Fürge Idő
Végtelenből
Csepereg,
Csikorognak vékony bádog ereszek
És hitelek.
——–
Lucskos jövő jelen sárba
Szürke égből
Szemereg;
Közben meg az Élet lassan
Évről évre
Lepereg.
———-
Évszázadnyi felhőfalka
Fenti Ködben
Feldereng;
Sírásába néha-néha
Az öreg Föld
Belereng.
——-
Gyűlik a vén Idő cseppje,
Remeg, mint a kocsonya,
Jelen s Jövő határánál
Égig ér
A pocsolya.
——–
Hull a csepp fiatalságra,
S az ifjúság
Megfakul,
Remények szent villanása
Őszi bozótba szorul.
——-
Szivárgó Múlt, hulló Jövő,
Pocsolyába gyűlt Jelen;
Minden eső felületes
És közömbös
Végtelen.
——–
Hulló Idő nedves cseppje
Mindenüvé behatol,
Nincs ellene menedékház,
Erdei kunyhó
Sehol.
——–
Idő-esőben az Élet
Láthatatlan cérnaszál,
Ha elszakad,
Számunkra az Idő-eső is eláll.
——
De amíg kitart a cérna,
S hull az Idő szerteszét,
Úgysem fogjuk elengedni
Soha
Kedvesünk
Kezét.
——-
Mert elmoshat pénzt, kalandot
Vagyonokat,
Tárgyakat;
De nem áztat el Szerelmet,
Hitet,
Csókot,
Vágyakat.
——-
Hull az Idő,
Alámosva
Világokat, falakat,
De ami igazán fontos,
Igaz,
Szép,
Az megmarad.
2011. január 15., szombat
2011. január 14., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XCII.
KILENCVENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Villámgyorsan megperdült. Senki se volt ott.
Ennek véget kell vetnie, mert az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot.
- Kapitány a hajónak! Riadókészültséget rendelek el! Állj készen esetleges, meglepetésszerűen és nem a bejáraton keresztül érkező ismeretlen fegyveresek azonnali ártalmatlanná tételére!
„Hajó a kapitánynak! A készültséget már elrendeltem az állandó készenléti parancs alapján. Az állandó készenléti parancs egy példánya a kapitány mappájában is megtalálható. Az állandó készenléti parancs rendkívüli, különleges veszélyek esetére rendelkezik, az ilyenek felbukkanása eseténhaladéktalanul életbe kell léptetni a készültségnek a veszély elhárítására elméletileg legalkalmasabb változatát.”
Karen fellélegzett. Csöppet sem zavarta, hogy a hajó lényegében megkerülte őt. Vajon miféle készenlétet léptetett életbe, és mire elég az?
„Hajó a kapitánynak! Kérek engedélyt igénybevenni a Tudományos Könyvtárat!”
A szőke nő nagyot nézett:
- A Tudományos Könyvtárat?
„Hajó a kapitánynak! A Tudományos Könyvtár háború esetén, végszükségben, vagy jelentős, súlyos következményekkel fenyegető veszély elhárítása érdekében vehető igénybe. Állandóan újratöltik, és tartalmazza mindazon tényeket, adatokat és ismereteket, amelyeknek a kínai tudomány egyáltalán a birtokába jutott. Jelenleg pontosan azon a szinten áll, ahol a kínai tudomány tartott az elindulásunk pillanatában. Kérek engedélyt igénybe venni.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt a fájl adatait, valamint a rajta végzett vizsgálatok teljes dokumentációját a Tudományos Könyvtárba továbbítani. A szabályzat értelmében a fájl eddig nem ismert új információk egész sorát tartalmazza. A cirkálónak a szabályzat értelmében haladéktalanul továbbítania kell minden ilyen adatot a Tudományos Könyvtrá számára, de a továbbításhoz minden esetben a kapitány engedélyére van szükség.”
Karen nem habozott. Megtudják a kínaiak mindazt, amit a térmanipulátorról tudni lehet. Na és?
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
„Hajó a kapitánynak. Az adatokat továbbítottam.”
Rendben van, gondolta Karen, de jobb lenne, ha én is többet tudnék arról a nyavalyás fájlról.
- Kapitány a hajónak. Részletes jelentést kérek a fájl vizsgálatáról!
„Hajó a kapitánynak. A fájl alaposan feltételezhetően lehetővé teszi a térben történő szabad mozgást. Működésének alapelvei ma még zömmel ismeretlenek. Sürgős intézkedésre van szükség, mert bárki azon személyek közül, akik már tartózkodtak a könnyűcirkáló fedélzetén, gyakorlatilag bármikor megjelenhet a hajón most is.”
Karen súlyosan bólintott. Éppen ez a probléma.
- Kapitány a hajónak. Miféle intézkedést tehetünk ez ellen?
„Hajó a kapitánynak. A védelem magából a fájlból nyerhető. A számontartja, hogyha védekezni akartak ellene. Az eddigi védekezési kísérletek közül mindössze egyet minősített sikeresnek.
Karen felfigyelt.
- Mi az?
„Hajó a kapitánynak. Ismeretlen személy képes bizonyos helyeket olyan módon védelmezni, hogy az oda érkező nemkívánatos személyeket automatikusan egy másik térbeli pontra irányítja át. Ez a térbeli pont helyileg egyelőre nem határozható meg, javaslom, nevezzük Átirányítási Pontnak.”
Karen meglepődött. Átirányítási Pont? Csak nem a…
- Semmit sem tudunk erről az Átirányítási Pontról?
„Hajó a kapitánynak. A vizsgálat azt mutatja, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány, hogy a közelmúltban te magad is jártál az Átirányítási Ponton.”
Karen csaknem felkiáltott. Igen. Az Átirányítási Pont nem lehet más, mint az a kedves jó, ellenszenves Köztársaság, ahol minden oda érkezőt felakasztanak.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt életbe léptetni ezt a védelmi eljárást a könnyűcirkáló egész fedélzetén.”
Mi az, hogy! Karen fellélegzett. Mégis van megoldás!
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Aztán eszébe jutott valami.
- Kapitány a hajónak. Kérlek, nyilvánítsd nemkívánatos személlyé Max Boyart, aki velem együtt szállt fel annak idején a hajóra, és aki a valósi legénység tagjának számított.
„Hajó a kapitánynak. Nemkívánatos személynek tekintek a hajó biztonsága érdekében mindenkit, aki nem a szabályzat értelmében rendeltetése szerint bejáratnak tekintendő térbeli objektumon keresztül érkezik a könnyűcirkáló fedélzetére. Kérek engedélyt ennek megfelelően eljárni.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Karen feszültsége ezzel el is szállt. Úgy érezte, már tudja, miért nem merészkedik ide Boyar. Nem szeretne visszajutni a Köztársaságba, ahonnan olyan nehezen szabadultak meg.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt a központ számára archiválni a vizsgált fájl-lal kapcsolatos beszélgetéseinket.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Mázsás súly zuhant le róla, Karen legszívesebben fütyörészett volna, mint bakfis korában. Ideje most már valóban foglalkozni a tervvel, amit korábban gondolt ki. Mivel is akarta kezdeni?
Hirtelen zajt hallott a háta mögül.
Szórakozottan megperdült.
Boyar állt ott. Meg két katona. Állig fegyverben.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Villámgyorsan megperdült. Senki se volt ott.
Ennek véget kell vetnie, mert az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot.
- Kapitány a hajónak! Riadókészültséget rendelek el! Állj készen esetleges, meglepetésszerűen és nem a bejáraton keresztül érkező ismeretlen fegyveresek azonnali ártalmatlanná tételére!
„Hajó a kapitánynak! A készültséget már elrendeltem az állandó készenléti parancs alapján. Az állandó készenléti parancs egy példánya a kapitány mappájában is megtalálható. Az állandó készenléti parancs rendkívüli, különleges veszélyek esetére rendelkezik, az ilyenek felbukkanása eseténhaladéktalanul életbe kell léptetni a készültségnek a veszély elhárítására elméletileg legalkalmasabb változatát.”
Karen fellélegzett. Csöppet sem zavarta, hogy a hajó lényegében megkerülte őt. Vajon miféle készenlétet léptetett életbe, és mire elég az?
„Hajó a kapitánynak! Kérek engedélyt igénybevenni a Tudományos Könyvtárat!”
A szőke nő nagyot nézett:
- A Tudományos Könyvtárat?
„Hajó a kapitánynak! A Tudományos Könyvtár háború esetén, végszükségben, vagy jelentős, súlyos következményekkel fenyegető veszély elhárítása érdekében vehető igénybe. Állandóan újratöltik, és tartalmazza mindazon tényeket, adatokat és ismereteket, amelyeknek a kínai tudomány egyáltalán a birtokába jutott. Jelenleg pontosan azon a szinten áll, ahol a kínai tudomány tartott az elindulásunk pillanatában. Kérek engedélyt igénybe venni.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt a fájl adatait, valamint a rajta végzett vizsgálatok teljes dokumentációját a Tudományos Könyvtárba továbbítani. A szabályzat értelmében a fájl eddig nem ismert új információk egész sorát tartalmazza. A cirkálónak a szabályzat értelmében haladéktalanul továbbítania kell minden ilyen adatot a Tudományos Könyvtrá számára, de a továbbításhoz minden esetben a kapitány engedélyére van szükség.”
Karen nem habozott. Megtudják a kínaiak mindazt, amit a térmanipulátorról tudni lehet. Na és?
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
„Hajó a kapitánynak. Az adatokat továbbítottam.”
Rendben van, gondolta Karen, de jobb lenne, ha én is többet tudnék arról a nyavalyás fájlról.
- Kapitány a hajónak. Részletes jelentést kérek a fájl vizsgálatáról!
„Hajó a kapitánynak. A fájl alaposan feltételezhetően lehetővé teszi a térben történő szabad mozgást. Működésének alapelvei ma még zömmel ismeretlenek. Sürgős intézkedésre van szükség, mert bárki azon személyek közül, akik már tartózkodtak a könnyűcirkáló fedélzetén, gyakorlatilag bármikor megjelenhet a hajón most is.”
Karen súlyosan bólintott. Éppen ez a probléma.
- Kapitány a hajónak. Miféle intézkedést tehetünk ez ellen?
„Hajó a kapitánynak. A védelem magából a fájlból nyerhető. A számontartja, hogyha védekezni akartak ellene. Az eddigi védekezési kísérletek közül mindössze egyet minősített sikeresnek.
Karen felfigyelt.
- Mi az?
„Hajó a kapitánynak. Ismeretlen személy képes bizonyos helyeket olyan módon védelmezni, hogy az oda érkező nemkívánatos személyeket automatikusan egy másik térbeli pontra irányítja át. Ez a térbeli pont helyileg egyelőre nem határozható meg, javaslom, nevezzük Átirányítási Pontnak.”
Karen meglepődött. Átirányítási Pont? Csak nem a…
- Semmit sem tudunk erről az Átirányítási Pontról?
„Hajó a kapitánynak. A vizsgálat azt mutatja, Karen Bozchana Kadlecikova kapitány, hogy a közelmúltban te magad is jártál az Átirányítási Ponton.”
Karen csaknem felkiáltott. Igen. Az Átirányítási Pont nem lehet más, mint az a kedves jó, ellenszenves Köztársaság, ahol minden oda érkezőt felakasztanak.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt életbe léptetni ezt a védelmi eljárást a könnyűcirkáló egész fedélzetén.”
Mi az, hogy! Karen fellélegzett. Mégis van megoldás!
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Aztán eszébe jutott valami.
- Kapitány a hajónak. Kérlek, nyilvánítsd nemkívánatos személlyé Max Boyart, aki velem együtt szállt fel annak idején a hajóra, és aki a valósi legénység tagjának számított.
„Hajó a kapitánynak. Nemkívánatos személynek tekintek a hajó biztonsága érdekében mindenkit, aki nem a szabályzat értelmében rendeltetése szerint bejáratnak tekintendő térbeli objektumon keresztül érkezik a könnyűcirkáló fedélzetére. Kérek engedélyt ennek megfelelően eljárni.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Karen feszültsége ezzel el is szállt. Úgy érezte, már tudja, miért nem merészkedik ide Boyar. Nem szeretne visszajutni a Köztársaságba, ahonnan olyan nehezen szabadultak meg.
„Hajó a kapitánynak. Kérek engedélyt a központ számára archiválni a vizsgált fájl-lal kapcsolatos beszélgetéseinket.”
- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.
Mázsás súly zuhant le róla, Karen legszívesebben fütyörészett volna, mint bakfis korában. Ideje most már valóban foglalkozni a tervvel, amit korábban gondolt ki. Mivel is akarta kezdeni?
Hirtelen zajt hallott a háta mögül.
Szórakozottan megperdült.
Boyar állt ott. Meg két katona. Állig fegyverben.
Folytatása következik.
2011. január 13., csütörtök
Eggenbrekker, a civilizátor
(Az Eggenbrekker névvel az önkényuralom korának többé kevésbé féllegális vagy egészen illegális szatirikus irodalmának vagyok adósa. A név több helyütt is felbukkan, gyaníthatóan egyikből vándorolt a másikba, eredete kideríthetetlen.)
Az 1850-es években az osztrák birodalom számos hirdetést tett közzé német földön; vállalkozó szellemű telepeseket kerestek a barbár magyar faj civilizálása céljából.
(Madách Imre egy ilyen hír olvastán epébe mártott tollal írt az ilyesféle civilizátorokról.)
A jóérzésű németek persze kutyába sem vették a fekete-sárga felhívásokat; ők inkább Heinrich Heine felfogását fogadták el a magyarországi helyzettel kapcsolatban.
Akadtak azonban – igaz, a vártnál sokkal kisebb számban - mindenféle kétes egzisztenciák, akik vállalkoztak a civilizátor szerepére.Ebben komoly szerepet játszottak az anyagi körülmények; a jelentkezők nemcsak adómentességet kaptak Magyarországon, hanem kivégzett, bebörtönzött és külföldre menekült hazafiak házait és földjeit is – ajándékba.
Ilyen ember volt Adolf Eggenbrekker. Odahaza nem sokra vitte, nosza, hátha Ungarn-ban több csurran-cseppen. Eléggé korlátolt fickó volt, de úgy vélte, a buta és barbár magyarokhoz képest nyugodtan tekintheti magát a bölcsesség mintaképének.
——-
Eggenbrekker és felesége nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy az őket szállító batárt dragonyosok kísérik – pedig az csak egyszerű óvintézkedés volt. Jozefin asszony arca ragyogott, tripla tokája dagadt az elragadtatástól, mint őfelsége hadihajóinak vitorlái valahol Trieszt környékén.
Valahol a Kisalföldön vetettek a magyar parasztemberek, mellettük poroszkált el a batár, meg a kísérő dragonyosok csapata.
Az egyik káplár kissé kapatos volt, nem állta meg kötekedés nélkül.
- Minek hiába vesződni ungarische páhászt! – kurjantotta el magát. – Úgyis lenni minden a miénk!
Nagy bajuszú atyafi egyenesedett fel a barázdából.
- Isten adja, hogy úgy legyen, katona uram! – kiáltotta vakmerően. – Kendert vetünk éppen!
Eggenbrekker és a neje semmit sem értettek, de kihúzták magukat. Nekik dolgozik a magyar paraszt.
——–
A Balaton déli partjának egyik városkájában telepítették le őket. Herr Eggenbrekker tüstént felelősségteljes hivatali beosztást kapott – akkora fizetéssel, amekkoráról álmodni sem mertek. Nem zavarta az idilljüket, hogy a bennszülöttek nemigen akartak szóba állni velük.
Jozefin asszony hamarosan kivonult frissen felfogadott magyar cselédjével a piacra. Utóbbi a tolmács szerepét is betöltötte. Frau Eggenbrekker fura, külhoni módi színegyvelegben pompázott, meg is bámulták a népek. Erre kihúzta magát, akár a páva.
- Wieviel kostet, kérdezd meg, a tojás?
A lány megkérdi.
- Párja két garas!
- Was? Micsoda? Túl drága! Hát a körte?
Sorra mindent végigkérdeznek, Jozefin asszony határozottan drágállja az árut.
- Hallatlan! Botrányos drágaság! Odahaza fele annyiba se került.
Az egyik fejkendős kofanéni megszólítja a cselédet:
- Mit mondott ez a paradicsommadár, lányom?
- Azt mondja, náluk odahaza fele ekkora árak vannak.
- Kérdezd meg tűle, hogy akkor mér’ nem maradtak otthun!
- Odahaza egy vasuk se volt. Sokszor elmondják egymásnak.
Jozefin asszony leereszkedően mosolyog – és egy szót se ért.
——
Esztendő múltával Herr Eggenbrekker már törte a magyart. Szenvedélye lett a Balaton. Nyár végén és ősszel gyakran kivitette magát a halászok csónakján a nyílt vízre, horgászott, vagy csak gyönyörködött a tájban.
A halászok már többször is odáig jutottak, hogy kezdték volna megkedvelni, de valahogy mindig elrontotta a dolgát a civilizátor. Végül már csak az öreg Buzsáki bácsi volt hajlandó ladikáztatni a beamtert, a többieknek tüstént dolguk támadt, vagy eltűntek valahová, ha közeledni látták.
Egy verőfényes őszi napon Eggenbrekker azt vette a fejébe, hogy Buzsáki bácsi vigye át őt a zalai oldalra. Jó pénzt ígért, az öreg ráállt.
De hosszú volt az út. Herr Eggenbrekker kezdte unni magát. Agya valami poshadni kezdő alsó rekeszéből kezdte előpiszkálni a hajdani gimnáziumi években tanultakat. Homályosan emlékezett mindenféle fogalomra.
Elvégre is: ő civilizátor. Azért van itt, hogy ezeket a vadember magyarokat kultúrára kapassa. Mivel is kezdje?
Szétnézett.
A tó szelíden fodrozódott, a barátságos őszi Nap sugarai játékosan ringatóztak a víz tükrén. Szemközt a Badacsony impozáns tömbje magasodott, köröskörül takaros falucskák tornyai. Csupa szépség.
Kezdjük talán a földrajzzal.
- Bácsi, tudsz te geográfia?
Az öreg nagyot nézett.
- Tudsz te geográfia?
- Mit tudom én, ki fia! – dörmögte Buzsáki bácsi.
- So te vesztesz el életedből schon ety Viertel.
- Egy fertály?
- So, so. Úgy van.
Hallgattak egy verset.
Eggenbrekker kedvtelve nézegette a közeledő Badacsonyt. Remek bor terem ott, mint ebben az országban oly sok helyen. Mögötte a síkon nyilván búzatáblák. Van itt kenyér bőven. Ez egy tejjel-mézzel folyó kánaán, ez az ország a felséges császár gazdagságának egyik legfőbb forrása. Hát persze, hogy nem engedhette, hogy holmi rebellisek elszakítsák tőle.
A zsebén is érzi, hogy virágzik a gazdaság.
- Bácsi, tudsz te Staatsökonomia?
Buzsáki bácsi nagy szemeket meresztett.
- Nem tudom, mi a’. – dadogta félénken. A Szűz Mária se tudja, mit akar most ez a német.
Herr Eggenbrekker jóindulatúan mosolygott. Szegény buta bennszülött.
- Te elveszt tied Leben még ein Viertel.
- Még egy fertály?
- Ja, ja.
Buzsáki bácsi ezen elgondolkodott, a beamter meg tovább mélázott. Most az eget vizsgálgatta. A Nap nem tűzött a szemébe, mert éppen vastag felhőbodrok takarták el.
A halász is észlelte a gyülekező felhőket, és ugyancsak szaporázni kezdett az evezővel.
Eggenbrekker arra gondolt, egy jó távcsővel talán átláthatna azokon a bosszantó felhőkön.
- Bácsi, tudsz te astronomia?
Buzsáki bácsi fél szemmel a felhőket kémlelte.
- Nem tudom, hogy az mi az istennyila, de megvagyok nélküle! - vetette oda.
- So te vesztesz magad Leben noch ein Viertel.
- Még egy fertály?
- Ja, natürlich.
Már akkor ott volt a vihar. Buzsáki bácsi keményen evezett, közben bosszantotta, hogy a beamter a csónak farán ül, egészen a szélén, és úgy hátrahajol, hogy csaknem kiesik.
- Tud-e úszni az úr?
Most a beamter meresztett nagy szemeket.
- Was?
Ha Eggenbrekker törte a magyart, hát Buzsáki bácsi is törte a németet. Ha kellett.
- Können Sie schwimmen? – rivallt az utasára.
- Nein! – makogta immár megszeppenten Eggenbrekker.
- Hát akkor csúsztassa le a méltóságos ülepit a ladik farárúl, lapuljon az aljára, és kapaszkodjon, mert ha kiesne, egyszerre veszítené el mind a négy fertályát az életinek!
Az 1850-es években az osztrák birodalom számos hirdetést tett közzé német földön; vállalkozó szellemű telepeseket kerestek a barbár magyar faj civilizálása céljából.
(Madách Imre egy ilyen hír olvastán epébe mártott tollal írt az ilyesféle civilizátorokról.)
A jóérzésű németek persze kutyába sem vették a fekete-sárga felhívásokat; ők inkább Heinrich Heine felfogását fogadták el a magyarországi helyzettel kapcsolatban.
Akadtak azonban – igaz, a vártnál sokkal kisebb számban - mindenféle kétes egzisztenciák, akik vállalkoztak a civilizátor szerepére.Ebben komoly szerepet játszottak az anyagi körülmények; a jelentkezők nemcsak adómentességet kaptak Magyarországon, hanem kivégzett, bebörtönzött és külföldre menekült hazafiak házait és földjeit is – ajándékba.
Ilyen ember volt Adolf Eggenbrekker. Odahaza nem sokra vitte, nosza, hátha Ungarn-ban több csurran-cseppen. Eléggé korlátolt fickó volt, de úgy vélte, a buta és barbár magyarokhoz képest nyugodtan tekintheti magát a bölcsesség mintaképének.
——-
Eggenbrekker és felesége nagy megtiszteltetésnek érezték, hogy az őket szállító batárt dragonyosok kísérik – pedig az csak egyszerű óvintézkedés volt. Jozefin asszony arca ragyogott, tripla tokája dagadt az elragadtatástól, mint őfelsége hadihajóinak vitorlái valahol Trieszt környékén.
Valahol a Kisalföldön vetettek a magyar parasztemberek, mellettük poroszkált el a batár, meg a kísérő dragonyosok csapata.
Az egyik káplár kissé kapatos volt, nem állta meg kötekedés nélkül.
- Minek hiába vesződni ungarische páhászt! – kurjantotta el magát. – Úgyis lenni minden a miénk!
Nagy bajuszú atyafi egyenesedett fel a barázdából.
- Isten adja, hogy úgy legyen, katona uram! – kiáltotta vakmerően. – Kendert vetünk éppen!
Eggenbrekker és a neje semmit sem értettek, de kihúzták magukat. Nekik dolgozik a magyar paraszt.
——–
A Balaton déli partjának egyik városkájában telepítették le őket. Herr Eggenbrekker tüstént felelősségteljes hivatali beosztást kapott – akkora fizetéssel, amekkoráról álmodni sem mertek. Nem zavarta az idilljüket, hogy a bennszülöttek nemigen akartak szóba állni velük.
Jozefin asszony hamarosan kivonult frissen felfogadott magyar cselédjével a piacra. Utóbbi a tolmács szerepét is betöltötte. Frau Eggenbrekker fura, külhoni módi színegyvelegben pompázott, meg is bámulták a népek. Erre kihúzta magát, akár a páva.
- Wieviel kostet, kérdezd meg, a tojás?
A lány megkérdi.
- Párja két garas!
- Was? Micsoda? Túl drága! Hát a körte?
Sorra mindent végigkérdeznek, Jozefin asszony határozottan drágállja az árut.
- Hallatlan! Botrányos drágaság! Odahaza fele annyiba se került.
Az egyik fejkendős kofanéni megszólítja a cselédet:
- Mit mondott ez a paradicsommadár, lányom?
- Azt mondja, náluk odahaza fele ekkora árak vannak.
- Kérdezd meg tűle, hogy akkor mér’ nem maradtak otthun!
- Odahaza egy vasuk se volt. Sokszor elmondják egymásnak.
Jozefin asszony leereszkedően mosolyog – és egy szót se ért.
——
Esztendő múltával Herr Eggenbrekker már törte a magyart. Szenvedélye lett a Balaton. Nyár végén és ősszel gyakran kivitette magát a halászok csónakján a nyílt vízre, horgászott, vagy csak gyönyörködött a tájban.
A halászok már többször is odáig jutottak, hogy kezdték volna megkedvelni, de valahogy mindig elrontotta a dolgát a civilizátor. Végül már csak az öreg Buzsáki bácsi volt hajlandó ladikáztatni a beamtert, a többieknek tüstént dolguk támadt, vagy eltűntek valahová, ha közeledni látták.
Egy verőfényes őszi napon Eggenbrekker azt vette a fejébe, hogy Buzsáki bácsi vigye át őt a zalai oldalra. Jó pénzt ígért, az öreg ráállt.
De hosszú volt az út. Herr Eggenbrekker kezdte unni magát. Agya valami poshadni kezdő alsó rekeszéből kezdte előpiszkálni a hajdani gimnáziumi években tanultakat. Homályosan emlékezett mindenféle fogalomra.
Elvégre is: ő civilizátor. Azért van itt, hogy ezeket a vadember magyarokat kultúrára kapassa. Mivel is kezdje?
Szétnézett.
A tó szelíden fodrozódott, a barátságos őszi Nap sugarai játékosan ringatóztak a víz tükrén. Szemközt a Badacsony impozáns tömbje magasodott, köröskörül takaros falucskák tornyai. Csupa szépség.
Kezdjük talán a földrajzzal.
- Bácsi, tudsz te geográfia?
Az öreg nagyot nézett.
- Tudsz te geográfia?
- Mit tudom én, ki fia! – dörmögte Buzsáki bácsi.
- So te vesztesz el életedből schon ety Viertel.
- Egy fertály?
- So, so. Úgy van.
Hallgattak egy verset.
Eggenbrekker kedvtelve nézegette a közeledő Badacsonyt. Remek bor terem ott, mint ebben az országban oly sok helyen. Mögötte a síkon nyilván búzatáblák. Van itt kenyér bőven. Ez egy tejjel-mézzel folyó kánaán, ez az ország a felséges császár gazdagságának egyik legfőbb forrása. Hát persze, hogy nem engedhette, hogy holmi rebellisek elszakítsák tőle.
A zsebén is érzi, hogy virágzik a gazdaság.
- Bácsi, tudsz te Staatsökonomia?
Buzsáki bácsi nagy szemeket meresztett.
- Nem tudom, mi a’. – dadogta félénken. A Szűz Mária se tudja, mit akar most ez a német.
Herr Eggenbrekker jóindulatúan mosolygott. Szegény buta bennszülött.
- Te elveszt tied Leben még ein Viertel.
- Még egy fertály?
- Ja, ja.
Buzsáki bácsi ezen elgondolkodott, a beamter meg tovább mélázott. Most az eget vizsgálgatta. A Nap nem tűzött a szemébe, mert éppen vastag felhőbodrok takarták el.
A halász is észlelte a gyülekező felhőket, és ugyancsak szaporázni kezdett az evezővel.
Eggenbrekker arra gondolt, egy jó távcsővel talán átláthatna azokon a bosszantó felhőkön.
- Bácsi, tudsz te astronomia?
Buzsáki bácsi fél szemmel a felhőket kémlelte.
- Nem tudom, hogy az mi az istennyila, de megvagyok nélküle! - vetette oda.
- So te vesztesz magad Leben noch ein Viertel.
- Még egy fertály?
- Ja, natürlich.
Már akkor ott volt a vihar. Buzsáki bácsi keményen evezett, közben bosszantotta, hogy a beamter a csónak farán ül, egészen a szélén, és úgy hátrahajol, hogy csaknem kiesik.
- Tud-e úszni az úr?
Most a beamter meresztett nagy szemeket.
- Was?
Ha Eggenbrekker törte a magyart, hát Buzsáki bácsi is törte a németet. Ha kellett.
- Können Sie schwimmen? – rivallt az utasára.
- Nein! – makogta immár megszeppenten Eggenbrekker.
- Hát akkor csúsztassa le a méltóságos ülepit a ladik farárúl, lapuljon az aljára, és kapaszkodjon, mert ha kiesne, egyszerre veszítené el mind a négy fertályát az életinek!
2011. január 12., szerda
Hétköznap esti idill
Itthon vagyok most már,
S végre megjött
Anikó;
Szép mosolyú szerda estén
Itthon
Élni jó.
——-
Duruzsoló kis kályhánkban
Fahasáb ropog,
Két Lányunk szeretete
A távolból
Kopog.
—–
Hosszú téli szerda estén
Most
Magunk vagyunk,
Szerelmünk,
Emlékeink
És a kis
Otthonunk.
—
A hajnali vekkerterror
Most nem érdekel,
Ezt az estét könnyelműen
Nem engedjük el.
——-
Odakint már bakacsinba
Öltözött az ég,
Bent a hetyke apró kályha
Áldott tüze ég.
——–
S ha a Télnek az eddigi
Nem volt még elég;
Szerelmünk,
S kicsi kályha
Biztos menedék.
S végre megjött
Anikó;
Szép mosolyú szerda estén
Itthon
Élni jó.
——-
Duruzsoló kis kályhánkban
Fahasáb ropog,
Két Lányunk szeretete
A távolból
Kopog.
—–
Hosszú téli szerda estén
Most
Magunk vagyunk,
Szerelmünk,
Emlékeink
És a kis
Otthonunk.
—
A hajnali vekkerterror
Most nem érdekel,
Ezt az estét könnyelműen
Nem engedjük el.
——-
Odakint már bakacsinba
Öltözött az ég,
Bent a hetyke apró kályha
Áldott tüze ég.
——–
S ha a Télnek az eddigi
Nem volt még elég;
Szerelmünk,
S kicsi kályha
Biztos menedék.
Árnyékcsapda
Polnay Edgár látszólag szórakozottan sétálgatott a tárlók között. Csak nyugodtan, semmi feltűnés. Tökéletesen természetesen kell viselkednie, éppen úgy, ahogy a többi látogató. Úgy számolta, addig még kétszer fog eljönni ide.
Szeme a nagy órára tévedt. 2113. március 17.
Nem volt nehéz kiszúrnia a digitális kamerákat és a szuperérzékeny fényképezőgépeket. Számítása szerint nagyjából százhúsz felvételt készíthettek róla a bejáratnál. Azóta nem túlságosan sokat, legfeljebb úgy ötvenet.
Tudta, hogy a bűnügyi pszichológusok szerint a múzeumlátogatók között azok a legkevésbé veszélyes személyek, akik sietve körbejárnak mindent, hol unott pofát vágnak, hol meg lelkendeznek, de különösebben sokáig sehol nem ragadnak le; a végén pedig ott állnak meg hosszabban bámészkodni, ahol a legtöbb ember.
Pontosan így tett.
A látogatók természetesen a Grand Padparadsa előtt verődtek csoportba, és megigézve bámulták a közel másfél kilogrammos elképesztő ritkaságot a világ egyik legnagyobb drágakövét. A varázslatos pasztell narancsszínben pompázó ékkő szikrázott az ablakon beszűrődő márciusi napsütésben. Padparadsa zafír. A legritkább drágakövek egyike. Ráadásul ilyen roppant méretű.
A híres követ még az is megcsodálta, aki egyébként elment volna mellette, ha nincs körülötte a világmédia kavarta hírverés, ha nem veszi körül elképesztő nimbusz.
- Vajon hol lehet az igazi? – kérdezte egy lila pulóveres idősebb nő. Kopaszodó, köpcös férjura a vállát vonogatta.
Itt van, mamuskám, gondolta Edgár, ez az igazi. Itt Szegeden. Az összes többi másolat. Egyelőre itt az igazi, de a jövő hónapban már talán elvinnék Firenzébe, vagy New Orleans-ba. Kilenc helyen van kiállítva, és senki sem tudja, melyik az igazi. Valójában mindig másutt van; így akarták megvédeni. Egészen eddig.
Polnay Edgár nagyot sóhajtott. Igyekezett átszellemülten bámulni, közben vadul zakatolt az agya.
A vevő nem más, mint Boris Vinogradoff. A Holdon élő milliárdos – a Hold voltaképpeni tulajdonosa – félig kész báziselemekből épített káprázatos kupola-palotáját nagy előszeretettel díszítette pótolhatatlan műtárgyakkal, valószínűleg a Mona Lisa nagy port felvert elrablása is az ő gyűjtőszenvedélyét terheli. A Louvre kárán okulva világszerte megerősítették a műtárgyak őrzését. Legtöbbször több másolatot is készítettek, és párhuzamosan kiállították őket – mint a Grand Padparadsa esetében.
Kína természetesen még mindig a nemzetközi egyezményekre fittyet hányva szállított jó pénzért utánpótlást Vinogradoffnak, a többi állam meg mit sem tehetett a vezető űrhajózási hatalom szeszélye ellen.
Vinogradoff a világ minden körözési listáján szerepelt, de ennek nem volt jelentősége. Ki hozza haza a Holdról?
Ha sikerül elemelni a drágakövet, Polnaynak hetekig Szegeden kell maradnia, semmiképpen sem utazhat el menekülésszerűen. Addig a Padparadsa a bérelt lakásban lesz, utána pedig – ha megérkezik a kínai összekötő – Belgrádba kell vinnie.
A felajánlott összegnek Edgár csak az öt százalékát kapta meg előre, de ebből is nagy lábon élhetett. Vajon mit zsebel be a capo di tutti capi?
Volta azonban egy kemény feltétel: Vinogradoff urat nem érdeklik a másolatok, neki az igazi kell.
Polnay mosolygott.
Biztos, hogy itt van az igazi. Ezért mozgósították éppen őt, hiszen a szakma minden nagyágyúja közül egyedül ő a magyar származású. A Padparadsa őrségének parancsnoka Lloyd W. Elliott, őt pedig itt látták Szegeden. Több fotó is készült róla, az egyiken a szegedi múzeum őreinek formaruháját viseli az ostoba. Mit képzel a marhája, miért bohóckodik, úgysem tud magyarul egy szót se.
Lloyd W. Elliott fotóit a capo di tutti capi parancsára egy Palermo melletti tikos laboratóriumba vitték, és azonosították az őrség parancsnokát, tévedés kizárva. Mr. Elliott itt őrzi a drágakövet, amit ő, Polnay Edgár holnapután el fog lopni. Isten adja, hogy sikerüljön. Francesca misét mondat érte a palermói katedrálisban.
A bámészkodás örve alatt még egyszer alaposan szemügyre vett mindent. A védelmi rendszer egészen primitív. Lézerek. Mágneses és vegyi csapdák. Törhetetlen üveg. Gúnyosan elhúzta a száját. Ez talán már egy évszázaddal korábban is elavult volt. Persze, egy szokványos betörő ellen éppen annyira hatásos, mint száz éve volt, de a szakma igazi nagyságai megmosolyogják az ilyen védelmi rendszert.
A lila pulóveres vénasszony egyik kérdést a másik után tette fel valami együgyű képű teremőrnek, amaz meg büszke volt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet.
- Eléggé védik ezt? – rikácsolta a némber.
- Igen, hölgyem. – fontoskodott a teremőr. – Állítólag már árnyékcsapdával is felszerelték.
Polnay az első pillanatban felfigyelt. Árnyékcsapda? Mi az ördög az? Sose hallott ilyesmiről. Jól megnézte magának a teremőrt. Tipikus hibbant. Se füle se farka a mondandójának.
A túlkoros delnő tovább kérdezgetett, unatkozó férjura a fogait csikorgatta.
Polnay Edgár a zsebébe süllyesztette híres hosszú ujjait. Gyakran zenésznek nézték miattuk, itt csak fölösleges feltűnést keltenének.
Gyorsan áttekintette a terepet, és gondolatban mintegy letapogatta a berendezés nem látható részeit is. A szervezet legjobb felderítői felvételek százait készítették itt feltűnés nélkül az utolsó héten, és azok nyomán Palermóban pontosan meghatározták minden kapcsolónak és érzékelőnek a helyét, méghozzá tizedmilliméteres pontossággal. A miniradarral végzett ellenőrzés megerősítette a felderítők adatait. Polnay odahaza már a felvételek alapján készült virtuális maketten gyakorolt.
Egészen pontosan százharmincöt másodperc. Eggyel sem több. Persze, csak az után, hogy bejutott a terembe. Az meddig tart?
A főbejárat kilátástalan. Négy teljes percig tartana, amíg az összes rendszert hatástalanítaná. Annyi idő alatt a legsemmirekellőbb álomszuszék rendőrkommandó is ideérne. Elliott csapata is idetalál, még akkor is, ha nem tud Szegeden tájékozódni. Annyi ideje nincs.
A főbejáratot kizárta. Az ablakok? Otromba, vastag régi rácsok. Túl sokáig tartana elbánni velük – vagy akkora lármával járna, hogy a Kárász utcáról azonnal idecsődülne a zajra az összes ott ténfergő külföldi turista.
A tető? Bonyolult és nehéz. Többféle mászási feladattal járna, és olyan helyiségeken vezetne keresztül, amiket előzetesen nem tud felmérni. Fölösleges kockázat.
Akkor hol?
Szerencsére a magyarok éppolyan ostobák, mint régen. A főbejáratot milliós védelmi rendszerekkel zsúfolják tele, de az épület hátoldalán van egy raktárhelyiség, aminek az ajtaját csak egy rozsdás lakat tartja. Semmi riasztó, semmi trükk. Kipróbálta: behatolt, és idáig jutott. A drágakőig. A kutya sem vette észre. Huszonegy másodperc. Oda-vissza negyvenkettő.
Százharmincöt meg negyvenkettő az összesen százhetvenhét másodperc. Ennyi ideig tart az akció. Nem mondható kiemelkedően jónak, de nem is rossz. A különféle riasztók hatástalanítása után a rendőrség reakcióját a legrosszabb esetben öt percre lehetett becsülni. Figyelembe kellett venni az esetleg létező harmadlagos riasztókat, a pechet és a közönséges intuíciót. Polnay Edgárnak két perce van a menekülésre. Nem rossz, de nem is nagyon jó. Ha a rendőrség vagy Elliott csapata öt percnél hamarabb reagál, baj van.
Az áramtalanítás nem lehet tökéletes. A miniradaros felvételeken megjelölt tartalék generátorokat ugyan hatástalanítja, de a szakértők szerint egyszerűen kell még lennie néhánynak. Legfeljebb nyolcvan másodperc múlva bekapcsolnak.
Nyugodtan elhagyta a múzeumot.
A bejáratnál az elegáns öltönyt viselő Polnay csaknem összeütközött egy jelentéktelen, kopott ruhás, negyvenes férfival. Az ismeretlen udvariasan félreállt, Polnay meg úgy ment el mellette, hogy rá se nézett. Lőrincz József detektív felügyelő elgondolkodva fordult utána.
Polnay Edgár elgondolkodva lépkedett a kissé hűvös szegedi tavaszban. Még mindig a terven járt az esze. Százharmincöt másodperc alatt kiiktatja az összes védelmi rendszert, és kiemeli tárlójából a Grand Padparadsát. Utána elmenekül.
Ezzel nincs is semmi baj. A világon semmi.
Csakhogy.
Akad egy apró kellemetlenség.
A százharmincöt másodperc alatt több ezer felvétel készül róla. Lehetetlen, hogy azok alapján ne azonosítsák. Annyira nem képes elváltoztatni a külsejét. Legfeljebb akkor, ha nehézbúvár-felszerelésben jelenne meg…
Kiiktatni a kamerákat? Lehetetlen, illetve hiábavaló kísérlet. A miniradar által azonosított különféle kamerák legalább négy-öt egymástól teljesen független rendszert alkotnak. Hatástalanításuk bő tíz percig tartana, annyi ideje nincs.
Mi a megoldás?
Csak egyetlen lehetősége van.
A testmásolás.
Csak az első pillanatban ódzkodott ettől. Nincs már miért számolgatnia: a rablásért harminc évet kaphat, az illegális testcseréért önmagában letöltendő életfogytiglant. Ötvenkét éves, a végeredmény ugyanaz.
Hogyan bonyolítsa le a testmásolást?
Az alany semmiképpen sem tudhat róla, hiszen ő lesz a hunyó. Kit válasszon erre a célra?
A testmásolás csak nagyon indokolt esetben volt engedélyezve, de a másolt test felöltése mindenképpen és minden esetben törvénybe ütközött. Hivatalból üldözték akkor is, ha az alany engedélyt adott rá.
Nagyon szegény családok lányai és asszonyai rendszeresen engedélyt adtak a testük másolására, hogy beteges hajlamú milliomosok háremébe sorolják a reprintjeiket. Ez nem volt teljesen törvényellenes, de annyiféle különadó sújtotta, hogy gyakran inkább illegálisan bonyolították le. Csak a világnak azon részein volt megszűnőben, ahol már bevezették a test jogdíjtulajdonosa számára folyamatosan fizetendő személyiségi jogi illetéket (használati díjat).
Sokkal olcsóbb volt – bár szintén csak a nagyon pénzesek engedhették meg maguknak – a nem kortársakra egyénített szex- vagy munkatestek vásárlása. Ezeket régi filmeken, képeslapokon vagy könyvekben látható, régen lejárt személyiségi jogú személyekről mintázták. A kisebb cégek egyéni megrendeléseket is elfogadtak. Az alsó középosztályok azonban kénytelenek voltak beérni a konfekciós testekkel, amelyek közül az igen gusztusosan gömbölyded Vörösmolett168/77 női modell vezette az eladási listákat.
A technológia régen túlhaladta a kezdeteket, amikor a másolat csak közönséges hologram volt. A testanyag gyártása igen jövedelmező iparág, ráadásul a testanyagot előállító cégeknek érdekükben áll jelenteni a hatóságoknak, ha tudomásukra jutott, hogy valahol egy holotestet elmulasztottak testanyaggal feltölteni.
Polnay azonban így akart eljárni; neki nem játékszer kellett, hanem munkaeszköz.
Az első lépés: ki kell választania az alanyt.
Amint Szegedre költözött, állást vállalt valami középvállalkozónál. Igényes háziasszonyok számára tervezett és épített egyedi izotópmeghajtású háztartási gépeket a WRCT Co. közkedvelt Meluzine-65B alkatrész egyencsomagjának felhasználásával; kávédarálókat, diótörőket, kutyaeledel-keverőket, beltéri meszelőgépeket és gyermek-szánkáztatókat. A főnöke nagyon elégedett volt a munkájával, mert Edgár minden egyes megrendelésbe képes volt valami egyedi, az egyencsomagban nem található alkatrészt is tervezni, amiért külön munkadíjakat lehetett felszámolni. Polnay jót mosolygott a vállalkozó örömén; vannak a globalizációnak előnyei is – így csinálják az élelmes emberek Nairobitól Ottawáig. Korábbi munkái előtt is hasonló állásokat keresett, remek ujjtréning.
Hamar felfedezte a Vadvirág kocsmát. Azonnal tudta: valamelyik törzsvendég lesz az alany.
Gondosan szemügyre vette a lehetséges jelölteket. Nagydarab fickó kell, mert maga is elég nyúlánk, és az illető testét munkaruhaként kell felvennie. Legyen megtermett, de ne valami hájpacni, mert abban kényelmetlen lenne a munka.
Suhajda Béla éppen megfelelő jelölt volt. Harmincnyolc éves, segédmunkás. Iszik, mint a kefekötő. Családja nincs. Egyszer ugyan nős volt, de az asszony két hónap után elmenekült tőle.
Polnay rendszeresen fizetett egy-két sört a fickónak, megismerkedett az asztaltársaságával, időnként kártyázott velük.
Hogyan csalja el Bélát a múzeumba? Az elengedhetetlen.
Eljött az alkalom.
Tudta, hogy ebben az ügyben a költségek nem számítanak. Cseten elmondta a capo di tutti capinak, hogy mi a terve. Amikor minden szükséges megérkezett, átküldte neki a Béláról készített pontos felvételeket.
- Ne zavarjon, hogy ruhában van a fickó, nekem is felöltözve kell. Egy dolgot kérek megváltoztatni a testen: ezekkel a vastag, tömpe ujjakkal nem tudnék dolgozni.
Hamar kiszedte Bélából, hogy miféle nők tetszenek neki. Keresett Szeged belvárosában egy harmincöt körüli prostituáltat, aki megfelelt a leírásnak. Vett neki néhány ízlésesebb ruhadarabot, aztán elmondta az utasításait. Kilátásba helyezte az extra jutalmat:
- Ez egy ház kulcsa Martonvásáron. A tied. Ez meg a bankszámlád. Bőven van rajta pénz. Soha többé nem kell strichelned.
A nő tátott szájjal hallgatta.
- Biztos, hogy csak a seggemet kell riszálnom előtte? – hitetlenkedett. – Le se kell feküdnöm vele?
- De nem ám! Még csak hozzád sem érhet!
Rózsi nem is sejtette, hogy ezt Polnay mennyire komolyan gondolja.
- A múzeumból egyenesen Martonvásárra mész. Ez az új igazolványod. Sose jártál Szegeden. Engem se láttál soha.
A nő csodát látó, hálatelt szemmel nézett rá, és elfutotta a szemét a könny.
Rózsi hamar feltűnt Bélának.
- Tetszem neki! – suttogta a nő negyedik vagy ötödik feltűnése után. – Most már biztos, hogy tetszem neki!
- Hülye vagy te, Béla! – legyintett Polnay. – Az ilyen nők sose magányosak.
- Majd meglátjuk!
Három nap múlva jött el az alkalom.
- A csaj bement oda!
- A múzeumba? Képzelődsz te, Béla! Mit keresne ott?
- Menjünk utána! Kérlek, fizess be! Élet vagy halál!
- Nem bánom, majd meglátod, hogy nem érdemes.
Polnay alig győzte leplezni széles jókedvét. Megy ez, mint a karikacsapás.
Megváltotta Béla belépőjét. A segédmunkás még sohasem járt a múzeumban. Pontosan annyira volt ittas, mennyire kellett. A regisztráció lassú volt és aprólékos. Polnay kifelé mérgelődött, befelé mosolygott. Tudta, hogy közben felvételek százai készülnek Suhajda Béláról. Ezért hozta ide ezt a marhát. A kriminalisztika azt tartja, hogy a múzeumi rablások tettesei mindig előre szemrevételezik a helyszínt.
Rózsi az utasításhoz híven csatlakozott a drágakövet bámuló turisták szájtáti csoportjához. Amikor Edgár oda kormányozta Bélát, a megállapodáshoz híven diszkréten eltűnt.
Remek, gondolta Polnay. Eddig tartott a te segged, most jön a Padparadsa.
Éppen a legbeszédesebb teremőr volt szolgálatban. Már javában tartott a kiselőadás.
Béla hasztalan kereste a tömegben a nőt, végül megtorpant a tárló előtt.
- Mennyit mondott, mit ér ez? – szólított meg Polnay egy nyűgös tekintetű nőt.
- Elnézést, mennyibe kerül ez? – sipította a megkérdezett a teremőr felé.
A teremőr megmondta.
- Micsoda? – horkant fel Béla. – Ez? Mennyit?
- Ne törődj vele, Béla, ez csak egy másolat, mondta jóindulatúan Polnay. – Csak néhány millió dollárt ér.
- Mennyit??
- Pár millió dollárt. Ki az a hülye, aki el akarná lopni?
- Ellopni? Hát én ellopom!
- Ne beszélj őrültséget, gyere!
- Ellopom, ha mondom!
Odahaza még Polnay is ivott egy felest. Jó sokan hallották a hülye Bélát. Nyilván a mikrofonok is rögzítették.
Néhány utcával arrébb Lőrincz felügyelő elgondolkodva hallgatta a szalagot.
Aznap Polnay sokáig aludt. Ma éjjel nagyon pihentnek kell lennie.
Péntek van, Béla ilyenkor kora délután végez a munkahelyén, utána a sárga földig leissza magát. Most kissé másképpen lesz.
Nagy gyakorlata volt már benne, hogyan kell Bélával „véletlenül” találkoznia. A szokásos ivócimborák most nem láthatják lerészegedni.
- Születésnapom van, gyere, most én választom meg a helyet!
Bélának rögeszméje volt, hogy nagyon bírja az italt, de Edgár tudta, hogy az igazság ennek éppen az ellenkezője. Most azonban biztosra kell mennie.
A kábítószer azonnal hatott.
Edgár pénzt hagyott a pincérnek.
- Valahol fektessék le, hadd aludja ki magát!
Indulás haza!
Akkurátusan felöltözött a munkához. Még a test alá is felvette szokásos felszerelését. Az ördög nem alszik. Tetőtől talpig kígyóbőr; vékony, tökéletesen szigetelő, fekete, fényelnyelő ruha, amihez cipő, maszk és kesztyű is tartozott. Esélyt sem szabad adni a DNS-vizsgálatnak, se hajszál, se szőrszál, semmi sem maradhat utána.
Béla testét csak ott veszi fel, ahol a kamerák látják…
Százharmincöt másodperc…
Utána a drágakövet a dobozába rejtette, kocsiba ült. A testet és a kígyóbőrt ólommal terhelt zsákba csomagolta, és Algyő alatt a Tiszába hajította.
Elégedetten bújt aznap az ágyba.
Suhajda Béla gyanúsítottat reggel hatkor állították elő. Kilencre már az ötödik kihallgatáson is túl volt.
- Nagyon zavaros. – mondta a nyomozást vezető Lőrincz felügyelő Elliott-nak.
- Zavaros hát! – legyintett az amerikai. – Minden bűnöző feje zavaros. Egyértelműen ő a tettes.
- Kicsit túl egyértelműen.
- Kerítse elő a drágakövet minél hamarabb. Ha a gyanúsított hallgat, verjék ki belőle, hogy hová rejtette!
Kora délután Hegedűs Lászlóné Lőrincz Réka tanárnőhöz beállított a bátyja.
- Hol a fiad?
Hegedűs Sanyi negyedóra múlva került elő.
- Gyere, fiam. Most meglátjuk, mit ér a te árnyékcsapdád!
- Mi történt?
- Elrabolták!
- Tyű, a mindenit!
Hegedűs Sándor egyetemi hallgató a számítógépnél ült, és az általa összetákolt bizarr kis masina jeleit figyelte.
- Látod?
- Mit? – hajolt a képernyő fölé Lőrincz felügyelő.
- Ezt! Nem stimmel! – a fiú különböző felvételeket illesztett egymás mellé. – Ez a felvétel a regisztrációkor készült, ez meg a rabláskor. Figyeld az árnyékokat!
- Semmit se látok!
- Várj, nagyítom! A kezét nézd! Az ujjait!
Lőrincz felügyelő szeme elkerekedett.
- Ez nem ugyanaz a kéz!
- Nem hát! Az árnyék nem téved! Ezek között a fényviszonyok között valamelyest nagyít, és erősen kihangsúlyozza a karakteres vonásokat. Ez valaki másnak a keze! Akarod tudni, hogy kié?
Nem is várt választ. A programnak nem kellett százharmincöt másodperc.
Elliott döbbenten hallgatta a magyar rendőrtiszt beszámolóját.
- Nem hittem volna. Ezt az úgynevezett árnyékcsapdát szabadalmaztatni kellene…
Polnay Edgár nem érezte meg a veszélyt. Voltaképpen nem is számított rá, hogy letartóztatják. Egyszer már volt börtönben, de csak valami ifjúkori botlás miatt, nem is nagyon emlékezett már rá.
A bilincs szűk volt, hideg, szoros és kellemetlen.
A járőrkocsiban azon gondolkodott, érdemes lesz-e majd beköpnie a capo di tutti capit? Hát Vinogradoffot?
Szeme a nagy órára tévedt. 2113. március 17.
Nem volt nehéz kiszúrnia a digitális kamerákat és a szuperérzékeny fényképezőgépeket. Számítása szerint nagyjából százhúsz felvételt készíthettek róla a bejáratnál. Azóta nem túlságosan sokat, legfeljebb úgy ötvenet.
Tudta, hogy a bűnügyi pszichológusok szerint a múzeumlátogatók között azok a legkevésbé veszélyes személyek, akik sietve körbejárnak mindent, hol unott pofát vágnak, hol meg lelkendeznek, de különösebben sokáig sehol nem ragadnak le; a végén pedig ott állnak meg hosszabban bámészkodni, ahol a legtöbb ember.
Pontosan így tett.
A látogatók természetesen a Grand Padparadsa előtt verődtek csoportba, és megigézve bámulták a közel másfél kilogrammos elképesztő ritkaságot a világ egyik legnagyobb drágakövét. A varázslatos pasztell narancsszínben pompázó ékkő szikrázott az ablakon beszűrődő márciusi napsütésben. Padparadsa zafír. A legritkább drágakövek egyike. Ráadásul ilyen roppant méretű.
A híres követ még az is megcsodálta, aki egyébként elment volna mellette, ha nincs körülötte a világmédia kavarta hírverés, ha nem veszi körül elképesztő nimbusz.
- Vajon hol lehet az igazi? – kérdezte egy lila pulóveres idősebb nő. Kopaszodó, köpcös férjura a vállát vonogatta.
Itt van, mamuskám, gondolta Edgár, ez az igazi. Itt Szegeden. Az összes többi másolat. Egyelőre itt az igazi, de a jövő hónapban már talán elvinnék Firenzébe, vagy New Orleans-ba. Kilenc helyen van kiállítva, és senki sem tudja, melyik az igazi. Valójában mindig másutt van; így akarták megvédeni. Egészen eddig.
Polnay Edgár nagyot sóhajtott. Igyekezett átszellemülten bámulni, közben vadul zakatolt az agya.
A vevő nem más, mint Boris Vinogradoff. A Holdon élő milliárdos – a Hold voltaképpeni tulajdonosa – félig kész báziselemekből épített káprázatos kupola-palotáját nagy előszeretettel díszítette pótolhatatlan műtárgyakkal, valószínűleg a Mona Lisa nagy port felvert elrablása is az ő gyűjtőszenvedélyét terheli. A Louvre kárán okulva világszerte megerősítették a műtárgyak őrzését. Legtöbbször több másolatot is készítettek, és párhuzamosan kiállították őket – mint a Grand Padparadsa esetében.
Kína természetesen még mindig a nemzetközi egyezményekre fittyet hányva szállított jó pénzért utánpótlást Vinogradoffnak, a többi állam meg mit sem tehetett a vezető űrhajózási hatalom szeszélye ellen.
Vinogradoff a világ minden körözési listáján szerepelt, de ennek nem volt jelentősége. Ki hozza haza a Holdról?
Ha sikerül elemelni a drágakövet, Polnaynak hetekig Szegeden kell maradnia, semmiképpen sem utazhat el menekülésszerűen. Addig a Padparadsa a bérelt lakásban lesz, utána pedig – ha megérkezik a kínai összekötő – Belgrádba kell vinnie.
A felajánlott összegnek Edgár csak az öt százalékát kapta meg előre, de ebből is nagy lábon élhetett. Vajon mit zsebel be a capo di tutti capi?
Volta azonban egy kemény feltétel: Vinogradoff urat nem érdeklik a másolatok, neki az igazi kell.
Polnay mosolygott.
Biztos, hogy itt van az igazi. Ezért mozgósították éppen őt, hiszen a szakma minden nagyágyúja közül egyedül ő a magyar származású. A Padparadsa őrségének parancsnoka Lloyd W. Elliott, őt pedig itt látták Szegeden. Több fotó is készült róla, az egyiken a szegedi múzeum őreinek formaruháját viseli az ostoba. Mit képzel a marhája, miért bohóckodik, úgysem tud magyarul egy szót se.
Lloyd W. Elliott fotóit a capo di tutti capi parancsára egy Palermo melletti tikos laboratóriumba vitték, és azonosították az őrség parancsnokát, tévedés kizárva. Mr. Elliott itt őrzi a drágakövet, amit ő, Polnay Edgár holnapután el fog lopni. Isten adja, hogy sikerüljön. Francesca misét mondat érte a palermói katedrálisban.
A bámészkodás örve alatt még egyszer alaposan szemügyre vett mindent. A védelmi rendszer egészen primitív. Lézerek. Mágneses és vegyi csapdák. Törhetetlen üveg. Gúnyosan elhúzta a száját. Ez talán már egy évszázaddal korábban is elavult volt. Persze, egy szokványos betörő ellen éppen annyira hatásos, mint száz éve volt, de a szakma igazi nagyságai megmosolyogják az ilyen védelmi rendszert.
A lila pulóveres vénasszony egyik kérdést a másik után tette fel valami együgyű képű teremőrnek, amaz meg büszke volt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet.
- Eléggé védik ezt? – rikácsolta a némber.
- Igen, hölgyem. – fontoskodott a teremőr. – Állítólag már árnyékcsapdával is felszerelték.
Polnay az első pillanatban felfigyelt. Árnyékcsapda? Mi az ördög az? Sose hallott ilyesmiről. Jól megnézte magának a teremőrt. Tipikus hibbant. Se füle se farka a mondandójának.
A túlkoros delnő tovább kérdezgetett, unatkozó férjura a fogait csikorgatta.
Polnay Edgár a zsebébe süllyesztette híres hosszú ujjait. Gyakran zenésznek nézték miattuk, itt csak fölösleges feltűnést keltenének.
Gyorsan áttekintette a terepet, és gondolatban mintegy letapogatta a berendezés nem látható részeit is. A szervezet legjobb felderítői felvételek százait készítették itt feltűnés nélkül az utolsó héten, és azok nyomán Palermóban pontosan meghatározták minden kapcsolónak és érzékelőnek a helyét, méghozzá tizedmilliméteres pontossággal. A miniradarral végzett ellenőrzés megerősítette a felderítők adatait. Polnay odahaza már a felvételek alapján készült virtuális maketten gyakorolt.
Egészen pontosan százharmincöt másodperc. Eggyel sem több. Persze, csak az után, hogy bejutott a terembe. Az meddig tart?
A főbejárat kilátástalan. Négy teljes percig tartana, amíg az összes rendszert hatástalanítaná. Annyi idő alatt a legsemmirekellőbb álomszuszék rendőrkommandó is ideérne. Elliott csapata is idetalál, még akkor is, ha nem tud Szegeden tájékozódni. Annyi ideje nincs.
A főbejáratot kizárta. Az ablakok? Otromba, vastag régi rácsok. Túl sokáig tartana elbánni velük – vagy akkora lármával járna, hogy a Kárász utcáról azonnal idecsődülne a zajra az összes ott ténfergő külföldi turista.
A tető? Bonyolult és nehéz. Többféle mászási feladattal járna, és olyan helyiségeken vezetne keresztül, amiket előzetesen nem tud felmérni. Fölösleges kockázat.
Akkor hol?
Szerencsére a magyarok éppolyan ostobák, mint régen. A főbejáratot milliós védelmi rendszerekkel zsúfolják tele, de az épület hátoldalán van egy raktárhelyiség, aminek az ajtaját csak egy rozsdás lakat tartja. Semmi riasztó, semmi trükk. Kipróbálta: behatolt, és idáig jutott. A drágakőig. A kutya sem vette észre. Huszonegy másodperc. Oda-vissza negyvenkettő.
Százharmincöt meg negyvenkettő az összesen százhetvenhét másodperc. Ennyi ideig tart az akció. Nem mondható kiemelkedően jónak, de nem is rossz. A különféle riasztók hatástalanítása után a rendőrség reakcióját a legrosszabb esetben öt percre lehetett becsülni. Figyelembe kellett venni az esetleg létező harmadlagos riasztókat, a pechet és a közönséges intuíciót. Polnay Edgárnak két perce van a menekülésre. Nem rossz, de nem is nagyon jó. Ha a rendőrség vagy Elliott csapata öt percnél hamarabb reagál, baj van.
Az áramtalanítás nem lehet tökéletes. A miniradaros felvételeken megjelölt tartalék generátorokat ugyan hatástalanítja, de a szakértők szerint egyszerűen kell még lennie néhánynak. Legfeljebb nyolcvan másodperc múlva bekapcsolnak.
Nyugodtan elhagyta a múzeumot.
A bejáratnál az elegáns öltönyt viselő Polnay csaknem összeütközött egy jelentéktelen, kopott ruhás, negyvenes férfival. Az ismeretlen udvariasan félreállt, Polnay meg úgy ment el mellette, hogy rá se nézett. Lőrincz József detektív felügyelő elgondolkodva fordult utána.
Polnay Edgár elgondolkodva lépkedett a kissé hűvös szegedi tavaszban. Még mindig a terven járt az esze. Százharmincöt másodperc alatt kiiktatja az összes védelmi rendszert, és kiemeli tárlójából a Grand Padparadsát. Utána elmenekül.
Ezzel nincs is semmi baj. A világon semmi.
Csakhogy.
Akad egy apró kellemetlenség.
A százharmincöt másodperc alatt több ezer felvétel készül róla. Lehetetlen, hogy azok alapján ne azonosítsák. Annyira nem képes elváltoztatni a külsejét. Legfeljebb akkor, ha nehézbúvár-felszerelésben jelenne meg…
Kiiktatni a kamerákat? Lehetetlen, illetve hiábavaló kísérlet. A miniradar által azonosított különféle kamerák legalább négy-öt egymástól teljesen független rendszert alkotnak. Hatástalanításuk bő tíz percig tartana, annyi ideje nincs.
Mi a megoldás?
Csak egyetlen lehetősége van.
A testmásolás.
Csak az első pillanatban ódzkodott ettől. Nincs már miért számolgatnia: a rablásért harminc évet kaphat, az illegális testcseréért önmagában letöltendő életfogytiglant. Ötvenkét éves, a végeredmény ugyanaz.
Hogyan bonyolítsa le a testmásolást?
Az alany semmiképpen sem tudhat róla, hiszen ő lesz a hunyó. Kit válasszon erre a célra?
A testmásolás csak nagyon indokolt esetben volt engedélyezve, de a másolt test felöltése mindenképpen és minden esetben törvénybe ütközött. Hivatalból üldözték akkor is, ha az alany engedélyt adott rá.
Nagyon szegény családok lányai és asszonyai rendszeresen engedélyt adtak a testük másolására, hogy beteges hajlamú milliomosok háremébe sorolják a reprintjeiket. Ez nem volt teljesen törvényellenes, de annyiféle különadó sújtotta, hogy gyakran inkább illegálisan bonyolították le. Csak a világnak azon részein volt megszűnőben, ahol már bevezették a test jogdíjtulajdonosa számára folyamatosan fizetendő személyiségi jogi illetéket (használati díjat).
Sokkal olcsóbb volt – bár szintén csak a nagyon pénzesek engedhették meg maguknak – a nem kortársakra egyénített szex- vagy munkatestek vásárlása. Ezeket régi filmeken, képeslapokon vagy könyvekben látható, régen lejárt személyiségi jogú személyekről mintázták. A kisebb cégek egyéni megrendeléseket is elfogadtak. Az alsó középosztályok azonban kénytelenek voltak beérni a konfekciós testekkel, amelyek közül az igen gusztusosan gömbölyded Vörösmolett168/77 női modell vezette az eladási listákat.
A technológia régen túlhaladta a kezdeteket, amikor a másolat csak közönséges hologram volt. A testanyag gyártása igen jövedelmező iparág, ráadásul a testanyagot előállító cégeknek érdekükben áll jelenteni a hatóságoknak, ha tudomásukra jutott, hogy valahol egy holotestet elmulasztottak testanyaggal feltölteni.
Polnay azonban így akart eljárni; neki nem játékszer kellett, hanem munkaeszköz.
Az első lépés: ki kell választania az alanyt.
Amint Szegedre költözött, állást vállalt valami középvállalkozónál. Igényes háziasszonyok számára tervezett és épített egyedi izotópmeghajtású háztartási gépeket a WRCT Co. közkedvelt Meluzine-65B alkatrész egyencsomagjának felhasználásával; kávédarálókat, diótörőket, kutyaeledel-keverőket, beltéri meszelőgépeket és gyermek-szánkáztatókat. A főnöke nagyon elégedett volt a munkájával, mert Edgár minden egyes megrendelésbe képes volt valami egyedi, az egyencsomagban nem található alkatrészt is tervezni, amiért külön munkadíjakat lehetett felszámolni. Polnay jót mosolygott a vállalkozó örömén; vannak a globalizációnak előnyei is – így csinálják az élelmes emberek Nairobitól Ottawáig. Korábbi munkái előtt is hasonló állásokat keresett, remek ujjtréning.
Hamar felfedezte a Vadvirág kocsmát. Azonnal tudta: valamelyik törzsvendég lesz az alany.
Gondosan szemügyre vette a lehetséges jelölteket. Nagydarab fickó kell, mert maga is elég nyúlánk, és az illető testét munkaruhaként kell felvennie. Legyen megtermett, de ne valami hájpacni, mert abban kényelmetlen lenne a munka.
Suhajda Béla éppen megfelelő jelölt volt. Harmincnyolc éves, segédmunkás. Iszik, mint a kefekötő. Családja nincs. Egyszer ugyan nős volt, de az asszony két hónap után elmenekült tőle.
Polnay rendszeresen fizetett egy-két sört a fickónak, megismerkedett az asztaltársaságával, időnként kártyázott velük.
Hogyan csalja el Bélát a múzeumba? Az elengedhetetlen.
Eljött az alkalom.
Tudta, hogy ebben az ügyben a költségek nem számítanak. Cseten elmondta a capo di tutti capinak, hogy mi a terve. Amikor minden szükséges megérkezett, átküldte neki a Béláról készített pontos felvételeket.
- Ne zavarjon, hogy ruhában van a fickó, nekem is felöltözve kell. Egy dolgot kérek megváltoztatni a testen: ezekkel a vastag, tömpe ujjakkal nem tudnék dolgozni.
Hamar kiszedte Bélából, hogy miféle nők tetszenek neki. Keresett Szeged belvárosában egy harmincöt körüli prostituáltat, aki megfelelt a leírásnak. Vett neki néhány ízlésesebb ruhadarabot, aztán elmondta az utasításait. Kilátásba helyezte az extra jutalmat:
- Ez egy ház kulcsa Martonvásáron. A tied. Ez meg a bankszámlád. Bőven van rajta pénz. Soha többé nem kell strichelned.
A nő tátott szájjal hallgatta.
- Biztos, hogy csak a seggemet kell riszálnom előtte? – hitetlenkedett. – Le se kell feküdnöm vele?
- De nem ám! Még csak hozzád sem érhet!
Rózsi nem is sejtette, hogy ezt Polnay mennyire komolyan gondolja.
- A múzeumból egyenesen Martonvásárra mész. Ez az új igazolványod. Sose jártál Szegeden. Engem se láttál soha.
A nő csodát látó, hálatelt szemmel nézett rá, és elfutotta a szemét a könny.
Rózsi hamar feltűnt Bélának.
- Tetszem neki! – suttogta a nő negyedik vagy ötödik feltűnése után. – Most már biztos, hogy tetszem neki!
- Hülye vagy te, Béla! – legyintett Polnay. – Az ilyen nők sose magányosak.
- Majd meglátjuk!
Három nap múlva jött el az alkalom.
- A csaj bement oda!
- A múzeumba? Képzelődsz te, Béla! Mit keresne ott?
- Menjünk utána! Kérlek, fizess be! Élet vagy halál!
- Nem bánom, majd meglátod, hogy nem érdemes.
Polnay alig győzte leplezni széles jókedvét. Megy ez, mint a karikacsapás.
Megváltotta Béla belépőjét. A segédmunkás még sohasem járt a múzeumban. Pontosan annyira volt ittas, mennyire kellett. A regisztráció lassú volt és aprólékos. Polnay kifelé mérgelődött, befelé mosolygott. Tudta, hogy közben felvételek százai készülnek Suhajda Béláról. Ezért hozta ide ezt a marhát. A kriminalisztika azt tartja, hogy a múzeumi rablások tettesei mindig előre szemrevételezik a helyszínt.
Rózsi az utasításhoz híven csatlakozott a drágakövet bámuló turisták szájtáti csoportjához. Amikor Edgár oda kormányozta Bélát, a megállapodáshoz híven diszkréten eltűnt.
Remek, gondolta Polnay. Eddig tartott a te segged, most jön a Padparadsa.
Éppen a legbeszédesebb teremőr volt szolgálatban. Már javában tartott a kiselőadás.
Béla hasztalan kereste a tömegben a nőt, végül megtorpant a tárló előtt.
- Mennyit mondott, mit ér ez? – szólított meg Polnay egy nyűgös tekintetű nőt.
- Elnézést, mennyibe kerül ez? – sipította a megkérdezett a teremőr felé.
A teremőr megmondta.
- Micsoda? – horkant fel Béla. – Ez? Mennyit?
- Ne törődj vele, Béla, ez csak egy másolat, mondta jóindulatúan Polnay. – Csak néhány millió dollárt ér.
- Mennyit??
- Pár millió dollárt. Ki az a hülye, aki el akarná lopni?
- Ellopni? Hát én ellopom!
- Ne beszélj őrültséget, gyere!
- Ellopom, ha mondom!
Odahaza még Polnay is ivott egy felest. Jó sokan hallották a hülye Bélát. Nyilván a mikrofonok is rögzítették.
Néhány utcával arrébb Lőrincz felügyelő elgondolkodva hallgatta a szalagot.
Aznap Polnay sokáig aludt. Ma éjjel nagyon pihentnek kell lennie.
Péntek van, Béla ilyenkor kora délután végez a munkahelyén, utána a sárga földig leissza magát. Most kissé másképpen lesz.
Nagy gyakorlata volt már benne, hogyan kell Bélával „véletlenül” találkoznia. A szokásos ivócimborák most nem láthatják lerészegedni.
- Születésnapom van, gyere, most én választom meg a helyet!
Bélának rögeszméje volt, hogy nagyon bírja az italt, de Edgár tudta, hogy az igazság ennek éppen az ellenkezője. Most azonban biztosra kell mennie.
A kábítószer azonnal hatott.
Edgár pénzt hagyott a pincérnek.
- Valahol fektessék le, hadd aludja ki magát!
Indulás haza!
Akkurátusan felöltözött a munkához. Még a test alá is felvette szokásos felszerelését. Az ördög nem alszik. Tetőtől talpig kígyóbőr; vékony, tökéletesen szigetelő, fekete, fényelnyelő ruha, amihez cipő, maszk és kesztyű is tartozott. Esélyt sem szabad adni a DNS-vizsgálatnak, se hajszál, se szőrszál, semmi sem maradhat utána.
Béla testét csak ott veszi fel, ahol a kamerák látják…
Százharmincöt másodperc…
Utána a drágakövet a dobozába rejtette, kocsiba ült. A testet és a kígyóbőrt ólommal terhelt zsákba csomagolta, és Algyő alatt a Tiszába hajította.
Elégedetten bújt aznap az ágyba.
Suhajda Béla gyanúsítottat reggel hatkor állították elő. Kilencre már az ötödik kihallgatáson is túl volt.
- Nagyon zavaros. – mondta a nyomozást vezető Lőrincz felügyelő Elliott-nak.
- Zavaros hát! – legyintett az amerikai. – Minden bűnöző feje zavaros. Egyértelműen ő a tettes.
- Kicsit túl egyértelműen.
- Kerítse elő a drágakövet minél hamarabb. Ha a gyanúsított hallgat, verjék ki belőle, hogy hová rejtette!
Kora délután Hegedűs Lászlóné Lőrincz Réka tanárnőhöz beállított a bátyja.
- Hol a fiad?
Hegedűs Sanyi negyedóra múlva került elő.
- Gyere, fiam. Most meglátjuk, mit ér a te árnyékcsapdád!
- Mi történt?
- Elrabolták!
- Tyű, a mindenit!
Hegedűs Sándor egyetemi hallgató a számítógépnél ült, és az általa összetákolt bizarr kis masina jeleit figyelte.
- Látod?
- Mit? – hajolt a képernyő fölé Lőrincz felügyelő.
- Ezt! Nem stimmel! – a fiú különböző felvételeket illesztett egymás mellé. – Ez a felvétel a regisztrációkor készült, ez meg a rabláskor. Figyeld az árnyékokat!
- Semmit se látok!
- Várj, nagyítom! A kezét nézd! Az ujjait!
Lőrincz felügyelő szeme elkerekedett.
- Ez nem ugyanaz a kéz!
- Nem hát! Az árnyék nem téved! Ezek között a fényviszonyok között valamelyest nagyít, és erősen kihangsúlyozza a karakteres vonásokat. Ez valaki másnak a keze! Akarod tudni, hogy kié?
Nem is várt választ. A programnak nem kellett százharmincöt másodperc.
Elliott döbbenten hallgatta a magyar rendőrtiszt beszámolóját.
- Nem hittem volna. Ezt az úgynevezett árnyékcsapdát szabadalmaztatni kellene…
Polnay Edgár nem érezte meg a veszélyt. Voltaképpen nem is számított rá, hogy letartóztatják. Egyszer már volt börtönben, de csak valami ifjúkori botlás miatt, nem is nagyon emlékezett már rá.
A bilincs szűk volt, hideg, szoros és kellemetlen.
A járőrkocsiban azon gondolkodott, érdemes lesz-e majd beköpnie a capo di tutti capit? Hát Vinogradoffot?
2011. január 10., hétfő
Talányos Hold
Fenn szikrázó éji sarló,
Égi nagyúr, fényt pazarló,
Dagályt termő ős tudat;
Vándoroknak ő mutatja
Az utat.
—–
Földi élet titkos őre,
Fenn vigyorog nyakra-főre,
Csillagfénnyel hegedül,
A sötétnek mindig
Ellene szegül.
—–
Sötétségben fuldoklónak
Fénnyel járó égi csónak,
Körülötte csillagtenger, uszoda,
Vajon mikor,
S miért került
Fel oda?
——
Ur-ban Nannar volt a neve,
Torony nyúlt felé az égbe,
Tetején királykék szoba, kék mese,
Abban várta Hold urat
A hitvese.
—-
Harranban Szín volt a neve,
Ábrahámot segítette,
Látta, ahogy minden épül, s elmerül,
Ősi titkok tudója ő
Egyedül.
——-
Neve másutt Mond vagy Luna
Lakhelye égi lagúna,
Nézi, amint erőlködik a világ,
Ereklyeként őrzi Armstrong
Zászlaját.
——
Bázisok égi légvára,
Ősi titkok néma vára,
De sok dogmát tudna földig rontani,
Hogyha egyszer mind
El tudná
Mondani.
Égi nagyúr, fényt pazarló,
Dagályt termő ős tudat;
Vándoroknak ő mutatja
Az utat.
—–
Földi élet titkos őre,
Fenn vigyorog nyakra-főre,
Csillagfénnyel hegedül,
A sötétnek mindig
Ellene szegül.
—–
Sötétségben fuldoklónak
Fénnyel járó égi csónak,
Körülötte csillagtenger, uszoda,
Vajon mikor,
S miért került
Fel oda?
——
Ur-ban Nannar volt a neve,
Torony nyúlt felé az égbe,
Tetején királykék szoba, kék mese,
Abban várta Hold urat
A hitvese.
—-
Harranban Szín volt a neve,
Ábrahámot segítette,
Látta, ahogy minden épül, s elmerül,
Ősi titkok tudója ő
Egyedül.
——-
Neve másutt Mond vagy Luna
Lakhelye égi lagúna,
Nézi, amint erőlködik a világ,
Ereklyeként őrzi Armstrong
Zászlaját.
——
Bázisok égi légvára,
Ősi titkok néma vára,
De sok dogmát tudna földig rontani,
Hogyha egyszer mind
El tudná
Mondani.
2011. január 9., vasárnap
Összeesküvés-elméletek - II.
MÁSODIK RÉSZ
Az összeesküvés-elmélet meghosszabbítja a jelen erővonalait, és mindig valami logika számára jól érthető irányba, személyes vagy csoportérdeket keres és talál a háttérben, egyszerűsít, tömörít és sűrít – tehát voltaképpen irodalmi jellegű elvek alapján dolgozik.
Az is kimondottan az epikára jellemző sajátosság, hogy az összeesküvés-elmélet a történést a maga igényeinek megfelelően rendezi át azzal is, hogy a cselekmény bizonyos résztvevőit – személyeket, vagy személyek csoportját – démonizálja. E nélkül persze semmiféle konteó nem képzelhető el, hiszen az összeesküvés-elmélet mindig gigantikusra méretezett, hogy úgy mondjam köbre emelt bűnügyi történet, ami nem képzelhető el tettes, azaz – összeesküvésről van szó – tettesek csoportja nélkül.
Ennek persze van néhány feltétele. Az egyik a társadalomban a bizalom általános hiánya. Próbáljon meg valaki összeesküvés-elméletet gyártani köztiszteletben álló uralkodók, vagy minden gyanú felett álló intézmények ellen; jól megnézheti aztán, merre meneküljön. Bizonyos korszakokban az ilyen konteókat akkor sem hitték volna el, ha igazak.
A mai világban fordított a helyzet: az emberek egy jelentős része azt a konteót is elhiszi, ami nyilvánvalóan nem igaz. Ilyet azonban nagyon nehéz lenne írni; szinte nem is lehet olyan összeesküvés-elméletet kreálni manapság, amelyben legalább néhány ezreléknyi igazságmag ne volna.
Az alternatív történelemmel és az SF-el is közeli rokonságban van az olyan konteó, ami a megírása jelenéből indítva vázol fel valamilyen, a tényleges helyzetből láthatóan nem mindenben következő, de teljességgel ki sem zárható félelmetes eshetőséget.
Az ilyen cselekménytípus egyben a jelenkori kalandregény fejlődésének egyik nagy, zömmel még kiaknázatlan lehetőségét is jelenti. Néhány szerző már évtizedek óta foglalkozik ilyen regények írásával, közülük most egyedül Tom Clancy nevét említeném. Ő – és néhány más szerző – leginkább azért nagyon érdekes, mert láthatóan sokkal gazdagították a cselekményregény poétikáját. Érdemes ebből a szempontból tanulmányozni a regényeiket. Nyilvánvalóan a filmmel keltek versenyre, regényeik már az első lapon azonnal lekötik az olvasó figyelmét, és képesek a feszültséget mesteri adagolással mindvégig ébren tartani. Ennek persze az az ára, hogy egy-egy regényük minimum négy-ötszáz – vagy éppen nyolc-kilencszáz oldal.
Poétikai értelemben ezek a regények a Lev Tolsztoj-féle regénymodell rokonai. Talán abban különböznek tőle leginkább, hogy – elnézést, most más műnem területéről veszem a terminológiát – hogy a nagy orosz regényíróra jellemző lassú veretű, ráérős, analitikus cselekménytechnikát sokkal gyorsabb és feszültebb cselekményvezetéssel, mintegy a céldráma technikájával cserélik fel.
A sok szálon vezetett, mozaikos felépítés is a shakespeare-i drámával rokonítja őket. Kevés náluk a késleltető mozzanat, inkább a jobb krimiszerzőkre jellemző rejtett előkészítés dominál (az Olvasó csak a mozzanat „megtörténtekor” veszi észre az előkészítettséget), valamint az, hogy mindig készenlétben tartanak néhány meglévő és néhány éppen indítandó szálat. Ezeket aztán igen ügyesen tekerik ugyanabba az irányba; a szálak kölcsönös összjátéka révén képesek újabb és újabb váratlan fordulatokat zúdítani az Olvasóra. Ehhez persze – nyolc-kilencszáz oldalas regény esetében – sokszor negyven-ötven cselekményszál is szükséges, amelyek zöme csak a regény egy-egy meghatározott részében létezik.
Ez a regénytípus leginkább az összeesküvés-elméletekből táplálkozik, hiszen ma leginkább ezek képesek olyan cselekményívet szolgáltatni, ami egy ilyen regényhez szükséges.
Magam az Uballit háza esetében nem alkalmaztam ezt a módszert – nem volt még szükség rá. Ott a lehető legegyszerűbb felépítést kellett választanom, ezért fér el a történet kettőszázhetvenvalahány oldalon – más formátum esetén ez több vagy kevesebb, tizenkettes betűmérettel írtam.
Az alternatív történelmi regényem esetében azonban a módszer alkalmazása, illetve a témához formálása – parancsoló szükségszerűség.
A jelenből induló disztópiák errefelé komoly jövő előtt állnak. Ha ezt sikerül egy konteó keretében összefogni, valószínűleg sikerre tarthatnak számot.
Az összeesküvés elmélet olyan témakör, ami kimondottan nagyepikába kívánkozik, jelenlegi legfontosabb műfaja a regény. A novella műfaji sajátosságai ellentétben állnak az összeesküvés-elmélet epikai igényeivel.
Nézzük tehát azt, amivel a múltkor befejeztem:
Azt mondtam, mindenkor van aktuális konteó. Azt hiszem, ezt legfeljebb úgy kellene módosítanom, hogy nagyjából a XVII. század elejétől kezdve minden kornak meg lehet találni a maga konteóját.
Hozzávalók:
Végy valami súlyos, nehezen emészthető, sok ember sorsát érintő problémát¸ szeleteld fogyaszthatóra, csíkozd fel érthető cselekményszálakra, daráld le, hogy megfelelő karaktereket kapj, fűszerezd meg egyéni ízlés szerint atmoszférával és fordulatokkal.
Például a múltkor már említett eset:
Adott a probléma:
Magyarország gigantikus adósságállománya. Itt van, létezik, mindenki látja, hogy semmilyen értelemben nem hasznosult. A tűzhöz közeli emberek java milliárdos.
Remek alaphelyzet egy konteóhoz.
A történet legalább harminc évvel hamarabb kezdődik, de valahol a jelenben, vagy a közeljövőben végződik.
Konteó, és nem disztópia.
Mikor lenne belőle disztópia?
Ha a történetet tovább pörgetve, mondjuk, odáig jutnánk, hogy hazánk elveszíti a függetlenségét, és egy vagy több idegen állam részévé válik, és a magyarok mindenütt kisebbségi helyzetbe kerülnek.
A jelenkori „kalapban” persze nagyon is benne van ez a lehetőség is. Ez azonban már nem konteó, hiszen a hangsúly az összeesküvésről egészen másra tevődik át, sőt itt éppen maga az összeesküvés-elmélet az, ami nem lenne képes olyan széles talapzatot biztosítani, hogy elbírja a regény cselekményét.
Folytatom.
Az összeesküvés-elmélet meghosszabbítja a jelen erővonalait, és mindig valami logika számára jól érthető irányba, személyes vagy csoportérdeket keres és talál a háttérben, egyszerűsít, tömörít és sűrít – tehát voltaképpen irodalmi jellegű elvek alapján dolgozik.
Az is kimondottan az epikára jellemző sajátosság, hogy az összeesküvés-elmélet a történést a maga igényeinek megfelelően rendezi át azzal is, hogy a cselekmény bizonyos résztvevőit – személyeket, vagy személyek csoportját – démonizálja. E nélkül persze semmiféle konteó nem képzelhető el, hiszen az összeesküvés-elmélet mindig gigantikusra méretezett, hogy úgy mondjam köbre emelt bűnügyi történet, ami nem képzelhető el tettes, azaz – összeesküvésről van szó – tettesek csoportja nélkül.
Ennek persze van néhány feltétele. Az egyik a társadalomban a bizalom általános hiánya. Próbáljon meg valaki összeesküvés-elméletet gyártani köztiszteletben álló uralkodók, vagy minden gyanú felett álló intézmények ellen; jól megnézheti aztán, merre meneküljön. Bizonyos korszakokban az ilyen konteókat akkor sem hitték volna el, ha igazak.
A mai világban fordított a helyzet: az emberek egy jelentős része azt a konteót is elhiszi, ami nyilvánvalóan nem igaz. Ilyet azonban nagyon nehéz lenne írni; szinte nem is lehet olyan összeesküvés-elméletet kreálni manapság, amelyben legalább néhány ezreléknyi igazságmag ne volna.
Az alternatív történelemmel és az SF-el is közeli rokonságban van az olyan konteó, ami a megírása jelenéből indítva vázol fel valamilyen, a tényleges helyzetből láthatóan nem mindenben következő, de teljességgel ki sem zárható félelmetes eshetőséget.
Az ilyen cselekménytípus egyben a jelenkori kalandregény fejlődésének egyik nagy, zömmel még kiaknázatlan lehetőségét is jelenti. Néhány szerző már évtizedek óta foglalkozik ilyen regények írásával, közülük most egyedül Tom Clancy nevét említeném. Ő – és néhány más szerző – leginkább azért nagyon érdekes, mert láthatóan sokkal gazdagították a cselekményregény poétikáját. Érdemes ebből a szempontból tanulmányozni a regényeiket. Nyilvánvalóan a filmmel keltek versenyre, regényeik már az első lapon azonnal lekötik az olvasó figyelmét, és képesek a feszültséget mesteri adagolással mindvégig ébren tartani. Ennek persze az az ára, hogy egy-egy regényük minimum négy-ötszáz – vagy éppen nyolc-kilencszáz oldal.
Poétikai értelemben ezek a regények a Lev Tolsztoj-féle regénymodell rokonai. Talán abban különböznek tőle leginkább, hogy – elnézést, most más műnem területéről veszem a terminológiát – hogy a nagy orosz regényíróra jellemző lassú veretű, ráérős, analitikus cselekménytechnikát sokkal gyorsabb és feszültebb cselekményvezetéssel, mintegy a céldráma technikájával cserélik fel.
A sok szálon vezetett, mozaikos felépítés is a shakespeare-i drámával rokonítja őket. Kevés náluk a késleltető mozzanat, inkább a jobb krimiszerzőkre jellemző rejtett előkészítés dominál (az Olvasó csak a mozzanat „megtörténtekor” veszi észre az előkészítettséget), valamint az, hogy mindig készenlétben tartanak néhány meglévő és néhány éppen indítandó szálat. Ezeket aztán igen ügyesen tekerik ugyanabba az irányba; a szálak kölcsönös összjátéka révén képesek újabb és újabb váratlan fordulatokat zúdítani az Olvasóra. Ehhez persze – nyolc-kilencszáz oldalas regény esetében – sokszor negyven-ötven cselekményszál is szükséges, amelyek zöme csak a regény egy-egy meghatározott részében létezik.
Ez a regénytípus leginkább az összeesküvés-elméletekből táplálkozik, hiszen ma leginkább ezek képesek olyan cselekményívet szolgáltatni, ami egy ilyen regényhez szükséges.
Magam az Uballit háza esetében nem alkalmaztam ezt a módszert – nem volt még szükség rá. Ott a lehető legegyszerűbb felépítést kellett választanom, ezért fér el a történet kettőszázhetvenvalahány oldalon – más formátum esetén ez több vagy kevesebb, tizenkettes betűmérettel írtam.
Az alternatív történelmi regényem esetében azonban a módszer alkalmazása, illetve a témához formálása – parancsoló szükségszerűség.
A jelenből induló disztópiák errefelé komoly jövő előtt állnak. Ha ezt sikerül egy konteó keretében összefogni, valószínűleg sikerre tarthatnak számot.
Az összeesküvés elmélet olyan témakör, ami kimondottan nagyepikába kívánkozik, jelenlegi legfontosabb műfaja a regény. A novella műfaji sajátosságai ellentétben állnak az összeesküvés-elmélet epikai igényeivel.
Nézzük tehát azt, amivel a múltkor befejeztem:
Azt mondtam, mindenkor van aktuális konteó. Azt hiszem, ezt legfeljebb úgy kellene módosítanom, hogy nagyjából a XVII. század elejétől kezdve minden kornak meg lehet találni a maga konteóját.
Hozzávalók:
Végy valami súlyos, nehezen emészthető, sok ember sorsát érintő problémát¸ szeleteld fogyaszthatóra, csíkozd fel érthető cselekményszálakra, daráld le, hogy megfelelő karaktereket kapj, fűszerezd meg egyéni ízlés szerint atmoszférával és fordulatokkal.
Például a múltkor már említett eset:
Adott a probléma:
Magyarország gigantikus adósságállománya. Itt van, létezik, mindenki látja, hogy semmilyen értelemben nem hasznosult. A tűzhöz közeli emberek java milliárdos.
Remek alaphelyzet egy konteóhoz.
A történet legalább harminc évvel hamarabb kezdődik, de valahol a jelenben, vagy a közeljövőben végződik.
Konteó, és nem disztópia.
Mikor lenne belőle disztópia?
Ha a történetet tovább pörgetve, mondjuk, odáig jutnánk, hogy hazánk elveszíti a függetlenségét, és egy vagy több idegen állam részévé válik, és a magyarok mindenütt kisebbségi helyzetbe kerülnek.
A jelenkori „kalapban” persze nagyon is benne van ez a lehetőség is. Ez azonban már nem konteó, hiszen a hangsúly az összeesküvésről egészen másra tevődik át, sőt itt éppen maga az összeesküvés-elmélet az, ami nem lenne képes olyan széles talapzatot biztosítani, hogy elbírja a regény cselekményét.
Folytatom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
