Csikorog az alkonyat

Csikorog az alkonyat
Fagy morog az égre,
A közelgő hosszú vén tél
Küldte követségbe.
—–
Köd emeli jogarát,
Hajnal szürke bátyja,
Haloványan fénylik a Hold
Ezüstös kabátja.
——-
Elterül az éjszaka,
Mint kivénhedt sellő;
Sereget gyűjt alattomban
Holnapra a felhő.
——
Csikorog az alkonyat,
Múlt és jelen válnak;
Most adják át a világot
Jövőnek, halálnak.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 22.

Nem árulom el, ki mondta. Évtizedek óta halott.
——
Szóval, valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy köztiszteletben álló író kezébe került egy ifjú titán posztmodern verseskötete.
Az író olvassa, olvassa…
Elhúzza a száját…
Hümmög, nem tudni, elismerően-e, vagy vészjóslóan.
- Hogy’ tetszik? – kérdik tőle.
- A költő lehet hormonzavaros – dörmögi. – Ezt elfogadom. De: nem lehet képzavaros!

A szürke öltönyös Végzet

Közöttünk bolyong a Végzet,
Számol tőkét, kamatot,
S a név-értékű enyészet
Tudja: kaszálhat, nagyot.
——-
Profán öltöny-glóriában
Képernyő-kapuba áll;
S a kényszeres halál-ködben
Szabadságról prédikál.
——–
Megszabja, min kell nevetni,
Miért kell vért ontani;
Mely szavunkat kell elvetni,
Mit nem szabad mondani.
——-
Szűkül hajdan tágas világ,
Hit helyett lesz hitele,
Végzet-rendelte szabadság
Húz a sivár semmibe.
——-
Kozmopolita igézet
Lencsetálja a világ;
S a globális luxusvégzet
Minden kontúrt körberág.
——–
Pénz-mércéjű ál-szabadság
Atlantisz mellé vihet,
Ha fatornyos kicsi csodák
El nem érik az eget.
——
Eleve elrendelt kudarc,
Vagy a szabad akarat;
Vagy miénk lesz az öltönyös -
Vagy magának megmarad.

Lukács válasza

Bizony, Lukács is mondott néha jót. Sőt – nagyon jót.
Bizony, Lukács György…
A Kortársban, 1968-ban jelent meg egy interjú. Egy kérdésre válaszolta a következőt:
Lehet hazudni a népnek, sőt olyan ember is akad, aki a hazugságot szajkó módjára ismételgeti.
De olyan egy se lesz, aki a hazugságot el is hiszi.

Október végi emléktemető

Holtra szikkadt levelek
Láb alatt zörögnek,
Holt emlékek októberben
Csöndben elpihennek.
——
Időzápor zakatol
Őszi vénülésbe;
Elmossa a holt lapokat
Végső feledésbe.
—–
Régen kihűlt tegnapok
Levél-teste mállik,
Előbb-utóbb a jelen is
Holt tegnappá válik.

Sír az őszi szél

Sír az őszi szél,
Hull a falevél,
A Szegénység országában
Közeleg a Tél.
—–
Szűkös panel-ól,
Végzet zakatol;
Drótozott, fáradt fülekbe
Hitvány zene szól.
——-
Szél hitet sodor,
Mindent lep a por;
Szakad lélek-csatornákon
Remény kóborol.

Szőke nő zűrben az űrben - 189.

SZÁZNYOLCVANKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips a fejét rázta.
-         Agyrém, Karen – mondta kissé csalódottan.
-         Talán agyrém, de valóság – vágta rá váratlanul Helmut Schellenberg.
Még a szőke nő is meglepetten nézett rá.
-         Máshol ugyanis nem lehet.
Karen bólintott. Valóban nem lehet másutt. Kizárólag ott.
-         Lehetetlen – makacskodott Ed Philips. – A válaszfalak általában tömörek.
-         Nem hinném! – vitatta Helmut. – Tele vannak mindenféle vezetékekkel.
-         Egy vezeték helyén aligha bujkálhat ember.
-         Talán van nagyobb is.
-         És ha van? honnan jut élelemhez és levegőhöz?
-         Ne mondd, hogy ezt nem lehet megoldani.
-         Őrültség, Helmut!
-         Én meg azt mondom, foglalkoznunk kell vele.
Karen nem habozott:
-         Admirális a hajónak! Kérek térképet a csatahajó válaszfalairól. Kérem külön jelölni az üreges részeket. Arra vagyok kíváncsi, rejtőzködhet-e odabent ember.
Gyors választ kapott. Szinte azonnal megjelent a panorámaképernyőn a Rodney válaszfalainak bonyolult térképrajza. Számos üreg volt, de gyakorlatilag mindenütt annyira jelentéktelen méretűek, hogy azokban ember nem mozoghatott.
Mindhárman üres tekintettel bámulták. Karen látta, hogy a két férfi tanácstalanul fixírozza egymást. Ezek még a végén képesek lesznek egymásnak esni. Édes Istenem, csak ezt ne…
Mi itt a megoldás? Egyáltalán lehetséges-e valamilyen megoldás?
Elgondolkodott.
-         Valahol mégiscsak lennie kell valamilyen üregnek – Helmut kitartott, bár maga se hitte, amit mondott. – Talán, ha szektoronként figyelmesen végignézzük…
-         Ember, az napokba telne! – rivallt rá Ed Philips.
Karen gondolkodott. Robert egyszer mondott valamit. Aztán egy éve valami professzor kísérője volt, az is karattyolt sokat, és azt képzelte, hogy a csinos szőke hivatásos barátnő semmit sem ért a szóözönből. Karen azonban néhány dolgot annyira furcsának érzett, hogy utánajárt. Felét sem értette annak, amit megtudott, de mindent elraktározott az agya valamelyik sarkában.
„Hajó az admirálisnak! A csatahajó válaszfalaiban sehol sem található akkora üreg, amelyben egy ember elférhetne.”

Úgy hangzott, mint valami ítélet. Helmut lehorgasztotta a fejét.
A szőke nő azonban már egészen másra gondolt.
-         Admirális a hajónak! áttekintést kérek azon helyekről, ahol a csatahajó válaszfalai tömörebbek az átlagnál.
 A két férfi döbbenten meredt rá.
Folytatása következik.