Örökifjú Szerelemben, de vénülő szemmel...

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.

Filozófiai síkon
Göröngyös a pálya,
Elvadult lapos anyagelv
Rossz hepehupája.

Eretnekké válnak bennünk
A szépséges esték,
Mert nem hisszük, hogy az embert
Dolgok teremtették.

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel;
Tudjuk, hogy a Kötelesség
Sohasem ereszt el.

Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIX.

HATVANKILENCEDIK RÉSZ

Nem volt nehéz kiszabadítani. A nagy tekintélyű Arisztonikosz úr fegyveresei nem tartottak éjszakai támadástól, és nem voltak különösebben éberek. Alig alkalmaztam erőszakot. Mindössze a dagadt képű Drakónnak kellett megküzdenem, Arisztonikosz bumfordi eszű és bölénytekintetű fő-fő emberével, akinek még egy réges-régi ökölvívó versenyen törték be az orrát. Jóvoltomból most még laposabb lett az ormánya, és nagy kék folt jelent meg a szeme alatt.

Kézen fogva menekültünk Holdsarlóval. Dobogó szívvel lihegtünk keresztül erdőn, mezőn, réten, szántóföldön. Napkeltekor nem bírtuk tovább a rohanást; sűrű bozótos közepén nyomott el bennünket a buzgóság. Másnap dél körül keltett az éhség.

Holdsarló még mélyen aludt, én pedig harapnivaló után néztem. Némi kenyér, meg kecskesajt volt az iszákomban, semmi egyéb. Ettem egy keveset, a többit visszatettem. Leültem Holdsarló mellé, és elnéztem a lány arcát. Vajon miképpen maradhat meg oly sok alakban mindig ugyanannak? Hogyan sugározhat annyi arcból ugyanaz a mosoly, hogyan ragyoghat ugyanaz a felhőtlen tekintet, miképpen süthet annyi alakból ugyanaz a legyőzhetetlen nőiség? Holdsarló sohasem viselt koronát vagy palástot, mégis sokkal királyibb volt minden korok összes trónra pottyant vagy trónra született asszonyánál.

Elnéztem a csukott szemhéjon játszadozó pajkos árnyékokat, és első csókunkról kezdtem ábrándozni. Első csókunkról, amelyre évezredek óta vártunk mindketten. Az első csókról, az első ölelésről, az első önfeledt egybeolvadásról, amelynek előszelét, türelmetlenül vibráló eljövetelét már ott éreztem a karomat simogató tavaszi szellőben. A levelek énekében és a madarak trilláiban már első együttlétünk bizsergetően sejtelmes előérzete szállt. Ez aranylott a langymeleg sugarakban, ezt harsogta körülöttünk az élettől diadalmas, harsány tavaszillat.

Néztem, néztem alvó kedvesem arcát, minden érzékem bizsergett a boldog várakozásban. Állhatatosan kívántam, hogy a hosszú szempillák kinyíljanak. Hány testet kellett kinőnünk, hányat elhajítanunk, hányból kellett kimenekülnünk, mire egymásra találhatunk a mostaniban? Virágillattal ujjongott egymásra találásunkon a tavasz, gyöngéden ölelt magához a levélsátor, és nászunkat várva mosolygott ránk az ég.

Ekkor hallottam meg a kutyaugatást. Nyolc-tíz nagy testű véreb közeledett felénk őrjöngő csaholással. Mögülük nagyobb csapat ember lármáját sodorta felénk a szél.

Nem volt vesztegetni való időnk. Rögtön tudtam, nem szórakozó, ismeretlen urak vadászatába csöppentünk, hanem magunk vagyunk a vad. A nekibőszült fenevadak minket keresnek. Szélfarkas testvérem bosszúja vicsorog az agyaraikon.

Holdsarló ijedten serkent fel. Talpra rántottam. Megiramodtunk toronyiránt a bozóton át. Pánikszerű menekülésünk értelmetlen volt, de itt aligha lehetett mérlegelni.

Méltatlankodva rikácsoló madárfelhők kavarogtak a levegőben, és rekedt károgással szórtak átkot a tavaszi csend megszentségtelenítőire. Rémült kapkodással vergődtünk tövisek és bogáncsok közt. Arcomat, vállamat, homlokomat felsértették a tüskék, de Holdsarló pompás combjain is több helyen kiserkent a vér. Mögöttünk egyre közeledett a rosszindulatú csörtetés.

Minden átmenet nélkül ért véget a bozótos. Hatalmas szántóföld szélén találtuk magunkat. Futni próbáltunk a puhán morzsolódó, szinte folyékonyan szétomló hantokon és rögökön, de bokáig süppedtünk a nedves rögökön, és alig jutottunk előre. Pedig rohantunk volna inunk szakadtából.

Talán nyíllövésnyit botorkáltunk a szántóban, amikor Holdsarló elcsúszott. Felemeltem, közben óhatatlanul hátratekintettem. Az első eb akkor ugrott elő a bozótból. Vérbe borult szemekkel, habzó szájjal rohant egyenesen ránk. Ugrás közben vadul csattogtak az agyarai.

Hirtelen három másik kutyát is megpillantottam, majd újabb kettőt.

Folytatása következik.

Hulló őszi eső-bánat

Hulló őszi eső-bánat;
Isten egyszer belefárad...

Él a Remény, tombol a Nyár,
De a vége mindig csak - sár.

Ősz és Tavasz,
Élet, halál;
A Látszat soha meg nem áll.

Hulló őszi eső-bánat;
Jelen mossa a Múlt-kádat.

A Lét élten túl is éget;
Örökkévaló az Élet.

Csak Remény hoz Jövő-ágat;
Hulló őszi eső-bánat.

História-kőmozsár

História-kőmozsár
A vénségtől fújtat,
Nyúlós-nyálkás képletekké
Zúzza szét a Múltat.

Zuhognak a doktrínák,
Elsikkad a lényeg,
Nem is látszik, hogy a Múltban
Már emberek éltek.

Műanyag história
A belátást falja,
Nem is marad Történelem,
Csupán a legalja.

História-kőmozsár
A butaság őre,
Nem hagyja, hogy legyen pénzünk
Életre, Jövőre.

Globalizált végbazár
Az infernót várja,
Rossz műanyag optimizmus
A bolondját járja.

Globál lelkiismeret
Profitra hangolna,
Úgy tűnhet el minden, mintha
Soha nem lett volna.

A képlet-történelem
Ízetlen, rossz kása,
A História-kőmozsár
Nem jó semmi másra.

História-kőmozsár,
Az Idő megette,
Majd igazi Tradíciót
Teremtünk helyette.

NEM!

Míg van mit félteni,
Míg van mit védeni,
Amíg egy csöppnyi kis remény terem,
Hát: NEM!

Míg van elég erő,
Amíg lehet Jövő,
Amíg akad még cél és értelem;
Hát: NEM!

NEM,
NEM,
Nem és nem
Nem adjuk el magunkat
Sohasem.

Bugyirózsaszín szólamokat
Fuvoláz a nemhit,
Hogy csak ennyit,
Csak ennyit,
De ha ott állnánk hódolatra készen,
Majd kiderülne:
Semmiért
Egészen...

NEM,
NEM
Nem és NEM.
Amíg egy csöppnyi kis remény terem,
Hát: NEM!

Ős Hitek márvány vizein

Ős Hitek márvány vizein
Siklik a hajó,
Csak itt érezzük igazán
Azt, hogy élni - jó.

Ős Remények szent folyamán
Vitorlázni jó,
Minden látvány, amit élünk,
Örökkévaló.

A Lét összes forrásánál
Ősi Hit piheg,
Rejtik Időt zabolázó
Élet-ligetek.

Ős Hitek márvány vizein
Megpihen a szél,
De amíg világ a világ,
Isten nem henyél. 

Napsütéses őszi napon

Napsütéses őszi napon
Isten kinéz az ablakon.

Igazat sző már a takács?
Pirul-e a jövő-kalács?

Korhad-e már a vén végzet?
Háborog-e az enyészet?

Napsütéses őszi napon
Ballag a vén Idő - vakon.

Túl a horizonton a Nyár,
Közeledik az őszi sár.

Idő rossz kereke forog;
Mit sem látva tova robog.

Napsütéses őszi napon
Száz fizetett kétség oson.

Félrevert bölcsesség mutál,
Őrült ráció szalutál.

Piperkőc árulás recseg,
Rozsdásodnak a levelek.

Napsütésen őszi napon
Nem vesszük a Létet zokon.

Ősz-úton homályba megyünk;
Isten is öregszik velünk.

Amíg vezet az út tovább,
Sohasem adhatjuk alább.

Helytállás süt az ablakon,
Napsütéses őszi napon.