Testvérek

IV. (Szép) Fülöp francia király megnyerő külseje ellenére céltudatos és kegyetlen ember volt. Elfogatta a pápát, elpusztította a templomos lovagrendet, halála után a fiai sorra trónra kerültek, de mind meghalt utód nélkül, ami hamarosan elvezetett az angolokkal vívott százéves háborúhoz, amelynek első felében nem termett babér a francia fegyverek számára…
Szép Fülöp ellentmondásos uralkodó volt.
Egyszer vén koldus nyújtotta felé a karját.
- Könyörülj rajtam, felség!
A király éppen jókedvében volt, zsebébe nyúlt, és elővett néhány ezüstpénz. A kísérői megrökönyödtek. Adakozni fog a fukarnak ismert uralkodó? Ki ez a koldus?
A koldus is érezte, hogy nyert ügye van, mohó kifejezés jelent meg az arcán. Talán még sohasem volt ilyen szerencséje, nem is tudott vele mit kezdeni. Azonnal elrontotta:
- Adakozz, felség, hiszen testvérek vagyunk!
A király keze megállt a levegőben.
- Testvérek?
A koldus talán sohasem értette meg, milyen bolondságot művelt. A királyok rettegnek a trónkövetelőktől, koronával a fejen nehéz szeretni a testvért.
- Igen, felség, testvérek! Testvérek Krisztusban!
- Vagy úgy – felelte a király, és gúnyos arccal mérte végig az önérzetes koldust.
Visszatette a zsebébe az ezüstöket, és a legkisebb értékű rézérméből vett elő egyet.
- Nesze! – vetette oda. – Ha minden testvéredtől kapsz egy ilyet, gazdagabb leszel nálam!

Halvány fényű őszi csillag

Halvány fényű őszi csillag
Pislákol fent szüntelen;
S jól tudja, hogy lent a Földön
Csak a munka bűntelen.
——–
Elterül lomhán a Múlt,
Mint ütött-kopott csobolyó,
Vágyakozva néz vissza rá
A szomjas, vén Földgolyó.
—–
Fogyatékos emberiség
Sose talál jó utat;
Nem boldogság, harmónia,
Csupán pénz után kutat.
—-
Halvány fényű őszi csillag;
Fényes a Hold és kerek -
Hatalmasabb ám az Élet,
Mint akárhány fergeteg.
—–
Amit nagynak, erősnek vél
Kapzsiság és hatalom;
Az nem egyéb játékszernél,
Rongy, lom, bágyadt unalom.
—–
A piac-profit vallásnak
Pénz a bálvány-istene;
Többet imádkoznak hozzá,
Mint amennyit illene.
—–
Halvány fényű őszi csillag,
Most van Ítéletidő;
Eldől: halva születik-e,
Vagy elvetél a Jövő.
——
Múltunkban, a lábunk alatt
Egész holt-galéria;
Fejfájuk a szájhagyomány,
Meg a mitológia.
——
Ha beléjük lehelhetnénk
Csak egy percre Életet;
Kiröhöghetnénk az egész
Pénz-elméjű végzetet.
—–
Halvány fényű őszi csillag,
Csak pislákolj szüntelen;
Maradjon a hit, az erkölcs
És a munka – bűntelen.

Őszi dal

Őszi lombok susogása
Még nyarat idéz;
A világ jövő rejtelmek
Homályába néz.
——
Őszi fa tövében fonnyad
Őszi szalmaszál;
Őszi lombok árnyékában
Pihen a halál.
—–
Őszi szellő hegedűje
Őszi keserű;
Elveszíti önbizalmát
Ősszel a derű.
—-
Őszi sárba hullanak
Az őszi levelek;
Őszi ködben őszi végzet
Halkan tekereg.
——
Őszi bú helyett arcunkon
Őszi fegyelem;
Talán nem más a világ,
Mint abszurd sejtelem.

Szőke nő zűrben az űrben - 185.

SZÁZNYOLCVANÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

„Hajó az admirálisnak! Javasolhatnám addig a térugrás elhalasztását?”
-         Admirális a hajónak! Természetesen! Úgy gondolom, addig pihenőre térek – a két férfira nézett. Sütött róluk a fáradtság, különösen Ed Philips elkínzott tekintetéből. – A tisztjeimmel együtt.
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális! A tisztek számára a tiszti körletben akad hálóhely, az ön számára pedig azonnal előkészítem az admirális lakosztályát.”
 Karen meglepetten nézett fel.
-         Admirális a hajónak! Admirális lakosztálya? Van olyan?
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana admirális. Minden luxusigényt kielégítő lakosztály, de csak akkor szabad megnyitni, ha admirális tartózkodik a hajón. A rendelkezésére áll.”
 Karen hálásan bólintott. Abban a flancos lakosztályban legalább most alaposan kipiheni magát.
Túlságosan sok meglepetés érte, megint pihenni kell, de nagyot.
Látta Ed Philips arcát, belenézett a férfi sóvár tekintetébe, és határozottan megrázta a fejét.
-         Nem!
Látta a csalódást. Nem érdekelte. Nem is olyan régen testestül-lelkestül készen állt arra, hogy a férfié legyen. Annak azonban vége. Mindörökre vége. Soha többé nem tud úgy nézni Ed Philipsre, mint férfira.
Ed Philips azonban határozatlanul tipródott, mire a szőke nő még rá is szólt:
-         Indulj pihenni! – Helmutra nézett. – Te is!
Az ifjabb Schellenbergnek nem kellett kétszer mondani, Ed Philips viszont még mindig várt valamire.
-         Ez parancs, Ed!
A férfi elkotródott.
Karen egy csöpp szánalmat sem érzett iránta. Jószerivel még utána sem nézett. Pokolian fáradt volt, igyekezett kikapcsolni a tudatát.
Amikor az admirális lakosztályát megszemlélte, nem tudta megtagadni csodálatát és elismerését az ismeretlen kínai tervező iránt. A lakosztály a legelőkelőbb szállodák fejedelmi kategóriájával vetekedett.
A szőke nő most kiélvezte a kényelmet, de alaposan. Kényelmesen elnyújtózott a márvány fürdőkád habos és illatos vízében, aztán hatalmasat aludt a királynőnek való, hatalmas ágyban.
Ébredés után lakomának beillő reggeli várta a lakosztály étkezőjében. Válogatott ínyencfalatok. A kaviár csak egy volt a sok közül. Biztos volt benne, hogy a két férfi aligha kap ilyen ragyogó reggelit, de most nem is bánta.
Maga is meglepődött saját farkasétvágyán. Az utolsó falatig megevett mindent.
Reggeli után kényelmesen elnyúlt a karosszékben. Vajon a férfiak felkeltek már? Egyáltalán nem volt még kedve visszamenni a vezérlőbe.
Lehet innen hívni a hajót? Hát persze, hogy lehet, lefekvés előtt is beszélt vele.
-         Admirális a hajónak! Megtörtént a robotkatonák besorozása?
Azonnal megkapta a választ:
„Hajó az admirálisnak! A feladat végrehajtva.”
 Valami még lógott a levegőben. Karen kivárt.
„Hajó az admirálisnak. Nagyon fontos jelentenivalóm van, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”
 Karen megköszörülte a torkát, és a tőle telhető leghivatalosabb tónusban felelt:
-         Admirális a hajónak. Hallgatom a jelentést.
„Hajó az admirálisnak. Megtaláltuk a hibernáltak ébredésére vonatkozó instrukció forrását.”
 Karen megdöbbent.
-         Admirális a hajónak. Az instrukció forrását? Ezek szerint valaki most programozta az ébredésüket?
„Hajó az admirálisnak. Igen, admirális, ez a helyzet. Valaki utasítást adott a gépezetnek, hogy ébressze fel a hibernáltakat, ugyanakkor pedig elrendelte a kivégzésüket.
 A szőke nő összerándult.
-         Admirális a hajónak. Ezek nem előre programozott menetrend szerint történt?
„Hajó az admirálisnak. Nem. Az utasítás valahonnan a csatahajó belsejéből érkezett.”
 Folytatása következik.

Szerelem és líra - XLIV.

Negyvennegyedik rész

Ha a szerelem lényegét vizsgálom, ideje összegereblyéznem mindazt, amit eddig tudhatunk róla.
Amikor idáig jutunk, meglepődve konstatáljuk, hogy a szerelemnek – hagyományos értelemben véve – nincs szakirodalma. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem is írtak róla semmi fontosat. A későbbiekben – például Platón vagy Ficino nézeteit taglalva – megállapíthatjuk majd, hogy az emberi gondolkodás legjobbjai már régtől fogva tisztában vannak a szerelem egyetemes jellegével. A sommás megjegyzés csupán azt állapítja meg, milyen keveset tud a szerelemről az emberi kultúra azon intézménye, amit tudománynak nevezünk.
Meglepő a nevetséges kisszerűség, amivel a tudomány a szerelem jelenségét kezeli. A korábban dogmatikusan biblikus, manapság meg ugyanannyira dogmatikusan materialista tudomány láthatóan képtelen közelebb hatolni a szerelem lényegéhez. Ez igazából első körben a tudományos módszertan, mélyebbre tekintve meg a tudomány cél-és értékrendszerének súlyos kritikája.
A derék kartéziánus módszertan gyalogjáró elvei más téren is hajlamosak a részletek részletein rágódni, és figyelmen kívül hagyni a lényeget. Csak másutt a dolog nem mindig ennyire szembeötlő. Erre egyrészt a mindenkori ügyeletes teóriák uralma, másrészt eredendő fogyatékosságai kényszerítik a tudományt. Ezek közül néhányat már fentebb említettem. A belőlük fakadó kényszerűség „természetesen” vezet olyan ostoba következtetésekhez, mint amit korábban már idéztem: a nagy tekintélyű szociológus szerint a „modern szerelem” a rokokó arisztokraták szexuális kalandjaiból származik. Ha tovább akarnánk vinni a derék filiszter gondolatmenetét, olyan nevetséges kinyilatkoztatásokat kellene tennünk, hogy a jelek szerint Casanova emlékiratai többet árulnak el a szerelem lényegéről, mint a Rómeó és Júlia. A hasonló blőd állítások a tudományos logika alapján „tisztán” levezethetőek; a módszertan többi pontjának is eleget tennénk, eleget idézhetnénk tudományos szaktekintélyek értekezéseiből. Pontosan úgy járnánk el, ahogy a tudomány szokott, amikor a tudós bizonytalan: tizenegy ostoba állításból összetákolhatnánk egy tizenkettediket. Tőlünk meg mások idézhetnének; így hízna és puffadna tovább a tiszteletre méltó tudományos közmegegyezés…
Csak a szerelemről nem tudnánk meg semmit.
Azok az „eredmények” pedig, amelyek a szerelemre hivatkozva állatkísérletekre hivatkoznak, egyszerűen szánalmasak.
Itt jegyezném meg: nem áll szándékomben az állatok „alacsonyrendűségének” viktoriánus álláspontja felé kormányozni ezt a tanulmányt, ezért gyorsan megjegyzem: akkor sem tudnának meg semmit a szerelemről, ha a nevezett kísérleteket emberen ismételnék meg.
A szerelem lényegét hiába keressük a tudomány eredményei között.
Ennek azonban nem csupán a tudományos módszertan kicsinyessége az oka. Vannak itt alapvető dimenzió-problémák is; a tudomány – azaz a szaktudományok összessége – nem tud, és nem akar bizonyos dimenziókba behatolni eszközeinek és módszereinek elégtelensége, céljainak tisztázatlansága és alapvető óvatossága miatt. Utóbbit talán gyávaságnak is nevezhetjük.
A célok tisztázatlansága azonban egy sokkal súlyosabb problémát is jelez: ez pedig tudomány és etika mélyen rejtőző konfliktusa.
 A tudomány emberellenes – azaz etikátlan – „eredményeit” nemcsak az atombomba fémjelzi. Egyre kevésbé téveszt meg bennünket a tudományos kongresszusok szertartásossága. Az ott százával összegyűlt öregurak jól neveltek, igen képzettek, sok nyelven beszélnek, roskadnak a díjaktól és elismerésektől; de csillogó intellektusuk gyakran olyasféle alkotásokban merül ki, amelyek veszélyeztetik más emberek életét, jólétét, egészségét, békéjét és biztonságát. Ezek a konferenciák hasonlatosak régi bíróságokhoz; ahol a bírák kényesek voltak tanultságukra és jólneveltségükre – és választékos udvariasság kíséretében ítélték borzalmas csonkításra és kínhalálra embertársaikat.
A „tudományos haladás” olyan problémákat halmozott fel a Földön, amelyek fenyegető következményeivel képtelen megbirkózni.
Nemcsak a természettudományok etikai megalapozottsága kérdéses, a társadalomtudományokban semmivel sem jobb a helyzet. Legfeljebb itt nehezebben megfogható az erkölcsi probléma, mert ezek nem állítanak elő, és nem találnak fel olyan eszközöket, amelyek kézzelfogható valóságukban emberellenesek; de ez itt megfogalmazott elvek és axiómák gyakran nem kevésbé kártékonyak. Akad olyan tudományág, amelynek már a legalapvetőbb kiindulópontja is teljesen erkölcstelen.
Hogyan is tudhatna bármit a tudomány a szerelemről, ha etikai fogyatékosságai vannak?
A tudomány gyökeres etikai forradalma lassan időszerűvé válik, nélküle semmi esélye sincs a szerelem lényegének feltárására. A tudomány gyökeres etikai forradalma azonban nem csak a tudomány terén érezteti majd a hatását; alapjaiban változtatja meg az egész földi életet. Gyanítom, ilyen forradalom nélkül az emberi civilizáció sem tud előbbre jutni.
De nem szabad elfelejtenünk: a tudomány egy esetleges gyökeres etikai forradalom következtében sem fog soha annyit tudni a szerelem lényegéről, mint a jó szerelmi líra.
 Folytatása következik.

A néhai Szólón

Akkoriban Athén
Vésznek nézett elé;
Hitel-hínár húzta
A pusztulás felé…
——
A néhai Szólón
Csendben lépegetett,
Elindult legyőzni
A buta végzetet.
——
Forrt, s tombolt a város,
Akár a zuhatag;
Kardokat kovácsolt
Javában a Harag.
——-
Már fenekedett
A város söpredéke,
Szólón khitónjába
Menekült a Béke.
——
Akropolisz fölött
Vad madarak szálltak;
Szólón állt elé
A haragnak, vitának.
—–
Felhőkbe gyűlt pedig
Viszály véres hava,
Mégis eloszlatta
A Költészet szava.
—-
Adós-hitelező
Háborúja helyett
Adott a városnak
Szép évtizedeket.
—–
Az utcákat gyilkos
Indulat nem rója;
Mert Költő lett Athén
Új törvényhozója.
——
Gazdag is, szegény is
Megértette végre,
Mit jelent a gazdag,
S szegény tisztessége.
——
“Szegény sorban élni
Ártatlan tisztesség;
Gazdagnak lenni meg
Fényes felelősség.”
——
A néhai Szólón
Nem hadat vezetett;
De életet hozott
Hősi halál helyett.
—–
Athén városának
Olyan törvényt adott,
Profit és osztályharc
Messze takarodott.
—–
“Amint holnap a Nap
Felragyog az égre,
Athénban az összes
Adósságnak vége!”
—–
Lerázta Athén
A halálos terheket,
Gazdagra, szegényre
Szebb jövő jöhetett.
—–
Athén a válságot
Fényesen túlélte,
Felvirágzott benne
Szabadság és Béke.
—-
Szólóntól tanulta
Számos emberöltő,
Mire lehet képes
Az igazi Költő.
——
A Költészet nem dísz,
Hanem a Szép Vágya;
A néhai Szólónt
Athéné megáldja.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 18.

Számomra Falstaff figurája magától értetődő cáfolata számos rossz tézisnek.
A világ drámairodalmának egyik legsikeresebb komikus karaktere öntörvényű és a saját világában létezik. Elsősorban a IV. Henrik közegében. A bohózat, A windsori víg nők világában harsányabb, titoktalanabb, de még mindig Falstaff.
Nem úgy modern rendezők modern “olvasataiban”. Ott már csak erőltetett, halovány és szikkadt árnyéka saját eredeti, vérbő önmagának. Sok rossz darabot láttam ebben a témában, a legtöbbet Shakespeare darabjaiból kontaminálták-tákolták-ügyetlenkedték össze kontár rendezők és dramaturgok, rossz volt nézni.
Az ilyesféle “olvasatok” lényegében darab-utánzatok a maguk legtöbbször allegorikus vagy ötlet-dramaturgikus hozzátoldásaival olyan ballasztot képesek tenni Sir John Falstaff hátára is, amit még a pohos lovag se bír. Darab és előadás egyformán szörnyszülött; haloványan közvetíti a néző felé a “zseniálisan” buta rendezői prédikációt. Ha Falstaff figuráját viszonylag gyengébb színész alakította, jókedvűen elripacskodott, ha nem, szenvedett, próbált eleget tenni az abszurd instrukcióknak.
Ezeknél Falstaff mérhetetlenül több, gazdagabb, meg is él – ha élni hagyják.
A szöveg legtöbbször: idétlen egyveleg. Veretes sorok és gügye mai beszólások zagyva keveréke, az eredeti darab úgy húzva-nyúzva-nyirbálva-herélve, hogy az édesanyja se ismerne rá.
A “rendezői olvasatok” természetrajza nem annyira bonyolult, mint gondolnánk.
Ezeket nagyjából három típusba sorolhatjuk, általában az első kettőből hiányzik a belső harmónia. A harmadikból nem, de annak meg kevés köze van a műhöz:

1. Ötlet-dramaturgikus elemek betolakodása az előadásba

• Extrém tárgyak, jelmezek, mozgások, játékfelfogások dominálnak az előadásban, az anakronisztikus vagy kaotikus képi világ nemcsak a befogadást nehezíti, vagy akadályozza meg, a mű világát is szilánkokra zúzza. Az eredeti tendenciákkal gyakran ellentétes üzenete van. a végeredmény például valamiféle bajuszos Shakespeare.
• Néhány tárgyi motívumot nagy hangsúllyal ellátva erőszakolnak az előadásba. Ezeknek általában közönséges és allegorikus mondanivalójuk van. Nem az a probléma, hogy „értjük vagy nem értjük” ezeket, hanem az, hogy a dráma egész szövetéhez képest üres allegorizálással, szánalmas aktualizáló igyekezetükkel megbontják az egységet, a jelentéstartalmat nem bővítik, hanem szűkítik.
• A mű valamely részének ötletszerű, nehezen indokolható felborítása, hevenyészett átértelmezése.
• Külsőségekben kimerülő ál-modernizálás.
• Aktuális politikai szlogenek betolakodása az előadásba.

2. a mű szövegének csonkítása vagy illetéktelen kiegészítése

• A rendező eszköztára gyakorlatilag végtelen, mégis lábra kapott az a nyegle divat – különösen nálunk – hogy társszerző szeretne lenni. Az indokolt húzás mindig erősít egy darabot, de Shakespeare esetében erre vigyázni kell(ene). Mindenkinek érdemes (volna) megszívlelni az egyik legtapasztaltabb magyar dramaturg és Shakespeare-szakértő, Mészöly Dezső szavait, aki tanulmányaiban számos példát hozott a dilettáns húzásokra. Az ilyesmi a valódi rendezői eszköztár szánalmas pótléka.

3. A ritmus és a hangsúlyok eltorzítása

 Az összes illetéktelen beavatkozás közül ez a legintelligensebb és a legnehezebben megfogható. Erre csak valóban tehetséges, mesterségük minden csínját-bínját, valamint a színpadot kiválóan ismerő rendezők, színházi emberek képesek.

• A színpadi hangsúlyok egyfajta „átértelmezése”. Hangsúlyos helyekre olyan momentumok kerülnek, amelyek nem tartoznak a darab cselekményének előre vivő elemei közé. Ezzel szemben például a Rómeó és Júlia erkély-jelenete hangsúlytalan pozícióba kerül. Ha a színpadi térrel folytatott játékot a tempó is erősíti, az előadás merőben másról szól, mint a mű.
• Pusztán a tempó is előidézhet az előzőhöz hasonló, de annál megfoghatatlanabb szituációt.
• Az interakció, a hangsúlyok és a térhasználat együtt is képes tökéletesen „átértelmezni” bármilyen szöveget, még akkor is, ha egyáltalán nem csonkítanak rajta. Ez a rendezői státusszal való visszaélés.

A fentebb jelzett esetekben nyilvánvalóan nem valósul meg a katarzis, sem pedig a színjáték célja, a színházi élményközösség.
Mind-mind azzal a céllal, hogy megfossza a nézőt a színházi élménytől.
Ez persze valahol Brechttől jön…
Nem kedvelem a brechti dramaturgiát. Az általa inspirált szövegkezelést még kevésbé. Szenvedtem már végig olyan próbafolyamatot, ahol hosszan csócsálgatta ki-ki a szöveget, míg bűnbánóan vissza nem tért az eredetihez. Visszaélés egymás türelmével.
A brechti felfogás “gondolkodjon a néző” tétele irdatlan ostobaság. A néző egész szívével-lelkével vesz részt a színházi élményközösségben. Ha ehelyett arra kényszerítik, hogy “gondolkodjon” egy rendező-vezérelt, leegyszerűsített, elébe tárt “művészi” séma alapján, becsapjuk. Az nem színház, csak politikai vitakör, esztétikai indíttatásúnak álcázott közönséges fejtágítás, hordószónoklat, handabanda.
A katarzis több élményt ad, mélyebb. Többet is gondolkodtat. gyakran egy életen keresztül.
Szóval Falstaff.
Számomra élő cáfolata némely nyugatosok azon véleményének, hogy “Shakespeare csak olvasva jó”. Frászt. Ez csak a sznobizmus megideologizálása.
Olvasva Falstaff jeleneteit – semmi különös. Hogy életre keljen, valakinek bele kell bújnia a pohos lovag bőrébe, életet kell belé vinnie.
Moliere írja az alábbiakat a Szerelem, mint orvos című vígjátékának előszavában: “Tudjuk mind: a vígjátékok arra valók, hogy színre kerüljenek. Ennek a vígjátéknak az olvasását meg éppen csak azoknak merem tanácsolni, akiknek szemük van rá, hogy lássák olvasás közben is az egész játékot.”
Moliere tehát nem igényli a fogadatlan prókátorok szolgálatait: a dráma puszta olvasását nemcsak hogy nem tartja a befogadás megfelelő formájának, nem is tanácsolja. Moliere azonban nemcsak drámaíró volt, hanem kiváló színész és rendező is, aki a dráma és a színjáték világát minden oldalról nagyszerűen ismerte. Az volt a véleménye, hogy a dráma a benne foglalt művészi igazság teljességét nem önmagában, hanem az előadás keretében, a színjátékban fejti ki.
Nem vitatjuk, hogy a jó dráma jó olvasmány is lehet, de csak másodsorban. A drámai szöveg tanulmányozása azt mutatja, hogy a mű felépítésében a szerző eleve a színpadi megformálást, az előadást tartja elsődlegesnek. A dráma elsődleges rendeltetése a színpad.
Szóval Falstaff…
Nem is könnyű megfogni a figurát.
Számomra egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a színész művészete – alkotó művészet.
A jelenleg forgalomban lévő tankönyvek egy része még mindig a “reprodukáló művészet” nevetséges címkéjét aggatja rá, ami abszurd, hiszen “reprodukáló művészet” csak akkor létezhetne, ha minden színdarabnak – sőt zeneműnek stb. lenne egy egyedül autentikus, ideális előadása. Ilyen azonban nincs, nem is lehetséges.
Miben rejlik a színházi műalkotás lényege? Mit tehetnek hozzá a színjáték alkotói a kész drámai szöveghez? A drámai szöveg önkényes eltorzítása nem alkotó tevékenység. Nem alkotó tevékenység anakronisztikus elemek önkényes alkalmazása sem a régi drámák előadása során. Nem alkotó tevékenység terméke a frakkos vagy motorosruhás Hamlet, az úszónadrágos Machbeth, a sztriptízt játszó Ophelia, a szmokingos Julius Caesar, a pincérkötényes Antigóné, a tangabugyis Gertrúd, vagy a mikrofonnal handabandázó Bánk bán. Ezek az önkényességek éppen olyan olcsók, mint amennyire feleslegesek.
Szóval Falstaff….
Kimeríthetetlen figura. Sokkal modernebb, mint gondolnánk…
A gonosz nevetséges, a nevetségesség olyan alaptulajdonsága, amit cáfolni igyekszik ugyan, de mélyen kiszolgáltatott tőle, és ezen státuszában elveszíti gyűlöletességét. Nem ellenség többé…
Lehet-e ennél aktuálisabb művészi üzenet egy olyan korban, ami igazi közösséget, kis és nagy közösséget, később pedig valódi és emberléptékű globalizációt igényel?
Éljen Falstaff!
Szeretném a színpadon látni.
Eredeti, hamisítatlan mivoltában.