KÉTSZÁZÖTVENEDIK RÉSZ
„te szép
aranykalászvegasz,”
Egyszeriben újra van költői erő – nem is akármekkora.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Ezt is érdemes megvizsgálni.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Mitől ennyire erős ez a sor? Vegyük sorra:
v
A személyes kötődés kinyilvánítása
v
Egyetlen, remekül elhelyezett és igen erős jelző
v
Tömör jellemzés szellemes szóalkotással.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Mesteri tömörség, a költői erő szinte meglódul ebben a
sorban.
„te”
A költők gyakran elfelejtik, micsoda őserő lakozik az
egyszerű személyes névmásban – ha jó helyen áll. Erre ez a sor iskolapélda.
„te szép
aranykalászvegasz,”
A személyes névmás itt a közvetlen megszólításon kívül a
meghittséget, a Költőnek a hazájához fűződő személyes kötődését is kifejezi.
Utóbbihoz természetesen a kiválóan elhelyezett és magától értetődő jelző
segítségére is szükség van.
„te szép
aranykalászvegasz,”
A modern költészetben igen gyakran fordul elő, hogy egy-egy
versfaragó jelzők hosszadalmas sorát alkalmazza. A tengerikígyó-hosszúságú jelzőhalmaz
láttán aztán sokszor maga a Költő sem érti, hogy miért nem éri el a célját.
Mogorva ábrázattal töpreng, akár a rossz hadvezér. Nem érti, hogy minden egyes
újabb jelző „bevetésével” miért lesz a vers egyre rosszabb.
A jelző a Költő arzenáljának leghatásosabb eszközei közé
tartozik, de csak akkor képes igazi erejét kifejteni, ha kellő
körültekintéssel, a megfelelő helyen és megfelelő időben alkalmazzák. Ha
kifelejtik a kellő helyről, hiánya lefékezi a költői erőt. Ha túl sokat küld az
alkotó egyszerre „harcba”, összeszorulnak, mint tankok a szűk mezőn, és
kioltják egymás hatását. Ilyenkor lusta jelzők tipródnak egyhelyben, és
ravatalukon végsőt lehel a költői erő. Kevesebb több.
A jelzők mesteri alkalmazása jellemző például Vörösmarty
Mihály több fontos művére is.
„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;”
Árpádnak hadai;”
Egyetlenegy, de kiválóan
megválasztott és elhelyezett jelző. Nemcsak a logikai alanyt minősíti,
bensőséges kapcsolatot teremt Költő és tárgya között is.
Parti Nagy versében ugyanezt a
funkciót tölti be a „szép” jelző.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Remekül megválasztott és elhelyezett jelző, a személyes
névmással együtt meghitt kapcsolatot teremt Költő és tárgya közt, és előre
kellő megvilágításba helyezi a sor kulcsszavát, a költői leleménynek tekinthető
„aranykalászvegasz”-t.
Ha eddig kifogásoltam a vers néhány gyönge megoldását,
következetlenségét, itt költői bravúrról
kell beszélnem.
Pedig olyan egyszerűnek tűnik…
Csakhogy…
Az igazi egyszerűség
a költészet legnemesebb és legnehezebben megvalósítható célkitűzései közé
tartozik. Nem tévesztendő össze sem a hevenyészettséggel, sem a
primitívséggel, sem pedig a keresett mű-egyszerűséggel. Azok úgy viszonyulnak
hozzá, mint kibelezett kocsironcs a Forma-1-en éppen győztes versenyautóhoz. Ezeknél
csak az utánzott egyszerűség a rosszabb. Hogy hasonlatomnál maradjak, az meg
törött játékautó.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Mindenképpen mesterien megalkotott verssor.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Egyszerű, tömör, sokatmondó.
„te szép”
Ismét felhívnám a figyelmet a személyes névmásra és a
jelzőre. Gyakorlatilag helyettesíthetetlenek. Ha bármelyiket – vagy mindkettőt
elvesszük, és mással pótoljuk, a sor elveszíti értelmét, negédessé,
fölöslegesen agresszívvé válik, vagy kiüresedik.
„te szép”
Olyan korban élünk, amikor a kultúra igen sok területén
értékelik túl a tárgyilagosság, sőt „az objektivitás” jelentőségét. Ezek
voltaképpen fantomok. A gyakorlatban kizárólag a következő változatokban
fordulnak elő:
v
Megjátszott tárgyilagosság
v
Megjátszott objektivitás
v
Látszólagos tárgyilagosság
v
Látszólagos objektivitás
v
Közöny
A lírában ezek közül egyiknek sincs keresnivalója. A líra a belső emberi tartalmak művészete,
legfőképpen a tiszta érzelmeké. Érzelmi kötődés nélkül a vers a
legszárazabb szöveg a világon.
Amikor belépünk egy-egy modern vers világába, azonnal
megértjük, hogy sivatagba érkeztünk. A lírai Én a végtelen homokmező fölött
keringő gólya perspektíváját veszi fel, és a magasból potyogtatja bűzös
„kritikáját” a szomjazó világra. Lent a sivatagban közönyös jelző-homokbuckák
sorakoznak unalmas egykedvűségben, petyhüdt szörnyűségek csömörlenek meg
tulajdon rémségességüktől, kiszáradt pesszimizmus-folyamágyak unatkoznak örökös
agóniában, és delíriumos kényszerképzetek halandzsa homokviharai könyörögnek
tartalom után.
Őszinte és bátor
érzelmek nélkül valódi líra nem lehetséges.
A túlságos távolságtartás, az érzelmektől való félelem, az
óvatoskodás a lírában a gyávaság jele, és a gyáva líra mindig gyönge líra is.
A hétköznapi életben a gyerekeket gyakran az érzelmek
visszafojtására nevelik, mintha ez volna a valódi önuralom. A gyakorlatban
érzelmi fogyatékos embereket állít elő az iskola lidérces tömegben.
Csak a közelmúltban derült ki, hogy az emberi személyiség egyik alapja az érzelmi intelligencia. Nélküle
nem lehetséges sem valódi megértés, sem valódi empátia, sem pedig valódi
tolerancia.
Parti Nagy megoldása a tárgyalt sorban szép, tömör és
mintaszerű.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Ezt figyelembe véve kell olvasnunk a sort.
„te szép aranykalászvegasz,”
Láthatjuk, hogy az „aranykalászvegasz”
éppen a személyes névmás és a jelző segítségével kerül megfelelő lírai
térbe.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Így már van értelme megvizsgálni a sor kulcsszavát:
„aranykalászvegasz,”
Kiváló nyelvi lelemény. Összefoglaló értelmű, szellemes és
eredeti.
„aranykalászvegasz,”
Érdemes megvizsgálni, hányféle kifejezés jelentését
olvasztja össze itt valóban mesterien Parti Nagy Lajos:
v
Arany kalász
v
Aranykalász (mást jelent jelzős szerkezetként,
illetve egybeírva)
v
Vegas
Lényegében két magyar és egy külföldi kifejezés. Utóbbi
egymagában is jelentések sokaságát foglalja magába.
„te szép
aranykalászvegasz,”
Telitalálat. Mesterien olvaszt össze, tömörít egyetlen sorba
három különböző fogalmi kört és mondanivalót:
v
Nemzetkritika
v
Hazaszeretet
v
A jelenre való hatásos és egyértelmű utalás
„te szép
aranykalászvegasz,”
A sor a vers eddigi részének tetőpontja. Nagyon különös,
hogy a legrosszabb sort követi, együtt a kettő csaknem groteszk.
A folytatás is méltó:
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
A létező legjobb.
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
Megint igen erős, és igen tömör sor. Parti Nagy most
rátalált a költői erőre, és nem is ereszti el. A vers legszebb részénél járunk.
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
Minden mesterkéltség nélkül, egyszerűen és – őszintén.
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
Formailag is mintaszerű felező nyolcas, klasszikus módon
oszlik két részre, amely egyben két tartalmi egység is. Formai és tartalmi
szegmentumok egybeesése mintaszerűen fokozza a sor hatását.
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
Mindkét rész maximálisan tömör:
„tiéd vagyok”
Illetve:
„bármit teszel,”
A lényegre koncentrál.
„tiéd vagyok”
A hazához való személyes kötődés mintaszerű kifejezése. Szép
és egyszerű.
„bármit teszel,”
Nagyon fontos, a sor első felét gyönyörűen egészíti ki. A
Költő hazaszeretetének nincs semmiféle „feltétele”. Parti Nagy Lajos nem
kozmopolita viszonyban van a hazájával, az ő hazaszeretete hiteles és igaz.
„tiéd vagyok, bármit
teszel,”
Az ilyen keresetlenül egyszerű sorok mindig a Költő őszinte
érzéseit tükrözik. Érdemes egyben megvizsgálni az utolsó két sort.
„te szép
aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,”
tiéd vagyok, bármit teszel,”
Két szép szentenciózus sor egymás mellett. Talán így
önmagában, epigrammaként is megállná a helyét.
Nézzük a folytatást:
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Megint lesújt a bunkó…
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Hogyan tehet ilyet egy Költő – a saját versével?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
A szinte kötelező „nyelvnyüstölés”, meg szójáték…
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Alkotói fegyelem. A kínálkozó idétlen szójáték kedvéért
képes megint a susnyásba vinni a versét.
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Voltaképpen fölösleges is. az előző két sor minden fontosat
elmond, ez érdemben semmit ahhoz hozzá nem tesz. Nyugodtan kihagyható.
Nézzük:
„„te szép
aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,”
tiéd vagyok, bármit teszel,”
Kell ehhez a másik másfél sor?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Aligha, de nézzük meg együtt:
„„te szép
aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Nélküle az első két sor erősebb.
Esetleg így?
„te szép
aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem
ragaszkodik.”
Így a harmadik sor a hazaszeretet kifejezésének
megkoronázása lehetne. Csattanó. Nem feltétlenül van rá szükség, az első két
sor minden lényegeset elmond.
Élek a gyanúperrel, hogy ez eredetileg is ilyen lett volna:
„te szép
aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem
ragaszkodik.”
A Költő szünetet tartott, átolvasta, közben támadt benne a
bolondos gondolat, hogy az ikes „ragaszkodik” végződésére rímel Ady
nevének többes száma.
A Költő eljátszadozott a gondolattal. Rendes esetben nyilván
el is vetette volna.
Csakhogy…
A kanonizált lírában az ő legfontosabb védjegye a
„szójáték”, meg a „humor” örökös jelenléte a lírában.
Nosza:
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Sikerült hát kellőképpen eltorzítani a gondolatot – és a
vers legjobb részét is.
Miért van szüksége egy évtizedek óta elismert Költőnek ilyen
gügye szó-játszadozásra?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Nincs rá szüksége. Sőt!
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Akkor miért?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Miért került ez ide?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Nincs szíve mellőzni a hirtelen támadt ötletet, és ezzel
aztán rögtön holmi csapszéki bökvers-faragó vetélkedő nívójára zülleszti a
versét.
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Miért?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Mi keresnivalója van ennek a versben?
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Tehertétel a Műben. Kár érte. Nem szabadott volna beletenni,
ha pedig bekerült, az első átolvasásnál könyörtelenül ki kellett volna húzni.
Ne feledjük, ez nemcsak a Költő felelőssége. Nem akadt egy
szerkesztő, aki piros tollal áthúzta volna ezt az idétlenséget, aztán odaáll
Parti Nagy elé, és azt mondja:
-
Lajos bátyám, ez itt nagyon rossz, agyonveri a
versedet, kérlek, engedd meg, hogy kihúzzam! Csak ezt a nyamvadt másfél sort
hadd húzzam ki!
A jelek szerint nem akadt ilyen. A másfél sor most is ott
díszeleg a vers közepén.
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Sőt. A kóros önbizalomhiánnyal, vagy közönséges nyelvcsapási
kényszerrel bajlódó Méltatók nem győztek visítva hallelujázni és tapsikolni,
hogy már megint micsoda „bravúros ötlet” van ebben a bűn rossz másfél sorban…
Sőt. Parti Nagy költészetéből éppen a disszonáns
mozzanatokat éri a legtöbb dicséret. A végén kénytelen leszek emiatt a szerzők
nevének említése nélkül némi szemlét tartani a legkarakteresebb
farkcsóválásokból.
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
Ilyen közegben a legépebb ízlés is ficamodik előbb vagy
utóbb. Az „irodalmi” talpnyalás közepette „megnemesedik” a blődli.
Az ilyen is:
„tehozzád mindenem
ragasz
kodik s adyk.”
kodik s adyk.”
De mégis…
Hol az alkotói fegyelem? A költői felelősség?
Folytatása következik.
