Szőke nő zűrben az űrben - 198.

SZÁZKILENCVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő arcán csupán átsuhant az értetlenség, Ed Philips is leplezte megdöbbenését. Helmut Schellenberg azonban megnyúlt arccal bámult a fogolyra.
-         Értem – mondta a lélekjelenlétét visszanyerve Karen. – Mit akar ezzel mondani?
-         Hát nem érti?
Karen a fejét csóválta. Ennek így nincs értelme. Ez a fickó tud, vagy tudni vél valamit. Valami olyasmit, amit neki sem ártana tudnia.
-         Igen, Morgensohn kísérője és menyasszonya voltam.
-         Akkor maga mindent tud, kedves hölgyem. Talán többet is, mint én.
-         Mi az a minden?
A fogoly láthatóan gondolkodott. A szőke nő türelme vészesen fogyott.
-         Hölgyem, maga Mr. Morgensohn menyasszonya. Morgensohn pedig Mr. McPherson megbízásából tevékenykedik.
-         Így van.
-         Akkor önnek mindent tudnia kell.
Karen mély lélegzetet vett.
-         És maga? Mit tud maga?
A fogoly dacosan hallgatott.
Karennek támadt egy ötlete. Vajon a fogoly mit gondol arról, hogy miért nem sikerült megölnie a hibernált admirálist és tisztikarát? Lehet, hogy ezzel lehetne kiugrasztani a nyulat a bokorból?
-         Rendben van – mondta közönyösen. – Láthatja, hogy számítottunk rá, amit tenni akart. Meg is tudtuk akadályozni. Valóban Morgensohn kísérője voltam, aki pedig csakugyan McPerson megbízottja volt. De ha jobban szétnéz, láthatja, hogy sem Morgensohn, sem pedig McPherson nem tartózkodik a hajómon. Nélkülük vontam ellenőrzésem alá a Rodney csatahajót, és nélkülük vetettem fogságba a személyzetet önnel együtt. Ön a foglyom.
A fickó arca nagyot rándult. Karen biztos volt benne, hogy a megfelelő hangot ütötte meg.
-         Tudni akarom, hogy ön mit tud, – mondta kimérten. – mégpedig késedelem nélkül. Egy percet adok. Ha nem kezd beszélni, átadom a kihallgatórobotnak.
A férfi szemében határtalan döbbenet tükröződött.
-         Ki az ördög maga?
Karen közönyös arccal nyugtázta, hogy a blöffje valószínűleg elsöprő sikert arat.
-         Beszél végre, vagy nem beszél?
A fogoly szemében ijedelem vibrált.
-         Maga sátán!
Ed Philips elmosolyodott.
-         Ideje beszélnie, barátocskám. Programozzam a kihallgató robotot, admirális? – a szőke nő szemébe kacsintott.
Karen félmosollyal az arcán ránézett, és helyben hagyóan bólintott.
-         Nem akarok időpazarlást. A lehető legradikálisabb és leggyorsabb kihallgatást szeretném.
-         Értem, admirális.
A fogolly szeme rémülten cikázott ide-oda kettejük között. Karen látta, és mulatott rajta.
-         Kezdje minél hamarabb!
-         Értettem, admirális! Meddig mehetek el?
-         Bármeddig. Szabad kezet kap. Ha a fogoly nem bírná, kérem, önállóan intézze az űrtemetést. A hajóm maradjon higiénikus.
-         Értettem, admirális.
Karen kurtán bólintott, és gyors léptekkel elindult, a vezérlőterem felé.
-         Hölgyem! Álljon meg! Kérem!
A szőke nő látszólag csodálkozva fordult meg.
-         Mit akar tőlem? Megvolt rá a lehetősége, hogy beszéljen!
-         Kérem! Mindent elmondok! Nem kell a robot! Kérem!
Karen unott arccal visszafordult, és leült.
-         Halljam, de szaporán!
-         Azt nyilván már ön is tudja, admirális asszony, hogy minden az Ultenberg-kölcsönszerződés miatt van – kezdte a fogoly.
Folytatása következik.

Szerelem és líra - LIV.

Ötvennegyedik rész

Látszólag a líra csaknem teljesen elszakadt a voltaképpeni közönségétől, lényegében a levegőben lóg, egyfajta lombik-költészet lett belőle, steril, műanyag körülmények között, nem állnak mögötte költészetkedvelő tömegek, nincs hátországa, rá van utalva a körülötte burjánzó infrastruktúrára, műviségénél fogva igazi fejlődésre nem képes, bezárkózott önmaga felépítményébe. Önmagán túlmutató hatása nincs, társadalmi befolyása nulla.
Ráadásul a teljesen öncélú „formabontásával” végképp elvetette a sulykot, napjainkra már nemcsak a ritmust, a verszenét tépte Floki kutya módjára apró cafatokká, hanem helyenként a nyelvet is. Ebből adódóan sokkal primitívebb bármely egyéb kor középszerű költészeténél (is), egyre nevetségesebb, amint Pierrot stílusában tetszeleg a „magas líra” hozzá nem illő álarcában.
Utóbbi folyománya, ahogy a hallgatóság fogadja. Normális esetben a szavalat a vers ünnepe. Igazából a jó vers mindig is abból a célból íródik, hogy elszavalják, közönség előtt előadják. Igazi értékei az emberi hang mutatkoznak meg, hiszen a versritmusban hatalmas, közösséget befolyásoló erők rejtőznek. Az ókortól napjainkig mindig is a szavalat segítségével került igazi közönsége elé a vers, teljes hatásmechanizmusát a hallgatóság előtt fejti ki. A magányos olvasás ezt sohasem pótolhatja.
Csendben megjegyezném, hogy a jelenlegi kanonizált költészet „alkotásainak” zöme még a magányos olvasás kontrollját sem viseli, azt tudós magyarázatoknak kell kiegészíteniük, nélkülük az ilyen „vers” lényegében életképtelen. Az olvasó az akadémikus esszék segítségével kísérelhet meg valamiféle rendet vágni a sefülesefarka szöveg-káoszban, ami a „vers” minősítést viseli. Ha ugyan van Olvasó…
A szavalat? Kilátástalan próbálkozás…
Illetve nem is annyira az – csak éppen nem úgy üt ki, ahogy azt a koszorús költő urak és hölgyek remélik. Ezt bárki kipróbálhatja. Jómagam láttam is, műveltem is. Hogyan működnek ezek a versek, ha lelkiismeretesen és komoly pofával próbálják őket előadni?
Képzeljük el, amint jól képzett, szép hangú, harmonikus megjelenésű előadók, ünneplőbe öltözött fiatal férfiak és nők megkísérlik legjobb tudásuk szerint előadni napjaink kanonizált verseit. Hadd szóljanak a művek önmagukért.
Az eredmény – perdöntő.
A publikum az első másodpercekben döbbent némasággal reagál. Aztán – vadul hahotázni kezd. A következő pillanatban az egész terem rázkódik a röhögéstől. Nem szervezett, mesterkélt, nyögvenyelős nyerítéstől – amilyenek a médiában hangzanak néha, és ahol a szervezettség, a fizetett röhögők erőlködése napnál világosabb – hanem valódi, őszinte nevetéstől.
Komoly szándékkal írott vers számára nincs ennél csúfosabb fiaskó.
Láttam már ezt nem is egyszer. Olyat is láttam, amikor az egyik jelen lévő (ilyen-olyan-amolyan díjas) költő dühösen nehezményezte, hogy „kigúnyolják”. „Te gúnyoltad ki saját magad” – volt a felelet.
Talán önmagában ez a hatás is bizonyíthatja a kanonizált líra némely „alkotásainak” értékét. De legalább ennyire perdöntő az is, hogy egyetlen korábbi poétikától. Esztétikától sem vezet út a posztmodernhez. Előd-keresés persze zajlik, de némely bombasztikus és könnyen cáfolható ráfogáson kívül egyéb eredményre nem jutott.
Ilyen helyzetben volna a líra?
A mondottak a kanonizált költészetre érvényesek. Látszólag azon kívül más nem is létezik.
Látszólag.
Biztos ez?
Folytatása következik.

Ádventi estén, nehéz nap után

Ádventi estén, nehéz nap után
Köd didereg a kopasz körtefán.
——
Eltöpreng párnáján az esti kétség;
Fáradt a néma, rosszkedvű sötétség.
——-
Valahol messze készül már egy új nap,
A gondolatok fázva összebújnak.
—-
Vezérelt vélemények torka krákog;
Anyag-magasság buta varja károg.
—-
A külvilág izgága, horgas csőre,
Vadul csikorog a havas esőre.
——
Ádventi estén, nehéz nap után;
Vergődik a Hold odafenn sután.
——
Az égnek fagyos köd-álarca van,
A földön megkönnyebbülés suhan.
—–
Ádvent estéjén az Isten közel;
Az otthon karja magához ölel.
—–
Az akarat meleg, prémes kabát;
Ásító végzet unja önmagát.
——
Valahol szónoklatot kalapál
A gonoszság, s a hallgatag Halál.
—–
Hiába. Szóba úgysem áll soha
Velük az üde, csinos kis Csoda.
—–
A csöndesen szolgáló, fürge Hit
Szárítja már a világ könnyeit.
—–
Az Öröklét csendesen elpihen
A hosszan elnyújtózó földeken.
—–
Csend gomolyog a téli éjszakán
Ádventi estén, nehéz nap után.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 26.

A magyar irodalom és költészet némely XIX. századi alkotóiról szólván többen is – egymástól homlokegyenesen eltérő nézeteket valló irodalomtörténészek is – nyomatékosan jegyezték meg, hogy a nyugat-európai és a magyar alkotók pesszimizmusa egészen más forrásból táplálkozik.
A nyugat-európai írók és költők borúlátása abból származik, hogy kiábrándultak a haladásból, míg a magyaroké éppenséggel abból, hogy nem bíznak benne, hogy nálunk is megvalósul a “haladás”.
Hát most hogy állunk ezzel? A mi jelenkori pesszimizmusunk miből ered?
Túl vagyunk már azon, hogy elérjük-e a nyugatot, vagy sem. Amit mi látunk, már nem hit, remény, nem is óhaj, hanem maga a bizonyosság: sohasem érjük utol a nyugatot, sohasem jutunk el oda, ahol most tart.
Nem azért, mert “annyira el vagyunk maradva” a nyugattól, hanem azért, mert a trend éppenséggel megfordult, nem mi “haladunk a nyugat után, hanem ő követ bennünket. Akkor is, ha egyelőre még nem vette észre.
Mi fogunk először totálisan összeomlani, a nyugat majd csak utánunk.
Mindenkit megnyugtathatok. Az élen haladunk. Sőt: utcahosszal vezetünk. A nyugat előtt.
A dolog előre látható. Nálunk az “ortodox” gazdaságpolitika már circulus vitiosus; újabb meg újabb uzsorahitelek felvételéhez, a már amúgy is örökre kifizethetetlen adósságállomány további szaporodásához, a még megmaradt társadalmi és szociálpolitikai vívmányok totális megszűnéséhez, a végén pedig teljes összeomláshoz vezet. De ez nem most derült ki, 2006 óta látszik…
Annak idején a 13. havi eltörlésével kezdődött (sok embert érintett, mégse hisztizett a média. Hogy is van ez?), annak idején mondtam is, ez csak az első. Utána hosszú sor jövend még…
Nyugdíjunk már nem lesz, az én korosztályom ezzel tisztában is van. A mai ötven körülieken élősködik legintenzívebben a gazdasági “szükségszerűség” -  jó komprádor “elitünk” külföldi haverokkal összebizniszelt kölcsön-tömkelege, a mi életünket érinti legmélyebben, mi már csak keserűen nevetünk a púderezett bankárpofába, amikor az cinikusan szónokol a takarékosságról.
Tőlünk raboltak a legtöbbet.
Minden hitelező az adósunk.
A bizniszelő komprádor haverok meg még inkább. Minimum egy őszinte bocsánatkéréssel, amire alaptól képtelenek.
Az ortodox gazdaságpolitika biztos romlás, a nem ortodox meg – ugrás a sötétbe.
Mitől legyen optimista a mai magyar író?
És mitől ne legyen az?
Egyszer élünk…
Nem haragszunk, bankárok, komprádorok, törtetők, vadkapitalisták, profitgörények, sunyik, csalók, hazugok…
Isten fizesse meg…
Arany János mit mondana?
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”

Ádvent kezdetén

Már leégett az első gyertyaszál,
Már meghátrált a végzet
A halál;
A láthatár szélén már ott lebeg
A szent sziget;
A Idő csöndben,
Halkan lépeget.
——–
Áldd meg, Uram, a nincsteleneket,
Áldj meg mindenkit, aki nem szeret.
—–
Az ember-világ zörög,
Csikorog;
Pedig a Lét bársonyosan forog,
A szív dobog;
A horizont szélén a félénk
Béke imbolyog.
—–
Szeresd, Uram, a nincsteleneket,
Egértől rettegő tigriseket.
——-
Márvány Idő! Ráncai elsimulnak,
Hidat képezve a Jövőnek,
Múltnak,
Hajnalok születő hiteket
Óvnak;
Szent felejtésnek,
Megbocsátó szónak.
——-
Áldd meg, Uram, a nincsteleneket,
Akik nem hisznek, nem felejtenek.
——
Ádvent ragyog a múltak hegyfokán,
Álmainkban
A holtak homlokán;
A fásult, szürke, közönyös világ
Csodát látott
Egy szelíd éjszakán.
——-
Te jól tudod, hogy minden elszakad;
Áldd meg, Uram, az uzsorásokat.
—-
Anyák,
Apák,
Családok,
Gyermekek;
Ádvent van
Szent Karácsony közeleg.
——
Akikhez ádvent füstje nem tör át;
Áldd meg, Uram, a rossz politikát.
—–
(Kint áremelés,
Halál-koldulás;
Festett eget vívó
Ripacskodás -
Bent: ezüst béke,
Arany látomás.)
—–
Minden ádvent-gyertya igaz barát;
Áldd meg, Uram, a szegény kis hazát.
—–
A szent jászol melege járjon át,
Minden magyar ádventi éjszakát.
—-
Derítse fel a múltat odalent,
Melegítse a jéggé vált jelent.
—
Amíg kéket, szürkét sóhajt az ég;
Mindig maradjon meghitt menedék.
—-
Ádvent sóhajtja
Téli könnyeit,
Most éled újra bizalom,
S a Hit;
Szép Remény táncol
Röpke gyertyafényeken;
Istenhez legfőbb út
A földi Szerelem.
——
Mert minden Végben új Kezdet remeg,
Áldd meg, Uram, a nincsteleneket.

A jószívű Bismarck

Otto von Bismarck kancellár közismerten szenvedélyes dohányos volt. Kiváló minőségű szivarokat tartott mindenütt, ahol csak szüksége volt rájuk, méghozzá százszámra, hogy bármikor rágyújthasson.
Bismarck kancellárnak sok gondja volt a fiatal trónörökössel, a leendő II. Vilmossal. A feszes bajszú, pökhendi fiatalember önmagát jelentősebb politikusnak hitte a vén kancellárnál.
Egyszer Vilmos herceg a miniszterelnökségen látogatta meg a kancellárt, és Bismarck a tárgyalóban fogadta. Közben valami apróságra volt szükségük a kancellár dolgozószobájából, és a trónörökös egyik segédtisztjét, egy ulánus századost menesztették érte.

Alig tette ki a lábát a tiszt, kiderült, hogy valami fontosabb irat is kellene. Az pedig ugyancsak Bismarck dolgozószobájában volt, a széfbe zárva.

Bismarck maga indult érte, a trónörökös meg úgy döntött, elkíséri.

A dolgozószoba elé érve a jó fülű Bismarck zajt hallott, és megtorpant.
- Várjunk egy percet, felséges uram.
A pökhendi trónörökös nagy szemeket meresztett.
- Várni? Ugyan, mire?
- Hogy a százados megdézsmálhassa a szivarjaimat.
A trónörökös nagyon ostobán nézett. Bismarck kancellárt pokolian szigorú embernek ismerte.
Közben kijött a százados. Tisztelgett, és jól látszott, hogy valami kidagad a zubbonya alatt.Vilmos herceg szigorú arccal mérte végig, erre a nyomorult igyekezett kicsire összehúzni magát.
- Leléphet! – mondta neki katonásan Bismarck, mire az ulánus eloldalgott.
- Hadd pakolja ki valahol a zsákmányt – magyarázta Bismarck.
- Hogy’ tűrheti el ezt? – lihegte a jövendő császár.
Bismarck elmosolyodott.
- Van, amit el kell tűrni, felséges uram. Az állam külső és belső okok miatt bukhat el. Külső ok, ha gazdasági vagy politikai értelemben messzebbre nyújtózunk annál, ameddig a takarónk ér. Tetemes külföldi kölcsönök vagy hosszú háború. A belső okok pedig: túl-adóztatás, vagy túlszabályozás. Óvakodjon ezektől felséged, ha jó akar. Ha az alattvaló nem érzi jól magát a bőrében, megbukik a király.

December első napján

Regnálása első napján
Várakoztat a Nagyúr;
Nem esik ránk cudarul.
——–
Még ráér a hóval-faggyal,
Később majd szörnyet tehet,
Szenvedünk még eleget.
——-
Néz le ránk a magas Ég;
Minden percben Kezdet, Vég.
——
December első hajnalán
Vidáman kacsint a Tél;
Csasztuskát dúdol a szél.
—–
A Tél, a jól nevelt zsarnok
Gáláns, mindenre figyel,
Sosem hamarkodja el.
——
A Sátán minket csodál;
Ritkán hóhér a Halál.
——-
December első napja van,
Alig látszik még a vég;
Hátha kegyelmez az Ég.
——-
Súlyos magyar Tél közeleg,
Fojtogatnak kamatok,
A politika – makog.
——–
Helytállni, akármi fáj,
Aztán – élni se muszáj.
—-
Talán jéggé fagy a hazánk,
Ha kisiklik a kerék,
Hogyha leomlik az ég.
——
Ördög vigyorog a szeren;
Balról halál, jobbról verem…
——
Ha bátrak leszünk: Igézet;
Ha meg gyávák – buta végzet.
—–
December első napja van,
Huncut, aki csak nyafog -
Mosolyogjunk, magyarok!