Poshadt kánonok recsegnek

Poshadt kánonok recsegnek,

Fúj az őszi szél,

A totyakos Történelem

Csöndben mendegél.

Vén fatörzsek hajladoznak,

Szakad az eső,

Felhők mögött álmodik a

Csecsemő jövő.

Hajlott korok búcsúzkodnak,

Ködös a világ,

Eljövendó Tavaszokra

Készülnek a fák.

Poshadt kánonok recsegnek,

Pityereg a sár,

Elvetélt poétikákkal

Tele a kosár.

Lehet tárgyas a halandzsa,

Lehet alanyi,

Nem röpít a Parnasszusra

Szárnyatlan gagyi.

Istennek a csörgő-zörgő

Műanyag: kevés,

Protokollra, díjesőre

Jön a feledés.

Csörömpöl a múlandóság,

Idő nyikorog,

Múltba tűnnek üres szavak,

Poshadt kánonok.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XVI.

TIZENHATODIK RÉSZ

Az aknaharc a várostromok igen ősi elemei közé tartozik. Már az ókori keleten is alkalmazták.

A védők figyelmét színlelt rohamokkal, látványos, nagyszabású ostromműveletekkel kötötték le, igyekeztek a védelem erőit folyamatos átcsoportosításokra kényszeríteni.

Közben az aknászok jól álcázva alagutat fúrtak a vár alá, és módszeresen, körben aláásták a falakat. Az aláásott falszakaszokat fagerendázattal gondosan aládúcolták. Amikor körbeértek, elhagyták az alagutat, és felgyújtották a gerendázatot. Ahogy elégett, a fal körben összedőlt.

A lőpor megjelenésével az aknaharc új dimenziói nyíltak meg. Már nem kellett az egész várfalat aláásni, elég volt néhány fontos szakaszát aláaknázni és felrobbantani. Sok vár esett így el. A használható lőporos akna kifejlesztése Pedro Navarro spanyol hadmérnök nevéhez fűződik. 1502-ben sikerült felrobbantania a Nápoly melletti Castell del”Ovo (Magyarul körülbelül Tojásvár) falait.

Nem Navarro próbálkozott azonban először, lőporos akna használatáról már 1405-ből is van adat, sőt állítólag Nándorfehérvár magyar védelmezői már 1440-ben sikerrel vetették be a török ellen.

A hadtörténeti irodalomban azonban olyan szerző is van, aki szerint az első sikeres aknaharc csak 1536-ban történt.

Az oszmánok gyorsan eltanulták. Az aknaharcnak a török világhírű, rettegett szakértője volt. A kor legjobb aknászai az oszmán hadseregben szolgáltak. Elit alakulatok voltak, minden fontosabb vár ostrománál bevetették őket. A gránitot is megfúrták, bármilyen falat aláástak, kitartásuk és leleményességük közmondásos volt. igen szaporán dolgoztak.

Az első állandó aknász alegységeket az oszmán hadseregben hozták létre. Nyugat-Európa sokkal később követte a törököt. Ott Franciaországban állítottak fel először aknász századot, de csak 1673-ban.

Zsoldos aknász osztagok ennél korábban is harcoltak az európai hadszíntereken, de ezek üzleti alapon működtek. Egy-egy tapasztalt aknász vállalkozó magas zsoldként állt saját gondosan kiképzett csapatával együtt annak a hadviselő félnek a szolgálatába, aki többet fizetett. A gyalogosok vagy lovasok zsoldjának többszörösét követelték, és ha nem kapták meg a járandóságukat, azonnal továbbálltak. Nem egyszer az ellenség szolgálatába.

Érdekes, hogy a magyarországi török várak ostrománál az ilyen nyugatról fogadott aknász csapatok kirívóan sikertelennek, az alagútharcban a török védők szinte mindig felülmúlták őket.

Buda 1686-os visszavétele idején Lotharingiai Károly és vezértársai igen sokat bosszankodtak a külföldről fogadott aknászok ügyetlensége és használhatatlansága miatt.

Az ostromakna ellenszerének, az ellenaknának a feltalálása talán spontán következett be, a találmányra több jelölt is akad, ma már lehetetlen dönteni az elsőségről.

Ha Nándorfehérvár magyar védői valóban lőporos aknát alkalmaztak, az ellenakna módszere igen hamar megjelent Magyarországon.

Érdekes, hogy a magyar végváriak a török aknaásás ellen roppant egyszerű és hatékony módszert találtak ki.

A veszélyeztetett helyeken egy-egy csapat ember tapasztalt vezető irányítása alatt vigyázott kellő mennyiségű lőporral és az ásáshoz szükséges eszközökkel. Néhány közülük éjjel is virrasztott. A legfontosabb helyen egy-egy feszesre kihúzott bőrű dob állt, rajta pedig – babszemek.

Ha a török ásott, a babszemek ugrálni kezdtek a dobon. A magyarok pedig villámgyorsan munkába fogtak. Tudták, hogy most nincs idő jelentéstételre, hadmérnöki értekezletre, azonnal ellenaknát kell ásni, mert a török a fal alá jut.

A magyar ellenaknák többnyire a török aknászok alatt robbantak fel, megölve ölet, aknáikat pedig betemetve. A török aknászok igen sok embert veszítettek a magyar várak alatt.

Érdekes, hogy a hivatásos hadmérnökök nem boldogultak a török aknákkal. Eger 1596-os elestének egyik oka éppen egy török akna volt, amelynek elhárítása nem sikerült. Ott vesztette életét egy olasz hadmérnök.

Aknaásásra mindig számítani kellett, ha a török a fal közelébe jutott. Mihelyt a várárkot feltöltötték, a mocsarat lecsapolták, a vizet elvezették, tüstént hozzá is fogott. A magyar parancsnokok azonban mindig számítottak rá.

Zrínyi-Újvár ostroma idején a költő és hadvezér Zrínyi Miklós még idejében üzent, hogy a szárazások elfoglalása után a török a falak közelébe jutott, azonnal aknasásba fog kezdeni. A felelőtlen és ostoba olaszok rá se hederítettek. A török pedig másnap felrobbantotta az egyik bástyát.

Szigetvárnál is számítani kellett a török aknászok tevékenységére.

Folytatása következik.

Foszladozó őszi lombok

Foszladozó őszi lombok,

Jön a Tél;

Nem vagyunk mi hitványabbak

Senkinél.

Táncolnak a bús bolondok,

Halihó!

Bár még csak az emlékeket

Lepi hó.

Gyülekezik őszi gondok

Serege,

Fogy a vörös, növekszik a

Fekete.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a Nap;

Életünket nyújtja minden

Pillanat.

Időanyó mosott múltat

Tereget,

Fáradt dogmák nem teremnek

Életet.

Világunkban sok a gaz, s a

Hivatal,

A pszeudo-élet élni

Nem akar.

Foszladozó őszi lombok,

Fogy a fény,

Szerelem, Álom a Jövő,

Meg Remény.

Szőke nő zűrben az űrben - 278.

KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

-         Telitalálat! – suttogta Helmut.

Karen bólintott.

„Hajó az admirálisnak! Ellenség megsemmisítve! Ismétlem: ellenség megsemmisítve!”

-         Hurrá! – kiáltotta a másik kettő meglepetésére az ifjabbik Schellenberg.

-         Még ne örüljünk! – mondta Ed Philips. – Nincs vége.

-         Megsemmisítettük a csatahajójukat! – nézett rá Helmut. – Semmi se maradt belőle!

Ed Philips a fejét csóválta:

-         Ki tudja, hány van még belőle.

-         Csatahajóból? De hát…

-         Elvile ez se létezett. Ahonnan ez jött, egész falka lehet. – Karenhez fordult – El kell tűnnünk innen mihamarabb.

Karen bólintott.

„Admirális a hajónak! Térugrás azonnal!”

Szinte reccsent a válasz:

„Hajó az admirálisnak! Térugrás erősen javasolt! Célt vagy koordinátákat kérek!”

-         Újabb csatahajó! – visított Helmut.

A szőke nő a panorámaképernyőre pillantott. Még egy ellenséges hajó, szinte ikertestvére az előzőnek. Meg a Rodney-nak. Karen összeszorította a száját. Tudta, hogy az újabb támadót már nem engedheti olyan közel, mint az előzőt.

„Admirális a hajónak! Tűz! Azonnal!”

Helmut nagyot sóhajtott. Ed Philips feszülten figyelt.

„Hajó az admirálisnak! Tűzparancs nyugtázva! Végrehajtása azonnal!”

Mindhárman látták, ahogy ismét felvillannak a Rodney fegyverei.

Az idegen csatahajó hatalmas tűzgömbbé változott, majd szétfoszlott az irdatlan sötétségben.

-         Térugrás! – Ed Philips. Kiáltani akart, de csak rekedt suttogás lett belőle.

A szőke nőt azonban nem kellett tovább biztatni.

„Admirális a hajónak! Térugrást! Azonnal!”

Ed Philips felkapott egy poharat, hogy megnedvesítse kicserepesedett ajkát.

„Hajó az admirálisnak! Célt vagy koordinátákat kérek!”

Karen szívesen szitkozódott volna, de fegyelmezte magát.

„Admirális a hajónak! Olyan cél legyen, ahol még nem jártunk! Legyen minél üresebb!”

Ed Philips máris kezdte beszíjazni magát.

„Hajó az admirálisnak! Készüljenek a térugrásra!”

Helyet foglaltak. Máris kigyulladt a fény:

„FIGYELEM! AZONNALI TÉRUGRÁS!”

A szőke nő behunyta a szemét. Lassan gurultak a sötétben a nehéz másodpercek. Karen igyekezett minden félelmet kitakarítani az agyából.

Mindhárman remegtek, amikor a térugrás után lassan kikászálódtak a fotelekből. Ed Philips a vezérlőpult környékén kotorászott, italt keresett.

Karen a panorámaképernyőt figyelte. Megnyugtatónak tűnt a tökéletes sötétség. Ed Philips kortyolt egyet, és a nő mellé lépett.

-         Végre! – sóhajtott fel Helmut. – Megszabadultunk tőlük!

Karen a fejét rázta.

-         Nem hinném!

Ed Philips ijedten nézett rá.

A szőke nő szó nélkül a panorámaképernyőre mutatott.

Újabb csatahajó közeledett feléjük. Mögötte meg egy újabb.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CXLVI.

SZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

A szerelem az emberi élet érzelmi és erkölcsi tartalma, a tradíció pedig az élet külső kerete.

A tradíció sohasem halott, és nem korlátozódik kizárólag a múltra. Magunk is részei vagyunk. A múltból ível rajtunk keresztül a jövőbe. Ebben a pillanatban mi vagyunk érte a felelősek; nagyszüleinktől és szüleinktől kaptuk, hordozzuk és alakítjuk, majdan pedig továbbadjuk az utánunk következőknek.

A tradíció sohasem marad állandó, mert akkor halott volna. A kihűlt, vagy félig-meddig kihűlt tradíció számára különféle intézmények léteznek, amelyek arra valók, hogy a hatóerejét elveszítő hagyomány újra megtalálja kapcsolatait az élettel, hogy felfrissülve betölthesse küldetését.

A teljesen kiüresedett, erejüket vesztett tradíciók már nem képesek a mindennapokra jótékony hatást gyakorolni, nem hatják át a jelent, és nem teremtenek jövőt. Lassan felületessé és külsődlegessé válnak és kikopnak a köztudatból.

Ha a közösség elveszített tradíciói helyébe nem állít újakat, vagy nem tölti fel friss erővel, élettel a régieket, mindenképpen válságba kerül. A krízis létében fenyegeti a közösséget.

Életünknek szinte minden pillanatában alakítjuk a tradícióinkat. A hétköznapi társasági érintkezéstől a gyereknevelésig, a kulturális tevékenységig ezer szállal ágyazódunk a hagyományba, és minden percben formáljuk, újjáteremtjük. Életünk során bővítjük is, új hagyományokat is teremtünk, amelyek esetleg a családi, a helyi, vagy éppen a nemzeti tradíciók részévé válhatnak.

Az egészséges közösségi tudat ébren tartja, ápolja, és folyamatosan a mindenkori jelenhez integrálja a tradíciókat. Egészséges közösségi tudat hiányában azonban a hagyomány összeomolhat, feledésbe merülhet, vagy a hagyománnyal ellentétes erők, puszta divatok is háttérbe szoríthatják. Ez mindig megbontja a közösség összetartó erőit.

Tévedés azt hinni, hogy a gazdasági sikerek vagy a puszta anyagi javak helyettesíthetik vagy pótolhatják a tradíciót.

Folytatása következik.

Őszi ködök tükörképe

Őszi ködök tükörképe

Mindig a Történelem,

Egy kevéske bizonyosság,

Meg temérdek sejtelem.

Maguktól hatnak a dolgok,

Semmiség csupán a Hit?

Vajon számít-e az ember

Egyáltalán valamit?

Alattomos végzeteket

Küldenek ránk holt egek,

S az Ember a szükségszerű

Anyag útján lépeget?

Őszi ködök tükörképe

Ez a csalóka Jelen,

Talán mégiscsak álmodunk,

S felébredünk hirtelen?

Egyik ember hajléktalan,

Másik milliók ura,

Ugyanaz a rossz mérkőzés

Egy korhadt fél kapura.

Semmiségekért az ember

Most is társait veri,

Lesz-e jobb, nemesebb egyszer,

Mint távoli ősei?

Őszi ködök tükörképe

Minden emberi tudás,

Pénz, fegyver, meg gonosz tanok

Közt lappang az árulás.

Gyarapodó ismeretek

Alatt roskad már az ág,

A sok tudástól miért nem

Lesz jobb mégis a világ?

Tudás fáján nincsen mérleg,

Isten nem kilóra mér,

A tudásunk erkölcs nélkül

Egy bakarasznyit sem ér.

Őszi ködök tükörképe

Mindenféle kósza dal,

Üres humbug a költészet,

Ha nem marad fiatal.

Ha fájdalmas Reményekkel,

Örök Tűzzel nem rokon,

Kérődzhet álmagányában

Mesterkélt, holt díjakon.

Ha pózokba merevedve

Baktat hivatal után,

Nemhogy tüze, füstje sincsen,

Maga is egy póz csupán.

Őszi ködök tükörképe

Ez a műanyag világ,

Szomorúan nyerítenek

A képzelt ködparipák.

Vén statisztika-istenség

Bámul a világ felett,

Nem a költségek teremtik

A csökönyös Életet.

Őszi ködök végvidékén

Sok kis Élet összeér,

Embrió csupán a Jövő;

Anyát és Apát remél.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostrom? - XV.

A török földmunkálatok előre haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a török ostromlóknak volt elég idejük.

A passzív külső védművek felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el is foglalta.

A török nem mindig ásott közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.

A tömeges roham Magyarországon a török legkevésbé sikeres ostrommódszerei közé tartozott. Számtalan rohamot indítottak magyar várak ellen, meglepően kevés sikerrel. A védők ezeket az esetek zömében visszaverték, és a kudarcok az oszmán had számára mindig igen nagy véráldozattal jártak.

A török általában a gyalogságát parancsolta a falak ellen, de az is megesett, hogy lovasságot szállított le a nyeregből, és küldött rohamra. A támadók számtalan lófarkas hadijelvényt vittek magukkal, mert jutalom járt annak, aki ezeket elsőnek tűzi ki. Az eredmény többnyire az lett, hogy a védők sok török hadijelvényt zsákmányoltak, amelyek többnyire a bécsi Hadikincstárba kerültek.

Időnként korbácsos hadrendezők, jaszaulok kényszerítették támadásra a katonákat.

Gárdonyi Géza regénye a török ostromról azt a képet ültette belénk, hogy a török hatalmas sokasággal rohan a vár felé, ostromlétrákat támaszt a falaknak, és a réseknél, valamint a gyilokjárón véres közelharcot vív a védőkkel.

A valóságban ez viszonylag ritkán történt meg. Általában más volt a forgatókönyv.

A korabeli Európa háborúiban a várvédők mindig arra törekedtek, hogy távol tartsák a falaktól az ostromlókat. Ha a támadónak sikerült ostromlétrákat támasztania a falakhoz, a helyzetet kritikusnak ítélték. Gyakran azonnal megadták magukat ilyen esetekben. Előfordult az is, hogy visszaverték a támadást, de hadbíróság elé állították azokat a tiszteket, akiket felelősnek tartottak azért, hogy a támadók ostromlétrákkal jutottak a falakhoz.

Ott más szerepe volt az idő tényezőjének.

Európában úgy vélték, hogy egy ostromlott erődnek harminc napig illik kitartania. Ha ennyi idő alatt nem kapott utánpótlást – korabeli szóval élve nem prófontozták meg –, vagy nem érkezett felmentő sereg, a katonai becsület megtartása mellett lehetett feladni a várat. Ilyen esetekben a védők általában szabad elvonulást kaptak a támadóktól, ami rendszerint kölcsönös katonai tiszteletadás mellett történt.

A szabad elvonulás ilyen esetekben úgy történt, hogy a védők fegyvereiket és személyes tulajdonukban lévő tárgyaikat megtartva, lobogó zászlókkal, teljes díszben vonultak el.

A szabad elvonulás ilyen esetekben megtiszteltetés volt, a győztes ellenfél így ismerte el a védők vitézségét. Jellemző, hogy a téli hadjárat idején a költő és hadvezér Zrínyi Miklós az egyik vár török őrségének szabad elvonulást engedett ugyan, de nem hagyta meg a törökök fegyvereit, mert nem tartottak ki harminc napig.

A harminc napot Magyarországon is számon tartották. Jellemző, hogy az ostromlott várak őrségének idegen származású katonái a legtöbb esetben harminc nap elteltével kezdték követelni a vár feladását. Ilyenkor az addig kifogástalanul harcoló német, spanyol vagy olasz tisztek a kapitány elé járultak, és felszólították a megadásra. A készletek fogytán, a helyzet egyre reménytelenebb, és felmentő seregnek híre-hamva sincs. Ilyen eset szinte mindenütt előfordult, ahol a hosszan ostromolt magyar vár őrségében jelentősebb létszámú idegen kontingens is harcolt.

A külföldi katonaság ilyenkor úgy érezte, megtette a kötelességét. A hazai fogalmak szerint valóban így volt, Magyarországon azonban egy-egy vár eleste mindig valamelyik újabb országrész török kézre kerülését jelentette, ezért a magyar katonák gyakran a mindenki által kilátástalannak tartott helyzetben is tovább védekeztek. Megesett, hogy sikerrel.

Ne higgyük azonban el, hogy a magyarok minden esetben megtették a kötelességüket. Megesett, hogy a magyar őrség hagyta faképnél a várat, sajnos nem is egyszer.

Ha már az idő tényezőjéről van szó, nézzük, melyek voltak a legtovább védekező magyar várak:

v     Nándorfehérvár, 1521. 66 nap

A vár parancsnoka Oláh Balázs volt, mindössze hétszáz katonával, és a védők nem rendelkeztek tüzérséggel. Áruló is akadt, ennek ellenére a védők gyakorlatilag a végsőkig kitartottak. Az életben maradt 72 magyar katona szabad elvonulás fejében adta fel a várat, de a török, mivel az életben maradt védők nem voltak hajlandók átállni, lemészárolta őket.

v     Gyula, 1566. 63 nap

A vár parancsnoka Kerecsényi László volt, az őrség létszáma körülbelül 2-3 ezer fő. Itt a német gyalogosok is hősiesen harcoltak. A szétlőtt vár a kilencedik héten teljesen védhetetlen volt. A tisztek akkorra mind elestek vagy súlyosan megsebesültek. Az őrség maradéka szabad elvonulás fejében adta fel a várat.

A török itt sem tartotta be a megállapodást. Az elvonuló őrséget megtámadta, a védők maradéka elesett. Körülbelül négyszázan azonban kivágták magukat, és sebesült tisztjeik egy részét is magukkal vitték. Kerecsényit azonban a török elfogta, és később kivégeztette.

v     Győr, 1594. 61 nap

A vár parancsnoka Ferdinand zu Hardegg gróf volt, az őrség létszáma 5-6 ezer fő. A felmentő sereg a közelben ügyetlenkedett, végül elvonult. A tönkrelőtt várat szabad elvonulás fejében feladták, a török a megmaradtakat elengedte. Ellenben a „felmentő” sereget vezénylő Habsburg főherceg a parancsnokot „gyávaság” vádjával haditörvényszék elé állíttatta és vezető hadmérnökével együtt Bécsben nyilvánosan kivégeztette.

A nyugat-európai zsoldos katonaságnál ekkor már évszázados múltra tekintett vissza az ostrompénz. A körülzárt várban védekező katonáknak a védelem minden napjáért dupla zsold járt. Néhol a hazai források is említik ezt.

A közvetítőárkok építése időigényes volt, és halálos veszélyt jelentett a védők számára. A kitörések az ostromlövegek mellett elsősorban az árokrendszer építését akarták akadályozni. Ha sikerült jelentős károkat okozni, ami súlyosan hátráltatta az ostromműveleteket, a török könnyen kifutott az időből, és kénytelen volt dolga végezetlenül elvonulni a falak alól.

A védők, ha tehették, felrobbantották az árkokat, lemészárolták az építőket, vagy az árokban gyülekező katonákat. Ezért a török igyekezett minél erősebb rendszabályokat foganatosítani a közelítőárkok és a bennük tartózkodók védelmére.

Ez nem volt könnyű. Az árkok könnyen halálos csapdává váltak a bennük tartózkodó gyalogság számára. A török igyekezett hatékony védelmet biztosítani a számukra.

A közelítőárkokat az ostromlók sugarasan, a falakhoz közeledve ásták. Felülről általában fedettek voltak. Egészen a falak tövéig vezettek, a rohamra induló gyalogság bennük gyülekezett. Az árkokban, a várbeliek lőfegyvereitől védve közelítette meg az erődöt, és csak közvetlenül a rések előtt a falak tövében bukkantak ki az árkokból, hogy rohamra induljanak.

Ez a módszer sok szempontból az egykori ókori ostromművészet újjáéledésének és továbbfejlesztésének eredménye volt. Francia hadmérnökök azt állították, hogy ők is a töröktől vették át.

A XVII. század folyamán ezzel a módszerrel foglaltak el Európában sok fontos várat. A franciák Vauban és más hadmérnökök révén tovább is fejlesztették. Ennek a továbbfejlesztésnek volt az eleme a befészkelés, amit például a Buda 1686-os visszafoglalását ábrázoló metszetek némelyikén láthatunk. Mozgékony könnyűlövegeket vittek a fal réséhez, és az ágyúk, valamint az oda vezényelt gyalogsági alegységek folyamatosan tűz alatt tartották a védőket. Lőtték a védők gyülekező helyeit, közlekedési útjait, bázisait. Tűzzel szorították őket vissza, majd a befészkelt erőkre támaszkodva részekre tagolták és felmorzsolták őket. így foglalták vissza a szívósan védett Buda várát a következő évszázad végének nagy háborújában.

A védőknek azonban nem csupán a közelítőárkok okoztak problémát.

Ahogy eltűntek a passzív külső védművek, és a török útját árok vagy hasonló nem zárta el a falak felé, tüstént kezdetét vette egy félelmetesen alattomos támadás, amit az oszmánok mindig bevetettek, és aminek akkoriban ők voltak a legjobb szakértői a világon.

Az aknaharc.

Folytatása következik.