TIZENÖTÖDIK RÉSZ
Sietnünk kellett, hogy akkor érjünk a rideg vidékre, amikor
a földnek eme vigasztalan pontján rövid látogatást tesz a nyár. Másutt az ilyen
nyarat ősznek sem nagyon neveznék, itt azonban ez volt az egyetlen viszonylag
enyhe szakasza az évnek. Ha a röpke nyarat lekéssük, következik a súlyos
viharokkal teli, szigorú, gyorsan télre váltó, ősz, és mi sohasem érünk
Asztlantba.
Hetekig haladtunk nyugodt vizeken, enyhe széllel, gyakran az
evezőket is használva. A szárazföldet általában a láthatár alatt hagytuk, csak
néha közelítettük meg. egy ilyen alkalommal történt, hogy horgonyt vetettünk
egy csendes folyótorkolatban. Öt napig időztünk. Város nem volt a közelben, csupán
barbár törzsek, akik mérhetetlen megkönnyebbülésünkre barátságosan viselkedtek.
A Hírnököt partra vontattuk, hogy még idejében kijavítsunk minden hibát,
betömjünk minden apró léket vagy repedést, amely a vesztünket okozhatná.
Maxitana kapitány személyesen irányította a hajóácsok munkáját.
A bennszülöttek segítségével sikerült feltölteni a hajó
készleteit. Tlarroa kormányos, Maxitana helyettese meleg ruháról gondoskodott a
legénység minden egyes tagja számára. Igyekeztünk ellátni magunkat minden szükségessel.
Liniko ekkor javasolta a kapitánynak, hogy állíttasson fel
még egy árbocot, és vonasson rá vitorlát, mert így kedvező szél esetén a Hírnök
jelentősen felgyorsítható. Maxitana minden fontolgatás nélkül vetette el az
ötletet.
-
Még kedvező szél esetén is romlana a hajó stabilitása,
de azokon a viharos területeken, ahová tartunk, könnyen a hullámsírba juttathat
bennünket ez a vakmerőség. Ha kifutunk, napokon belül beérünk a viharok
övezetébe.
A kívül-belül átvizsgált, kijavított, előkészített Hírnök
újra kifutott a tengerre. Bár az idő kellemes volt, a tenger nyugodt, a szél
kedvező, mégis szorongva mondtunk istenhozzádot a csöndes kis folyótorkolatnak.
Tudtuk, a neheze most következik.
A nyugalom két napig tartott. A harmadik nap délutánján
feltámadt és megerősödött az északnyugati szél. Baloldalon előbukkant, és
közeledni kezdett a szárazföld. Félő volt, hogy a Hírnököt partra veti vagy
sziklához csapja a szél. Az evezősök minden erejüket megfeszítve igyekeztek
biztonságos távolságban tartani a hajót. A vitorlát haladéktalanul be kellett
vonni. Ez pokolian nehéz munka volt az egyre erősödő szélben. Egy fiatal matróz
azt árbocrúdról a tengerbe zuhant. Máig sem értem, hogyan tudtuk kihalászni
szerencsétlent a hullámokból. Megmenekült, ami igen jó hatást tett a
legénységre. Ekkor hallottam először azt a később oly sokszor ismételt
meggyőződést, amelyet a Hírnök minden egyes tengerésze magáévá tett: Maxitana
kapitány a Tengeristen különös kegyét élvezi.
A következő reggel állandó, borzalmas süvöltésre ébredtem.
Pillanatnyi szünet nélkül tombolt a szél.
-
Megérkeztünk az üvöltő szelek hazájába! – ordította a
fülembe Liniko.
Maxitana kapitány új rendet vezetett be a hajón. Minden
épkézláb embert az evezőpadokra ültetett, a tiszteket és engem is beleértve. A
kormányevezőnél állandóan két ember állt. Az egyik rendszerint ő maga volt.
Gyakran megcselekedte azt a hallatlan dolgot, hogy maga is
mellénk ült, húzni a súlyos lapátokat. Esküdni mertem volna rá, hogy bárki
előbb dől ki, mint a kapitány. Maxitana rendszeresen az evezőpadról ment a
kormányállásba. Elöl, az orr fölött, viszonylag védett helyen is teljesített
szolgálatot egy figyelő. Az árbocrúdra senkit sem engedett a kapitány. A
veszélyes szelek miatt a szolgálatban lévőkön kívül mindenki másnak tilos volt
a fedélzetre lépni.
Hármas csoportokban váltottuk egymást éjjel-nappal az
evezőpadokon. Ez alól a szolgálat alól csupán Litek hajószakács kapott
felmentést. Neki az volt a tiszte, hogy állandóan frissítőket készítsen az
evezősök számára. Azt hittem, az építkezéseknél megtanultam, mi a nehéz munka.
Most be kellett látnom, hogy a lapátokat húzni sokkal fárasztóbb. Órákon
keresztül evezni a megszokás ritmusára – a síposok és dobosok régóta köztünk
ültek, értelmetlen dolog lett volna versenyre kelniük a szél zúgásával,
amelyben a legharsányabb hang sem hallatszott tízlábnyira sem -, amikor egy idő
után patakokban szakadt rólunk a veríték a legnagyobb hidegben is,
verejtékpatakok csordogáltak hátunkról, homlokunkról; valóban emberpróbáló
munka volt. Talán az tartotta bennünk a lelket, hogy rettentő
erőfeszítéseinknek nem hiányzott a céljuk és értelmük.
Az ötödik napon néhány órára elcsitult a szél. Maxitana ezt
az időt arra használta fel, hogy megszabaduljon az árboctól. Az emberderéknél
jóval vastagabb oszlopnak semmi hasznát nem vehettük – a hirtelen támadó,
borzalmas erejű szelek között vitorlát bontani a legnagyobb istenkísértés lett
volna – viszont nagyon veszélyessé vált. Folyton attól rettegtünk, hogy a szél
eltöri vagy ledönti, és mindent összezúzva zuhan a hajóra. Most a matrózok
gyorsan és ügyesen oldalra billentették, szétszedték, darabjait a fedélzeten
rögzítették. Eltettük jobb időkre – a vitorlákkal együtt. A Hírnök ezzel minden
vitorláshajó jellegét elveszítette, viszont valamivel kevésbé volt szabad
prédája a vad szeleknek.
Hajnalban ismét felsüvöltött a szél, veszélyesen közel
sodorva minket a parthoz. A tajtékfal mögül baljósan hullámzó szigettengert
láttunk felsötétleni. Néhol tajtékosan forrongott a víz a láthatatlan
sziklazátonyok fölött.
A kapitány előző este azt mondta, a tömérdek sziget közt
könnyen lehetséges, hogy átjáró rejtőzik, ezt azonban semmiképpen sem a
Hírnöknek kell felfedeznie. Mérhetetlen ostobaság lett volna viharos széllel a
hátunkban bemerészkedni a szigetek tömkelegében minden bizonnyal ezrével
hemzsegő zátonyok közé, a vakszerencse kényére-kedvére bízva hajót és
embereket. A szigetek labirintusában semmit sem nyerhettünk, viszont nagyon
sokat veszíthettünk. Például akkor, ha kiderül, hogy a vágyott átjáró – nem
létezik. Vagy létezik, de éppenséggel nem ott, ahol keressük.
Újabb nyolc napot hajóztunk ezeken a baljós vizeken.
Állandóan fújt a szél. Semmit sem mondanék, ha pusztán nagynak, erősnek,
zabolátlannak, vagy veszélyesnek nevezném. Egészen egyszerűen félelmetes volt.
rosszindulatú süvöltését éjjel-nappal hallottuk. Megszokni nem lehetett.
Folyton azon mesterkedett, hogy a Hírnököt a parti sziklákhoz szorítsa.
A szárazföld lassan eltűnt a láthatáron, beleveszett a
keleti ég szürkeségébe. A kapitány azonban nem engedte, hogy a hajó kövesse a
partvonulatot. A Hírnök orra továbbra is egyenesen dél felé mutatott. Csak
másnap hajnalban vettünk irányt előbb délkelet, majd kelet felé. Most a
hátunkba kaptuk a szelet.
Reggel néhány órára elcsendesedett a szél. A hullámzás
azonban nem szűnt meg. ezt sokan döbbenetesnek találtuk. Azt azonban végképp
nem értettük, miért örül ennek Maxitana kapitány. Liniko meg is kérdezte tőle.
-
Milyen alakja van a világnak, Liniko? – nézett rá a
kapitány.
Liniko néhány pillanatig gondolkodott.
-
Úgy mondják, olyan, mint egy narancs – bökte ki végül.
-
Akkor miért nem csitul el a hullámzás szélcsend idején?
– ez a matrózokat is felettébb érdekelte. Ketten-hárman közelebb is jöttek. Jómagam
már előbb odasomfordáltam. – Mert nincs, ami az útjába álljon! A Földnek ezen a
pontján sehol sincs szárazföld. Ami azt jelenti…,
-
Hogy az átjáró, amit keresünk, létezik! – vágta rá
Liniko.
-
Én is úgy vélem, uram – jegyzete meg Tlarroa. – de más
okból kifolyólag. Tegnap hajnalban, amikor én álltam a kormánynál, váratlanul
megfordult a szél, és orkán támadt délkelet felől. A Tengeristennek hála, nem
tartott sokáig. A szigetek felől jött, uram! Nagy holt hullámok áramlottak
abból az irányból. A szél közben nyugatira váltott, de a hullámok még egy
darabig egyre jöttek. Azok nem jöhettek a part közeléből. Hanem abból a másik
nagy tengerből, amely a Kettős Kontinens keleti partjait mossa, és amelyben
Asztlant szigete is elterül. A két nagy tenger tőlünk délkeletre vagy keletre
egy átjáróban találkozik, uram.
Ezek voltak Asztlant hajósai. Sohasem születtek tengerészek,
akik oly csekély és hitvány eszközök birtokában annyit tudtak volna tengerről
és hajózásról, mint ők. Soha, senki sem ért fel velük! Hiába láttam később
annyi kornak annyi hajósnépét, számomra mindig ők maradtak a legnagyobbak és
legkülönbek. Senki sem tudta őket elfeledtetni. Talán azért érzem így, mert
láttam azokban a napokban, miként néz szemébe minden tengerek
legfélelmetesebbikének alig több mint kétszáz láb hosszú, alacsony építésű
hajójának fedélzetéről a Hírnök kapitánya.
A szél estére viharossá fokozódott, és egész éjszaka őrült
üvöltéssel kergetett bennünket kelet felé. Rettegve füleltünk: nem halljuk-e
elöl a hullámverés robaját. Csak ne legyen az utunkban zátony vagy sziget!
Pokolian hosszú éjszaka volt. Amikor végre lerogytam a fekhelyemre, már
közelgett a virradat.
Felriadtam a bukdácsolásra. A látvány végtelenül ijesztő
volt, de egyben fenséges, mint semmi más a világon. Több száz láb magas
óriáshullámok vonultak méltóságteljes sorokban nyugat felől, gigászi
tengeristenek habfodorkoronás bajnokai, és mi percenként libikókáztunk hegy és
völgy között, hánykolódva és meg-megpördülve, mint a patakba hullt dióhéj.
Borzalmasan veszélyes helyzet volt. mindannyian talpon termettünk; ki az
evezőlapátnál szorongott, ki meg a vizet szivattyúzta a fedélzetről. A
fedélzeti nyílásokat – mérhetetlen megkönnyebbülésünkre – Maxitana még az éjjel
lezáratta.
Késő délelőtt enyhülni látszott a hullámzás. Engem a
kapitány a kormányhoz rendelt Tlarroa mellé, lévén az egész hajón a
legmarkosabb. Irányban tartottam a kormányevezőt, és a tenger játékában
gyönyörködtem. Elnéztem, mint változtatják alakjukat a hullámok szinte minden
pillanatban. Bámészkodás közben gyanútlanul hátrafordultam. Nem lett volna
szabad! Sóbálvánnyá meredtem a döbbenettől. Minden hullámok leghatalmasabbm
legfenségesebb uralkodója tornyosult fölém sokemeletnyi magasságban, vaskos
hegyfok-önteltséggel, tébolyult tajtékfodor-kacagással és rémisztően közel.
Ijedtemben nagyot ordítottam, és – bizony ma is restellem,
és szeretném meg nem történtté tenni – elszaladtam az irdatlan hullámóriás
elől. A kormányrudat persze elengedtem, amiből nagy baj származhatott volna, de
– mindannyiunk óriási szerencséjére – Tlarroa résen volt. A vékonydongájú
másodtiszt meglepő erővel és higgadtsággal kezelte a nehézkes szerkezetet, és a
behemót hullám békésen gördült alattunk tova, csupán némi permettel fröcskölt
bennünket nyakon. Lehajtott fejjel óvakodtam vissza a kormányállásba
meghallgatni Tlarroa jóindulatú szemrehányásait.
A kapitány perceken belül szerét ejtette, hogy alaposan
leteremtsen, és én minden otromba góliátságomat összehúzva, megszégyenülten
hallgattam ennek a szikár asztlantinak, ennek a remek tengerésznek a
korholását.
-
Többé nem hagyom el a helyemet, uram! – ma is büszke
vagyok rá, hogy ezt a fogadalmamat megtartottam.
-
Jól van, Medve, ne lógasd tovább az orrod! – már
nevetet a szeme. Maxitana sokkal jobb kapitány volt annál, hogy ripacskodó
dührohamokkal gyötörje, tartsa rettegésben az alárendeltjeit. Erre gondolva
jócskán elbámészkodtam, még a szám is tátva maradt, mire Tlarroa úgy vágott
hátba, hogy elállt tőle e lélegzetem. Visszatértem hát a kormányevezőhöz. Azóta
is sokszor utaztam hajókon, tengerek, folyók, tavak hátán, de mindvégig
megmaradtam szárazföldi patkánynak. Aki mindig is voltam.
A déltájban beköszöntő szélcsend és az éjszakai telihold a
legnagyobb jótétemény volt, alighanem megmentették a Hírnököt és legénységét.
Kisebb-nagyobb sziklaszigetecskék egész sorával találkoztunk, némelyik csak a
hullámvölgyekben volt látható, magányos és csoportos kődarabok a szürke magány
honában, az élettől számkivetve, a tenger morajló gúnykacajában; sivárló
kopárságukon egyetlen kósza lidérc sem talált volna lakhelyet magának.
Körvonalaik egész éjszaka fel-feltünedeztek a jótékony holdfényben. Virradatkor
valamennyien hálaimát mondtunk Asztlant Tengeristenének.
Nem sokkal pirkadat után eloszlottak a felhők, és felszállt
a köd. Akkor pillantottuk meg. Maxitana kapitány ezt a nevet adta neki: Végső
Fok. Itt végződött a hatalmas Kettős Kontinens. A földek vége, a világ pereme,
ahol a szelek szárnyán lovagló mesebeli vándor végre letelepszik, hogy lábát
lógázza a semmibe.
Mérföldekre volt, tőlünk északra. Körülbelül másfél ezer
lábnyira magasodott ki a tengerből. Mennydörgő robajjal törtek meg rajta a
hullámok, tajtékos örvényük szikrázó hófehérségben vakító, baljós csillogása
bántotta a szemünket. Éjfeketén komorló, elnyújtott kúp alakú, tömör
sziklasziget, irdatlan kőszirt. Úgy koronázta a láthatárt, mint boltozatos
testű, roppant, alvó vadállat, két tenger határát őrző fekete kolosszus. Messze
délen fehér körvonalak vibráltak a felhőgomolyok alatt, mögöttünk és előttünk a
tenger magányos végtelenje. Az út kelet felé – szabad.
Az átjárót, amit kerestünk, immáron megtaláltuk, de még
korántsem értünk viszontagságaink végére. A világtengerek legszörnyűbb vizei
nem eresztettek el bennünket olyan könnyen. A szelek és viharok is meg akarták
még mutatni, mire képesek, ha már ilyen könnyelműen bemerészkedtünk az otthonukba.
A cudar hidegben hosszasan szemléltük a Végső Fok csupasz,
komor sziklatömbjét. Akkor már érvényben volt a kapitány emlékezetes parancsa:
a kormányállásban tilos hátranézni! Maxitana és Tlarroa éppen megállapították,
hogy már jócskán keletre vagyunk a Foktól, amikor minden eddigit felülmúló
hevességgel támadt fel a szél. Fergeteges erővel rohanó orkán tört ránk
napnyugat felől, és az iszonyúan tomboló hullámok sötét völgyeiben minduntalan
a pokol rémségesen tátongó torka látszott előttünk feltárulni.
Két nap és két éjszaka álltam egyfolytában a kormánynál, a
rudat tartva, és minden hatalmamat megfeszítettem, mint sem azelőtt, sem azóta
sohasem. Fogcsikorgatva küzdöttem a toporzékoló vadsággal támadó elemek dühével
két nap, és két éjszaka. Küzdöttem én, küzdött a hajó, küzdött a legénység,
küzdött a kapitány. Két nap múlva elcsendesedtek az elemek. Elcsitult az orkán
őrjöngése, és a Hírnök diadalmasan haladt a hullámok hátán északkelet felé.
Akkor Tlarroa rám kacsintott, Maxitana szótlanul átölelt, én pedig
lebotorkáltam a kajütbe, hogy nyomban ájulásszerű, mély álomba dermedjek. A
szelek elültek, a tenger nyugodt volt, és én aludtam, aludtam, aludtam…
Még másnap reggel is aludtam, amikor a Hírnök nyugatról
megkerült egy veszedelmes kis sziklaszigetet, déltájban is, amikor újabb
szigetek tűntek fel a láthatáron, de még este is, amikor Maxitana kapitány
mesterien bekormányozta a hajót egy jókora sziget védett öblébe, és ott
horgonyt vetett. Csak akkor ébredtem fel, amikor már az egész legénység az igazak
álmát aludta.
Másnap ünnepélyesen hálát adtunk a Tengeristennek, amiért
épségben átsegített minket a világ egyik feléből a másikba.
Jelképes áldozatot mutattunk be, szertartásosan köszönetet
mondtunk, és a jókora pajzson a vállunk fölé emelt Maxitana kapitánnyal
háromszor kerültük meg a tábortűz hatalmasan lobogó lángjait. Így tisztelte meg
kapitányát a Hírnök legénysége; kapitányát, akinek alighanem az életét
köszönhette. Maxitana pedig nevetett, nevetett, nevetett újra, nevetett igazán,
szívből és felszabadultan.
Két napot töltöttünk a szigeten. Pihentünk, javítgattuk a
hajót, és feltöltöttük élelemkészleteinket ez utóbbi nem volt könnyű feladat,
hiszen a sziget igazán nem dúskált a természet adományaiban. Hal viszont
szerencsére bőven akadt a környező vizekben.
Maxitana nagyon megkönnyebbült, amint a hajót átvizsgálta.
Nyomban közölte is a boldog Linikóval: a Hírnök építői jelesre vizsgáztak. A
Végső Fok környékének zord tengere és félelmetes viharai sem tudtak kárt tenni
a hajóban.
Miután boldog megnyugvással konstatáltuk, hogy hajónk remek
állapotban van, a második napon visszaállítottuk a helyére az árbocot. A
tengerek királya újra feltehette koronáját. Rövid vigasság és közös étkezés
után korán nyugovóra tértünk.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk, és kora reggel
elhagytuk a szigetet. Ez jóval nehezebben ment, mint azt elsőre gondoltuk, mert
hemzsegtek a veszélyes sziklák és zátonyok a közelünkben, mellé még igen
alattomos szelet is kaptunk. Kétszer sodort bennünket veszedelmesen közel valamely
sziklafalhoz, és kétszer kellett erőnk teljes megfeszítésével húznunk a súlyos
lapátokat, hogy a katasztrófát elkerüljük. De szerencsénk, amely éberen
őrködött felettünk egész utunkon, most sem engedte, hogy miután kiálltuk
becsülettel a legnehezebb próbát, amelyet tengerész kiállhat, most palacsintává
kenődjünk valamelyik szélfútta, kopár szikláján ennek az isten háta mögötti
fókafészeknek.
Végül sikeresen elhagytuk a szigetet, ahol a fókákon meg
rozmárokon kívül senki sem akadt, aki nekünk istenhozzádot mondjon. Lakatlan volt,
mint kiszáradóban lévő fák elhagyott varjúfészkei, mint jégmezők élettelen
völgyei, mint semmi partján éktelenkedő romok. Elhagytuk hát, hadd tengesse
tovább sivár életét az óceán pusztaságain tovatűnő kiáltásként, mint tenger
visszhangjainak magányos hordaléka.
Kijutva végre a nyílt tenger biztonságába, ismét felvontuk vitorlánkat,
és a Hírnök a szelíd hullámokban mosolygó habok hátán kedvező széllel, dagadó
vitorlákkal indult észak felé, Asztlant felé. Így haladtunk hol északnak, hol
északkeletnek, és hamarosan ismerős vizekre értünk. A Kettős Kontinens
partjainak közelében néha vitorla kúszott a láthatárra, de mi minden hajóval
gondosan kerültük a találkozást, hiszen nem tudhattuk, ki most a barát, és ki
az ellenség.
Az elemek ezúttal kegyesek voltak hozzánk. Sem erős
hullámzással, sem viharral nem kellett utunknak e szakaszán megküzdenünk. Csupán
a szélcsend volt, amely a Hírnök haladását gátolta, de az is csak a tengernek
azon szakaszán, ahol amúgy is számítanunk kellett rá. Erős karjaink és jó
evezőink átsegítettek ezen az akadályon is.
Alig negyvennapos hajózás után pillantottuk meg a hajnali
derengésben Asztlant partjainak körvonalait. Hétszer egymás után reszkettette
meg fergetegesen diadalmas örömujjongásunk a hűvös tengeri levegőt. Az árbocra
felröppentek a győzelmi jelek, legjobb ruhájába öltözött a legénység, a tisztek
ünnepi tollkoronát öltöttek. Megszólaltak a sípok és dobok, és Maxitana
kapitány könnyes szemmel állt a kormányevezőnél. Tlarroa füstjelekkel tudatta
jövetelünket a kikötővel, és tiszteletünkre hamarosan tizenkét feldíszített
hadigálya futott ki elénk a tengerre. Üdvözlésünkre ünnepi tűzjelek
élénkpirosába öltözött az egész partvonal.
Folytatása következik.
