Tavasz van - most kéne látni

Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...

Május örömtánca lebben;
Isten van a Kikeletben.

Zablát tesz idő szájára,
Létet ad a tarisznyába.

Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...

Látni,
Lét szívéhez férni;
Látni kéne végre -
Élni...

Élet helyett van - kapkodás,
Sivár gazdaság-porolás...

Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...

Látni,
Élni,
Megpihenni...
Az Isten kedvére tenni...

Kikeletet kéne élni,
Hinni,
Szeretni,
Remélni...

Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...

Kikelettel ringattatni
Jövőt létre simogatni...

Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...

Saint Germain gróf

Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.

Nem, az emlékezetem rendben van, újabb törlésnek szükségét nem érzem. Aki ezt javasolta, aligha gondolta végig a legutóbbi emlékezet-korrekcióm súlyos következményeit. Tökéletesen elfeledtem mindent, ami Atlantisz előtt történt, még csak foltokban sem emlékezem rá, de mégsem tudom kiküszöbölni a tudatomból a teljes ködbe süllyedt hajdankorhoz tapadó érzelmek emlékét.

Ezek pedig nyugtalanítanak, kedves honfitársaim, nagyon nyugtalanítanak.

Már nem tudok semmit, vagy szinte semmit, ami igazán fontos. Már nem tudom, miben is különbözöm azoktól az androidoktól, amelyek állítólag valamikor léteztek ezen a planétán – ha nem csapnak be annak a néhány hosszú emlékezetűnek meghagyott egykori honfitársam meséi, akiket az újabb sztázisba merülésem előtt, mintegy jutalomként szoktatok felkelteni a számomra, hogy gyerekes fecsegésükkel kiverjék a fejemből mindazt a disszonanciát, amit az éppen bevégzett küldetésem tapasztalatai, és a többé sohasem azonosítható érzelmi emlékfoszlányok összezavarodása okozott a lelkemben. Hiába élek mindenkinél többet, hiába sikerül testi és szellemi létezésemet az öt évszázados némaság alatt mindig kellőképpen helyreállítani a következő küldetésre; úgy érzem, egyre vastagodó kőfalak választanak el önmagamtól.

Ha egy-egy arcot látva belém nyilall valami ősi felismerés, ha egy-egy megmagyarázhatatlanul ismerős tekintet tüzében hirtelen elszédülök, mindig tudom; ismeretlen és beláthatatlan múltam üzen nekem az idő messzeségéből, ami távolabb van, mint a világűr leghaloványabb csillagai.

Tudósnak mondanak és tanítónak, és én nem tudom, mi végre és honnan a tudásom. Egyre lélektelenebbnek látom magam, egyre szegényebbnek, egyfajta biológiai gépezetnek, és mind jobban elhaloványul bennem a Cél.

A Cél, amiért a munkámat végzem.

Talán mégis többet kellene tudnom.

Mindenkinél többet tudok; mégis többet kellene tudnom.

                                   ***

Versailles, 1770.

A férfi középmagas volt, arányos termetű, szabályos és kellemes arcú. Jóképű. Korát nehezen lehetett felbecsülni, harmincötnek tűnt, de lehetett akár negyvenöt esztendős is. Arcbőre kissé barna, haja fekete, bár a rizsporos paróka alól ebből igazán semmi sem látszott. Kifinomult egyszerűséggel öltözött, talpig feketébe, de kitűnő szabású és nagyon finom szövetű bársony ruhákat hordott. A pazarul fénylő ébenfekete bársonykabáton szikráztak az aranygombok. A szolgák csak félve bámulták, és óvakodtak attól, hogy a szemébe nézzenek, mert a szemének állítólag delejes, lenyűgöző ereje volt, és aki egyszer belenézett, bizonyosa értelemben a rabja lett, soha többé nem menekülhetett a varázsa alól. Ilyen pletykák terjengtek erről az emberről.

- Ki ez? – kérdezte az orosz követ felesége.

A megszólított középkorú francia udvarhölgy láthatóan mérlegelte, hogy mit feleljen. Aztán tömören ennyit mondott.

- Saint Germain gróf. Korunk egyik nevezetessége. Két éve bejáratos őfelsége magánlakosztályába, de már Pompadour márkiné idejében is gyakran megfordult itt. Állítólag igen nagy tudású ember, és minden nyelven beszél. A porosz király azt mondta róla: Az ember, aki nem hal meg.

- Az ember, aki nem hal meg. – ismételte lassan az orosz hölgy.

Elnézte a kellemes megjelenésű, komoly arcú férfit. Szép, erőteljes testalkatú ember, de mégsem hemzsegnek körülötte a nők. Állítólag itt, Versailles-ban mindenkinek lehet szeretője. Mi lenne, ha….

                                                           ***

Saint Germain gróf kellemes mosollyal üdvözölte néhány ismerősét, és fürgén felsétált a lépcsőkön az első emeletre.

Sóhajtott. Piano nobile. A nemes emelet. Ennek a szintnek már akkor is kitüntetett szerepe volt az itteni építészetben, amikor még Versailles – ez a hatalmas palotaváros – még nem is létezett.

Emlékképek tódultak az agyába, és ő nagy rutinnal igyekezett szelektálni közöttük. Mégiscsak hasznos néha, hogy bizonyos dolgok kiesnek az ember memóriájából.

Vajon helyes-e, hogy a küldetéseim során mindig a lehető legelőkelőbb társadalmi státuszba helyeznek? Ismerem a szabályokat: minél nagyobb mozgási lehetőség, minél kevesebb kötöttség.

Ez általában be is válik.

Most azonban valamiféle válsághoz közeledünk. Miért érzem azt egyre inkább, hogy ez a szép színpompás világ nagyon törékeny?

                                                           ***

Broglie marsall ötven év körül járt, magas termetű, kerek arcú férfi volt. Saint Germain gróf előkelő, finom kéznyújtással üdvözölte. A kézfogás is a legválasztékosabb módon történt; alig értek egymás tenyeréhez.

- Gróf úr!

- Marsall úr!

- Azt beszélik, ön olyan hadihajókat ígért őfelsége flottájának, amelyeket nem vitorla hajt, és gyorsabbak az angol király sorhajóinál.

- Így van, marsall úr. Ha a körülmények engedik, eleget fogok tenni ezen ígéretemnek.

Elhallgattak. Néhány pillanatig egymást mustrálgatták.

Vajon ki ez a rejtélyes ember, és mennyire lehet megbízni a szavában, gondolta a francia marsall.

Vajon helyes volt-e gőzhajókat ígérnem, eljött-e már az idejük?

Egy másik marsall állt meg előttük, Broglie-nál láthatóan jóval idősebb. Tagbaszakadt, korát meghazudtolóan erősnek tűnt, rizsporos parókája férfiasan barázdált arcot keretezett. Átható tekintettel nézett a grófra.

Broglie marsall bólintott.

- Uraim! Engedjék meg! Ladislas Ignace de Bercheny, Franciaország marsallja! Saint Germain gróf!

Az idős tábornagy kézfogása csöppet sem volt finom és illendő; csaknem összeroppantotta a gróf kezét. Saint Germain felszisszent.

- Bercheny marsall úr hozzám képest rangidős, gróf úr – csevegett Broglie, de már nem figyelt a beszélgetőpartnerére. Valahová oldalt pislantott.

- Ugye, megbocsátanak, uraim? – azzal választ sem várva elsietett.

Nyomában most már Saint Germain gróf is megpillantotta a Broglie marsall felé ugyancsak kihívó pillantásokat lövellő mandulaszín ruhás hölgyet.

Ketten maradtak, Saint Germain és Bercheny marsall. A folyosó egyik sarkában álltak, körülöttük jöttek-mentek az emberek, főleg a dolgukat végző udvaroncok.

- Ladislas Ignace de Bercheny, azaz Bercsényi László gróf – jegyezte meg Saint Germain, és az idős, magyar származású marsall szemébe nézett.

Bercsényi láthatóan elképedt a magyar szón.

- Nagyságod beszéli a magyar nyelvet? – kérdezte önkéntelenül.

A gróf ragyogó arccal bólintott. Aztán meg is bánta. A magyar szigorú arccal mérte végig. Ugyan, mi nem tetszik?

- Bizonyára tudja, hogy valamikor Rákóczi fejedelem testőrségében szolgáltam – mondta halk, nyugodt, de mégis határozott modorban az öreg marsall. – Pontosan tudom, hogy uramnak nem volt első házassága, és sohasem vett Thököly lányt feleségül.

Saint Germain igyekezett nyugodt arcot vágni, némileg azonban feszengett.

- Képzelje, grófom, - mosolygott Bercsényi. – azt is mesélik, hogy ön a szász udvarban Ragotsky herceg néven mutatkozott be. – éberen figyelte szavai hatását.

Saint Germain grófnak a szeme se rebbent.

Drezdában jó ötletnek tűnt. Rákóczi törökországi száműzetésben halt meg, letűnt kor hőse volt, senki sem ismeri. A Rákóczi olyan hírneves és előkelő család, amely a nagypolitikában ma már nem tényező.

Talán nem is volt olyan jó ötlet.

- A pletyka arctalan és megfoghatatlan, kedves marsallom. Egyszer szívesen meglátogatnám önt.

Bercsényi udvarias fővetéssel válaszolt.

- Örömmel vendégül látom grófságodat, de vegye figyelembe, hogy az én otthonom nem szokott olyan vendégekhez, aminő uraságod.

Saint Germain barátságos mosollyal elköszönt. Bercsényi marsall a fejét csóválta.

                                                           ***

- Gróf úr, - hajolt meg a középkorú udvaronc. – de Gergy grófné szeretne megismerkedni önnel.

- Hogyne, természetesen – hajtotta meg magát a gróf.

Ahogy a hölgyet megpillantotta, hátrahőkölt. De Gergy grófné legalább nyolcvanesztendős volt, és ez látszott is rajta. A káprázatosan szép sötétzöld díszruha nem rejtette a korát, inkább kihangsúlyozta.

- Asszonyom!

- Ön lenne hát Saint Germain gróf? – kérdezte az idős hölgy kissé szárazon.

- Asszonyom!

- Hány éves ön?

- Kegyed kíméletlen – mosolyodott el a gróf. – Hát ennyire az arcomra van írva a korom?

- Ötven évvel ezelőtt a velencei követ felesége voltam. – mondta a grófnő. - Jól emlékszem rá, önt láttam ott. Akkor is épp olyan volt, mint ma.

Csend támadt. Többen körülvették őket.
A gróf mélyen meghajolt.

 - Boldog vagyok, ha a hölgyek számára kellemessé tehettem magam.

- Ez a válasza?

- Ez, asszonyom.

De Gergy grófné nem hagyta annyiban:

 - Akkor ön Montferrat márkinak nevezte magát.

A leglepcsesebb szájú dámák is csendben figyeltek. A csinos, bal arcán szépségtapaszt viselő D’Adhemar grófnő mohó kíváncsisággal bámult Saint Germain gróf arcába.

Saint-Germain újból meghajolt:

 – Ennek a Montferrat márkinak rossz volt a híre?
- Ellenkezőleg. – felelte a grófnő. – Otthonos volt a legjobb társaságokban.
- Nos, akkor készséggel vállalom őt nagyapámnak.

Erre nyomban oszladozni kezdett a köréjük összeverődött tömeg. Egyszerű magyarázatot kaptak, a dologban nincs semmi érdekes.

- Az unokatestvérem is emlékszik önre, gróf úr. – mondta az idős hölgy, amikor kettesben maradtak. – engedelmével tüstént érte küldök valakit.

- Az unokatestvére, Madame?

- Igen, gróf úr. Villeroy hercegné.

A grófnak semmit sem mondott a név.

                                                                       ***

Félóra múlva valaki egyszerűen belesikoltott Saint Germain gróf arcába.

- Léo!

Az idős hölgy viharosan esett a grófnak, feltűrte a férfi csuklóján a széles parolit, valamit keresett.

Saint Germain gróf értetlenül ácsorgott.

A nő lázasan vizsgálgatta a csuklóját.

És akkor eszébe jutott…

Velence! Álarcok, gondolák, színes báli ruhák, gyertyacsillárok, holdfényes fogadások.

Egy káprázatos asszony!

Három nap. Három nap és három éjszaka.

Egy elmondhatatlanul hosszú életből mindössze ennyi jutott rá. Három nap és három éjszaka. Alig beszéltünk, de minden szó őszinte volt. Olyan mélységes meghittségben tartoztunk össze, annyira boldogan és őszintén voltunk egymáséi, mint soha mással.

Akadt dolgom nővel előtte is, utána is, de ilyen nem volt több soha. Se előtte, se utána. Nem kerestük mesterkélten egymás kegyét, egyszerűen éreztük, hogy végre megtaláltuk egymást, hazataláltunk a szerelmünkhöz. A szerelmünkhöz, ami mindig is létezett.

Ki magyarázza ezt meg?

Ötven év telt el azóta!

A hölgy megtalálta, amit keresett. Egy mély seb nyomát. Sírva borult a férfi kezére.

- Léo!

Saint Germain száján önkéntelenül szaladt ki:

- Gina!

Az öregasszony már a grófra tapadt, és mohón csókolta a száját. Fitos orrú komornája, Adele elhűlve nézte, mire vetemedik az úrnője.

Ott, a versailles-i palota nagy előcsarnokában. Legalább háromszáz szempár nézte őket megrökönyödve…

                                                                       ***

- Hogy’ maradhattál ilyen fiatal? Hogy’ élhettél túl? – Gina hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Saint Germain szíve összeszorult.

- Eltűntél, Gina!

- Persze, hogy eltűntem. A családi tanács azonnal férjet keresett nekem. Előtte megbüntettek, kenyéren és vízen tartottak, a gyóntatóm még meg is pálcázott, mint valami kikapós cselédlányt. Aztán férjhez adtak. De te nem kerestél! Soha többé nem kerestél!

                                                                       ***

Kedves honfitársaim, emlékeztek-e? Szerettem volna abbahagyni a küldetésemet, itt akartam maradni végleg…

Emlékeztettetek egykori – állítólagos – fogadalmamra; hajdani civilizációnk összeomlása után tudásunk felhasználásával segítünk újjáéleszteni az emberiséget…

Időről időre, korról korra visszatérek, hosszú időt töltök el a mai emberiség világában, jelentést teszek, és újra sztázisba vonulok. Szinte az idők végezete óta.

Már nem is emlékszem egykori világunkra. Amikor annak idején Atlantiszban a Testvériség hosszabb pihenőt tartottunk, elhatároztuk az emlékezetem törlését. Halványan is alig emlékszem egykori indokainkra…

Vajon Gina nem volt-e mérhetetlenül fontosabb, mint mindama célok, amiket a Testvériség megfogalmazott?

Lehet-e az életnek más célja, mint a szerelem?

Vajon egykori világunk nem azért pusztult el, mert bármit fontosabbnak tartott a szerelemnél?

                                                                       ***

Két nap múlva lélekszakadva érkezett Adele, a komorna.

- Azonnal jöjjön!

Gina sápadtan feküdt az ágyán. Halálán volt.

- A kezed, - suttogta. – kérem a kezed. – amikor megragadta, kissé megnyugodott. – Segíts nekem elköltözni, Léo. A tied voltam, amíg életem.

Bágyadtan elmosolyodott.

- Tudnod kell, hogy sok férfival volt dolgom utánad, – fanyar ráncokba szakadt az arca, szeme körül összegyűltek a szarkalábak. – de soha senki nem pótolhatott téged. Mindig is a tied voltam, az is maradtam. – keményen farkasszemet nézett a férfival. – És te is az enyém maradsz. Akkor is, ha meghalok!

A komorna csak egyszer óvakodott be, de kizavarták.

Senki sem tudja, miről beszélgettek egész éjszaka. A hallgatózók később azt állították, olaszul folyt a csevej, azt pedig egy árva lélek se értette a palotában. Mások szerint alig-alig szóltak egymáshoz, csak néztek megbűvölten a másik szemébe. Nem tudni, mi az igazság, Saint Germain sose beszélt róla.

Gina csak napkelte után halt meg…

                                                                       ***

Még annyira sem lehettem magam, hogy együtt megöregedjünk.

Mindenki fél az öregségtől, vajon ki cserélne velem?

Ki tudja, mi az igazi magány?

Lombkoronás Május arca

Lombkoronás Május arca
Végre mosolyra derül,
A jó érzés a világban
Soha nincsen egyedül.

Mosolyognak végre a fák,
Bokrok, házak, emberek;
Északi szél-vonat hátán
Elutazott a hideg.

Didergő napok elmúltán
Napfény a felhők helyett,
Visszavette régi helyét
A színpompás Kikelet.

Lombkoronás Május arca
Végre napfényben ragyog,
Mindig a békében élők
Az igazi gazdagok.

Egy életre egyetlen test,
Egyetlen lélek jutott,
Nem lesz több, bár birtokolhat
Sokat, drágát, vagy nagyot.

Az Idő a Lét zsarnoka -
 Ezt gondolhatják sokan,
De lehet, hogy áll az idő,
Csupán az Élet rohan.

Lombkoronás Május arca
Várakozással teli,
Melyik törvény lép előre?
Anyagi?
Vagy Isteni?

2015. XXIX.

HUSZONKILENCEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

17 55

MŰSORVEZETŐ:

A következő telefonáló Mr. Earl O’Rourke Durhamból. Parancsoljon Mr. O’Rourke!

NÉZŐ HANGJA:

A múlt héten ünnepeltem a kilencvenötödik születésnapomat.

MŰSORVEZETŐ:

Gratulálok, Mr O’Rourke! Igazán szép kort ért meg.

NÉZŐ HANGJA:

Háborús veterán vagyok. A második világháborút a XXX. Katonájaként, az ír gárdaezredben küzdöttem végig, ha mond ez önnek valamit.

MŰSORVEZETŐ:

Hogyne, természetesen. Minden tiszteletem.

NÉZŐ HANGJA:

Úgy gondolom, a magyarországi tragédiáért a német kormányt is súlyos felelősség terheli.

MŰSORVEZETŐ:

Kifejtené ezt részletesebben, Mr. O’Rourke?

NÉZŐ HANGJA:

A Magyarországot elözönlő migránstömeg nem akart ott maradni, ők azzal a céllal lépték át a határt, hogy továbbmennek Németországba.

MŰSORVEZETŐ:

Igen, de a németek nem voltak felkészülve a százezres nagyságrendű menekültáradat fogadására. Legalábbis: ezt mondják…

NÉZŐ HANGJA:

Ha a gazdag Németország nincs felkészülve a hatalmas tömeg migráns fogadására, hogyan várhatja el a nála sokkal kisebb és szegényebb, nem egészen tízmilliós Magyarországtól, hogy fogadja és ellássa ezt a hatalmas emberáradatot?

MŰSORVEZETŐ:

Ebben igaza lehet, Mr. O’Rourke.

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Volt néhány percem, amikor számot vethettem a helyzetünkkel. Egy idegen ország fővárosában voltunk, egy aluljáróban. A városban forradalom zajlott, ami leginkább azért robbant ki, mert az ország kerge eszű vezetői a mi ellátásunk érdekében sanyargatták a saját népüket.

Egy bagdadi ismerősöm később azt mondta, erről a forradalomról főleg a németek tehettek. A szavaiban volt igazság, de elmondtam neki, hogy túlságosan európai módon gondolkodott, az okokat és a felelősöket nem azok körében kereste, akiknek kötelessége lett volna a megoldás, hanem a fellegekben.

A németek természetesen felelősek azért, mert nem igyekeztek a mieinket minél hamarabb az országukba szállítani, hanem tohonya módra piszmogtak, eltűrték, hogy a nyomorult magyarok bajlódjanak a tömérdek muszlimmal. Azt gyanítottam, hogy a germán hitetleneknek eszük ágában sincs befogadni az összes igazhitűt, inkább arra törekednek, hogy még magyar földön kiválogassák azokat, akik kellenek, a többit meg a magyarokra hagynák.

A magyar vezetők felelőssége azonban sokkal nagyobb. Nekik a saját országuk érdekeit kellett volna szem előtt tartaniuk. Ehelyett azonban inkább a német kancellár kegyeit keresték, mint valami herélt talpnyaló. Meg a miénket. Azt hitték az ostoba sárga fülű majmok, hogy a Németországba igyekvő muszlimokat maguknál tarthatják, és mi majd az ő engedelmes szavazóik leszünk. Nem voltak hajlandók megérteni, hogy megvetjük a demokráciát.

Keményebben kellett volna fellépniük, sürgetniük kellett volna a késedelmeskedő németeket. Ha ezzel célt nem érnek, vállalniuk kellett volna, hogy saját felelősségre indítanak bennünket útnak, kész helyzet elé állítva a németeket.

Az egykori európaiak ostobasága intő jel minden józan ember számára. Egy iszlám országban nem fordulhatott volna elő az, ami itt. Mi aknazárat létesítettünk volna a határon, és könyörtelenül legéppuskázzuk az összes betolakodót. Szerencsére Allah megzavarta az európaiak elméjét.

De megzavarta-e vajon a forradalmárokét is? Aggódva várakoztam. Mindannyian bennszorultunk egy aluljáróban. Tipikus kutyaszorító. Elmenekülni lehetetlenség. A magyarok válogathatnak az eszközökben. Igen sokféleképpen legyilkolhatnak bennünket, és mi tehetetlenek vagyunk.

Ránk ereszthettek volna valamilyen harci gázt. Legéppuskázhattak volna bennünket. Kézigránátokkal az aluljáróba temethettek volna. Lángszórókkal égethettek volna szénné.

Allah, segíts!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CCLVII.

KÉTSZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

„hazám hazám te min – de nem.”

Azt viszont le kell szögeznem: a „lépcsőzetes értelmezés” legszélsőségesebb megnyilvánulása – legalsó lépcsőfoka – egyértelműen kizárható. Parti Nagy verse nem tagadja a hazafiságot, és nem ellenséges a hazával szemben.

A vers további részei egy ilyen felfogást nem támasztanak alá.

 „hazám hazám te min – de nem.”

Vajon miért került ez ide?

Több lehetőséget is felvetettem, de úgy gondolom, az alábbi áll legközelebb a valósághoz: A Bánk bán románcának ez a sora a Költő számára valamiért a hangos díszlethazafiság szimbólumává válhatott.

„Hazám, hazám, te mindenem”

Amikor idáig jutott a versben

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:”

Hirtelen eszébe jutott:

„Hazám, hazám, te mindenem”

Itt visszahőkölt, és eszébe ötlött a már korábban kitalált szójátéka:

„hazám hazám te min – de nem.”

Azt gondolta, hogy ezt az Isten is erre a helyre teremtette, és lezárta vele versének ezt a szegmentumát.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Jó ez így? Nézzük újra:

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Minél többet olvasom, annál nyilvánvalóbb, hogy a sokat idézett szójátékos utolsó sor – nagyon kilóg a versből. Teljesen leül miatta.

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Most jött el az ideje, hogy kissé tüzetesebben vegyem szemügyre ezt a szójátékot.

„hazám hazám te min – de nem.”

Fentebb említettem: úgy érzem, ez a sor már hamarabb a Költő eszébe jutott, és várta az alkalmat, hogy elhelyezhesse. Kár érte.

„hazám hazám te min – de nem.”

Itt lehet igazán mérlegre tenni a szójátékot.

„hazám hazám te min – de nem.”

Borközi viccként, társasági poénként bizonyára nagyon szellemes. Hát itt?

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Hát itt nem az…

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Egy jó zárás megnemesíteni az előtte álló sorokat is. Hát ez? Lefokozza. Nézzük csak:

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Még az előtte álló sorban található „kikölteném” is idétlenné válik miatta. Szomorú, hogy együtt így ez a hat sor mennyire semmitmondó:

„a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.”

Nem kellene pedig ennyire rossznak lennie. A Költő ismét épített – aztán egy egészen gügye szójátékkal elrontotta. Ide valami szép és markáns gondolat kellene.

„hazám hazám te min – de nem.”

Iskolapélda. A költői erő szinte a nullára bocsátkozik alá…

„hazám hazám te min – de nem.”

Talán az figyelmeztethette volna Parti Nagyot a vers írása közben, hogy mennyire motyogó így a sor, mennyire rosszul mondható. Nem tekinthető teljes értékű sornak, mert nem is az, csak egy másik sor herélt változata.

„Hazám, hazám, te mindenem”

Helyett:

„hazám hazám te min – de nem.”

Voltaképpen szomorú. A lírának itt hűlt helye, maradt helyette – szójáték. Ami még a maga kategóriáján belül is meglehetősen gyarló, voltaképpen csak egy esetlen szóvicc.

Folytatása következik.

"Itt" és "Most"

"Ott" milliószámra élhet,
De "itt" kap nevet az Élet.

"Ekkor", "akkor" hasra eshet;
Cselekedni csak "most" lehet.

"Ott vagy "Akkor" - száraz faág;
Csak "Itt" és "Most" a valóság.

A Nap ugyanúgy ragyog - LV.

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

-         Bizonyára, Szélfarkas testvérem, bizonyára – tudtam, hogy Szélfarkasnál másféle hangnemmel nem érek célt. Még ezzel is kétes volt az eredmény. – Amikor én megvénülök, fájós lábakkal ücsörgök a kemencesutban, és szelíden csócsálgatom a husikát, amit daliás unokám rakosgat a fogatlan számba, majd arra gondolok: az én drága jó Szélfarkas testvéremet a mi bájos papnőink idén immár a negyvenedik alakjában fogják feltrancsírozni. De jó neki, övé az örök fiatalság, minden évben szép fiatal férfi alakjában kínozzák halálra, bezzeg én már vén vagyok; kínoz a hektikám, köszvény hasogat a derekamban, és kénytelen vagyok esténként jó meleg vízben áztatni a fájós bütykeimet. Aztán arra gondolok, ha az én jó Szélfarkas testvérem véletlenül mégsem született újjá az évente feláldozott napférfi alakjában, akkor bizonyára valami egyéb kellemetes formában született újjá; és most például lúdtalpas pigmeus, nyavalyatörős szavannai bozótlakó, dadogó rabszolga keleten, herélt házi testőr délen, vagy észak jégmezőinek bátor rozmárzabálója.  Aztán meg arra gondolok majd így husikacsócsálás meg bütyökáztatás közben, milyen jól tette az én drága jó Szélfarkas testvérem, hogy feláldozta magát, mivel így hérosz lett, amire én, gyáva kételkedő, önszántamból sose lennék kapható, bezzeg Szélfarkas testvérem hérosz lett, és olyan élményben volt része, amihez semmi sem fogható. Milyen jól tette hát az én drága jó Szélfarkas testvérem, hogy itt maradt, és feláldoztatta magát ahelyett, hogy fölkötötte volna a nyúlcipőt.

Szélfarkas a fejét csóválta.

-         Attól tartok, - mondta hűvösen. – hogy te valami egészen nagy ostobaságot akarsz velem elhitetni.

-         Rendben van, kedves testvérem – feleltem szelíd hangon. – próbáld ki, és egyszer, ha találkozunk, majd elmeséled.

-         Szemenszedett ostobaságokkal traktálsz!

-         Bizonyára, kedves Szélfarkas testvérem, bizonyára. Biztosíthatlak róla, sokkal nagyobb és főleg feledhetetlenebb élmény vár rád. Mintha egyszerűen vízbe fúlnál, agyonvernének a rablók, vagy jóízűen elropogtatna egy jegesmedve.

Türelmetlenül intett.

-         Azért jöttem, hogy komolyan beszéljek veled! – mondta ingerülten.

Hangnemet váltottam.

-         Én is, kedves testvérem! A lehető legkomolyabban! Szeretnék veled megértetni néhány dolgot. Ha megengeded, összefoglalom: alig több mint egy hónap múlva téged feláldoznak. Emberáldozat leszel, kedves testvérem, bizonyára hallottál már ilyesmiről.

Hitetlenkedve rázta a fejét.

-         Én vagyok a Napférfi. A Haragvó Tekintetű.

-         Tavaly is volt Napférfi, tavalyelőtt is, meg azelőtt is. Csakhogy minden évben más! Talán sejted, hogy miért.

-         Azt nem lehet! – makogta sírós hangon.

-         Rajtad áll, hogy megakadályozd! – mondtam végtelen megkönnyebbüléssel. Mégiscsak sikerül meggyőznöm? – Meg kell szöknöd! Ha akarod, ebben segítek!

Néhány pillanatig gondolkodott.

-         Ha nem vetted volna még észre – mondta aztán kioktató modorban. – Én ennek a falunak az uralkodója vagyok.

-         Az vagy bizony! Pontosan tizenhárom hónapig! Egy nappal se tovább!

-         Én vagyok az uralkodó!

-         Úgy érzed, uralkodsz?

Ezen néhány pillanatig töprengett.

-         Ha most még nem is, de néhány év múlva egészen biztosan a kezembe veszem a dolgokat. Addigra mindenki megérti majd, hogy ki az úr.

Ezen végképp elkeseredtem.

-         Néhány év? Néhány hónapod sincs hátra!

Türelmetlenül felkelt, de én a vállánál fogva visszanyomtam. Visszanyomtam, és mindent elmondtam neki az emberáldozatról, amit csak tudtam. Semmit sem hagytam ki. nyomatékul töviről hegyire elmeséltem az előző Napférfi sorsát, de szépítés nélkül. Az egyre sűrűsödő sötétben nem láttam jól Szélfarkas arcát, de bíztam benne, hogy végül hallgatni fog a szavamra.

Csalatkoznom kellett.

A bátyám kissé oldalt fordult, és a hold derengő fényében megpillantottam arcán a tökéletes egykedvűséget. Szélfarkas már döntött. Tudtam: ilyenkor bármit mondhatok neki, úgysem hallgat rá.

Szélfarkas pökhendi képpel állt fel, és öntelt pillantással mért végig. Ő a Napférfi. A Haragvó Tekintetű. Az Uralkodó. A bölcsek bölcse, a nagy ember, a kiválasztott, akinek küldetése van, aki mindenkinél különb, aki mindig mindent jobban tud.

-         Kedves öcsém, már eddig is sok ostobaságot hallottam tőled, de a mai szamárságoddal minden eddigire feltetted a koronát.

Folytatása következik.