Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XIX.

Tizenkilencedik rész

Zrínyi Miklós nemzedéke már élt Mohács idején, de a harcban kora miatt még nem vehetett részt.

A Buda eleste utáni években vált felnőtté az első olyan magyar generáció, amelyik már a mohácsi csata után született. Egészen másképpen látták a világot ezek a nemzedékek, és benne az ország helyzetét, mint elődeik.

Ekkorra már világossá vált, milyen mélyes vétkesek az ország tönkretételében a rendek. Ekkor, ezek a nemzedékek látták be elsőnek, hogy az ország erőforrásait a török elleni harc érdekében kellett volna mozgósítani.

Ez igazából sohasem történt meg, a török elleni érdemi harcra mindig csak az erők egy töredékét lehetett felvonultatni. Így volt ez még Hunyadi idején is. Amíg a törökkel élethalálharc folyt, másutt egymással hadakoztak a nagyurak, dúlt a rendi anarchia. A király is csak a zsákmányból akart részesedni a szultán legyőzése után.

Még Mátyás idején sem használták az ország erőforrásainak javát a török elleni harc céljaira, bár akkor a védelem hatékonysága ugrásszerűen növekedett.

A Mohács után felnőtt nemzedékek életét a harc kötötte le, sokkal inkább, mint korábban. Ekkoriban a magyar nemesi és főúri családok fiait eleve katonának nevelik. Nem műkedvelő, alkalmi harcossá, nem tornákon viaskodó, egyébként használhatatlan és fegyelmezetlen lovaggá, hanem valódi katonává, aki igazi küzdelmet folytat a török ellen, képes eltűrni a tábori élet nehézségeit, és elszántan védi a földjét.

Ki vette észre eddig, hogy a Buda eleste utáni évtizedben nyomtalanul eltűnt a magyar katonák kezéből a lovagi fegyverzet, és teljesen megszűnt a lovagi taktika?

Pedig korábban a magyar nemes lovagi fegyverzetű nehézlovasként harcolt, és az előző generációk még aktív tagjai azt a harcmodort tanulták. Hová lett? Hová lett a lovagi taktika többi eleme?

A magyar főurak maguk is huszárként harcolnak a maguk fizette katonák élén? Mikor történt a változás, és kitől indult ki?

A nyugati hadviseléssel kapcsolatban a szakkönyvek nem győzik állandóan ismételni, hogy Európa lovagi elitje, a francia lovagok serege 1524-ben, a páviai csatában indult utoljára rohamra. Ezzel szemben a lovagi módon felszerelt nehézlovasság egészen a század végéig minden nyugati hadseregben fontos szerepet játszik, és a lovagi taktika számos eleme is megmarad.

Nálunk viszont nyomtalanul eltűnt.

A történettudományunk ezen nemigen akad fenn. Természetesnek tekinti, hogy a török elleni harc követelményei miatt tökéletesen megváltozott a magyar fegyveres erők struktúrája és taktikája, ezt szokásához híven a „nagy összefüggések” segítségül hívásával magyarázza.

Pedig hát a változást emberek élték meg, emberek határozták el, emberek csinálták végig. Hatékonyan és eredményesen akartak harcolni a török ellen. Az oszmán had ellen, amely ekkor legyőzhetetlennek számított.

Győzni akartak, meg akarták állítani a törököt. Meg akarták védeni a hazájukat. Nem igaz, hogy csak a tulajdon birtokaik védelmére fegyverkeztek. Gyakran több száz kilométerre tűnnek fel, más országrészek védelmében viaskodnak a törökkel.

Ezek a generációk nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint megállítani a török terjeszkedést.

Ebben a korban ez lehetetlennek tűnt.

A mai történettudomány axiómának tekinti, hogy a Magyar Királyság nem rendelkezett ahhoz elegendő erővel, hogy kikergesse a törököt a Balkánról. Ez valószínűleg így is van, de az más kérdés, hogy vajon a Magyar Királyság önerejéből képes lehetett-e végleg feltartóztatni a török hódítást.

Tudtommal ezt ilyen szemszögből még komolyan soha senki sem vizsgálta. A történelmi tények azt mutatják, hogy a Magyar Királyság soha, egyetlen alkalommal sem vetette be teljes katonai potenciálját a török ellen.

A mohácsi vereség következményei gyakorlatilag megsemmisítette a magyar államot, és szétverte annak katonai potenciálját. Buda eleste után utóbbi már csak torzó, töredéke az eredetinek.

Mégis…

Zrínyi és kortársai szentül meg vannak róla győződve, hogy a török terjeszkedése megállítható, méghozzá itt, Magyarországon állítható meg.

Ennek fényében válnak érthetővé Zrínyi Miklósnak és legjobb kortársainak céljai, törekvései. Közülük a legnagyobb ambíciója éppen Zrínyinek van. Személyes törekvéseinek legfőbb mozgatórugója, életének célja: a török megállítása.

Kanizsa sikeres védelmét is ilyen szempontból kell értékelnünk.

Megállítható volt-e a török terjeszkedés Magyarországon, a XVI. század közepén?

Történettudományunk erre a kérdésre időnként reflexszerűen nemmel válaszol, a történelmi tények azonban azt mutatják, hogy a török terjeszkedése Magyarországon a XVI. század közepén kifulladt, lendülete megtört.

Mennyi része volt ebben Zrínyi Miklósnak?

Kanizsa védelme meglepte az ostromlókat. A török gyakran találkozott eddig is kétségbeesett merészséggel, szívós kitartással, de mindig azt tapasztalta, hogy a védők elszántsága előbb-utóbb elfogy, erejük megtörik, és az ostromlott vár hamarosan a támadó kezére kerül. Ha az ostromlottak nem adják meg magukat, akkor az utolsó roham során egy szálig leöldösi őket a török.

Ulema pasa számára nem a védők elszántsága volt a meglepő újdonság, ilyennel már korábban is találkozott. Még ebben az esztendőben is.

A vár ereje sem volt újdonság, Kanizsa ekkor nem tartozott a bevehetetlennek tűnő erődítmények közé.

A merészség sem volt újdonság, ilyennel is találkozott már. Általában a kétségbeesés sugallta, és meggondolatlanság kísérte.

Az újdonság a következetes, aktív védelem volt, ami nemcsak merészséggel, hanem nagyon hatékony, rugalmas és lendületes parancsnoklással párosult. A rohamai összeomlottak, a védők a legkülönfélébb módon törtek borsot az orra alá.

Aztán megtörtént, amire végképp nem számított: a védők átvették a hadműveleti kezdeményezést. Ilyet utoljára Hunyadi művelt ellenük; a törökök tán még azt is elfeledték, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Zrínyi megragadta az első igazi lehetőséget, váratlan, jól szervezett, koncentrált támadást indított, és megsemmisítő vereséget mért a túlerőben lévő ostromlókra.

Tudjuk, hogy a török nagyon is éberen figyelte a hadi eseményeket, és mindent számon tartott. Különösen most, Szulejmán idején, hatalma csúcspontján.

Ha arra keressük a választ, miért is fordult a szultán 1566-ban Szigetvár ellen, az okok hosszú láncolatában talán Kanizsa 1543. évi parádés védelme lehetett az első.

Folytatása következik.

Örök Ádvent

Ádventet csak Isten ad;

A Karácsony – ránk marad.

Számos Ádvent tovaszáll,

Isten mindörökre vár.

Szépet látni,

Jóra várni,

Isten elé odaállni….

Örök Ádvent csak a Lét,

Elspóroljuk – szanaszét.

Csak anyag, meg hatalom;

Égig ér a kusza lom.

Ádvent, rés az anyag-rácson;

Hátha egyszer lesz Karácsony…

E.V.

Az alábbi történetet Bölöni György mesélte:

----

Egy alkalommal Ady néhány versét egy borítékba tette, és küldönccel küldte be a Nyugat szerkesztőségébe. A borítékra ezt írta: "Nyugat szerkesztősége, Osvát Ernő és Fenyő Miksa Úrnak. E. V. ". 

A levél negyedórán belül a címzettek kezébe került. Osvátnak feltűnt a két betű:

- Mi jelent az E. V.? Fenyő vállat vont.

- Mi lenne? Egy Vers.

- Nem egy vers van benne, hanem három!

Fenyő Miksa megvakarta a füle tövét.

- Akkor nem tudom. Azaz mégis. E. V. azt jelenti: Előleget Várok.

- Gondolod?

- Láttál már olyan szerzőt, aki nem vár előleget?

- Igazad lehet! Küldjünk neki!

Gavalléros összeget tettek a borítékba.

Másnap összefutottak Ady Endrével.

- Köszönöm a pénzt! - hálálkodott a költő. - Honnan tudtátok, hogy szükségem van rá?

Mindkét szerkesztő nagy szemet meresztett.

- Te írtad - mondta Osvát.

- Én?

- Te hát! - kontrázott Fenyő. - E. V. Előleget várok.

Ady előbb meglepődött, majd elnevette magát.

- Bocsássatok meg! Nem sok francia szokást vettem fel Párizsban, de ezt igen. E. V. a francia leveleken gyakori. Azt jelenti: En ville. Azaz: helyben.

Szalagavató a Bartókban

Se hamis pátosz itt,

Se vézna szólamok;

Csak élő Múlt,

Egy csipetnyi Jövő

Zenére táncol a vidám Jelennel,

S a vén Idő kíváncsian megáll.

A friss, szép élmény emlékké fakul,

Múlttá öregszik a mai jelen,

És rútul szemetek közé nevet

A vén tohonya, cinikus világ…

Őrzitek-e majd ezt a tisztaságot?

Ragyogó koronátok:

A Tehetség;

Isten legyen kegyes -

Szép fényes esték,

És még fényesebb boldog nappalok

Kísérjenek Titeket mindhalálig.

Akárki mit mond,

A világ kerek;

Csak bátran -

Gyerekek!

Szerelem és líra - CXLIX.

SZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Itt az ideje, hogy letegyem a garast. A tanulmány eddigi fejtegetéseinek szellemében legalább előzetes választ kell adnom a felvetett kérdésekre, mielőtt továbblépnék.

Lássuk tehát egyenként:

„Minden egész eltörött?”

v     Valóban időszerű-e még az örökösen idézett mondat leplezte erkölcsi passzivitás? Időszerű lehet-e egyáltalán egy ilyesféle értelmiségi hozzáállás?”

A jelenkori magyar kultúrában kevés verssort koptattak el annyira, mint a fentebbi Ady-idézetet. Napjainkra a legrojtosabb és legsemmitmondóbb közhelyek egyikévé vált. Mentség, általános ok, indok, ürügy – mindenféle passzivitásra.

Igaz lehet az, hogyha „Minden egész eltörött”, akkor a cselekvés egyén és közösség számára egyaránt lehetetlen? Ilyenkor legfeljebb panaszkodni, nyafogni lehet?

Nem hinném.

Most itt nem az a kérdés, mit jelent a „Minden egész eltörött”, hogy van-e egyáltalán mára vonatkoztatható, aktuális jelentése, és mi az. Nem az idézet tartalmát kell mérlegre tennem, hanem a vele leplezett poétikát és gondolkodásmódot.

Mellékes az is, hogy mennyire volt reveláció a verssorban megjelenő gondolat a keletkezése idején, és mennyire üres ma, egy évszázaddal az után, hogy Ady papírra vetette.

Az viszont nagyon is fontos, mi mindenre ürügy az idézet. Az elidegenedés, az izoláltság, a szubkultúrákra daraboltság, az emberi társadalom áttekinthetetlenné válása nem ment fel bennünket az emberhez méltó cselekvés kötelessége alól, nem helyezi hatályon kívül az erkölcsöt, és – nem teszi időszerűtlenné a lírát.

Ugyanígy nem tesz semmit „lehetetlenné”, ami az alapvető emberi szükségletek közé tartozik. ha a lírát utóbbiak közé sorolhatjuk – a gondolatmenet eddigi részeiben ezt tettük – nem hihetünk abban, hogy a valódi líra „időszerűtlenné”, korszerűtlenné” stb. vált.

Lehet-e hasonló gondolatokkal indokolni a teljes erkölcsi passzivitást?

Szemléltetés végett az élet más területéről hoznék egy analógiát:

Olyan országban élünk, amely Európa leghosszabb árvízvédelmi gátrendszerével rendelkezik. Az ország területének bő egynegyede fekszik az árvizek szintje alatt, és a lakosságnak több mint fele él gátakkal védett településeken.

Képzeljük el, hogy minden gát egyszerre szakad át. Nincs olyankor más tennivaló, mint azt kiabálni, „minden gát átszakadt”?

Ezt kell tennünk másnap is? Harmadnap is? Évek, évtizedek múlva is?

Elfogadható-e a társadalom számára, ha az árvízvédelemmel megbízott intézmények és hatóságok ettől kezdve folyamatosan csak azt panaszolják, „minden gát átszakadt”?

Folytatása következik.

Téli esti dal

Köd araszol

Útra,

Fára,

Tetőre;

Lopakodik a sötétség

Előre.

Világosság

Rövid napba

Elbújik,

Nemcsak az élet,

A tél is

Elmúlik.

Kitart-e még

Hit

És Remény

A Nyárig;

Élünk-e majd jövőre is?

Elválik…

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XVIII.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

Buda eleste után Csáktornya volt az első olyan magyar vár, amelyik sikerrel vert vissza egy török ostromot. Képzeljük el, milyen hatást gyakorolt ez a kortársakra.

Ma már aligha mérhetjük fel Csáktornya sikeres védelmének jelentőségét. Nem is emlékszünk rá, nincs olyan tankönyv, amelyik említené. A szakirodalom sem foglalkozik vele különösebben.

A kortársakra azonban, akik a történelmet nem „végleges folyamatában” látják, hanem mindennapi valóságként élik meg, katartikus hatást gyakorolt. A reménytelenség közepette, a visszavonhatatlan, végső romlás letargiája idején akad egy vár, amelyik képes dacolni a hódítóval.

Már az is csoda, hogy ezek a várak egyáltalán ellenálltak. Azok is, amelyek végül elestek. A legtöbbjüket körömszakadtáig, utolsó erejükig védték a magyar és horvát katonák, környékbeli lakosok.

Miért harcoltak, amikor tudták, hogy a török legyőzhetetlen? Miért nem hódoltak, vagy miért nem menekültek el?

Kínos kérdések. Ha behódolnak vagy elmenekülnek, ma nincs magyarság…

Képzeljük el, ha a jelenlegi, a „modern pesszimizmus” minden változatával mélyen átitatott magyarság kényszerül hasonló erőfeszítésre…

Csáktornya volt az első vár, amivel a török nem boldogult. Ne azt nézzük, hogy nem a török főerő ostromolta a szultán vezetésével, hiszen a legtöbb várat éppen a szárnyakon foglalták el az oszmánok, Ulema pasa pedig nagyon is imponáló győzelemsorozat után érkezett a vár falai alá.

Azt gondolom, Zrínyi Miklós később éppen ezért tett meg mindent Csáktornya megszerzése érdekében. az első vár, ami sikeresen állta ki a török ostromát, legyen a török elleni harcok oroszlánrészét vállaló Zrínyi családé.

Most azonban Zrínyi maga is részese az eseményeknek. Fontos tisztséget tölt be, az előző év óta ő Zala vármegye főispánja. Csáktornyát nem tudja felmenteni, Kanizsát kell védelmeznie. Nem tudni, sejtette-e, hogy csakhamar a harcok élvonalába kerül.

Ulema pasa ugyanis abbahagyta a makacsul ellenálló Csáktornya vívását, és a sokkal jelentősebb Kanizsa ellen vonult. Zrínyi Miklós máris egy ostromlott vár kapitánya lett.

Kanizsa ekkor még nem volt az a nagy olaszbástyákkal megerősített, tekintélyes erődítmény, amivé a század második felében kiépítik, és amit majd Paradeiser 1600-ban szabad elvonulás fejében felad a töröknek, hogy aztán a jókora török vár annyi bosszúságot szerezzen Zrínyi dédunokájának, a költő Zrínyi Miklósnak.

Kanizsa voltaképpen főúri székhely volt, szabálytalan négyszög alaprajzú, négytornyú vár, vagy inkább várkastély, egyik oldalának hosszúsága sem érte el a negyven métert. Mocsár közepén állt, cölöpökre fektetett mészkő alapon, téglafalakkal. Homlokzatán támpillérek sűrű sora állt, volt egy kaputornya. A XV. századi várat Szabó Norbert és Vörös Gábor rekonstrukciója állítja elénk.

Nem tudjuk, mennyit változott a vár 1543-ig. talán rendelkezett már szárazárokkal. Ha igen, nem lepődnék meg, ha ezt maga Zrínyi Miklós ásatta volna.

Kanizsa 1540-ben került Nádasdy Tamás birtokába. Azonnal hozzálátott a vár megerősítéséhez. Nem tudni, hogy három esztendő alatt mi változott a váron. Az építkezés lassan haladt, és a tulajdonos 1562-ben bekövetkező halála vetett neki véget.

A védelem alapja a nagy kiterjedésű mocsár volt, és mindvégig az is maradt. Még a XVII. században is a hatalmas posvány volt Kanizsa védelmi rendszerének legerősebb eleme.

Az építkezést Speciecasa nápolyi hadmérnök vezette. A végén Kanizsa négytornyú várkastélyból a mocsár közepén fekvő, egymással hosszú hidakkal összekötött, több részből álló, kisméretű olaszbástyákkal és rondellákkal megerősített várrá alakult át. Az itáliai építész munkájának eredményeképpen Kanizsa korántsem lett korszerűnek mondható erődítmény, de lényegesen védhetőbbé vált.

Kanizsa komolyabb megerősítésére ezután már csak Szigetvár eleste után került sor. Ekkor Kanizsa már az Udvari Haditanács birtokában van, és az Ausztria védelme szempontjából kulcsfontosságú erődítményt Ferabosco irányítása alatt lényegesen korszerűbb olaszbástyás, ötszögű várrá építik át.

Ennek azonban 1543-ban még híre-hamva sincs.

Gyanítom, hogy még a Nádasdy idején végzett építkezések sem jutottak valami sokra. 1543-ban még egyetlen olaszbástyája sem lehetett. Ulema pasa számára könnyű zsákmánynak tűnt.

A török nyilván azért támadta meg, mert felismerte a mocsár közepében fekvő vár stratégiai jelentőségét. Ha elfoglalja, szabad utat nyit magának Stájerország felé.

Zrínyi pontosan tudta ezt, és azt is, hogy a Dunántúl közepe és déli része Kanizsa elestével védhetetlenné válik. A magyar államnak esetleg a Felvidékre kell visszahúzódnia. Kanizsát mindenáron tartani kellett.

Nem tudni, mennyi volt Ulema pasában az elbizakodottság. Várak sorát vette be, és igazán érdemleges ellenállással sehol sem találkozott. Kászim béggel együtt úgy érkezett Kanizsa alá, hogy előtte sikert sikerre halmozott. Egyedül Csáktornyával nem bírt, oda Kanizsa elfoglalása után akart visszatérni.

Ulema nem igazán vette komolyan Kanizsát. Miután pökhendi megadási felszólításait figyelmen kívül hagyták, lövetni kezdte a gyengének tartott falakat, aztán rohamokat intézett Kanizsa ellen. Ez eddig minden alkalommal meghozta a számára a sikert.

Most nem. A védők minden rohamot visszavertek.

Ulema pasa még ettől sem ijedt meg.

Történt azonban egyéb is. Olyasmi, ami a magyar hadtörténetben Hunyadi óta nem fordult elő.

Ulema pasa biztonságban érezte magát. Túlerőben volt, nála a hadműveleti kezdeményezés előnye. Vagy mégsem?

Az ostromlottaktól különösebben nem tartott. Zrínyi és a védők a mocsár mögött voltak, egérfogóban, a lehetséges átjárókat meg a török vigyázta. Úgy tűnt, nem érheti meglepetés.

Érte.

Zrínyi éberen figyelt. Tudta, hogy túlerő csak akkor létezik, ha érvényesíteni tudják a harcmezőn. Minden más esetben puszta létszámtöbblet, és a nagyobb létszámú had több vesződséget is okoz. Várta a megfelelő pillanatot.

Egy májusi napon el is érkezett az alkalom.

A török kényelmesen letáborozott a vár körül, ébersége lanyhult, Zrínyi pedig ezt könyörtelenül kihasználta. Váratlanul kitört a várból, és lerohanta a törököt. Az oszmánok kontingenseit külön-külön verte szét, némelyiket gyakorlatilag megsemmisítette. Az ellenség pánikszerűen menekült, Ulema pasa még arannyal hímzett selyem sátrát is odahagyta. Zrínyi ezen kívül nyolc löveget és temérdek fegyvert zsákmányolt.

Alighanem ez a győzelem mentette meg a Dunántúlt.

Félreértés ne essék: a török stratégiai fölénye továbbra is megmaradt. A szultán bármikor újra támadhatott, és a magyar hadszervezet nem tűnt alkalmasnak rá, hogy elhárítsa.

Mégis…

Az első győzelem. Ráadásul a magyarországi török hódítások legsikeresebb esztendejében. Az ilyen győzelmeket elfelejti, alig említi, gyakran figyelmen kívül is hagyja a történetírás. A későbbi diadalok mögött eltörpülnek.

Mégis…

Az ilyen győzelmek azok, amelyek tovaűzik a vereségek szakadatlan sorozata miatt támadt fásult apátiát, süket defetizmust. Nélkülük sohasem jönnének el azok a későbbi „igazi” diadalok.

Próbáljunk meg a XVI. századi magyarok fejével gondolkodni. A török hódítást a magyarokon kívül voltaképpen soha senkinek sem sikerült megállítania. Ideig-óráig feltartóztatni talán igen, gátat vetni neki eddig nem lehetett. Anatóliából indult, és sorra foglalta el egyik országot a másik után. Minden hadjáratával kiharapott belőlük egy-egy nagyobb darabot, mint valami sátáni ragadozó, és előbb-utóbb mindet elnyelte.

Magyarország volt az egyetlen kivétel. A török már a XIV. század végén megjelent az ország déli határain, de egy bő évszázadig nem tudta azokat áttörni. Zsigmond király idején létrejött a déli végvárvonal, amely képes volt feltartóztatni a támadót. Ennek a védelmi vonalnak volt a kulcspontja, a Vaskapu, az egykori szerb főváros, Nándorfehérvár. A szultán vezette főerő többször is eredménytelenül ostromolta, egyszer megsemmisítő vereséget szenvedett alatta.

1440 körül a török azt képzelte, rövidesen megtöri „Üngürüsz” ellenállását. Rabló hadjáratai egyre szaporodtak, és mind súlyosabbá váltak. Ekkor azonban egy kiváló katona vette át a magyar védelem irányítását. Hunyadi János győzelmei megszilárdították a védelmet.

A Magyar Királyság sikeresen védekezett, de a támadó hadjáratok balul ütöttek ki. a magyar erők nem voltak arra elégségesek, hogy a Balkánról elkergessék a törököt. Amikor 1396-ban európai hadsereg indult a török ellen, az is csúfos vereséget szenvedett Nikápolynál. Ebben az időszakban rendkívül szívós volt az oszmán hatalom; még a Timur Lenktől elszenvedett vereséget is bámulatos gyorsasággal heverte ki.

A török balkáni hatalmának felszámolása hihetetlenül nehéz feladatnak ígérkezett. Mátyás király emiatt nagy támadó hadjárattal nem is próbálkozott. Helyette megsokszorozta a védelem hatékonyságát. Sorra elfoglalta a legfontosabb török támaszpontokat, ezzel messze délre tolta ki a védelmet. Ütőképes állandó zsoldos hadsereget állított fel, és jól használható dunai hadiflottát szervezett, amely a zsoldos haderő legfontosabb kontingenseit akár Sziléziából is néhány nap alatt képes volt a helyszínre szállítani.

A török ekkor Magyarországot tekintette legerősebb ellenfelének, és egyelőre lemondott a támadó hadjáratokról.

Magyarország egyelőre sikeresen védekezett, de nagyon kényes helyzetben volt. A török állandó fenyegetést jelentett, de az ország egymagában nem volt képes olyan támadó hadjáratot indítani, amely képes lett volna komolyan visszaszorítani a törököt.

Ilyenkor szoktak arról fecsegni, hogy „össze kellett volna fogni a balkáni népekkel”. A gondolat elvben természetesen helyes, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a balkáni népek egyáltalán nem kedvelték a bogumilokat és ortodoxokat üldöző, a pápa követelésére a katolicizmust erőszakosan is terjeszteni akaró Magyar Királyságot. Amikor pedig a török uralom súlya a maga teljes valóságában rájuk nehezedett, elveszítették államiságukat, intézményrendszerüket, nemességüket; már legfeljebb csak passzívan várhatták a felszabadításukat és buzgón imádkozhattak a keresztény fegyverek győzelméért, segíteni nemigen tudtak és nem is mertek.

A török nagyon is könnyen és gyorsan számolta fel az útjába kerülő keresztény államokat.

1543-ban úgy tűnt, Magyarország sem lesz kivétel. Sőt, éppenséggel azt lehetett várni, hogy Magyarország még a többi államnál is hamarabb lesz a török martaléka, hiszen a szultán a magyar urakat megszégyenítő hadicsellel, veszteség nélkül kerítette birtokába a fővárost, Budát.

Az ország belsejében pedig nem volt olyan vár, amely képes lett volna kiállni a török főerő ostromát.

Ennek fényében kell látnunk Zrínyi Miklós győzelmét.

Folytatása következik.