A Nap ugyanúgy ragyog - XVI.

TIZENHATODIK RÉSZ

Diadaljel voltunk vész és vereség idején, fénylő csillag a sötét éjszakában. Asztlant rég lemondott pompás Hírnök nevű hajójáról. A világ végén rekedt, ellenséges bennszülöttek kaparintották meg, vagy névtelen vízsivatagok mélyén merült a hullámsírba. Tengerészeinek jelképes temetést rendeztek, szeretteik gyászruhát öltöttek, és hangosan elsiratták őket. csupán Maxitana kapitány tiszteletre méltó, hallgatag asszonya nem volt hajlandó gyászba borulni, hanem rendíthetetlen lelkierővel várakozott egyre. Várta, várta haza férjét. Várta törhetetlen hűséggel, hosszú-hosszú napokon és véget érni nem akaró hónapokon át.

A hazai parthoz közeledvén elkomorultak az arcok a Hírnök fedélzetén. Mindenütt látszottak a fenyegető katasztrófa előjelei, amelyeket a kérlelhetetlen elemek könyörtelen keze írt az ismerős asztlanti tájra. A hetyke sziklák és nyurga hegygerincek alacsonyabbak lettek, jeléül annak, hogy immáron magasabbra rugaszkodott fel rájuk a tenger. A partok némely része vészt hozó zátonnyá vált. Hajdani parti sziklák szigetként meredeztek a környező vízben, mint Asztlant gyengülő Tengeristenének az egeket vádoló ujjai. A korábbi domboldalak alacsony parttá törpültek. A nagy és gyönyörű sziget egyre csak zsugorodott.

Asztlant áldott hazai partja bizony ismeretlen kikötővé torzult a Hírnök tengerészei számára. Ismeretlen volt, szomorú, és szörnyű veszélyek hordozója. Ezért idegen tengerésztisztek jöttek a Hírnök fedélzetére, nehogy az ezer viszontagságon diadalmaskodó, a világ túlsó feléről épségben hazatérni képes hajó éppen itt, útja végcélján legyen a tenger martaléka.

Örömtől hullámzó, harsogva éljenző sokaság fogadott minket a kikötőben. Cseppnyi boldogságot, enyhülést hoztunk ennek a borzalmas előérzetek jégtáblái között vergődő népnek. Parányi győzelem voltunk a mindent elsöprő vereség árjában. Évek, hónapok, fekete szárnyú, könyörtelen napok önemésztő halálfélelmében a bizalom első aranyágacskája. Az első üde, zöld reménykoszorú, komor téljóslatokat szertefoszlató első tavaszi fecske. Hosszú idő óta az első kedvező előjel.

-         A Hírnök visszatért!

-         Megérkezett a Hírnök!

-         A Hírnök újra a kikötőben!

-         A Hírnök visszatért Asztlantba! A fedélzeten mindenki ép és sértetlen! Gyorsan a kikötőbe! Visszatért a Hírnök!

Ez harsant mindenünnen, és látásunkra ezrével tódultak az emberek, mi pedig újra és újra megfürödtünk Asztlant népének mindent elsöprő szeretetében. Mire a fénylő Nap pihenni tért, szikrázva csillámlottak a várost övező hegyoldalak. Amerre a szem ellátott, örömtüzek lángocskáinak vidáman cikázó csillagai táncoltak vibrálva a szelíd alkonyi szélben.

Hajósok Asztlantban emberemlékezet óta nem részesültek ilyen ünneplésben. Üdvözlésünkre a beteges, fiatal Király is megjelent. Lázban égő csillagszemeit áhítatosan ránk függesztve hősökként köszöntött, majd beköltöztetett minket néhány napra a város egyik legszebb palotájába. Ló vontatta királyi fogatok hordták ide a tengerészek megtiszteltetésekkel elhalmozott családtagjait a sziget minden részéből. Itt aztán örömkönnyektől ázó arcú anyák és felségek tucatjai mondtak forró köszönetet Maxitana kapitánynak, hogy fiaikat és férjeiket épségben hozta vissza Asztlantba a világ végéről.

Jómagam különösen nevezetes emberré váltam. Hiszen voltaképpen miattam tett meg a Hírnök mérhetetlen távolságokat, miattam küzdött meg az elemekkel, miattam diadalmaskodott a Végső Fok rettenetes viharain és hullámain, miattam hajtott végre olyan hőstettet, amilyet előtte soha egyetlen hajó; hogy engem, az építőmestert Asztlantba hozzon.

Akkor pedig én nem lehetek akármilyen építőmester! Az egyetlen vagyok, aki olyan mérhetetlenül messziről hajlandó voltam Asztlant szigetére jönni, az egyetlen hajó fedélzetén, amelynek sikerült abból az irdatlan messzeségből hazajutnia.

Felém fordult tehát az érdeklődés. Általános volt a vélemény, hogy a Hírnök sikeres útja olyan csoda, amely megmutatja a Tengeristen akaratát. Ő személyesen küldte Asztlantba a Medve nevű, hatalmas termetű építőmestert. Én vagyok tehát a Kiválasztott, a Tengeristen Kegyeltje, akit a tengerek és határtalan messzeségek ura azért küldött Asztlantba, hogy végre sikeresen befejezze a Tornyot. A Tornyot, amely záloga volt Asztlant fennmaradásának.

Ezen őszintén meglepődtem, és meghatódtam, hiszen még elevenen élt bennem az emlék: egy előző életben ellenségként tettem a lábam a sziget földjére. Most pedig voltaképpen nem is ide készültem, csupán azért keltem útra a Hírnök fedélzetén, mert úgy véltem, Asztlantból könnyűszerrel megtalálom a módját annak, hogy apám házába hazatérjek.

Csakhogy a hosszú hajóút során sok minden megváltozott bennem. Remek bajtársakra és igaz barátokra leltem a Hírnök legénységében, a hajó az otthonommá vált, az emberek közvetlensége és bátorsága pedig őszinte rokonszenvet ébresztett Asztlant iránt. Lehetetlen volt, hogy rútul cserbenhagyjam őket. már ez is elégséges ok volt arra, hogy a szigeten maradjak. Amellett a feladat is egyre jobban izgatott. Talán mégiscsak én vagyok, az építőmester, aki képes felépíteni a Tornyot. Miért ne? Miért ne sikerülhetne? Hiszen nekem, a hosszú emlékezetűnek, a varázsló fiának mégiscsak több esélyem van rá, mint akármilyen közönséges építőmesternek! Volt a Torony építésében valami fölemelően grandiózus, ami minden nyilvánvaló esztelensége ellenére is lenyűgözően nagyszerűvé tette a feladatot – és nem engedte, hogy sorsára hagyjam Asztlantot.

Készen álltam tehát, hogy gyakoroljam eme életembeli hivatásomat: hogy éket vájjak a kőbe, mérhetetlen darabokat hasítsak ki a hegyek testéből, szobrot állítsak, követ csiszoljak, domborművet faragjak, téglát rakjak a téglára, követ a kőre, hogy legjobb tudásom szerint részt vegyek a Torony építésében.

Viszont minél többet gondolkodtam felőle, annál képtelenebbnek találtam az egész tervet. Tudtam ugyan, hogy a lehetséges dolgok köre mérhetetlen messzeségekre terjed – jóval tovább, mint azt bármely kor hétköznapi kicsinyhitűsége képzeli – de a természeten erőszakot tenni azért mégsem lehet. ember csak addig lehet sikeres, amíg alkalmazkodik a világ nála hatalmasabb erőihez. Amikor ezektől elrugaszkodik, vagy – ami még rosszabb – ezek folyamataiba felelőtlenül beleavatkozik, törvényszerűen következik be a fiaskó. Nem feltétlenül azonnal, de mindig elkerülhetetlenül.

Ezeken tépelődtem, amikor Asztlant ifjú Királya meglátogatott a palotában, ahol szállásom volt. nem kísérte, csak néhány testőr, meg a kecskeszakállas vén Mertli, aki magát varázslónak nevezte.

-         Építőmester, – nézett rám komoly tekintettel az uralkodó, miközben lázrózsás arca verítékben úszott. – tudnom kell, mit tartasz a Torony építéséről. – a betegség önemésztő tüzében égő, nedvesen csillogó szemei rám szegeződtek.

-         Nem ismerem még a pontos terveidet, felséges uram – próbáltam kitérni az egyenes válasz elől.

-         Akkor elmondom neked! – kezdte, és lázas szemeiben máris felvillant az eltökéltség fénye. – Asztlant szigetét hamarosan elnyelik a vizek, és néhány aprócska kis szigetnél egyéb nem fog belőle megmaradni az óceán színén. Ezért elhatároztam: a legmagasabb hegyek vidékén óriási Tornyot építtetek, amely akkor is a víz felszínén marad, ha Asztlantot végképp elnyeli a tenger. Tornyot, amely lakhely lesz és menedék, hogy népemet megóvjam a pusztulástól. Akkora legyen, hogy abban lakhelyet találjon a legutolsó rabszolgától Asztlant királyáig mindenki.

Szomorúan csóváltam meg a fejem. A Király folytatta:

-         A munkát elkezdték, de a Torony építése nem halad úgy, ahogy vártam. Pedig Mertli, - intett a kecskeszakállas felé. – a Varázsló minden tudományával és hatalmával támogatja az építkezést. – vészjósló pillantást lövelltem Mertli felé. – Ezért eljöttem hozzád, távoli vidékről érkezett, nagytudományú építőmester, hogy megkérdezzem tőled, mi a véleményed az építkezésről, és szerinted hogyan lehetne a Torony építését siettetni?

Erre nem mondhattam mást, csak az igazat:

-         Ha a tenger csupán néhány lábnyira önti el Asztlant szigetét, akkor lehetséges, hogy a jól felépített Torony a tenger hullámaival és viharaival dacolva a helyén marad. Meg kell azonban mondanom, nem lesz tartós. Semmiféle emberi igyekezet és előrelátás nem pótolhatja minden építmények egyedül biztos alapját, a szárazföldet. Ha a sziget elsüllyedését földrengés vagy szökőár kísérné – amint az efféle eseményeknél sajnos megszokott – akkor a Torony semmivel sem érne többet, mint egy szalmaszál a mennydörgő vízesésben. Lehet, hogy épségben vészelné át a kataklizmát, de valószínűbb, hogy lakóinak súlyos kőkoporsójává válna. Ha azonban Asztlant az óceán feneketlen mélységeibe merül le, akkor a Torony építése mindenestül hiábavaló, meddő és esztelen munka; mert nincs olyan emberi ügyesség, szorgalom, tudomány, és hatalom, amely képes volna akkora épületet emelni, amely magasságában az óceán mérhetetlen mélységeivel versenyre kelhet. Azt javaslom tehát, felséges uram, küldd el a hadihajóidat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, küldd utánuk mestereidet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

A Király szomorúan fordult félre, Mertli azonban rám támadt:

-         Az a dolgod, fickó, hogy építs, nem az, hogy tanácsot adj a Királynak!

Gyorsan megmutattam neki a varázsló jelét, mire ijedten hőkölt hátra, és a torkára forrt a szó.

Folytatása következik.

SZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

Ideje most már újra visszatérnem a sok résszel korábban felvetett alapkérdéshez.

A „Minden egész eltörött – és a világ”

Magyarországon a kanonizált kultúrában Ady Endrének ez a verssora jelent ürügyet mindarra, amiben a jelenlegi kanonizált líra a hagyományos költészettől különbözik.

Nemcsak a „formabontás” ezerféle típusát varrják ennek a szerencsétlen sornak a nyakába, hanem a világlátásnak, sőt magának a világnak minden változását is. a kultúra felaprózódása, a szubkultúrákra való szakadozottság, a civilizációban fennálló minden szaggatottság jelképe nálunk ez a sor.

Van-e még közlendője a számunkra?

v     Valóban leírja, még mindig leírja a világ helyzetét a mára már bezápult közhellyé degenerálódott idézet?

Nem. Már nincs fontos közlendője. Sőt, ma már félrevezet.

A vak, kiszámíthatatlan és irányíthatatlan hatalmakban való hitet sugallja, része annak a pesszimista hétköznapi „filozófiai rendszernek”, amelyet mintha ránk akarnának erőltetni.

„Minden egész eltörött”

Ez a sor ma már teljesen időszerűtlen. Megváltozott a világ.

Amellett, hogy a társadalom még sokkal inkább felaprózódott, a Föld anyagi javainak zömét igen kevesen birtokolják, egy közepes méretű stadionban is kényelmesen elférnének. Azt azonban „hivatalosan” nem szabad feltételeznünk, hogy ők együttműködnek az emberek feletti uralom érdekében, mert akkor az emberi gondolkodás valamelyik csökkentett módjának közvélemény-rétege azonnal „összeesküvés-elméletek kiagyalásával”, vagy hasonló ostobasággal vádolna meg.

A világot ténylegesen uraló finánctőkések és nagyvállalat-tulajdonosok csoportja „hivatalosan” nem létezik, csak tevékenységének nyomai válnak mind szembeszökőbbé.

A közvéleményt irányítani akaró média elvárja tőlünk, hogy higgyünk – vagy tegyünk úgy, mintha hinnénk – néhány abszurd dologban.

Ezek közül legelső a piac.

Sőt. A Piac.

A Piac a mai világ félhivatalos ateista vallásának egyik legfőbb istensége. Mitológiája szerint a világ gazdasági életének személytelen terepe, valójában utópia. Angyali karának szerepét a pénz tölti be.

Milyen ez a világ?

v     Valóban vége a nagy narratívának és vele a nagy lírának is?

Folytatása következik.

Várunk haza

Várunk haza!

Vidámnak akartál ma látszani,

Mosolyodtól fel is vidult a kórház…

Csak mi aggódtunk Érted egyre jobban…

Várunk haza,

De minél hamarabb.

A ház,

Az élet

Üres Nélküled,

Gyere haza!

Milyen fontos lehet minden

Veled,

És mennyire nem az most semmi sem;

Gyere haza!

A dolgok takaréklángon sem égnek;

Gyere!

Adj újra értelmet

A Létnek!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LII.

ÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Az ostrom komolyra fordult.

A vár elleni közvetlen, módszeres ágyútűz megindulásával a védelem esélyei kétségtelenül csökkentek. A török tüzérségi tűz „kegyetlenül az várat rombolta”. Az ütegállások a védők számára csaknem teljesen hozzáférhetetlenek voltak. A kitűnő fedezékek minimálisra csökkentették annak esélyét, hogy a védelem valamelyik lövege eredményesen tüzelhessen rájuk, a janicsárokból és egyéb gyalogsági alakulatokból álló éber fedezet pedig kilátástalanná tette a kitörést.

Várható volt, hogy a nagy tűzfölényben lévő török tüzérség módszeres tevékenysége eredményre fog vezetni. A dolgok logikájánál fogva a falrendszer leggyöngébb pontja sérült meg a leghamarabb. Ez a belső várban található magas, kerek torony volt, amely már egy évszázaddal korábban sem felelt volna meg az erődökkel szemben támasztott követelményeknek.

A várkapitány így számolt be a torony sérüléséről:

„nagyobb fele mind leromlott… és a torony mellett a kűfal (a téglából épült egyetlen északnyugati bástya) és sok leromlott benne”

A budai pasa elégedett lehetett.

Volt azonban ennek az összpontosított török tüzérségi tevékenységnek egy másik célja is, amit ezekben a nehéz órákban a magyar védők közül talán egyedül Horváth Márk várkapitány és néhány tapasztaltabb tisztje tarthatott számon. A belső falak, kurtinák és bástyák módszeres rombolása mellett a szakadatlan tüzérségi tűznek kellett fedeznie azokat a műszaki munkálatokat, amelyek a mostanra lecsapolt tó medrén át a délkeleti és délnyugati bástyák felé vezető töltések megépítését célozták. Ez a munka nem véletlenül kezdődött a folyamatos tűzcsapással egyszerre.

A török sok ezer magyar falusit hajtott munkára. Átvágatta velük a pécsi országútnak a városon átvezető töltését, hogy a várat övező tó vizét elvezesse. Közben kocsik ezrei hordták a földet és a fát az ostromtöltésekhez. Külön-külön építettek egy-egy ilyet a vár délnyugati, illetve délkeleti bástyája irányába.

Ezeket a munkálatokat is fedeznie kellett a folyamatos tüzérségi tűznek.

„Ezalatt pedig egyáltalán nem szűntek meg a várat mindkét felől ágyúkkal állandóan lőni.”

A tüzérségi tűz hatodik napján északon a pasa még egy ütegállást hozatott létre. Az itt elhelyezett lövegek már lényegében a középső vár magasságában állottak, és a belső várat is tűz alatt lehetett velük tartani. Ez a tüzérségi állás huszonhatodikán estére készült el.

Ezen a napon érkezett meg a pasa táborába a veszteségek pótlására Tolnáról iderendelt kétszáz katona.

Huszonhetedikén hajnalban tüzelni kezdett a törökök új ágyútelepe is.

„Majorkert felöl is sáncok vala,
Napestről vár ellenében vala,
Abból az bástyákat töretik vala,
Egynehán főtarackok onnan vala.”

Közben egyre épültek a töltések. Khadim Ali joggal érezhette úgy, minden az ő akarata szerint történik. Biztos volt benne, hogy néhány héten belül elfoglalja Szigetvárt.

Folytatása következik.

Aki szeret - szeretem

Aki szeret – szeretem,

Aki tisztel – tisztelem.

Hogyha pedig lélek lelket

Kölcsönösen látogat,

Elfogadom,

Aki engem elfogad.

Ami igaz – kölcsönös,

Önkéntes és – ösztönös;

Ha nincs kölcsönös vonzalom

Semmire sem megy soha

Semmiféle

Rossz

Ideológia.

Aki szeret – szeretem.

Aki tisztel – tisztelem.

Otthonomba az jöhet,

Aki jót hoz, örömet.

Törvényt itthon én szabok,

Akárkit nem fogadok.

Aki szeret – szeretem,

Aki tisztel – tisztelem.

A suszter manói

A Hahota számára írom. Részlet belőle:

„ 1. Jelenet

Samu, Amália

SAMU:

Nagy szerencse ért ma, asszony!

A vevő éppen fizetett,

Ebből két bőrt is vehetek!

Máris a bőröshöz megyek!

(El.)

1. Jelenet

Amália egyedül

AMÁLIA:

Az én Samum tán megveszett?

Ugyan, most mi történhetett?

Nr. 3 Amália dala

Az uram nyimnyám

Vén suszter,

Egy rossz tutyimutyi ember,

Sose teszi,

Amit kell,

Állandóan felesel,

Nézze meg

Az ember!

Én vagyok Amália,

A szegény Amália,

Nem igaz a pletyka,

Hazudik a szóbeszéd,

Nem hárpia,

Nem hárpia,

A szegény

Amália!

Uram ügyetlen

Vén suszter,

Veszekednem de sokat kell,

Sose teszi,

Ami jó

Szerencsétlen széltoló,

Vén buta

Naplopó!

Én vagyok Amália,

A szegény Amália,

Nem igaz a pletyka,

Hazudik a szóbeszéd,

Nem hárpia,

Nem hárpia,

A szegény

Amália!

Én vagyok Amália,

A szegény Amália,

Nem igaz a pletyka,

Hazudik a szóbeszéd,

Nem hárpia,

Nem hárpia,

A szegény

Amália!

AMÁLIA:

Elég zsémbes vagyok éppen,

De hárpia? Semmiképpen!

(Belép Samu.)

Déja vu, déja vu...

Déja vu,

Déja vu,

Megint minden egyszerű…

Pénz-vezérelt utópia rétjein

Lila a fű.

Ki az ista?

Ki a fób?

Készül tán a lista..

Megint jön már kioktatni

Ateista Pista.

Rágalom-keresztelő

Ad nevet a kőnek;

Hívja osztályellenségnek,

Vagy fajgyűlőlőnek.

Déja vu, déja vu

A sejtelem keserű,

De – míg élünk,

Csak azért sem hagy el minket

A derű.

Rossz “polkorrekt” szájkosár,

Műtúrós műrétes;

Tán Orwell is mosolyog,

Amíg élni képes.

Világdollár-műisten

Sárga száját tátja,

A szájzáras szabadságnak

Bécsben bot a bátyja.

Déja vu, déja vu…

Népszerű a jó nedű,

Bölcs vezérek parókáját

Vágyva nézi

A tetű.

Szemellenző a divat,

Meg önkéntes hályog,

Úgy tűnik, újjászületnek

Régi párttitkárok.

A nyáj a régi dalokat

Bégedezve fújja,

Világhódító eszméknek

Híg a levük újra.

Déja vu, déja vu…

Peng az élet-hegedű,

Amíg még van Kit szeretni

Élni mégis

Gyönyörű.