Szerelem és líra - CLXXX.

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Most kell újra feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

A válasz egyértelmű: Nem.

Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk?

Nem árt tisztázni, hogy voltaképpen mit is jelent a „meg nem értett zseni”. Ebben a fogalomban két, egymástól merőben eltérő karakter mosódik egybe.

Nézzük:

1. Az olyan költő, akinek a versei életében nem tudnak eljutni a közönséghez, a publikum a művészetéről információt nem szerez, versei szűk körben maradnak. A halála után azonban a körülmények megváltoznak, a költő művészete széles körben ismertté válik, és életműve elnyeri a megérdemelt ismertséget és sikert.

Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen költő esetében életében a társadalom minden rétege elutasítóan viselkedett, hiszen a közöny is az elutasítás egy neme. Hogy ennek oka az információk hiánya, vagy valami más, az nem releváns. Az ilyen költő mindig „alulról” érkezik. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül szegény ember volna, akár arisztokrata lehet, az „alulról” itt a kor elismert költészetéhez viszonyítva értendő.

A költő halála után azonban a versei tovább harcolnak, és végül győznek. A költő – a magánember – erről természetesen sohasem értesül. Halála ellenére a költő eljut a közönséghez és a versek alkalmasnak bizonyulnak a lírai élményközösség megvalósítására.

Itt világlik ki, mennyire nem azonos a költő, mint magánember, és a költő, mint a vers szerzője. A magánember tragédiája, hogy nem éri meg versei sikerét, a költő azonban végső soron mégis győzelmet arat.

Az ilyen költőnek nincs rá módja és alkalma, hogy meg nem értett zseninek jelentse ki önmagát, ne is teszi. Mások meg főleg nem. Nem képes, nem tud a közönség elé állni. Hogy miért? Mindig az okok egyedi kombinációja miatt.

Az ilyen költő rászolgált a közönség megbecsülésére, és azt el is éri. Talán életében is elérte volna, ha a kommunikációs körülményei szerencsésebbek.

Ilyen költő bőven akad az irodalomtörténetben nálunk is, másutt is.

A másik – ezzel sajnálatosan összemosott – karakter azonban egészen más.

Gyakran olyan költőt titulálnak meg nem értett zseninek, akit éppenséggel a kánon szeretne a publikumra tukmálni. Ott bent kiváló pozícióba került, korszakos jelentőségűnek magasztalják, és a kánon mindent megtesz, hogy az olvasókra erőltesse. Az ilyen „meg nem értett zseninek” komoly infrastrukturális és anyagi támogatása van, de a kánon sznob holdudvarán kívül a közönség nem vesz róla tudomást, vagy kereken elutasítja.

Az ilyen költők általában se nem zsenik, se nem meg nem értettek. Megbuktak a közönség előtt. A kánon egy ideig még erőlködik velük, de aztán – legkésőbb nemzedékváltás idején – keres helyettük mást.

Van ennek a kanonizált költőtípusnak egy sajátságos változata, manapság különösen sok van belőle. Ez éppenséggel saját maga igyekszik meg nem értett zseninek feltüntetni önmagát, ügyesen vagy ügyetlenül; de nem a közönség irányában, hanem éppen a kánonon belül, így akarván növelni respektusát.

Ez a típus napjainkra eléggé nevetségessé is tette a „meg nem értett zseni” fogalmát. Már évtizedekkel ezelőtt is erősen kérdőjeles volt. nem véletlenül alkotott róla aforizmát Feleki László:

„Modern költő meg nem értésre vágyik.”

Ideje utoljára feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Most már teljesen egyértelmű a válasz:

Nem. Semeddig. A „meg nem értett zseni” a költészetben abszurdum. Különösen akkor, ha élő emberre mondják.

Folytatása következik.

Hazánk

Aki elmegy, megsiratjuk,

De ha egyszer visszajön;

Felragyog az Otthon arca,

Árad a tisztes

Öröm.

Más meg végleges szándékkal

Búcsútlan világnak áll,

Pörét vesztve a világban

Meghalni

Hazatalál.

Aki örökre elmenne,

Ne tartóztassuk tovább,

Mi nem neveltük olyanná,

Hogy szeresse

A Hazát.

Ha egyszer csonttá fagy rajtunk

Az Idő, a vén kabát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik majd

A Hazát.

Nem keresünk ellenséget,

Volt az már több, mint elég;

Minden szomszédunkkal békét

Kellett volna kötni

Rég.

A Barátokat becsüljük.

Aki bennünket szeret,

Tisztelet fogadja nálunk,

S méltó

Vendégszeretet.

Most miénk a felelősség,

Hogy él-e magyar tovább;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik-e

A Hazát.

A Múltunkat nem feledjük,

Velünk él, amíg vagyunk,

A baj csak az, hogy belőle

Eleget

Nem tanulunk.

Bennünk bízik most az Isten,

Magunk vagyunk a Jelen;

A Múlt értünk van, Jövő meg

Csupán általunk

Terem.

Most rajtunk a felelősség,

Mi halljuk Isten szavát;

Gyermekeink,

Unokáink

Öröklik-e

A Hazát?

Mindig befogadtuk, aki

Tiszta szívvel érkezett,

Fogadjon minket testvérnek,

S Hazájának

E helyet.

De aki fegyverrel jönne,

Az jobb, ha otthon marad;

Martalócnak,

Hódítónak

Legyen kívül tágasabb.

Ezerszáz éve temetnek

Itt magyar

Anyát,

Apát;

Utánunk a
Gyermekeink

Öröklik majd

A Hazát.

Itt a fű érettünk zöldell,

A Nap miattunk ragyog;

Ez a Hazánk,

A gazdái mi maradunk,

Magyarok.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLIX.

NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Khadim Ali úgy gondolta, eljött ez ideje annak, hogy közvetlenül a várat is támadja. Ezért a török június 21-én, az ostrom tizenkettedik napján ágyútelep építésébe fogott a vízimalomnál, a vár délkeleti szögletbástyájával szemben. Eleve jól védett ütegállásnak készült, négy nagy kaliberű ostromágyút és három tarackot telepített belé a török tüzérség. Az egész ostrom folyamán ez lett a támadók legveszélyesebb ágyúállása.

A védők felmérték a veszélyt, tüzet nyitottak a munkaterületre, de nem értek el sikert. A szakszerűen tervezett és épített ütegállás nem szenvedett károkat, védelmi eszközei állták a tüzet. Nagyobb kaliberű, hatásosabb lövegek kellettek volna. Most először mutatkozott meg igazán drámai formában a védők tüzérségi hátránya.

Khadim Ali megint máshová helyezte a támadás súlypontját. Úgy vélte, hogy az újonnan telepített ütegállás veszélyeivel a védők tisztában vannak, és tartott tőle, hogy a leleményes magyarok valamilyen módon mégis felszámolják. Ezért sürgősen foglalkoztatni akarta őket másutt. A városban.

Tüzes lövedékekkel több ponton is felgyújtatta a várost. Ez nem volt nehéz, a faszerkezetű házak és a zsúptetők a nyári hőségben könnyen tüzet fogtak. Ez egyúttal rávilágít, hogy a várkapitány elmulasztotta azt, amit ilyenkor ostrom előtt tenni szoktak, nem romboltatta le maga ezeket a gyúlékony épületeket, és nem pusztíttatta el a tetőket. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy maga is ilyen házban lakott, és nem akarta hajléktalanná tenni bajtársai zömét.

Most azonban itt volt a baj.

Khadim Ali úgy érezte, eljött a döntő pillanat. Rohamra vezényelte csapatait a lángoló város ellen, egyszerre több ponton is. a támadók újabb és újabb hullámát vetette harcba.

A védők elkeseredetten harcoltak. Négy rohamot vertek vissza.

Jött az ötödik. Horváth Márk látta, hogy fel kell adnia a várost.

Folytatása következik.

Fülledt, nagy melegben

Fülledt nagy melegben

Még szellő se rebben,

Hétköznapok fuldokolnak

Egyre nehezebben.

Torlódnak az évek,

Idő-tűzben égnek;

Emlékek áradatában

Úsznak a remények.

Ember néz az égre,

Reszket puha Béke,

Két szelet idő-kenyérnek

Nyár a tölteléke.

Fülledt, nagy melegben

Lét függönye lebben,

Izzad a kis gnóm Jövendő

Mind keservesebben.

Nem látszik a felleg,

Propaganda billeg,

Szétfőnek a liberális,

Globális idillek.

Aki kapja, marja,

Hosszú a pénz karja;

Ne képzeljük, hogy helyettünk

Isten kicsikarja.

Krisztus urunk még szegényebb volt!

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket! De mivel?

Valami kézzelfogható dologgal!

Ezek az ostobák talán nem sokat tudnak, de a pénz és a vagyon értékét csak ismerik! Ez kell ide! Ezt megértik!

- Ne válasszátok meg az ellenfelemet, kedves polgártársaim! – bőgte harsányan. – Annak semmije sincs! Egy lánc földje se! Mit tudna az magukért tenni? Rám szavazzanak, nekem van pénzem, az meg nincstelen! Mit tehetne egy vagyontalan? Nekem mindenem van, vagyonos vagyok, rám szavazzanak, ne a nincstelenre!

Néma csend támadt. Aztán megszólalt egy parasztember.

- Rosszul mondja az úr. Krisztus urunk még szegényebb volt, mégis tudott mit tenni!

Kivándorlás Profániából

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Ricsajozik a profán,

Mászik az uborkafán;

Azt hiszi:

A több fogyasztás

Jobb életet ad

Talán.

Kapzsi háttérhatalom

Gubbaszt a lét-romokon;

“Szabad” piac-édenkertet

Ural

A dollár-pofon.

Minden anyag,

Semmi lélek…

Profánföldön – nincs is Élet.

Panasz-puszta, Harag-patak;

Tévé rágta porsivatag.

Hétköznapi lövészárok;

Fényben úszó hazugságok.

Panaszkodjon, aki fél,

Nyögjön, aki szesszel él;

Drótos fülbe rossz zene,

Ami fehér – fekete.

Profánföld – homok hona;

Rossz otthon és rossz haza.

Csak nyavalyog, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Nincs már ünnep,

Csak ivás,

Glóriát kap

Minden hazaárulás.

Ami szép volt, mind elégett;

Profán létben nincsen Élet.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Szenteljük meg igaz szívvel,

Hűséggel és tisztességgel,

Hadd maradjon a miénk -

Legyen végre a miénk.

Kisvilágunk

Profán helyett

Szent legyen.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Isten,

Haza,

Becsület;

A sok drótos fül

Süket.

Csinnadratta-közéletre

Rókalelkű pénz ügyel;

Szegény buta liberális

Sose tudja,

Mit ad el.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él.

Profánföldről emigrálva

Magyarországra megyek;

Aki szépen akar élni profánság helyett,

Követ.

Szerelemben,

Házasságban,

Hétköznapi helytállásban

Telnek a napok;

Profán dalra,

Hamis dalra,

Propaganda-hangzavarra

Sose hallgatok.

Bárkinek a kisvilága

Profán helyett

Szent lehet;

Nem kell hozzá egyéb:

Hűség,

Tisztesség, meg

Szeretet.

Pénz,

Technika,

Handabanda

Fentről csodát nem tehet;

Szent a világ csupán

Alulról

Lehet.

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

A Nap ugyanúgy ragyog - XII.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Intettem a kormányosnak, mire a Vízisellő irányt változtatott, és megközelítette a Tengeri Szellőt. Ez nem volt túlságos vakmerőség, kíváncsiskodni mindenki szeret.

-         Micsoda pompás hajó! – kiáltottam a tisztek felé. – Nem eladó?

-         Kéne mi, fickó? – felelte a kövérebbik. – Sose lesz a tied!

-         Melyik asztlanti hajóépítő műhelyben készülnek ilyen remek hajók? – próbálkoztam tovább.

-         Ez nem asztlanti hajó – szólta el magát a fiatalabb. – Valami varázslófitól koboztuk el nyolc másikkal együtt. Csupa nagy gálya!

-         Hordd el magad, idegen! – förmedt rám a kövér.

Elengedtem a fülem mellett.

-         Errefelé ilyen sok varázslófi hajózik?

-         Nem volt, csak egy – kottyantotta el a fiatal.

-         Takarodj innen, idegen! – dühödött fel a másik. – Ha el nem tűnsz, belefordíttatom a csatornába azt a hitvány teknődet! Micsoda szemtelen banda! Pimasz barbárok!

Nem volt tanácsos tovább bőszíteni az asztlantiakat. Gyorsan irányt változtattunk, és faképnél hagytuk őket. Amit akartam, megtudtam. Ennyit nem is mertem remélni. A többire már magam is könnyen rájöttem.

Szélfarkas meggondolatlanul belerohant a csapdába, és fogságba esett. Szerencsétlen tengerészei nyilván még rosszabbul jártak. Őket alighanem már fel is áldozták a Tengeristen véresen telhetetlen oltárán. Szélfarkason már csak én segíthetek.

A Szélfarkasnál jóval elővigyázatosabb Napsárkány esetében azonban más a helyzet. Minden hájjal megkent idősebbik bátyám bizonyára gyanút fogott, és elkerülte a lelepleződést. Akkor pedig remek kis hajójával együtt valahol a közelben lehet. jó volna találkozni! Ketten többre mehetnénk!

A kikötőhelyen egy karvalyarcú, előkelő öltözetű fiatalember várakozott ránk jókora csapat rabszolga és húsz-harminc fegyveres kísérő társaságában.

Nalaszko volt, Mixitla úr elsőszülött fia. Természetesen az elefántcsont érdekelte. Feljött a fedélzetre, és megszemlélte az árut. Fejét csóválva kezdte ócsárolni a rakományt. Ezt akarom neki eladni? Ezeket a hitvány elefántborjú-nyúlványokat? Hiszen ezeknél egy jóféle mészároskutya agyara is nagyobb! Hiszen én még nem is láttam elefántot! Egyáltalán van fogalmam róla, hogy néz ki? Hogy nagy és ormánya van? De hiszen az a tapír! Hogy nagy a feje? Az meg a víziló! Fulladjon meg egy darab kecskesajttól, ha nem tévesztem össze az elefántot a vízilóval! Hogy nagy és idomtalan? Úgy bizony, és ronda pofája van, akár az új tengernagynak! Az meg az orrszarvú! Hát én tényleg nem tudom, milyen is az elefánt! Hogy nagy a füle? Az meg a szamár! Úgy bizony, a szamár! Nagy a füle, és azt mondja: iááá, iáááá! Legyeket csapdos a farkával, és azt rikácsolja: iáááá, iááá! Hát ő még olyan emberrel nem találkozott, aki elefántnak nézte volna a közönséges, hosszú fülű csacsit! Szóval mifelénk iáznak az elefántok, mi? a kafferbivalynak meg pikkelye nőtt, és kókuszdiót hajigál a pálmafa tetejéről! Legközelebb majd menyétagyarat akarok rásózni elefántcsont gyanánt!

Nevetségesen alacsony ételárat ajánlott, végül megegyeztünk a tízszeresében. Nalaszko rabszolgacsapata imponáló gyorsasággal hordta partra a hatalmas rakomány elefántcsontot, a karvalyarcú fizetett, és elvonult a karaván. Tisztában voltam vele, hogy bagóért adtam el neki. Ezt ő is akaratlanul elismerte, amikor távozásakor gúnyosan végigmért. Nyilván úgy vélte, most csinálta élete nagy üzletét. Ebben nem is tévedett. Nem bánkódtam rajta, hanem magamban nagyot kacagtam Nalaszko furfangosságán. Kedvemre való embernek találtam.

Legfőbb ideje volt, hogy rátérjek az igazi dolgomra. Két embert kellett kiszabadítanom. Mindketten a királyi várban voltak, ahová nem volt könnyű bejutni. Ehhez néhány dologra szükségem volt. Legfőképpen információkra. A legegyszerűbb megoldást választottam. Felöltöztem, és Banaka másodkormányos kíséretében elmentünk a Megmentő Tengeristen kis templomába, amely a kikötő közelében állt. Itt szokták az asztlanti tengerészek istenüknek a sikeres hajóutat meghálálni. Takoatl úr bizalmas embere otthon mindent elmagyarázott. A kis kőoltáron bőséges áldozatot helyeztünk el a papoknak. Reméltük, hogy ezzel sikerül valamelyiküket előcsalogatnunk. Ebben nem csalódtunk.

-         Áldott legyen a nevetek a bőkezű ajándékért, derék tengerészek! – fuvolázott egy kenetteljes kappanhang a hátunk mögül. – A Tengeristen nem fog megfeledkezni rólatok!

Megfordultunk. A Tengeristen eme szolgája hajlott hátú volt és teljesen kopasz. Közel járhatott a hetvenhez.

-         Idegen hajósok vagyunk, uram – mondtam szertartásosan meghajolva. –

-         Úgy. Akkor még nagyobb dicséret illet benneteket, amiért illendően áldoztok a hely istenének. Az idegenek közül nem mindenki cselekszik így. Különösen nem ilyen méltó módon.

Elérkezett az ideje, hogy előadjam a mesémet.

-         Tíz nappal ezelőtt iszonyú viharba keveredtünk, uram. Az ég koromfekete volt, hatalmas villámok cikáztak körülöttünk, s a fedélzet fölé száz láb magas hullámok tornyosultak. A hajó eresztékei- recsegtek-ropogtak, és egyre jobban feltámadt a szél. Tudtuk, bármelyik percben kettétörhet a kormányevező, és akkor ki leszünk szolgáltatva az elemek kénye-kedvének. A vitorlát ugyan bevontuk, de semmilyen erőfeszítéssel sem sikerült hajónkat szélirányba fordítani. Balról százötven láb magas óriáshullám közeledett tíz öles fortyogó tajtékoszloppal a tetején. Tudtuk, ütött az utolsó óránk. Egyszerre csak napnyugat felől aranyfénybe borult az óceán, és elámulva láttuk, hogy két pár hatalmas szárnyas ló húzta óriási csodaszekér közeledik nyargalvást a hullámok tetején. Ezüst volt a kereke, küllőit öklömnyi rubintkövek díszítették, zafírberakás csillogott a hajtószáron, a paripák homlokán pedig egy-egy jókora smaragd. A zablákat igazgyöngyök tömege borította, és igazgyöngyök csillogtak a kocsitakarón is. a kocsi tömör aranyból volt, zafír és türkiz borította. Hatalmas, fenséges tekintetű istenalak állt benne. Testét isteni fény ragyogta be, ajkáról az igazság szólt. Dörgő hangon szólított meg bennünket, hangja olyan volt, mint a hegytetőről alázúduló vízesés robaja. Azt mondta, neki áldozzunk, mert ő az igaz isten. Leborultunk előtte a fedélzeten, fogadalmat tettünk, hogy tisztelni fogjuk, rendszeresen áldozunk neki, és magasztalni fogjuk őt az emberek között. Alázatosan kértük az istent, mentsen meg bennünket a vihartól. Amikor felpillantottunk, csodát láttunk: a jelenés eltűnt, a vihar elállt, a tenger hullámai szelíden fodrozódtak, és mi a kedvező szél szárnyán egyenesen ideérkeztünk, Asztlantba. Úgy vélem, a mi hatalmas pártfogónk és megmentőnk, eme leghatalmasabb istenség aligha lehetett más, mint Asztlant Tengeristene. Ezért hát első utam a kikötőből kormányosommal együtt ide vezetett, hogy méltó hálámat neki kifejezzem.

A pap úgy hallgatta, mint akit hájjal kenegetnek.

-         Micsoda tündökletes isteni megnyilatkozás! – kiáltott fel. – De te, uram, nem akármilyen ember lehetsz, ha ő érdemesnek tartott arra, hogy előtted felséges személyében megjelenjék!

-         Büszke vagyok erre – adtam alá a lovat. – és mostantól életem céljának tartom, hogy kövessem az isteni útmutatást. Elhatároztam, hogy otthonomba visszatérve elterjesztem hazámban Asztlant Tengeristenének kultuszát.

-         Micsoda nemes cél! – csaknem felfalt a mosolyával. – Kiválasztott vagy, uram, amilyen kevés van a világban!

-         Elhatároztam, oltárt emelek a leghatalmasabb istennek, az oltár köré méltó templomot építtetek. A templom gyönyörű liget közepében fog állni, hogy a hívők áhítatos, szent elmélkedése számára illendő környezetet biztosítsak.

-         Nagyszerű ember vagy, uram! – lelkendezett a pap.

-         Szerencsém gazdag emberré tett, és most kaptam a hírt, hogy nagyapám elhunytával az ő fejedelmi vagyona egyedül engem illet. Nincs hát kétségem afelől, hogy előtted vállalt fogadalmamat teljesíthetem.

A pap bekapta a horgot.

-         De tudod-e, uram, hogy az egyes templomok a Tengeristen valamelyik asztlanti templomának tartoznak rendszeresen ajándékot küldeni? Erre azért van szükség, hogy itt, a Tengeristen országában méltóképpen tudjuk fenntartani a kultuszát.

-         Természetesen, uram, és kész vagyok rá, hogy eme kötelességemnek azonnal eleget tegyek – biztos voltam benne, hogy az ajándék egyenesen a pap zsebébe vándorol. – Ezenfelül megfogadtam, hogy illendően megajándékozom a Tengeristen első papját is, akivel találkozom. Esedezve kérlek, uram, ne utasíts vissza! – Banaka másodkormányos át is nyújtotta a két csomagot.

A papnak esez ágában se volt szabadkozni. Mohó arcán látszott: áldja a jó szerencsét, amely ezen a szent délutánon templomi szolgálatra vezényelte. Határozottan jó napja volt. ráadásul a nem várt aranyeső folytatódott.

-         Van még egy fogadalmam, uram. Hajósaim jelenlétében szent esküvéssel fogadtam, hogy bőkezűen megajándékozom a Tengeristennek azt a papját, aki részletesen felvilágosít arról, hogyan kell imádni eme legnagyobb és leghatalmasabb istenséget. Hogy addig is, amíg templomunk fel nem épül, és innen Asztlantból szorgalmatos és bölcs papokat szolgálatára nem kapunk, illendő módon tudjuk szolgálni urunkat és választott istenünket, hogy áldozataink módja és rendje addig is a legszentebb előírásokat követhesse.

Banaka mintegy „véletlenül” előhúzta az újabb csomagot. A pap sóvár pillantást vetett rá, aztán hosszas magyarázatba fogott. Egy szavára sem emlékszem, nem is figyeltem oda. Viszont roppant figyelmes és érdeklődő arckifejezést erőltettem magamra. Türelmesen végighallgattam az egész kiselőadást. Amikor rátért az emberáldozatra, nagyon éber lettem, de hiába. Csupán általánosságokat mondott undorítóan kegyetlen részletekkel tarkítva. Már-már kezdtem azt hinni, hogy egész nagyvonalú produkcióm tökéletesen értelmetlen, amikor végre rátért arra, ami engem érdekelt.

-         Éppen most közeleg az esztendő egyik legszentebb ünnepségsorozata.

-         Sajnos – vágtam közbe. – azon idegen létemre aligha vehetnék részt.

-         Igen, ez így van. de biztosíthatlak róla, uram, mihelyt a Tengeristen templomát felépíted, engedélyt kapsz rá, hogy saját szemeddel láthasd a szent ünnepet. De én most elmondok róla mindent, ha akarod. – Banaka már nyújtotta is a csomagot. – Az idén az lesz az ünnep fő különlegessége, hogy két hosszú emlékezetűt is feláldozhatunk. Egy férfit és egy nőt. A nyári napforduló napján a nőt, másnap pedig a férfit. A nő már a templom szomszédságában van, erős őrizet alatt, egyébként zsenge korú gyermek. A férfi azonban veszedelmes alak, valószínűleg gonosz hatalom birtokosa. Az ilyen csak az áldozat napján, bódító szerek hatása alatt léphet a megszentelt helyre. Addig alkalmas helyen őrizni kell. Nálunk a Tlaxan-hegyi börtön az e célra kiválasztott hely. Onnan csak egy útja van: a Tengeristen temploma. Illetve nem! A király gyakran magához rendeli őket. így tett a múlt hónap elején bizonyos Takoatllal, meg a feleségével, azzal az Ilkesz nevű szukával is. de a törvény parancsa az uralkodóra is vonatkozik; az ilyen foglyot ő sem vitetheti idő előtt a várba, nehogy bűnös hatalmával valamilyen jóvátehetetlen kárt okozzon a szent helyen. Ezért ilyenkor valamelyik hadihajóra viteti, ott vallatja ki.

A pap fecsegett még egy darabig, én pedig türelmesen hallgattam. Végül szertartásos udvariassággal elköszöntünk tőle, és távoztunk. Bizonyára nem mulasztotta el, hogy hálaimát rebegjen Asztlant Tengeristenének, amiért elaggott szolgája elé ilyen adakozó balekot vezényelt.

Sietnünk kellett. Létezésem egyik leghosszabb éjszakája állt előttem.

-         A pap felől nyugodtak lehetünk – mondta Banaka. – Jó oka van a hallgatásra.

Menet közben határoztam. Történjen minden ma éjszaka! Holnap már itt se leszünk! Hajnalban felszedjük a horgonyt, én pedig majd a hajón alszom egy jót. Mire kinyitom a szemem, Asztlant már a látóhatár széléről is eltűnik.

Tudtam, hogy Asztlant királya ezüstlemezre szokta írni a rendelkezéseit. Ilyen ezüstlemezt kell kerítenünk. Egyre gondolhattunk Banakával, mert a másodkormányos hirtelen megszólalt.

-         Emlékszel a Tengeri szellőre, uram? Az a kövér tiszt volt a hajó parancsnoka. Nyakában lógott a kinevezési irat. Ezüstlapon.

Ebben a pillanatban tökéletesen készen állt a tervem. Banaka tengerészszeme aranyat ért.

Alkonyatkor értünk a Vízisellő fedélzetére. Banaka öt emberrel nyomban csónakba szállt, és a szürkület leple alatt csendesen elevezett. A tisztek nyilván a hajón alszanak, őrség meg nincs. Ugyan ki merné megtámadni őfelsége hadihajóját? Mit nyerhetne vele?

Magamhoz rendeltem apám írnokát. Messze földön híres, ügyes ember volt, örültem, hogy magammal hoztam. Elmondtam, mi lesz a feladata. Meglepődött, de aztán elmosolyodott.

-         Az nem könnyű, uram, de nem is lehetetlen. De tudnod kell, hogy meg fog látszani. Viszont a királyi írnokok is gyakran levakarják egy-egy ezüstlap szövegét, hogy újat írjanak a helyébe. Nem hiszem, hogy gyanút fognának.

Miközben Banakára vártam, idegesen sétálgattam a fedélzeten. Lassan besötétedett. Körülöttem sok száz hajó pihent a csöndes öbölben. Tudtam, hogy a Vihar nincs közöttük. Vajon merre lehet Napsárkány?

Már a hold fénye világította meg a kikötő szelíd vizét, amikor Banaka megérkezett.

-         Közönséges hóhérnak érzem magam, uram – mondta már a fedélzeten. – Keményen megfizettünk a Tengeri szellő legénységéért.

-         Amazok? – kérdeztem, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Restelltem kimondani, hogy „a halottak”.

-         Reggelig senki sem bukkan rájuk. Akkor viszont nagy botrány lesz. Addig el kell tűnnünk, uram. Most, hogy megszabadultunk a rakományunktól, gyorsabbak leszünk. Ha kellő előnyt szerzünk, nem érnek utol.

Banaka csónakja tele volt egy rakás csörömpölő alkalmatossággal: a levágott asztlantiak fegyverei, sisakjai és vértjei hevertek benne. De ami a legfontosabb; kezünkben volt az ezüstlemez. Szabályos kinevezési okirat volt: hajóparancsnokká léptetett elő egy bizonyos Lapoteket, aki nyilván nem más volt, mint dühösködő, jól táplált ismerősünk. Az alján ott virított Asztlant uralkodójának személyes írásjegye. Ember, helyesebben írnok legyen a talpán, aki lemásolja! Nagy szerencsénk volt! ezt a kinevezést a tengernagy is eszközölhette volna, de őfelsége maga adta ki. nyilván a Tengeri szellő volt az első hajó, amelyre uralkodása alatt kegyeskedett hajónagyot küldeni. Az uralkodói hiúság most nagy hasznunkra volt.

Amíg az írnok az ezüstlappal bajlódott, felöltöttem asztlanti szabású díszruhámat. Fejemre fekete vendéghaj és hatalmas tollkorona került. Banaka hasonló jelmezt öltött, tíz vállas matróz pedig beöltözött katonának.

-         Az asztlanti hadiflotta királyi hajóját így hívják: „Győzhetetlen Asztlant” – mondta Banaka az írnoknak. – Erre a hajóra szóljon a parancs. Az gyönyörű vízi palota, de nem igazi hajó. Nem való a tengerre. Mindig ugyanott horgonyoz: a kikötő legvédettebb helyén.

Valamivel éjfél előtt indultunk el. Peckesen csörtettünk a kihalt utcákon, a kései járókelők ijedten tágultak előlünk.

-         Kerülnünk kell, - mondta Banaka. – mert a Tlaxan-hegyre a hadikikötő felől kell érkeznünk.

Jó nagyot sétáltunk, mire odaértünk.

-         Tlakalla kapitány vagyok! Őfelsége sürgős parancsát hozom! – mondtam pattogó hangon a riadt kapuőrnek, aki rémült udvariassággal hajolt meg előttem.

Folytatása következik.