszívesebben integetett volna neki.

2075. március 19.

Oleg Szokol már ötödszörre olvasta el a jelentéseket. Újra és újra megnézte az összes felvételt. Két évre visszamenőleg tudta, hogy Onyiscsenko mikor töltött néhány napot abban a kecskeméti házban. Csendes környék, kertváros. Azt hiszi az ostoba, hogy ott elbújhat. Az hiszi, senki sem tud arról a házról. Az áruló. A tolvajok szégyene. Miféle ember az, aki lepaktál a hatóságokkal?

Nézzük csak ezeket a képeket.

Onyiscsenko havonta egyszer elmegy Kecskemétre. Mindig egyedül – ez nagyon fontos. Nincs vele testőr. Nő se. Amióta Maruszja megszökött valami szerb brigantival, Onyiscsenko zárkózott lett. Állítólag Budapesten azt mondta, hogyha valaha megnősül, mindenképpen magyar nőt vesz el.

Oleg a fejét rázta. Nem, Onyiscsenko. Te már nem fogsz megnősülni. Te már soha nem fogsz megnősülni.

Lássuk a felvételeket.

Mindig csütörtökön éjjel érkezik, és vasárnap, késő este indul vissza Budapestre.

A rendőrrobot. Az gond lehet.

Úgy tűnik, a rendőrrobot mindig éjfélkor érkezik Onyiscsenko háza elé. Csaknem mindig pontosan éjfélkor.

Gyorsan végignézte a felvételeket: nincs tévedés. Mindig éjfélkor. Nyilván úgy van beprogramozva az útvonala, és azon a csendes környéken soha senkit sem kell letartóztatnia, ami késleltetné.

És Onyiscsenko? A jelek szerint a tyúkokkal fekszik. Tíz-tizenegy óra körül már alszik. Legalábbis az esetek többségében. Kivéve négy estét. Négy péntek estét. Akkor éjféltájban kiment a ház elé, és elszívott egy cigarettát. Mindig találkozott a rendőrrobottal.

Pénteken néha kiment rágyújtani, de szombaton soha.

Oleg elgondolkodott. A fickó éjfélkor rágyújt, aztán aludni megy. A rendőrrobot felvételén nyilván mindig látszik, ha bármi történne, éppen a rendőrrobot igazolhatná, hogy Onyiscsenko éjfélkor még…

Érezte, hogy alakul a fejében a megoldás. Igen. De akkor semmiképpen sem lehet Budapesten. Ha oda száguldana be hajnalban, arra biztosan lenne tanúja. Valami olyan helyen kell tanyáznia, ahol nem nagyon ismerik. Ott van az a remek dimbes-dombos város a nagy dzsámijával és a négytornyos katedrálisával. Hogy’ is hívják? Ejnye, mi is a neve? Megvan! Pécs!

Oda megy valamilyen ürüggyel, szigorúan ellenőriz, és beül Dmitrij legális cégének irodájába. Legalább egy hétig ott lesz, és onnan oldja meg a dolgot.

Ő maga?

Csak egy pillanatig gondolkodott. Igen, ebben senki sem segíthet, de nem is tudhat róla senki. Utána legfeljebb egy év kell, és sorra átveszi Onyiscsenko összes üzletét.

Elvigyorodott.

Hogyan csinálja? Könnyű eset: pontosan feltérképeztette az egész házat. Onyiscsenko egy szűk, benyílószerű kamrában alszik. A hőtérkép szerint mindig ugyanott.

Azzal a pisztollyal. A nagybátyjától kapta, akit Kijevben tavalyelőtt lelőttek. Sohasem használta. Régimódi fegyver, de senki sem tud róla.

2075. április 22.

Mégsem egyedül csinálja. Az lehetetlen. Muszáj volt bevonnia Boriszt. A fickó rá van utalva, nélküle úgyis megölnék az alattomosságáért. Attól függetlenül a fiúnak el kell tűnnie.

Fél tízkor toppant be a hátsó kertajtón. Borisz két hétre kibérelte a szemközti házat, a tulajdonos valahol Ausztriában.

- Alszik, főnök!

- Biztos?

- Alszik, ha mondom! Korán lefeküdt.

- Rendben van. – elővett egy kis csomagot. – A kártyáid. A pénzed. A repülőjegyed. Három harminckor indul a géped.

A fickó izgalomba jött.

- Párizsba, főnök?

- Oda ígértem. Osztap tud rólad. Valaki vár majd a repülőtéren. Soha ne gyere vissza!

- Isten áldja, főnök!

Amikor beszállt a kocsijába, Borisz még játszadozott egy kicsit a mobilján. Talán telefonált is. Aztán ráérősen indított.

Könnyebb volt a vártnál.

Oleg Szokol még régen, kommandós korában megtanulta, hogyan kell észrevétlenül behatolni egy idegen lakásba.

Hangtompítót tett a fegyver csövére.

Szűk benyíló, széles ágy, rajta szuszogó test. Lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallotta a puffanó becsapódásokat. Most szűnik meg egy élet.

Még kétszer lőtt. Nem nézett vissza.

A telefonjára nézett: tíz perc múlva éjfél. Tökéletes időzítés.

Az előszobában volt Onyiscsenko kapucnis kiskabátja. Gyorsan felvette, a kapucnit jól a fejébe húzta, de előbb még felragasztotta az álszakállat. Senki sem tudja majd megkülönböztetni Onyiscsenkótól. A rendőrrobot felvételei amúgy is elég homályosak, ráadásul éjjel van.

A rendőrrobot lassan elgurult a ház, és a fatornác alatt cigarettázó férfi előtt.

Oleg Szokol legszívesebben hangosan nevetett volna. Itt áll Jakov Onyiscsenko, és cigarettázik. A rendőrrobot felvétele bizonyítja majd, hogy éjfélkor még életben volt. Fölényes tekintettel méregette az ostoba masinát. Mit is tud egy rendőrrobot? Voltaképpen semmit sem, ha az ember felkészült ellene. Mire ideért, már minden lezajlott. Semmiféle bűncselekményt nem regisztrált, hát nyugodtan gurul tovább az ormótlan kerekein.

Oleg megvárta, amíg a masina eltűnik, közben elővett még egy cigarettát. Amikor a rendőrrobot zaja is elhalt, távozott. A kocsiba pattant, és elindult Pécs felé.

Egész úton folyamatosan dohányzott, és fékezte magát. Most semmi gyorshajtás, semmiféle kihágás. Ott sem, ahol látszólag nem látják. Nem szabad, hogy bármiért is feljegyezzék a nevét, hogy a rendőrség tudomást szerezzen arról, hogy ma éjjel Kecskemét és Pécs közt autózott.

A pisztolyt sokáig őrizte. A solti hídon meglehetősen nagy forgalom volt, ennek ellenére Oleg lassított, és áthajította a fegyvert a korláton. Ez volt a nagybátyja ajándéka. Megtette a kötelességét.

Már reggel ötkor az irodában volt, játszotta a könyörtelen felsőbbséget. Dmitrij alkalmazottai féltek tőle, mint a tűztől. Még a nők is. tudta, mit csinál. Azért pofozta meg tegnapelőtt azt a rámenős szőkét amelyik olyan kihívóan riszálta neki a seggét. Felrepedt a szája. Pedig a legszívesebben elfogadta volna a felkínálkozást, de nem tehette. Csak hadd utálják. A gyűlölködő mentőtanú a legjobb mentőtanú. Csak hadd emlékezzenek rá, hogy egész héten ott volt, szinte ki se mozdult.

Délelőtt kiszámítottan ellenszenves volt, háromszor rendezett olyan ordítozást, amilyenről ezek még csak nem is hallottak. Az egyik titkárnő sírógörcsöt kapott.

Kora délután tartóztatták le. Úgy meglepődött, hogy zavarában meg sem szólalt, csak akkor, amikor már megbilincselték.

Miféle bizonyítékuk van? Nem hagyott sem DNS-t, sem ujjlenyomatot.

Két hallgatag zsaru vitte a kapitányságra, és Oleg a kocsiban azon tűnődött, miért nem tanúsított ellenállást. Miért nem nyelte le ezt a két nyeszlett kopót?

A kapitányságon Szokol tajtékzott. Mivel vádolják? Mi a bizonyíték?

Elé tárták a rendőrrobot felvételét. A képen egyértelműen ő van. Oleg tátott szájjal nézett. Ő ugyan nem látta olyan egyértelműnek, de rájött, hogy itt már minden eldőlt. Éjjel a cellában olyat tett, amit harminc éve nem: sírt.

Harmincnyolc éves. Ezek le fogják sittelni. Örökre.

Miért nem húzta jobban a szemébe azt a nyavalyás kapucnit, hogyan követhetett el ekkora hibát?

Délelőtt beismerő vallomást tett.

Aljas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés.

Értesítette Mihajlicsenko ügyvédet, de még aznap kiderült, hogy annak újabban nincs működési engedélye Magyarországon. Mi a fene?

Hivatalból rendeltek ki ügyvédet. Dr. Magasházi Attila most kapta a diplomáját, ez volt az első ügye.

- Szokol úr, ön beismerte. Innentől nem sokat tehetünk. Egyetlen kérdés maradt: letöltendő vagy nem letöltendő életfogytiglan? Apropó, megtalálták a gyilkos fegyvert.

Oleg nagyot nézett.

Meg is mutatták, de nem mehetett a közelébe. Nejlonzacskóban volt, felcímkézve hevert egy asztalon. Oleg csüggedten nézte. Mintha kissé kopottabb lett volna, de lehet, hogy megtisztították, és ezért fényesebb.

- Hogy’ találhatták meg? A Dunába dobtam!

- Fennakadt valamiben, még csak vizes se lett. – felelte az ügyvéd. – Valami horgász találta meg. Tele van az ön ujjlenyomataival.

Mindennek vége.

Egy évig tartott a bírósági hercehurca, közben Oleg magához tért a kezdeti sokkból. Látta az interneten a tudósításokat: a ház körül szinte nyüzsögtek a rendőrök, mint a filmekben. Úgy beszéltek a nyomorult Onyiscsenkóról, mint aki sokat tett a magyar-ukrán barátságért.

No hiszen…

Mi nincs itt rendben?

Életfogytiglan. Már nem is lepődött meg, nem várhatott jobbat. Az ügyésznek vágott az agya, semmivé tette, megalázta a védőjével együtt.

Közben többször is eszébe jutott Borisz. Feladta volna a fickó? Mindegy már, a gazember büntetlen marad; de előbb-utóbb majd keresztbe tesz másnak is, és csúnyán megfizet mindenért – egy összegben.

Az ítélet kimondása után Oleg Szokol az ügyvédjével eladatta az ingatlanait és egyéb vagyontárgyait, és gavallérosan kifizette a fiatal jogászt. Őszintén sajnálta a fiút a hiábavaló igyekezetért. A maradék pénzt valamelyik bankszámlájára utaltatta; ellesz ott akár a végtelenségig, úgysem számít már semmit.

A szegedi Csillagbörtönbe került. Rabtársai között eleve nagy volt a tekintélye, és a fegyőrök is respektálták. Nem nagyon törődött vele.

Gyilkos gazember, életfogytiglan a börtönben, itt fog elrohadni.

Már semmi sem számít, semmi sem érdekes, semminek nincs értelme. Az öngyilkosság gondolata kezdte foglalkoztatni, de figyelték, nem hagytak rá alkalmat.

A negyvenedik születésnapja volt eddigi élete mélypontja. Önuralma maradékainak mozgósításával volt képes megőrizni látszólagos szótlan közönyét, pedig szeretett volna fejjel rohanni a falnak. Félt, de nem attól, hogy meghal; hanem attól, hogy életben marad…

A következő években lassacskán beletörődött a börtönéletbe; a kinti lét lassan a homályba merült, mint távoli, ködös, talán nem létező part, ahová nem indulnak hajók. Egyre kevesebbet hallott róla, és egyre kevésbé érdekelte. Elmélyült lelkében a közöny, az évek során roppant óceánná lett, amelynek egyhangú hullámverése a túlpart emlékeit is kezdte felemészteni. Oleget már nem zavarta, ha valaki a szabadulásról beszél. Nem jelentett a szó immáron semmit.

Az ötvenedik születésnapjáról teljesen megfeledkezett, hetek múlva jutott csak az eszébe. Rándított egyet a vállán.

Hamarosan bekerült a börtönbe Tyimofej Sztahovics, egy Borisznál is fiatalabb kölyök. Fegyveres rablásért húsz évet kapott. Csak néhány hónapig volt Szegeden, aztán máshová vitték. Oleg azonban néhányszor tudott beszélni vele.

- Hallott róla, hogy meghalt az öreg Trofim?

- Dehogy hallottam, nem tudok én semmiről.

- Nála volt a maga revolvere.

Oleg Szokol elsápadt.

- Micsoda?

- A maga revolvere. Paks alatt vetette partra a Duna. Valami suhanc drogért eladta, és Trofimhoz került. Az öreg persze ereklyeként őrizte. De amikor meghalt, elárverezték.

Oleg Szokol tompán hallgatott.

Mindig is tudta, hogy nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel.

Lassan visszanyerte a kinti világgal szembeni érdeklődését. Nem volt ez már a korábbi lázas izgalom, nem is vágyott többé a szabadulásra; egyszerűen tanulmányozni kezdte, mint az oceanográfusok apró batiszkáfjuk ketrecéből a mély óceán roppant, szabad vizét.

Érdekelni kezdte, mi lett Onyiscsenko cégeivel. Az internetet könnyen jutott információhoz. Az eredményen meglepődött.

Onyiscsenko cégei a jelek szerint megmaradtak, és mind legálisan működnek. Méghozzá nagy nyereséggel. A tulajdonosuk egy bizonyos Jakab Iván. Oleg még sohasem hallotta ezt a nevet. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Onyiscsenko bizalmi emberei mindannyian a helyükön maradtak. Oleg a homlokát ráncolta.

Mintha Onyiscsenko élne.

Mi történik itt? Mi nem stimmel?

Néhány év múlva – akkor már lehetősége volt erre – Oleg Szokol beiratkozott az egyetemre. Leginkább azért, hogy elűzze az unalmát. Kibernetikát tanult, az mindig érdekelte. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban zuhatagként ömlöttek rá az új információk, és ő örömmel vetette magát a tanulásba. Ilyenkor egyszerűen megfeledkezett róla, hogy életfogytiglani büntetését töltő elítélt.

Az öt főből álló csoport idővel szétporlott, kik-ki más témát választott, de Oleg kitartott a kibernetika mellett. Kiváló szakemberek oktatták, a diplomamunkáját a multifunkciós robotokról írta. A börtönparancsnok utasítására kialakítottak a számára egy kibernetikai laboratóriumot és egy műhelyt, a felszerelést Oleg a saját költségén hozatta. Annyira jól felszerelt munkahely lett, hogy Szokol témavezetője, a kiváló kutató, Szirmai Péter is örömmel járt ide nap mint nap.

A szakdolgozat érintette a rendőrrobotok témakörét. Nemrég vezették be a legújabb európai típusokat, Szirmai ezekről igen sokat tudott.

Hamarosan kiderült, hogy a régiekről is.

Oleg Szokol egyszer, tervezés közben elsápadt, és percekig maga elé meredt.

- Valami baj van? – kérdezte Szirmai.

Ekkor már egy éve tegeződtek.

- Szeretnék valamit kérdezni. – nyögte Oleg.

Nehezen találta a szót. Falfehéren meredt a jegyzeteire.

A holttestek felfedezése a rendőrrobotok alapfunkciói közé tartozik már ezen masinák első generációja óta. A ház előtt elhaladtában a rendőrrobot alig tizenöt méterre volt a friss holttesttől. Fel kellett volna fedeznie, le kellett volna tartóztatnia minden, a házban található személyt, biztosítania kellett volna a helyszínt, ezzel egyidejűleg pedig riadóztatni a legközelebbi rendőri egységet.

Mi történt itt?

Képzeletében újra ott állt a fatornác alatt, szívta a cigarettát, és figyelte a ház előtt méltóságteljes lassúsággal eldübörgő rendőrrobotot. Éjfél volt. A roppant szerkezet, mint valami elvetemült rajzfilm technoszörnye; lassan dübörgött tova kerekein, és láthatóan ügyet sem vetett rá.

Mi nem stimmel?

Kissé zaklatottan fogott hozzá. Szirmai a fiatalabb nemzedékhez tartozott, nem sokat tudott az egykori Onyiscsenko-gyilkosság körülményeiről. Oleg megnyugodott, és pár szóval elmagyarázta neki.

Szirmai határozott mozdulattal megrázta a fejét.

- Az alapfunkciókat semmiféle taktikai megfontolás nem helyezheti hatályon kívül. Ha a gép nem fedezte fel a holttestet, akkor ott nem is volt holttest.

Oleg Szokol úgy meredt maga elé, mint egy szélütött.

Nem gyilkos! Bármi is történt, nem gyilkos! Senkit sem ölt meg!

Perújrafelvétel? Értelmetlen és reménytelen. Semmit sem tud bizonyítani. Meg minek is? Az életét börtönben élte le, mit kezdene egy rehabilitálással?

De akkor sem gyilkos!

A következő években nevet szerzett magának a kibernetikus szakmában. Egyre több megrendelést kapott, az igazgató engedélyével néha éjszaka is dolgozott. Komoly összegek érkeztek a számlájára, de nem nagyon érdekelte.

Váratlanul érte a szabadulás. Hívatták a börtönigazgató irodájába, és ünnepélyesen közölték, hogy – szabad ember.

Oleg Szokol összerogyott.

- Magának mostantól vigyáznia kell a szívére, Szokol! – mondta húsz perc múlva a börtönorvos. – Hatvanhárom éves. Csak mértékkel virgonckodjon!

A kapun kívül földbe gyökerezett lábbal állt a nyári napfényben.

Kopott öltözetű idősebb férfi csöngetett be a balatonfüredi Jakab-villa kapuján.

- Kit keres, uram?

- Jakab Ivánt.

- Kit jelenthetek be?

A látogató egy pillanatig gondolkodott.

- Mondja neki, hogy Oleg Szokol keresi.

A komornyik elsietett. Oleg kényelmesen várakozott. Ha nem engedik be? Mindegy, ő akkor is eljött – el kellett jönnie.

Hallotta, hogy Jakab Iván visszavonult az üzlettől, ideje nagy részét ebben a pazar balatoni villában tölti – leginkább az unokáival.

- Fáradjon be, Szokol úr!

A házigazda nyugágyon hevert a kerti tó partján, egy fűzfa árnyékában.

- Helyezd magad kényelembe, Oleg! – intett a másik nyugágy felé.

Oleg jól megnézte. Kissé lefogyott, a haja ritkább lett, az arca ráncosabb, a tekintete hűvösebb, sokat változott – de azért Onyiscsenko.

- Hallom, jó kibernetikus vagy. Beállhatsz az egyik cégemhez. Akad munka bőven.

Oleg minden teketória nélkül feltette a kérdést:

- Hogyan csináltad?

- Tudtam, hogy vadászol rám. Tudta a rendőrség is. Téged nem lehetett leállítani. Volt informátor is.

- Borisz?

- Igen, Borisz. Isten nyugosztalja. Francia gengszterek lőtték le tizenkét éve.

- És?

- Tudtuk, hogy mit akarsz. Vállaltam.

- Mit?

- Az amerikai hadsereg már a század elején kísérletezett olyan eszközökkel, amelyek képesek a lövedéket eltéríteni. Az egykori Future Combat System még automata járművek csoportja volt. Amióta a hadseregek nehézfegyvereinek zöme valamilyen robot lett, nagyot fejlődtek az elhárítás eszközei is. Már léteznek miniatürizált formában is. huszonöt éve is léteztek. Tudtuk, hogy régimódi pisztollyal jössz.

Oleg fanyarul elmosolyodott.

- Vihettem volna valami nagy tűzerejű géppuskát. Esetleg vadonatúj energiafegyvert.

- Igen. Akkor szitává lősz.

- És sohasem szabadulok ki.

- Úgy van. Így viszont még van néhány éved.

Igen, gondolta Oleg. A modern technika lehetővé tette, hogy életben hagyjuk az ellenségünket. Egykori ellenségünket.

- Tudsz még ukránul?

Némán kezet fogtak.

Huszonnégy éves a Kislányom

Huszonnégy éve ünnepeltünk
Egy új, aprócska Életet,
Holtfáradtan és önfeledten
Lebegtem a város felett.

Feltornyosult akkor az Élet
Szép, fodros hullámtaraja;
Megfuttatott, majd apává tett
Egy varázslatos éjszaka.

Már este biztos voltam benne,
Nem alszom át az éjszakát,
Hajnali három után aztán
Megláthattam a kisbabát..

Huszonnégy év telt el azóta,
De látom most is, élesen,
Gyönyörű, erdős hegyoromra
Futott akkor az életem.

Betoppantál hát, kicsi Lányom,
Tündérek földjéről jövet,
Huszonnégy éve egyebet se
Hoztál nekünk, mint örömet.

Huszonnégy éve mutat bennünk
Istennek szent ujja feléd;
Életet ad a kacagásod,
Minden festményed és zenéd.

Légy boldog minden pillanatban,
És tartoznod legyen hová,
Boldogítsd Magad, s a világot,
És élj benne nagyon soká!

2015. - XXIII.

HUSZONHARMADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2016. október 6.

17 30

MŰSORVEZETŐ:

Jöjjenek hát a legszívszorítóbb felvételek. A nézők már nagyon várják őket, többen is telefonáltak, érdeklődtek közben. Készen áll?

SZAKÉRTŐ:

Természetesen.

MŰSORVEZETŐ:

Lássuk tehát! De tartsuk be a fokozatosság elvét.

SZAKÉRTŐ:

Drámai felvételek. Valamilyen fegyveres alakulat tüzet nyitott a tömegre.

MŰSORVEZETŐ:

Méghozzá éles lőszerrel. Ezen a felvételen láthatjuk a halottakat. Tucatjával. Nincsenek pontos értesüléseink róla, hogy hány ember halhatott meg ma Budapesten.

SZAKÉRTŐ:

Szörnyű, brutális felvételek.

MŰSORVEZETŐ:

Néhány kollégámnak az a véleménye, hogy az ismeretlen videós élete kockáztatásával készítette őket.

SZAKÉRTŐ:

Lehetséges. Nagyon megrendítő.

MŰSORVEZETŐ:

Önnek, mint magyar embernek nem lehet könnyű megnézni ezeket a felvételeket.

SZAKÉRTŐ:

Magam is budapesti vagyok. Ismerőseim is lehetnek az áldozatok között…

MŰSORVEZETŐ:

A halottak arca nem ismerhető fel.

SZAKÉRTŐ:

Szerencsére…

MŰSORVEZETŐ:

Mint mondtam, néhány kollégának az a véleménye, hogy az ismeretlen videós a felvételt élete kockáztatásával készítette. Erre a néhány kockára hivatkoznak. Merevítsük ki őket!

SZAKÉRTŐ:

Igen, itt éppen szemből látszanak a fegyveresek…

MŰSORVEZETŐ:

Meg tudjuk állapítani, hogy kik lehetnek?

SZAKÉRTŐ:

Valamilyen khaki egyenruhát viselnek. Elsőre honvédségi gyakorló öltözetnek tűnik, de valami nem stimmel benne. Talán rendőrségi gyakorlóruha? Annak meg más a színe..

MŰSORVEZETŐ:

Elképzelhetőnek tartja, hogy a katonaság tüzet nyit a tüntető tömegre?

SZAKÉRTŐ:

Éles lőszerrel?

MŰSORVEZETŐ:

Itt nyilvánvalóan ez történt.

SZAKÉRTŐ:

A mi országunkban már nagyon sok hírhedt sortűz esett. Viszont mindig eljött utána a számonkérés ideje is. Előfordult, hogy negyven esztendő múlva. Ezek közismert tények, a fegyveres erők tisztjei körében különösen azok. Nem hinném, hogy bármelyik katonatiszt vagy rendőrségi parancsnok ilyen vérengzésre vetemedjen.

MŰSORVEZETŐ:

Láthatja, hogy mégis megtörtént.

SZAKÉRTŐ:

Nem találok szavakat…

MŰSORVEZETŐ:

Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a kormány lövet a tüntetőkre? Amennyire én ismerem a magyar történelmet, baloldali magyar kormányok ezt számos alkalommal megtették.

SZAKÉRTŐ:

Igen, így van…

MŰSORVEZETŐ:

És a jelenlegi kormányról el tudja képzelni?

SZAKÉRTŐ:

Mindenképpen!

MŰSORVEZETŐ:

Én is így gondolom. Egy olyan kormányról, amely a saját állampolgárait a menekülteknek nevezett illegális bevándorlókkal szemben az élet minden területén egyoldalúan hátrányba hozza, amely politikai reklámkampányt indít arról, hogy aki az ő menekültpolitikáját maradéktalanul el nem fogadja, az fasiszta és rasszista, egy ilyen kormányról nagyon is el tudom képzelni ezt az aljasságot.

SZAKÉRTŐ:

Halottak…Borzalmas…

MŰSORVEZETŐ:

Hol történhetett ez? Budapest melyik részén?

SZAKÉRTŐ:

Nagy tágas tér. Úgy gondolom, ez is csak a Hősök tere lehet.

MŰSORVEZETŐ:

A következő felvétel viszont nyilvánvalóan másutt készült. És itt végre közelebbről is láthatjuk a fegyvereseket.

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Október hatodika rettenetes napját sohasem felejtem el.

Azt gondolom, beszélnünk kell róla, és meg kell szívlelnünk a tanulságait. Sohasem felejthetjük el. Ha valaha is megfeledkeznénk róla, a magyarok körében újra feltámadna a gyaur fenevad, és újra kiűznének bennünket innen – ezúttal végleg.

Tudtuk, hogy az iszlám hívei közül sok meggondolatlan férfi akadt, az ilyenek százával álltak be azokba a fegyveres osztagokba, amelyet a birkánál butább magyar kormány saját népének legyilkolására hozott létre azokban a napokban.

Mindenkinek megtiltottam, hogy a magyar kormány fegyveres bandáiba beálljon, és részt vegyen a minden bizonnyal kitörő harcokban, de a szavaim nem érhettek el mindenkihez.

Amikor Budapest utcáin harcba kezdtek egymással a kormánycsapatok és a lázadok, néhány száz hívemmel egy aluljáró viszonylagos biztonságában húztam meg magam.

Folytatása következik.